Dunántúli napló, 1975. május (32. évfolyam, 118-147. szám)
1975-05-18 / 134. szám
6 Dunántúli napló 1975. május 18., vasárnap Egykor — és ma Hétfőn: kora reggeltől késő estig |V/|eghalt a Gömöri. Reg- gelre kihűlve lelték a keskeny jászolban, ahol lakott. Január harmadikára virradó éjszaka megállt a motor, pontot téve hatvan életévre. Csendben, magányosan és holtrészegen halt meg, ahogyan talán megálmodta magának valamikor. „Engem már így egyen meg a fene” mondta évekkel ezelőtt Romonyán, mert egy időben ott élt... Hird, Eilend, Romonya, Boda, Berkesd — hol itt, hol ott tűnt fel, mindenütt ismerték, mindenkitől kapott valamit, ételt, italt, s közben megöregedett. Talán két esztendeje, hogy véglegesen Berkesdre költözött. A tsz lóistállójában hált, oldalt, egy szalmával bélelt jászolban. öt pár ló volt a hálótársa — ezek január harmadikára virradó hajnalon egy kissé nyugtalanok lettek. Nem értették: miért szűnt meg az ismerős möcörgés ott a sarokban, nem tudták, hogy valaminek vége lett. Okos, barna ló-szemüket a sötét csöndbe meresztették, orrlyukaik finoman remegtek, mintha farkast éreztek volna. Aztán állami pénzen eltemették a Gömörit. Huszonhaton voltak a temetésén, feketeruhás öregasszonyok. — Az első halottunk volt az idén — mondja Telkes néni — és nagyon szépen temették. Pappal, énekszóval. Ott voltam, persze, a halottaknak kijáró tiszteletet az élőknek kell ugye, megadni. — Kati néni... Milyen ember volt ez a Gömöri? Egy kis csönd kúszik be a konyhába. A félig nyitott ajtóban sárgaszínű, sanda tekintetű, de azért barátságos kutya áll. Háncsfonatos széken ülök, a hímzett falvédőt mustrálom. Az asztalon, könyökömnél, egy teli borosüveg áll. — Nem volt ő rossz ember. Inni, azt szeretett. Eleinte járt még a népekhez dolgozni, de én soha nem fogtam munkára. Egy kis ennivalót adtam neki, meg hát a bort... Azt nagyon szerette. Meg a pálinkát. Kapott nálunk külön üveget, szóval poharat, olyan zöldes üvegből. Már összetörtem. Nem ivott abból senki más. — Beszélgettek vele néha? 14. Azt mondták: van itt még vissza vagy 30 méter, azt fejezzétek be, s aztán elvonulhattok. Rendben. De aztán kiderült: ötven méter az a harminc! — S akkor ön eltűnt egy napra ... — Nem tűntem el: megmondtam a párttitkárnak, ha ti nem tudtok intézkedni, majd elmegyek ahhoz, aki tud. — És? — Intézkedett. — Beszélne erről az utazásról? — A Nádor utcában volt a pártközpont. Nagyon el voltam keseredve és nagyon dühös voltam, így aztán nem gondolkoztam sokat. Vonatra ültem, s beállítottam a titkárságra. — A fogadtatás? — Mondtam a titkárnak: Molnár vagyok Komlóról. „A százméteres Molnár?” — kérdezte. „Az.” Eltűnt egy ajtó mögött, majd visszajött. „Most sajnos nem lehet, szovjet vendégek vannak — Magáról soha nem mesélt egy szót sem. Egyszer megpróbáltam. „Mondják, hogy lánya is van magának” erre csak legyintett és így felelt: „arról már nem is érdemes beszélni .. — Hány éves volt? — Hatvan ... Legalábbis annyit írtak a koporsójára. Szép koporsót kapott. — Mikor járt utoljára maguknál? — A halála előtti napon. Adtam egy kis kövesztett szalonnát neki, meg egy darab kenyeret. De még innen átment a Vargáékhoz is ... Kati néni eltűnődik egy kicsit. Telkes bácsi bólogat. Aztán megszólal: — Tolvaj ember nem volt... A lóistálló a bolt udvarában van, hátul. Góré magasodik mögötte, a hártyásra fagyott sárkupacok fölött a szél sárga szalma-töreket pörget. Itt, balra laknak a lovak - immár egyedül. Az istállóban Bence Jánost