Dunántúli napló, 1975. június (32. évfolyam, 148-177. szám)

1975-06-21 / 168. szám

Bárdosi Németh János A málna édes ízét A mólna édes izét kertedből ellophatnám, de este van és tél jön, a köd már füstöl kéken. A fák alatt, hol álltam, most csönd és rémület van, izét a föld elitta, eső a sárba verte. Mily hirtelen fogyott el a málna és a mámor, ■ • jó ize minden jónak, a nyár elillant emlék. Egy csokonais sor lett versemben és a kertben lapul a fák nagy árnya, károg a varjú, fázom. Trischler Ferenc rajza Káldi János Ágak miséje Csodálatos művész a tél: szüntelenül zenél, zenél. Csilingel a faág-világ napokon át, heteken át. Toldalági Pál Mélytengeri tisztás t Mit csilingel? Csak én tudom. Cseng-bong a hang a hó-habon. Zeng a tetőn, tűzfalakon rim-finoman, fiatalon. Kőoszlopon, kocsiszínen csendül tovább ünnepien. Valahol, az álomnak közepén, egy mélytengeri tisztáson lelt reá az egymás mellett alvókra — Az ének, úgy tetszett, mintha széjjelbontaná összefogott függönyét és aláhullt a hang, elölte mégse rejtve el a mezíteleneket, kiket ájult szomorúsággal, hosszasan figyelt. Zsong a rácson, dérfátyolon, a hóba-halt virágsoron. Az eldobott, régi dobon. Mit csilingel? Csak én tudom. Bámulta őket, addig nézte őket, míg egyikükké át nem változott, akkor aztán a szívéből kinőttek a legkülönösebb liliomok, Akár röpke, friss fuvalom, betör ajtón, ablakokon. Szívbe, agyba, s azon is át, tilinkózik a téli ág. olyan erősen illatozva, égve, hogy telbódult s nem tudta, hova néz: egy nő nyitott szemébe, vagy az égbe? s hogy mért olyan gyönyörű az egész? Mi is huligánok lettünk A Ludas Matyi-ban jelent meg a következő rajzos tréfa. Hazaérkezik este a huíigán-fiú, va­csorát kér. Szülei a szőnyegen hevernek, kö­nyökükre támaszkodnak nyeglén és odapöttyin- tik, hogy nincs vacsora. Mert: „Mi is huligánok lettünk”. * Én Horváthné vagyok, a fiam pedig Miki. Már annyit kínlódtam Mikivel, hogy az említett rajzos viccet — noha az első pillanatban el­nevettem magam rajta — a továbbiakban nem értelmezem tréfának. Komolyan fogom fel. * Miki, mosd meg a kezed, három buszon jöt­tél, még fertőző betegséget is felszedhetsz! — Miki, fekete a körmöd, a tenyered, így akarsz uzsonnázni?! Moss kezet! — Ennek szükséges­ségét, vagy hiábavalóságát magam dönteném el, tekintve, hogy nem vagyok mór gyerek. Tehát ott kezdődik, hogy én se mossak kezet. Miki a haját is ritkán mossa, emiatt a haja többnyire zsírszagú. Számos inge, pulóvere van, de többnyire egyet hord. Emiatt a pulóvernek van bizonyos halvány illata. _____Ki-ki éljen a saját kedve, gusztusa szerint, jóanyám! Hoplá, ebben felparózslik némi frlizófia. Ne­kem tehát nem okvetlenül kell mosatlan haj­jal, egyetlen pulóverben járnom. Az is elég je­len esetben, ha Mikit békén hagyom. Hallgattam rá, békén hagytam Mikit? Az eredmény? A helyzet nem javult, nem romlott. Én azonban dühösebb lettem, mint voltam azelőtt. Mivel nem adtam ki, csak nyeltem- nyeltem a mérget. Hivat a fiam tanára. Szorongok. Megyek, akárha