Dunántúli napló, 1975. május (32. évfolyam, 118-147. szám)
1975-05-17 / 133. szám
A beépülés kulcskérdése az iskolai nevelés Magyarországi cigányság Magyarországon a XIV. század végén jelentek meg az első cigánycsoportolk. Délről, a Balkán-félszigetről vándoroltak ihazánkba. Ennek megfelelően, kultúrájuk is nagyrészt a balkáni népek kultúrájának elemeiből épül (hiedelmek, öltözet). A Balkán-félszigetre Indiából kerültek, ahonnét az V. század táján vándoroltok ki, ismeretlen okból. Ők maguk a régebbi történelmükről semmit sem tudnak; a cigányság nem hagyományőrző nép. Éppen tartós nemzeti hagyományok hiányában nem alakulhatott ki önálló nemzeti kultúrájuk. Európában sokáig — tévesen — egyiptomiaknak vélték őket; innét származik a „fáraó népe” tréfás magyar elnevezés. A múlt századiban tisztázta a nyelvtudomány (elsőnek egy magyar református pap), hogy nyelvük indiai nyelv: a legegyszerűbb fogalmakat jelölő szavak hasonlítanak a megfelelő indiai szavakhoz. E szavak száma azonban csekély (kb. 400), s a cigányok éppúgy nem értik meg az indiai nyelveket, mint mi a finnt, vagy az észtet. Hazánkban számukat szúrópróba jellegű (ún. „reprezentatív”) szociológiai felmérés 1971-ben 320 ezerre becsülte. Valóságban talán néhány tízezerrel többen vannak. Nem tekinthetők nemzetiségnek. A cigányság többsége (2/3 része) nyelvében már teljesen elma- gyarosodott, s csupán életmódjuk, arcvonásaik és származásuk tudata — s nem utolsósorban a környezet megítélése — bizonyítják őket cigányoknak. A cigány nyelvet gyakorlatilag már csak az ún. oláh cigányok beszélik. E cigányok az egykori Románia területén egészen 1857-ig rabszolgák voltak; ekkor törölték el Romániában a rabszolgaságot, s a felszabadult cigányok mene- külésszerűen elözönlötték Erdélyt és a történelmi Magyar- ország egyéb területeit. Ők voltak az ún. vándor, vagy sátoros cigányok; hazánkban a két háború között telepítették őket, s azóta Magyarországon nincsenek vándorcigányok, akiknek egyetlen lakásuk a szekér, vagy a sátor volna. A koldulással, jövendőmondással stb. foglalkozó, sokszoknyás cigány asszonyok kizárólag az oláh cigányok közül kerültek (részben kerülnek) ki; az el magyarosodon (ún. magyar vagy muzsikus cigányok) megvetik az ilyen pénzkereseti lehetőséget. Magyar cigányok és oláh cigányok között kölcsönös az egymástól való idegenkedés. Mindkét csoport tagjai megtalálhatók az országnak szinte egész területén, változó sűrűségben, s hol elmaradottabb, hol rendezettebb viszonyok között élnek. Különösen sűrű az ún. magyar cigányság a borsodi iparvidéken, ahol aránylag jó körülmények között élnek. Mind magyar, mind oláh cigányok nagy számban laknak és elmaradott körülmények között élnek a Nyírségben és a Hajdúságban. Dél- Dunántúlra korlátozódik egy különálló kisebb (20—30 ezer főnyi) csoport: ezek az ún. beás (egykori teknővájó) oigá- nyok, akik a magyar mellett románul beszélnek, cigányul nem tudnak; az oláh cigányoktól megkülönböztetésül, a szak- irodalom román cigányaknak nevezi őket, bár ők is a hagyományos népi „oláh” elnevezést használják maguknak: a mai „román” népnév késői hivatalos szakkifejezés, amiről a cigányság nem vett tudomást. Nyelvi szempontból leszögezendő, hogy hazánkban nem élnek cigány