találom. — Rendes ember volt — jelenti ki határozottan. - Cigarettával jobbára én tartottam. — Igen — bólintok udvariasan és egyre csak a sarokban levő jászolt nézem. — Dolgozott valamit? — Hát — oldalt pislant rám - akadt neki egy kis munkaundora. — Mosakodott egyáltalán? — Amíg bírta, tisztálkodott, mosott is, itt a vödörben. De az utóbbi időben nagyon elhagyta magát. Lopni nem lopott — teszi hozzá tűnődve, aztán még megtoldja — az én takarómmal takarózott. Odakint, az istálló előtt Boros Lajos állt. Szintén foga- tos. Akkor kapcsolódott a beszélgetésbe, amikor Bence ezt mondta: — Nem tudta magát megbecsülni. Az ital volt a mindene. Kijózanodott, berúgott. Napjában háromszor is. odabent, de fél kettőkor várjuk önt..\ — Mit érzett, amikor szemtől- szembe álltak? — Csak az volt bennem: igazam van, jót akarok, tehát segítenie kell. — Hogy zajlott a találkozás? — Elébem jött, s két kézzel szorította meg a kezemet. — Magázta? — Nem, úgy emlékszem, tegezett. — És amikor hazaért? Nyilván megtudták, hol járt? — Ez az utazás egy csütörtöki napon történt. Pénteken már korán reggel jött nagy izgatottan az aknász: „Szállj ki, Pista, várnak az irodában.” „Most? Nem látod, hogy megsérült egy ember?" Dühbe gurult, alig bírtuk lecsillapítani. „Én átadtam! Hallották, emberek, megmondtam világosan. Kiszállni azonnal ... Én megmondtam .. — Végülis kiszállt... — Kettőkor. Már várt a párt- titkár, a DISZ-titkár. Menjünk Vas Zoltán elé. — Nemsokérő ember volt az - szövi tovább Boros — még arra is lustának bizonyult, hogy a jászolból leszálljon vizelni. Csak a pálinka, meg a bor... Meg a sör... — Hogyan találtak rá? — Itt a földön egy darab hurka, bentebb a kenyér. Ő meg a jászolban, halva. A berkesdi kocsmában, a fekete vaskályha melletti asztalnál eszem a birkabelsőségből készült savanyúpörköltet. Férfias eledel, a kocsmáros lesi, mikor csordul a könnyem. Tunkolok és tűnődöm. — Azon az estén nálunk járt- meséli a kocsmáros — én- tőlem kapta azt a hurkát. Csönd van énbennem. Nem válaszolok, tűnődöm Gömörin. Aztán elfogyott előlem a pörkölt, s elfogytak belőlem a talányok. Hirtelen egyszerűvé vált az egész. Gömöri filozófus volt. Talán harminc éve fölfedezte, hogy az emberekben bűntudat és törlesztési vágy lakik. Folyton csak kapott: kövesztett szalonnát, kolbászt, kabátot, kenyeret, pálinkát, pénzt, cigarettát, takarót, de vajon mit adott mindezért cserébe? Hát azt a lehetőséget hogy jót tehettek vele. A kocsmából kilépve hideg napfény bújik a nyakamba. Gömörit megfejtettem. Amit utólag megtudok róla, már apróság. Személyi igazolványa nem volt, utolsó okmányát - egy lejárt OTI-könyvet — a bogádi kocsmában hagyta zálogul. Szociális otthonba szerették volna utalni: hű, de sokszor kapott pénzt a tanácstól Berkesden, hogy szerezze be a hiányzó okmányokat, menjen el az orvoshoz... A pénzzel mindig a kocsmába loholt. — Művelt ember volt pedig — figyelek fel Boros Károly berkesdi tanácselnök egy mondatára — kitűnően sakkozott. Mondta is nekem: „doktor úr”. Nem is köszönt. „Mit pletykált maga?” „Amit maguknak is sokszor megmondtam mór, Vas elvtárs.” „És miért nem a megyéhez ment?” „Mert a megyénél is a maga szava szent." „Maga le akar engem járatni, Molnár.” „Félek, előbb-utóbb maguk járatnak le engem. De ezt nem várom meg. Itt vannak az igazolványaim. Minden. Holnap reggeltől kőműves vagyok ...” „Maradjon Molnár, s rakja el a papírokat. Holnap reggel választ adok: vissza engedem-e?" „Nem holnap, Vas