műtétre kóvályognék. Amit közöl: hagy- ján. Kezdem a tartásomat visszanyerni. Észre- veszem, hogy feszeng. Ingadozik: mondja — ne mondja. — Elnézést, kedves asszonyom: van önöknek fürdőszobájuk? — Nincs — felelem — nincsen, még lavórunk sincs, földkunyhóban lakunk, esténként a tetvek szétpattintósával szó­rakozunk, már amennyire gyertyafénynél elkap­hatjuk a férgeket, nem mindegyiket látjuk. A fiam tanára azt hiszi: megzavarodtam. Széles rosszkedvemben felkeresek egy másik kiváló nevelési szakembert, hogy konzultáljunk. — Jaj, drága Horváthné, maga elmulasztotta a nélkülözhetetlen anyai pofont. — Azt bizony elmulasztottam, ellenkezik a felfogásommal. — Legalább egyszer, az üdvös sokk-hatás miatt. Már közhelyesen ismert, hogy még Makarenko is... — Ide figyelj, Miki, rendet csinálunk. Elég volt, édes gyermekem! Ezentúl ahogy belépsz, első utad a fürdőszobába! És az ingeidet fel­váltva hordod és ... — A tervezett akcióhoz énrám is szükség van. — Amit mondtam, azt teszed! — Durva egy fogalmazás... Még rútabb szavakban sincs hiány. Lendül a karom. Mikié is lendül. Mindkét kar meg­dermed a levegőben. De azért Miki nyugodtan szól: — Én nem kezdem. De aki üt, azt vissza­ütöm, bárki legyen is. Ismétlem: bárki. Ez mindenesetre elvnek rémlik, önérzet is van benne. FOKOZÓDÓ NEHÉZSÉGEK El ne felejtsem, arról volt szó, hogy mi, szü­lők is huligánok leszünk. Átgondoltan azonban kiderül, hogy a kelle­metlen kötelezettségek láncolatát kellene a nya­kamba vennem. Ezt a külsőségek ügyében már láttuk. Egy kicsit beljebb is hatolhatunk. Elém járul a szomszéd, a fogorvosunk, a kis­lány anyja: — Hogy ez a Miki milyen ara­nyos! Milyen charmeur! Milyen barátságos! Eleinte azt hittem: csúfolnak. De nem, az ar­cukon meghatott mosoly. — Te Miki, ne használj velem ilyen hangot! — Mi az, hogy hang házon belül? — Ugyanaz, mint házon kívül. — Menj már, azt kívánnád tőlem, hogy színészkedjek?! A tárgyalás során feltárul a furaság. Kedvesnek lenni: dögfárasz­tó produkció. Mindemellett — ezt magam is tapasztalom — Miki eléggé udvariasan veszi fel a telefon- kagylót Meg esi kord ítja a fogát, azután vállal­ja a produkciót. Nem mindenki vállalja. Hívom Esztert, gyerekkoromtól barátnőmet Gábor jelentkezik. — Hogy vagy, nagyfiú? — lelkesedem. Nem válaszol, nem is mordul. Szü­net — Anyád nincs otthon, Gábor? — Nincs!!! Düh, vágás, kis híján gyűlölet. — Mikor jön haza? — Honnan tudjam?! A hangban a fel­háborítóan hülye és a vérlázítóan tolakodó sze­mély elhárítása. — Sürgősen beszélnünk kell, mondd meg, hogy kerestem. — Ha eszembe jut Báj-báj. Mit tegyek, rosszul vagyok. Ez így a dzsun­gel szava. Mi lehet az oka? Ilyen helyzetben csak a fiatalok legrikítóbbjaira gondolhatok. A leg rikítóbbak úgy hiszik: a szülői korosztály halmazati vétke, a jelen-világ minden visszás­sága, egytől-egyig. Számukra nem létezett fo­lyamat, jóval korábbi tapadásokkal, századok­ra visszanyúló tévutakkal. Nem voltak külső kö­rülmények. Ami hibás: ők akarták. Nem élt kö­zöttük áldozat, csakis