Dunántúli napló, 1975. május (32. évfolyam, 118-147. szám)
1975-05-07 / 123. szám
6 Dunántúli napló 1975. május 7., szerda Volt Hogy meg is szólítottak bennünket. A gordisai A dicsőség övezett példa Először még úgy volt, hogy baltával szétcsapják, aki itt a telepen tetű és rüh ügyben bármiféle tevékenységhez kezd. — Itt ugyan be nem kennek senkit! Azért nem, mert a tortúra megalázó, miképpen megalázó az az arcpirító életmód is, amelytől addig szabadulni nem tudnak, míg a putri vályogfala között születnek, élnek, meghalnak. A sivói kunyhókban óporodott a levegő, ronggyá szakad a nyirkos ágynemű, elrothad a rozzant ágy és a komód, a füst átjárja bőrüket, lelkűket, a gyerekek taknyosak, a felnőttek örökké köhécselnek, csontos arcukra sárgán szárad rá a bőr, gyakran temetnek és még gyakrabban nemzenek és szülnek. De minek? Amikor elvesztik emberi tartásukat, ha volt egyáltalán valaha, hiszen már az iskolában elkülönültek a többiek a cigánygyerekektől, kiközösítették maguk közül, vagy a tetvek, de inkább a felnőttekről átragadt előítéletek miatt. S aligha van szomorúbb dolog- egy kisgyermek porig alázott világánál. Régi tapasztalat már, hogy az ABC-t — alkalmasint — szappannal és lavórnyi vízzel kell elkezdeni, bármennyire is kínos egy tortúra ez. Gordisán is ez volt a gyakorlat, igaz —, évekkel ezelőtt. De a szappan sem és a rovarirtó-por sem sokat használ, amíg a putri — amely szinte „kitermeli” a szennyet és „táptalaja” mindennemű fertőzésnek — áll. A putritelep Gordisán megszűnt. — Úgy szűnt meg, hogy a használható faanyagot kiválogatták a volt tulajdonosok, utána dózerrel még a helyét is elsimítottuk, hogy nyoma se maradjon — mondják a község vezetői. — Hova költöztek a cigánycsaládok? — Be a faluba. Az utóbbi 6—8 évben számos gordisai család Siklósra telepedett, így aztán a cigányok viszonylag olcsón — általában 45—50 ezer forintért — megvásárolhatták az elhagyott házakat, de volt, aki újat épített. — Kölcsönnel.. . — Igen. Hosszúlejáratú hitelt kaptak, néhány százalékát be kellett készpénzben fizet- niök. Mindennek persze tartós munkaviszony * volt a feltétele .. . A munkaképesek valamennyien dolgoznak, akár a téeszben, akár a drávaszabol— Vajon vissza lehet-e emlékezni ennyi év után arra, mit is gondolt azon a bizonyos napon, 1952. június 25-én, amikor munkatársai élén kifelé haladt a bányából? — Mindenre emlékszem szinte; a legtöbb esemény órára bennem van. Meg tudom moncsi Lengyárban, sokan bejárnak a járási székhelyre is. A telepről elszármazott tizennyolc családból tizenöt kért hitelt, három család viszont saját erőből épített. Az új környezet új életformát is hozott, nagyjából persze. A visszafizetésre váró kölcsön szigorúbb takarékosságra ösztönzi őket. A gyerekek minden különösebb „buli" nélkül végzik az iskolát. A putriban használatos — gyalulatlan deszkából fabrikált — priccsek, lábatlan, roskatag szekrények és egyéb limlom helyett, új, vagy használt bútorokat állítanak be a lakásokba. Az udvarokhoz tartozó ólakat benépesítik sertésekkel, baromfival, többen szerződést kötöttek bikanevelésre. A villany következménye a tévé és a rádió, s ezek kitágítják, feszegetik előttük a látóhatárt. A gyerekekről, felnőttekről lekerült a rongy, a normális emberi hajlékokban értelme van a tisztálkodásnak, amely értelmetlen kísérletnek tűnt a putriban. Táplálkozás-kultúráról még korai beszélni, de amióta bejöttek a faluba, köny- nyebb lebonyolítani a napi vásárlást és már az is nagy dolog, hogy a gyermekes kismamák télen főzelék-konzervel, sőt, bébiételt hordanak haza. A felnőttek közül elég sokan esti iskolába iratkoztak. Tehát egy letisztultabb életforma, nagyjából, Mert azért a tudatlanság, maradiság — némelyeket — még eléggé fogva tart. — Egyik családban sorra megbetegedtek a felnőttek. Az orbáncot disznóhústól kaphatták. Elhullott állatot ástak ki, ez kiderült a vizsgálat során. — A