elvtárs. Most.” „Rendben van. 1-én visszamegy az Aknamélyítőkhöz.” — Rettenetes percek voltak, én mégis úgy távoztam, mint a legboldogabb ember. Vas Zoltánt is a legszívesebben megcsókoltam volna. Megértett. Engedett. Volt ereje hozzá. Alig vártam az elsejét. A hónap utolsó napján bemegyek a bányamesterhez, gondoltam, elbúcsúzok, de az nagyon savanyú képpel hallgat. „Valami baj van?” „Vas elvtárs telefonált: maradnod kell." „Nem. Inkább nem szállók le többet...” — Visszamegyek az emberekhez, Kálóczi vár. Na, mi van? Semmi. Te itt maradsz, mert most kaptál lakást, te ne ugrálj, mi meg megyünk a régi vállalatunkhoz, s dolgozunk, ingyen ... Át is mentünk, összeszedtük a cókmókunkat, s elvonultunk, mint egy nyomorult, tönkrevert sereg. — S tényleg elkezdtek dolgozni, engedély nélkül, ingyen? — Tényleg. Kilenc óra felé jön a felügyelő, régi aknamé- lyítős kolléga: „Vas Zoltán azt üzeni, azonnal menjetek vissza.” „Akkor inkább leszámolunk, komám.” mert nem tudom, miért, engem így nevezett, „magával is szeretnék játszani egy partit”. Múlt karácsony előtt ő maga keresett meg a hivatalomban. „Nem bírom tovább, doktor úr — ezt mondta —, elmennék a szeretetházba. Tudja én elrontottam az életemet. A bor miatt”. Ennyit mondott, és még hozzátette, hogy valamikor jobban is ment neki. — Negyvenháromban került a Sziebert-birtokra — meséli a körzeti megbízott rendőr, Pusztai László, öregapám ott volt juhász, ő még ismerte. Kertészkedett. Elég művelt volt. Valahonnan az Alföldről jött. Romonyán él egy ember, az többet tud róla. Földiek, ha jól tudom. Ácsai János bácsi Tótkomlósról jött Romonyára. Estefelé találom otthon, olvasgat. Mesél, narancs lámpafényben. — Gazdaember volt a Gömöri Pista. Szép háza, tizenöt hold földje, középiskolája. Előkelő család gyerekének számított, hiszen az apja Zichy- nek szerződtette a munkásokat. A felesége gyönyörűszép, bár szegény lánynak született. Minden a Pistáé volt. El is itta egy szálig. Éjfélkor a malacbandával együtt, zeneszóval ment haza, amíg csak tartott a pénz, a vagyon. A harmincas években aztán el is váltak. Mindenét elitta. Negyvenháromban hazamentem Tótkomlósra, akkor én már itt voltam, kertészetem volt itt, Romonyán, és kellett egy ember. A sógora szólt: nem vinném-e a Pistát? Szabadulni akart tőle. A lovait hajtotta, de a kocsmánál soha nem jutott tovább egy szemet se. A sógora kifizette az útiköltségét is. Azóta itt csavargott, dolgozott nálam, másnál, de ha berúgott, mindjárt mehet- nékje támadt. Vettünk neki ruhát, de képes volt rá, hogy a kabátját egy fröccsért odaadja. Mondtam is neki: „Te, Pista, hát mi lesz veled?” Ő pedig erre így felelt: „Engem már így egyen meg a fene..." Hát valahogy ilyen volt. — Mégis... hogy nézett ki? A lányára néz, aztán vissza rám. — Alacsony, szőke ember volt. Szeplős. Nem ... Inkább amolyan vöröses ... Felcsillant a szeme. „Rendben. Számoljatok ott le, mi meg szépen felveszünk benneteket..." — öt-hat napig tartott ez az idegháború. Egy hónap alatt akkor 40 méter hat méter átmérőjű falazott vágatot csináltunk, fejünkhöz vágták ezt is: Ez nem 100 méter, Molnár! Hát persze, hogy nem száz méter volt, de hát ki törődött azzal, hogy ez hat méteres, s falazni is kellett... — Ez mikor történt egészen pontosan? — 1953. november 1-ével léptem ki a Komlói Szénbányászati Tröszttől, s még aznap megkezdtem a munkát az aknamélyítőknél. Anna-aknára kerültünk, ahol kezdtük is, s végre ismét megfelelő volt minden, hogy bebizonyítsuk: nem véletlen volt, amit elértünk... És ezzel függ össze az is, hogy amikor februárban történt az a bizonyos dolog a kompresszorral, s mi kénytelenek voltunk egy MAVAG-gépet a fejünk fölé állítani, nem engedhettem meg senkinek, hogy kiszálljon... Nekünk akkor el kellett érnünk a 100 métert, ha beledöglünk is, mert csakis ez indokolhatta mindazt, amit végigcsináltunk... X. KIVIZSGÁLTÁK... 