anyanyelvű, illetve román anyanyelvű cigányok, csupán olyan magyar anyanyelvűek, akik a magyar mellett — és annál jóval gyengébben — cigányul is, illetve románul is beszélnek. A cigány szókészlet rendkívül szegény: összesen mintegy 1200 cigány szót tartalmaz (s e számban a román, szláv stb. ikölcsönszavak is bennefoglaltatnak) azaz az európai nyelvek mindennapi szókincsének kb. egytized részét teszi ki. A többi szót a magyarból, ill. a mindenkori ország nyelvéből veszik át a cigányok. Munkába állásuk és élet- körülményeik javulása terén ugrásszerű fejlődés következett be az utóbbi évtizedekben. Ma már legfeljebb néhány százalékra tehető a kétes alkalmi keresetből élő felnőtt férfiak arányszáma, s a dolgozó cigányoknak legalább felerésze huzamos munkaviszonyban áll. Elsősorban a magyar és román cigányok munkába állítása ment gyorsan. A legtöbb nehézség az oláh cigányokkal adódik, akik erősebben őrzik a rendszertelen életmód magukkal hozott cigány „hagyományát”. Egyre növekszik az eltérés a társadalomba beépülő (és új házakba költöző) és a hagyományőrző (telepi, putrilakó) cigányság között. A lélektani fejlődésben nem lehet egyetlen nemzedék alatt két évezredes lemaradást behozni. A fejlődés e visszaesések ellenére is rendkívül gyors ütemű. A cigányság túlnyomó többsége segédmunkásként (betanított munkásként) dolgozik az iparban. A mezőgazdaságban foglalkoztatottak száma jóval kevesebb. A cigány származású értelmiségiek csupán ember- tanilag cigányok, a többi cigány közül nemzedékek óta kiszakadtak. A felemelkedni vágyó cigányok a nemcigány társadalomba való beépülésre törekednek. A beépülés kulcskérdése az iskolai nevelés. Jelenleg még mindig csupán a tanulók kisebb hányada végzi el az általános iskola 8. osztályát, s országosan mindössze néhány százan tanulnak tovább. Az általános iskola elvégzésének elengedhetetlen feltétele lenne a cigány gyermekek óvodai nevelése. Vekerdi József pecsbaranyai irodalom A három Lenkei SZÁZTÍZ évvel ezelőtt Pécs városának alig . volt harmincezer lakója. Német és cseh származású hivatalnoki gárda ült a lakosság nyakán. A városban alig lehetett magyar szót hallani. A bevándoroltak jórésze a Bach-korszak letűnése után is Pécsett maradt, s lassan magyar érzelművé vált. Bámulatos volt mindig Pécs felszívó képessége. Minderről Lenkei Lajos újságíró tudósít bennünket 1922- ben írt Negyven év Pécs életéből című munkájában. Adatai közvetlen környezetéből származnak, mert Lenkei családja is Morvaországból érkezett Pécsre. Édesapja mint az akkori pécsi elemi mintaiskolának a budai helytartó által kinevezett tanítója évi 400 forint fizetést kapott. A mai Sallai, akkor Ferenciek utcájában lakott a család, s itt látta meg a napvilágot negyedik gyerekként 1864 nov. 14-én Lenkei Lajos. Mivel tudományos pályára nem volt alkalmas, szülei kádáriparost akartak nevelni belőle. Akkoriban a pécsi borok eléggé olcsók voltak, hektoliterenként alig érték el a 7-8 forintos árat, a kádártanulók igen kevés fizetést, negyedévenként 15 forintot kaptak. Lenkei Lajos ezt kevesellette, s rokoni összeköttetéssel csakhamar az ország legnagyobb forgalmát lebonyolító budapesti borkereskedőjéhez, Laczkó Adolfhoz került. Atyjának meggyilkolása után azonban