fogamzásgátló használatára ma már nem kell a fiatalabbak figyelmét felhívni, de a középkorúak tartózkodása szinte áttörhetetlen. Felháborodottan mondják; „Nem maga keresi a kenyeret, akárhány gyerek van!” — Amikor az oltás hírét meghallották, az apróságok bemenekültek a kukoricásba, s még szerencse, hogy a nagyobbak összeszedték őket, — két- forintért fejenként, persze... Ennek ellenére a körzeti orvos, a gondozónő, és egyáltalán, a drávaszabolcsi községi tanács (Gordisa ide tartozik) vezetői egybehangzóan vallják: „Ha az egész országban így állana a cigánykérdés, tapsolhatnánk dz elégedettségtől . ..” A telek jó háromszáz négyszögöl, volt ezen egy nagyon dani például, mikor volt nagyobb géphibánk, mikor gyengült le a kompresszorokban a levegő ... Amikor jöttünk kifelé, úgy éreztem magam, mint egy boldog, gondtalan gyerek. Elértük, amit célul tűztünk. Bebizonyítottam, hogy lehetséges 100 métert haladni előre egy hónap alatt, s megmutattam azt is: nemcsak az erő szóöreg lakóház is (az egészet 10 ezer forintért vették), ami évekkel ezelőtt, éppen karácsony napján, délután 3 órakor ösz- szedőlt. Pontosabbak legyünk: leroskadt a teteje. —■ ünnepek után futok Siklósra, egyenesen a pártbizottságra, később Móricz rendőrőrnagyhoz, ő a tanácstagunk, szóval mondom, hogy baj van, nagyon nagy baj! — meséli a házigazda, nyugdíjasa a té- esznek. — Ki is jönnek, látják a szomorú helyzetet, aztán közbenjárásukra nagyon hamar megkaptuk a hitelt. Nem csak mi, a többiek is. Akkor építettük, látja, ezt a házat. A havi törlesztése kétszáz forint lenne, de mi ötszázat fizetünk, hogy minél hamarabb leteljék. Mert ugye, addig nem érzi magáénak az ember, amíg adóssága van rá ... A két idősebb fiú is a téeszben dolgozik, egyikük traktoros, a másik a szállításnál munkálkodik. Három apró gyerek is van, Tibi negyedikes, Jancsi 6 esztendős, iskolai előkészítőbe jár: — Mit tanulsz? — Már írni, olvasni meg tornászni ... Az üvegverandára tették ki a rádiót meg a kávéfőzőgépet. Az asszony mondja, a telepen villanyuk sem volt, most meg a fiával beköttette az áramot a tyúkólba is, jelenleg 150 csirkéjük van, télen fűt nekik is, nehogy „elfogyjanak”. — Most is van négy malacunk, három góbénk, de volt ennél több is. Sok hús fogy mit. A siker titka a munkaszervezésben rejlett, a ciklikus technológiában és munkarendben, melyet álmatlan éjszakák során alakítottam ki. — Hogy kezdődött. . .? — 1952-ben városi rangot kapott Komló. Városi párt- és DISZ-bizottsóg alakult. Én ekkor — 1950-től —, az aknamélyítők pártszervezetének titkára voltam. Ennek meg a következő a története, 1945-ös párttag vagyok, de a felszabadulás után sokáig a területi alapszervezetekben működtünk. Amikor megalakultak o bányászalapszervezetek, átigazoltattam magam, de semmiféle rangom, címem nem volt. Egyszer taggyűlésre hívnak. Meglehetősen rossz volt a hangulat; a sok összeverődött emberből nem tudott még kollektíva alakulni. Látom ám, ott van a taggyűlésen Duga Jóska. Ő volt a Tröszt párttitkára, nekem testi-lelki jóbarátom. Kőműves volt ő is eredetileg, akár csak én; együtt voltunk inasok. Amikor meglát azt mondja: Jó, hogy itt vagy, komám, szükség lesz rád. Ebben az időben az anyagokkal való takarékosság, ésszerű gazdálkodás volt a központi kérdés, s ez bizony nálunk, mert a két nagy gyerek nehéz munkát végez. — Hogyan éltek annakidején Sivó-telepen? — Elnyomva! — tárja szét a karját az asszony. Annakidején a Friedrich-féle földet fölparcellázták, de a „nagypógá- rok" fölvásárolták, pedig mi is vettünk volna egy darabkát, hogy valahol elkezdjük az életet. De mindig lenyomtak bennünket. A férj: — Egyszer lett volna alkalmunk beköltözni a faluba, de a bíró és a jegyző megtiltotta. A felesége: — Sivón szép környezetben éltünk, az igaz. Városiak jártak ki, mindig megnézték a telepet, volt úgy, hogy még meg is szólítottak bennünket, mondták milyen tiszták, rendesek