1954 tavaszán-nyarán tehát ismét együtt a brigád — a régi ambíciókkal, kedvvel és eredményekkel. Molnár István már országgyűlési képviselő. A választás — a jelölőgyűlések sora —, élete talán legfelejthetetlenebb eseménye. Kiderül: az emberek túlnyomó többsége igenis megértette őt, s ha nem is egyforma lelkesedéssel szereti mindenki — egyöntetűen tisztelik. A kezdet kezdetének vádjai már régen feledésbe merültek. „Egy hónapig, igen, de folyamatosan . . .?!" „Nem csoda, százak szolgálták ki őket...” „Csalás ez, nem más. Teljesítmény papíron . ..” (Folytatása következik.) „A Magyar Rádió érdekes újításként „vidéki napokat" rendszeresít amelyeknek premier, je Pécsett lesz. A rádió pécsi napjának műsorát már összeállították és most országszerte nagy érdeklődéssel várják annak sikert Ígérő közvetítését. A rádió munkatársai és mérnökei tegnap este megérkeztek, hogy mindent előkészítsenek a pécsi program közvetítésére." E mondatokat - bár leírhattuk volna ma is, hiszen a rádió „Pécsi napja,, hétfőn lesz — a „Dunántúl" c. napilap egyik megsárgult számából idéztük. Csaknem napra pontosan 35 évvel ezelőtt, 1940. május 17-én délelőtt 10 órától éjfélig — a hír- szolgálaton kívül — pécsiek szerepeltek a mikrofon előtt. A korabeli újságcikk szerint „erre a sikeres premierre nemcsak a pécsiek lehetnek büszkék, hanem maga a rádió is." 35 évvel ézefött Ha a 35 évvel ezelőtti első „Pécsi nap” rádióműsorát böngésszük, úgy tapasztalhatjuk, hogy az akkori viszonyok és technikai lehetőségek között igyekezett bemutatni Pécs szellemi, kulturális, művészeti életét. Az adást követő napon olvashattuk ugyancsak a Dunántúlban Zsikó Gyula színes írását, aki „színképekben” számolt be a pécsi „rádióhangképek- ről". Ö írta, hogy „délelőtt a felolvasók már ott kutyorogtak a budapesti stúdió olvasószobájában, ahol meg lehet szűrni a hangot, kellemesebbre beállítani." 10 óra 20 perckor Taksonyi József dr. olvasta fel művelődéstörténeti és zenetörténeti búvárkodásainak eredményeként „Kétszáz éves zenei képek Pécsről" című tanulmányát. Pécs műemlékeiről Gosztonyi Gyula beszélt. Déli 12 órakor a várplébánia órája kongatta az időt, majd felzengett a dóm nagyharangja. Ennél a külső közvetítésnél egy kis műszaki hiba adódott, „ ... furcsa, menynyire idegenszerűen, messziről jött rádión át a harangszó, nincs benne az a meghitt, ismerős csengés, az a búgás, amely a Mecsek lejtőjéről visz- szaverődve zsong az ember fülébe ..Ezután a 8. honvéd gyalogezred fúvószenekarának térzenéjét közvetítették a Széchenyi térről Várhalmi Oszkár vezényletével. Pécsi szerzők: Ábrányi Alajos, Fülöp Kálmán, Aczél László, Schmidt Antal, German István, Kutor Ferenc, Stetán Gyula nótáit énekelte a stúdiónak berendezett színház színpadán dr. Vendéné Boross Margit és Báthori József. „ ... Horváth Ádi bandája üres széksorok előtt muzsikál, éppen a súgólyuk előtt csillogó ezüst fejű bot-mikrofon és előtte a cigánybanda úgy hajlong a muzsika ritmusában, mintha forrón mulató tömeg lelkesedése tüzelné. V. Boross Margit énekel, villog a mikrofon gömbje, a művésznő hol eltávolodik