merénylő. Bizony, dühítő ilyenek között forogni. Ilyenekkel telefonálgatni. Bűnösökkel ne bánjunk kesztyűs kézzel! Kérdezem Esztertől, Gábor így véli-e. Eszter mérges: mit képzelek! — Talán égyszer meg­sértettem Gábort? Nem tudhatjuk, szándékunk ellenére hol és mivel... — Soha nem sértet­ted meg. — Hát akkor? — Ha faggatsz, kény­telen vagyok megmondani... Nem szeret téged. — Miért nem szeret? — Zavarja, hogy túl sokát mosolyogsz. — A telefonban nem láthatta. Kü­lönben, ha egyáltalán nem mosolyognék, akkor szeretne? — Nem valószínű. Rendkívül érzé­keny: a morcos, zord emberek megsebzik. — Meg kellene határozni a mosoly kívánatos mér­tékét. Óránként minimum kettő, maximum há­rom. A szájszéthúzódás minimum másfél, centi, maximum négy és negyed centi. Stimmel ez, Eszter? — Nem tudom Gábort megváltoztam — feleli fásultan. Nos, ha a szó kiterjesztett értelmében huli­gánná akarok válni, nagyon utálatosnak kell lennem és nagyon érzékenynek. Utóbbival sem­mi gondom. Az érzékenység magától is sikerül, megy, mint a karikacsapás. Annál bajosabb az előbbi. Kérve kérem önöket, bocsássanak meg: én csak akkor érzem jól magam, ha barátsá­gos lehetek! De akkor, az istenért, hogyan leszek huligán?! KÖTETLENSÉG — KÖTÖTTSÉGEK Egyébként, ha én huligán lennék, neu elé­gednék meg azzal az úgy-ahogy, alig-alig huligán-állapottal, amelyben Miki és Gábor él — családi védettségben. Akkor én, legalább időlegesen, kitapasztalnék egy galerit. Amennyi­ben sikerülne beverekednem magam. Ha sikerülne, mindjárt megkérdezném: miért éppen Iksz a vezér? Mert nagyobb a testi ere­je, mint az enyém? Avult szempont. Ásatag volt már Toldi Miklós öregkorában is. Tehetsége­sebb, mint én? Esetleg például iobb szónok. Én viszont például szebben rajzolok, vagy ízeseb­ben főzök. Ha éhes a társaság, mindjárt kérdé­sessé válik, melyikünk a hasznosabb, aki forró szónoklattal, vagy aki meleg étellel lakatja jól őket. Nem fogadom el lksz-et. Hallom: hathatós oktatásban részesül, aki így vélekedik. Megvárom, míg begyógyulnak zúzódásarm, azután jelentkezem. Fogalmazásom most már némileg óvatos. Hangom sem zengően maga­biztos. — Tévedés történt, én nem Iksz eilen lázadtam, én csak úgy hiszem, ha tökéletes kö­tetlenségben élünk, nincs szükségünk vezérre, egyáltalán. Nem ijedősek, de most megijednek tőlem. A tébolyultaktól ők is félnek. A vezér oly alapvető követelmény, hogy... hogy célsze­rű lesz beköltöznöm az elmegyógyintézetbe. Hasonló a helyzet a különböző szabályokkal is. A szabály, az szabály. Mint volt a K. u. K.- ban. Vagy az egykori javítóintézetekben. — Miki, mi nem váltunk be egymás számára, a galeri és én. Emiatt muszáj itthon megva­lósítanom teljes kötetlenségemet. Mivel apád­dal együtt otthagytuk állásunkat, az a kérdés, miből éljünk? — Egyelőre kölcsönből, rövidesen keresek, akkor visszafizetjük. Miki jószívű gye­rek és akar dolgozni. Már jeleztem, hogy alig- alig huligán. Azelőtt gyakran intettem, hogy tanuljon, nem ártana, ha valamire vinné. — Hogy én