vagyunk ... — Kérdem az asszonytól: — Tud-e írni és olvasni? — Én nem. De a gyerekek tudnak, hálistennek . . . „Volt úgy, hogy meg is szólítottak bennünket...” Vagyis: a cigányromantikát „kedvelő” polgárok leereszkedtek a cigányhoz. De a faluba — akkor — nem engedték be őket. A dózer, amely a kunyhókat sorra ledöngette, elegyengette a talajt is. A hajdan járt gyalogösvényt felverte a fű és a gaz, nincs itt már keresnivalója senkinek... Komlón nem volt éppen jellemző. Aztán suttogtak az emberek arról is, hogy a mi titkárunk az szb-titkárral eldorbé- zolt egy pesti úton 30 ezer forintot. Gondolhatja, milyen képet vágtak egyesek, amikor meglátták Dugót. Rettegtek tőle az ilyenfélék, mint ördög a tömjéntől. Azt mondta Duga az egyik elvtársnak: ezek repülnek. Te felálIsz, s Molnárt jelölöd . . . Hát így történt. Párttitkár lettem, huszonnyolc éves fejjel. Megállt a szívverésem, de egyhangúlag elfogadott mindenki. Háromszoros sztahanovista voltam már ekkor, ismertek. Ekkoriban az altárót építettük, 60—70 métereket hajtottunk havonta. Megvolt a pénzünk is — 3000—3500 forint körül kerestünk, ami akkor szép summa volt. Szóval egy perc alatt minden megváltozott: párttitkár lettem — 1100-ért... — Aki változatlanul hajnali négykor kezdte a műszakot... — Pécsett laktam, a négy órai busszal mentem ki tényleg minden hajnalban. Fél nyolcra bejártam a bányát. Amikor kiszálltam, s jött az igazgató, én már tudtam, mi a helyzet odalent, mi hiányzik, A tágas, világos, levegős Leningrad szabadságra született. A város gyönyörű utcáin érzi az ember, hogy Leningrád szeret lélegezni. Nehéz elképzelni is, mennyit szenvedhetett, kínlódhatott az ostromgyűrű, a blokád idején. Ezért határozták el annakidején a leningrá- diak, hogy megteremtik a blokád nyomvonalán, ott, ahol súlyos harcok folytak, a Dicsőség zöldövezetét. Már állnak a hatalmas kilométerkövek az Élet útján, ahol a város kapcsolatot teremtett a Nagyfölddel, az emlékművek az átkelőhelyeknél, ahol a Balti Flotta tengerészei küzdöttek, a kirovi kapunál, ahol egész közel volt a front, a Rumbplovi-magas- laton, ahonnan az Élet útját védték, a lebombázott gyerekek emlékműve, akiket evakuálni akartak, a Bátrak partján, Gosztolick település közelében, ahonnan megindult a támadás a blokád áttörésére, a tengerparti területen, a lembovszki erődnél, a névai hídfőállásnál, ahol az úgynevezett Kisfölddel tartották a kapcsolatot, a névai küszöbnél, az egykori izso- ri ütközet színhelyén, a pulko- vói védvonalnál. Külön emlékmű hirdeti a Katyusa-kezelők önfeláldozó harcát, az úgynevezett Januári Mennydörgés résztvevőinek emlékezetét, a rohamban elesettekét, azokét, akik nem adták meg magukat, a népfelkelőkét. Nagy emlékmű szimbolizálja a megszakított ostromgyűrűt és a Néva partján, annak egyik könyökében készül már a Dicsőséghalom, amelyet Grigorij Danyilo- vics Jasztrebinyecszkij szobrász- művész alkotott. Grigorij Danyilovics műtermében elmondotta, hogy ezen a területen nagy harcok folytak, a magaslaton még megvannak a futóórkok, szilánkok, lövedékek nyomai.- A háború idején kezdetben önkéntesként a leningrá- di védelmi vonal építésén dolgoztam, aztán a Vörös Hadseregben szolgáltam a tüzérségnél, a blokád ideje alatt pedig majdnem éhenhaltam. A fiatalságom tehát a háborúban telt el, hiszen Kelet-Po- roszországban fejeztem be a háborút. A háborús téma, bár sok mást is csinálok, mindig vissza-visszatér. Itt, a Dicsőséghalomnál betonból és vasból terveztem meg az emlékművet úgy, hogy a természet részévé váljék. A lépcsők magasak, hogy az- emberek, akik odamennek, érezzék, milyen nehéz volt itt. A főalak női figura, az .