Lenkei Lajos visszatér Pécsre, s itt 1886 augusztusában részt vesz az első pécsi magyar nyelvű napilap szerkesztésében. A Pécsi Emléklapok főszerkesztői tisztségét Per- czel Béni országgyűlési képviselő vállalta, a szerkesztés munkájában részt vállalt még Várady Ferenc, Földváry Mihály is. Kiváló munkatársai voltak a lapnak: Cziglányi Béla táblabíró, Kossutány Ignác, Bors Emil jogakadémiai tanárok, de az ünnepi számokba még Jókaitól és Mikszáthtól is közölt a lap eredeti tárcákat. Nem sokkal később a Pécsi Napló, hogy deficitjétől meneküljön, 7000 forintért a laphoz társult — eredeti nevének megtartásával. Az újjá alakult Pécsi Naplónak ekkor Lenkei Lajos lett a főszerkesztője, Várady Ferenc pedig a felelős szerkesztői tisztet töltötte be. A másik Lenkei, Lajosnak testvérbátyja, Henrik 1863. június 26-án született Pécsett, ahol a gimnáziumi tanulmányokat is végezte. A budapesti bölcsészeti fakultás elvégzése után tanár lett. Egy éven át Pozsonyban, majd 1888 óta budapesti főreáliskolai tanár. Sokáig szerkesztette az Elet című ifjú írók lapját, írt drámákat nagyon sok költeményt. Mindezekben kitűnt finom lírájával. Lenkei Henrik írásaiban nagyszerűen össze tudta egyeztetnie századforduló áramlatait a klasszikus hagyományokkal. Böl- cselkedő költő volt, aki küszködő hittel tudott lelkesedni az emberiség nagy eszméiért. Sokat tett annak érdekében, hogy Petőfit ne csak itthon, de külföldön is megismerjék. 1911- ben a Petőfi a világirodalomban című sorozatban Petőfi német fordítóiról írt tanulmányt. Ebben írja: „Külföldi hitelünket, a tehetségünkbe vetett bizalom alapját Petőfi vetette meg, akinek kimagasló, gyújtó alakja egymagában mélyebb szimpátiákat keltett irántunk, mint előző összes szellemi életünk." A harmadik Lenkei is Pécsett született 1873. június 1-én. Zsigmond is Pécsett járt középiskolába, s itt lett a Pécsi Napló és a Fünfkirchner Zeitung munkatársa. Később Budapestre kerülve, tizenhárom éven át a Budapesti Hírlap munkatársa volt, majd megalapította az első magyar moziszaklapot. A kinematográi ot Ezt a világviszonylatban is korai filmszaklapot követte a Mozgófénykép Híradó, majd a Mozivilág, illetőleg 1919-28 között a Képes Mozivilág. Lenkei Zsigmond részt vett a Magyar Kine- matográfusok Országos Szövetségének alapításában, amelynek főtitkára lett. Mozi almanach és Mosolygó mozi című műve érdekes visszaemlékezéseivel, anekdotáival ma is szórakoztató olvasmány. A három Lenkeire nagyon illenek azok a sorok, amelyeket a századvégi írókról megjegyez Elek Artur 1911-ben: „Annak a kornak ők néhányon voltak a tehetségesei, ök, kevesen, voltak a felfogói és megszólalta- tói azoknak a hangoknak, amelyek a közeledő új korszakok előtt járnak mint nesztelen, puszta füllel meg nem különböztethető megsejtői az elkövetkezendőknek". Dr. Tóth István PécsilsétáU Korunk nagyvárosi embere féltve őrzi a zöld foltokat, amelyek a kőrengetegek árnyékában még megmaradtak. Védelmük különösen ott íratlan szabály, ahol a város évszázados múltjára visszatekintve, a városképben a zöld terület fontos szerephez jutott. Pécs középkori, reneszánsz, török, majd barokk kori szerkezetére jellemző volt a laza beépítés, különösen a püspökvár környékén. A paloták lakói, a kertek fái