tülekedjem?! Köpedelmes! — Inkább esetleg tanulnál. Erre felmondta a „Gyorsuló idő" téziseit. Körülbelül tíz évenként elavul a szakmai tudás, elölről kell kezdeni. Tíz év miatt nem töri magát. — Mi szeretnél lenni? — Nyugdíjas bácsi a parkban. — Az erőprpbák öröme... — Nekem nem öröm, mondhatni: nyűg. — Képességeink kifejlesztése... — Mi­nek? Ha kifejlesztem, nem a koporsóban vég­zem? — A munka, mint az emberi lét... — Almás, fárasztó. — A munka alapvető, ele­ve... — Eleve kitaláltátok jóanyám és görcsö­sen ragaszkodnátok hozzá. — Hát akkor? — Pénzre szükséq van. A szénhordó ember klasz- szul keres. Pedig sokkal kevesebb iskolát vég­zett, mint én. Én majd könnyebbet találok. A lehántás után a megmaradó csutka: a pénz. A nihilizmus: filozófia. A semminek le­het filozófiája. Pusztán a pénznek nemigen. ÁLLVÁNY Amint bekapta a vacsorát, Miki készülődik. — Hová mégy? — Toronygombot aranyozni. — Szép és aránylaq ritka foglalkozás. Hányra jössz meg? — Kapuzárás után. Házmesterünk nincs, kapukulcsunk van, de csak egy, most a férjemnél, ma sokáig dolgozik. — Gyere ka­puzárás előtt. — Nem íaérhetem. — Akkor leg­alább ne sokkal kapuzárás után, figyelünk az erkélyről. Figyeljük az erkélyről, felváltva, hol a férjem, hol én. Féltízen,kettő, éifél, háromnegyed egy, negyedkettő. Előbb sokat beszélünk, azután egyáltalán nem beszélünk. A sötétben a másik kedvéért mindketten al­vást játszunk. Mozdulatlanságunk: feszültség. Elvész az időérzékünk. Lehet: öt oerc telik el így, lehet; másfél óra. Az erkély felől nehéz test huppanása. Felpattanunk. Miki már a nyakam­ban. össze-vissza csókol. Azután az apját. Cse­veg, mesél, vidám, parttalan, önként aranyos, természetes módon charmeur. Csupa szeretet, csupa ragaszkodás, istenien mulatott. Máskor már bekövetkeznék az olvadás. De most nem enged kí szorításából a rémület. — Hogy jöt­tél?! ... — Hát az állványon. Könnyedsége le­írhatatlan. jelző nem közvetítheti. Az állványt a tatarozó kőművesek hagyták itt, hónapokkal ezelőtt. Eredetileq sem látszott kősziklának. Azóta naqy esőzések voltak. Éppen teqnap olyan vihar, hoqy mint hallom: házte­tőket sodort le. Az állványtól az erkélyünkig keskeny párkány vezet. övöltök az életveszélyről. Kiüvöltöm magam­ból a hosszú éjszaka szorongásait és mímelé- seit. — Itt vaqyok, ép vagyok, minden egyes por- cikóm a helyén, még varrás sem repedt fel a nadrágomon! Miki már nem charmeur. Félre­érthetetlenül érzékelteti, hogy aqyaláayult rém­üldözésnek, sipítozásnak tekinti az egészet. Sőt, ami roszalbb: nyárspolgárinak. Mikiből pörköl a fölény. A huligánok nem nyárspolgárok. Mit érez­nek a huligánok, ha a harmadik emeletről le­zuhan egy tes+ és a földhöz ütődik? Számomra akkora iszonv. hoav nem fér el rémkéoeim kö­zött sem. Számomra a avóqyíthatatlan, a meg­változhatatlan. A vén. ami után nincs tovább. Ha mégis összeszedem maaam és elkéozelem a halálomat követő létet, akkor abban a létben felelősségre vonnak. — Mi iuttattg Horváth Miklóst az állványra?! Hoqy rá se baqóztak! Ennyire