Élet fája. Grigorij Danyilovics számos mi fáj. Olyan is volt, nem is egyszer, hogy egész műszakot lent töltöttem a csapatokkal. Ekkoriban a teljesítmény volt az isten. Akinek megvolt a százaléka, annak mindent lehetett, aki száz alatt volt, jobb, ha tartotta a száját. Mindennap, minden műszak után névre szólóan kiírtuk a teljesítményeket. Volt egy csapatvezetőnk, az öreg Bíró bácsi, szegény, az istennek sem tudta elérni a 100 százalékot. Marták, csúfolták, pénzt se nagyon kapott. Éreztem én, ebből baj lesz. Ez az ember meggyűlöl minket, pedig nem ellenség. Bírálni könnyű, nagyon is köny- nyű. Három eqész műszakot ott voltam vele. Figyeltem, mit csinál, hogy szervez, aztán megmutattam, hogyan csinálnám én. Szóval, azt gondoltam magamban: a párttitkár felel azért, boldogok-e, elégedet- tek-e az emberek, s persze azért is, kihozzák-e magukból azt, ami bennük van. Én hittem abban, hogy mindenki képes túlszárnyalni önmagát. És sikerült. Az öreg Bíró elérte a 100 százalékot, s jónéhányszor meg is haladta. (Folytatása következik.) katonai kitüntetés tulajdonosa, a legutóbb nagyméretű Lenin- emlékművéért a Német Demokratikus Köztársaságban kapta meg a Nexő-díjat. Dolgozott Sz. B. Szperanszkijjál, a Szovjetunió kiváló építészével, a Képzőművészeti Akadémia professzorával, aki a korszerű Leningrád szálló tervezéséért kapta meg az Államidíjat, és aki most egy művészközösség vezetőjeként hatalmas emlékművet épít a moszkvai és a kijevi műút találkozásánál Leningrád hős védőinek emlékére. Szergej Boriszovics Szpe- ranszkij népfelkelőként három évig védte városát és immár harmadik évtizede építi Lenin- grádot. A most hatvan éves művész mondta találkozásunkkor: — A háború idején gyakran megfordultam azon a területen, a város szélén, amelyet már lőtt a német tüzérség. Már akkor megfogant bennem a terv, hogy emlékművet építünk Leningrád hős védőinek. De akkor még nem tudtam, hogy hová kerül. Amikor megkaptuk a megbízatást, megnyervén az országos pályázatot, M. K. Anyikusin Lenin-dí- jas szobrászművésszel és V. A. Kamenszkij kiváló építészszel, elkészítettük a végleges tervet. Eszerint d tér közepén áll a 48 méter magas gránit obeliszk, előtte szoborcsoportok. Az obeliszket jelképes gyűrű veszi körül, amely dél felé megtörik, mint a blokád áttörésének szimbóluma. A gyűrűn belül van az úgynevezett blokád-szoborcsoport. És ott alakítjuk ki az 1000 négyzetméter területű múzeumot. A méltó környezetben, magas házak koszorújában ott- jártunkkor az emlékműből már sok elkészült. A népi adományokon kívül a leningrádiak, iskolások, komszomolisták, dolgozók, veteránok társadalmi munkával segítik az építkezést. Ott találkoztunk Leonyid Alek- szandrovics Golubcovval, az Első Építőipari Tröszt 16. számú vállalatának Komszomol- titkárával. Elmondotta, hogy a 300 szakemberen kívül mintegy félezer önkéntes dolgozik ott naponta. Ott volt a 70 éves, Mihail Alekszejevics Gyevjatkin, aki népfelkelőként harcolt és nyugdíjas létére $0 napot dolgozott a Győzelem terén. A karcsú, magasba szökő, 234 gránitkockóból kirakott obeliszk tetején csillognak a napfényben az aranyszínű számok: 1941—1945. Nem messze innen alacsony, feketére festett, emlékeztetőül meghagyott vasbeton erődítmény falán ott virítanak a fehér számok: 1941-1945. • A történelemnek az a sajátossága, hogy távolodik, egyre messzebb lesz minden idők emberétől. Az újságírónak az a feladata — egyebek között —, hogy a történelmi múlt ünnep- és hétköznapjainak legnagyobb eseményein, vagy legegyszerűbb apóságain keresztül felelevenítse, hozzáférhetővé, közkinccsé tegye az emberiség nagy pillanatait. A Szovjetunió fegyveres erőinek moszkvai múzeumában, vitrin alatt láttam Hitler aláírásával a Barba rossa-terv tégla színű dossziéját, amelyen átlósan sárga csík fut keresztül., Ez a hírhedt terv, amelynek alapján villámháborúval le akarták rohanni a Szovjetuniót. Ma hadizsákmány. És ugyanott láttam a győzelem lobogóját, amelyet szovjet harcosok tűztek ki a Reichstag kupolájára. A zászló egyszerű pamutfonalból Készült. Vörösre festették. Ma ereklye. — Vége — Oravec János és Rudolf Kobaly Rab Ferenc BÉKÉS SÁNDOR fyy baráber été te