alatt vízmedencéik mellett találtak felfrissülést a meleg nyári napokon. látok jómódú tulajdonosokról tanúskodnak. A 7. számú ház a püspökség jószágkormányzójáé, a 9. számú a kanonokoké volt. A házakat nem régen tatarozták. A tatarozásért nagy árat kellett fizetni. Az élőkért növényzete, a törmelék- és kavicshegyek alatt szinte teljesen elpusztult A megmaradtak, a többéves kényszerpihenő után most kezdenek éledezni. Szomorú ébredés ez, mert a kihajtott barackfa-ágakat letördelik, a virágokat leszakítják az utcáról belépők. Hol van a kerítés, amely valamikor elválasztotta, elhatárolta és egyben mégis összekapcsolta a paloták kertjét az utcával? A pécsi városfalakhoz délről nem épültek közvetlenül lakóházak. A mai Ku- lich Gyula utca régi házainál azt látjuk, hogy a házak és a falak közé a hosszú lejtős terepre kerteket telepítettek. A mandulafák és szőlőtőkék közé kerti pavilonokat építettek, így a harcok idején - igaz ebből kevés volt Pécsett — szabadon közlekedhettek a védők a falak mentén. Békeidőben a városi polgár, amikor megpihent a városfalig felhúzódó kertjének végében, feltekintett a kék égre, szippantott a virág- illatú tavaszi levegőből, lenézett a város tarka tetőire, Itáliában érezhette magát. Azokban az utcákban, ahol nem adott a városfal köze ilyen kerttelepítési lehetőséget, a házak több helyen nem épültek az utcavonalra, beljebb húzódtak, s átadtak néhány négyzetmétert az ún. elő- kertnek. Az előkertet szépen kovácsolt vasrácsokkal, ritkábban kőfallal zárták le az utca felől. A kerítés figyelmeztette az arra járót, hogy benézni és gyönyörködni szabad a kert szépségeiben, de ugyanakkor kifejezte azt is, hogy ez magánterület és nincs szükség a hivatlan vendégre. A Megye utca 7. és 9. számú házak is ilyenek voltak. Sétáljunk el eléjük, nézzük meg a palotát és az előkertet. A barokk házak egyemeletesek, klasszicista és romantikus jegyekkel. A címeres kapu, a szép lépcsőházak, a míves vaskorA 7. számú ház kerítéséből csak a kapufélfa és a romantikus dárdaalakú kapuvasak maradtak meg. S hol a többi? A lakók szerint a tatarozáskor kiemelték ezt a súlyos, több mint százéves rácsozatot azzal a céllal, hogy megkönnyítsék az épületanyagok be- és kiemelését. A falhoz támasztott kerítésvasakat a hulladékgyűjtő gyerekek kocsira rakták és elfuvarozták valamelyik MÉH-telepre. A rossz nyelvek azt is beszélik, hogy az építkezésnél dolgozók valamelyike vitte el, hogy a most épülő új házánál reprezentáljon vele. Ki tudja, hogyan volt. A felújítás befejeztével a kerítés helyére egyméteres padkát emeltek, betonlapokkal fedték be. Ez a megoldás azonban nem pótolja a lerombolt és eltüntetett kerítés városképi esztétikai értékét. Most ott áll a két ház egymás mellett megcsonkítva; foghíjassá téve az utcát is. Milyen jó lenne most a kert, éppen akkor, amikor a szomszéd telkek házait bontani kezdték - nem tudni, milyen meggondolásból. A védett belváros házain — érthető módon — nem szabad még egy ajtónyílást sem vágni, s ugyanakkor pedig itt a Megye utcában egy zeg- zúgos, már a XIV. században is meglévő szerkezetet tüntetnek el. Por, törmelék a környéken egyre több lesz, növényzet meg egyre kevesebb és kerítés sincs, ami a megmaradtat meg- védené. Pandur József