tőle, hol közeledik. Most Báthori József jön ki óvatosan, a paraszténekes. Vajon mit érez? Talán meg kellene kérdezni, tűnődöm, de Aczél Laci dr., a rendező biztosan nem engedné. Kint a páholy előtt postások álldogálnak és hangkeverő mérnökök. Nagy kábel vezeti a hangot valahová, ahol postára adják és Pestre küldik, valamilyen huncutsággal." Délután 4 óra 10 perckor a madárdalos Mecsekről adnak helyszíni közvetítést. A korabeli újságcikk elárulja, hogy „Páldy Géza, a Mecsek Egyesület főtitkára a rádió riporterével hajnali 3 órakor tett sétát a Mecseken, hogy hanglemezre vegyék a Mecsek madárvilágának csodás hajnali hangversenyét: a fülemüle, a fekete rigó és a cinegék mintha megérezték volna, hogy az éter hullámain át az egész világnak dalolnak, a közvetítés egész ideje alatt ott csattogtak, fütyültek, daloltak." A változatos műsorban kimagasló helyen szerepelt a pécsi egyetem, melynek történetét Vasváry Ferenc dr. egyetemi tanár ismertette klasszikus tömörséggel. Majd a Zsolnay gyár kincseket érő múzeumából adtak közvetítést, utána Pécs gyümölcs- és szőlőkultúrájáról olvasták fel Báldy László városi kertészeti intéző előadását. Délután fél 6-kor a székes- egyház gregorián énekkarának hangversenye következett Mayer Ferenc karnagy vezetésével. „A kórus nemcsak összeállítását (gyermekhangokI), hanem nívóját tekintve is egyedülálló hazánkban. A híres pécsi kórus a színházban is kitett magáért. A hangmérnökök fülükön a kagylóval épp újságot olvastak, amikor a legszebb hangok áradnak el a színházban az apró fiúk borzasztóan komoly és az öntudatosan éneklő férfiak ajkáról. A lámpafény úgy vibrál arcukon, mintha a belső tűz verné ki őket. Szép ez így is." Pécs két orgonaművészének, Halász Bélának és Vadas Gábornak orgonahangversenye után az egyetemi tánczenekar adott elő kedves, könnyű zenét. „A pécsi nap emelkedő ritmusának remek fináléja volt az esti hangverseny a színházban." A háromnegyed 8-kor kezdődő est első szólistája, Sassy Iringó csellóművésznő Haydn: D-dur csellóversenyét adta elő kiforrott művészettel a Pécsi Zenekedvelők Egyesületének kíséretével. Az est másik szólistája Sass Dezső, „városunk első pianistája" volt, aki Liszt: A-dur zongoraversenyét szólaltatta meg sokszínű művészi előadásban. A Pécsi Dalárda vegyeskara Ádám Jenő három magyar népdalát énekelte, Maka y Gusztáv dr. előadása Pécs irodalmi múltjáról és jelenéről szólt. Két éttermi közvetítés zárta a késő éjszakai órákban a pécsi napot: Sárközi Laci és cigányzenekara muzsikált az Iszlay étteremben, Goldwin Ede tánczenekara pedig a Nádor Szálló éttermében szórakoztatta a közönséget és a rádióhallgatókat. Wátorii adón egyszerre Zsikó Gyula jóindulatú megjegyzésként írta másnap, hogy „mi kellett volna még a hangképek elkészítésére? Friss, eleven riport az utcákról, az egyetemről kiözönlő diáksereg spontán hangulatáról, egy gyár munkásainak életéről. Ezzel talán színesebbé lehetett volna tenni a pécsi napot, mint a sok előadással." Ügy véljük, az 1975. május 19-i „Pécsi nap"-on nem lesz hiány az ilyen eleven, élő riportokban, hiszen a rádió riporterei már a kora reggeli órákban élő kapcsolással jelentkeznek a Széchenyi térről, hogy aztán mind a három adón szinte egész nap a helyszínek gazdag változatosságával mutassák be Pécs mai pezsgő életét, fejlődését, mindazt, amiről még nem beszéltek, nem beszélhettek a 35 évvel ezelőtti „Pécsi nap"-on ... Dr. Nádor Tamás Kampis Péter íl BÉKÉS SÁNDOR I i# Egy baraber élete GÖMÖRI