nem törődött a gyerekével?! S ha azt felelem: — Kérem, én ... én törődtem volna, de úgy alakult, hoqy... hoav kényszerítő okok következtében én is hu- liaán lettem . . . Ha ezt felelem, akkor maaam ellen bőszífem a bírósáaot. Az se számít, min­degy, mekkora a büntetésem, mert a bünteté­sem ítélet nélkül is életfogytiglan. ART BUCHWALD: Doktor a házban Uncle Sam-et tolószéken gurították be a ren delőbe. — Mi a baj? — kérdezte a nővér. — Nem tudom — válaszolta az unokaöccse John O. Public. — Beteg. Az inflációs rátájr kétszerese a szokásosnak és nem tudja emeln a nemzeti össztermékét. Panaszkodik, hog pang a nemzetgazdasága. — Telefonálok dr. Fordért — mondta a nő vér. Dr. Ford bejött a rendelőbe, és megfogtí Uncle Sam pulzusát. — Hm — mondta. Aztán sztetoszkóppá meghallgatta a szívét. — Hm —■ mondta ismét. Belenézett Uncli Sam szájába és azt mondta: — Nem tetszik nekem. — Mi a baj? — kérdezte John O. Public. —- Honnan tudjam? — válaszolta dr. Ford — Új vagyok még mindehhez. Ha műtétre les; szüksége, segíthetek rajta. — Kérem, doki — rimánkodott John O. Pub lie, — csináljon valamit. — Konzultálnom kell más orvosokkal. A jöv< hétre csúcsot hívok össze. Otthagyták Uncle Sam-et a rendelőben é egy hét múlva az ország minden részéből ér kezett szakértők nyüzsögtek a páciens körül Az egyik doktor azt mondta: — Akut recesszióban szenved. — Nem értek egyet önnel — mondta a má sik orvos. — Ez a puffadósos stagfláció tipiku esete. Ügy vélem, több pénzt kell beleinjekcióz nunk. — Megőrült? — kiáltotta egy harmadil szakértő. — Az inflációs rátája máris két ujj nyi. Csak úgy menthetjük meg, ha levágjuk < lábát. — Marhaság — mondta egy másik spec man. — Növelnünk kell a termelékenységét Adjunk azonnal injekciót a karjába. — Nem, nem, nem! — kiáltotta közbe eg' másik doktor. — Ki kell nyújtóztatnunk és min den testrészébe ellenőrző műszert szúrnunk. — Azt mondom, adagolni kell a vérét. — Kivetni a szívét. — Átültetni a máját. — Kivéreztetni a sebeit. — Átvágni a reflexeit. — Kizárni a Betegsegélyzőből. — Csökkenteni a fogyasztását. Uncle Sam hörgött kínjában, de oda se ba góztak. John O. Public idegesen jártatta a szemé egyik doktorról a másikra. Végül dr. Ford az mondta: — Köszönöm, uraim, mindannyiuktól iger nagy segítséget kaptam. Nem is tudom, mi csináltam volna önök nélkül. Minden szakértőnek egy pár mandzsetta­gombot nyomott a markába, amikor kisorjáz- tak a rendelőből. Amikor elmentek, John O. Public agqódvc megkérdezte dr. Fordot: — Mit akar csinálni vele? — Le kell nyelnie a keserű pirulát — vála szólta zordan dr. Ford. Megismételte Und« Sam-nek is és azt mondta: — Csak azt nem tudom, hogyan közöljerr ezt önnel? — Oké, doki — nyögte Uncle Sam. — Le­nyelhetem. — Nos, ennyit tehetek önért — mondta dr Ford, egy receptet kitöltve. — Ha ebédhez ül egyen-igyon kedvére. De amit megevett, hány­ja ki. Remélem, néhány hónap múlva jobbár lesz. Fordította: Homoródi Józse mW?# #x? ' £■• y 8ö| ¥ 0M A 1 tji £ 1 J1N11ÍP

Next

/
Oldalképek
Tartalom