Dunántúli napló, 1975. május (32. évfolyam, 118-147. szám)
1975-05-31 / 147. szám
Mi maradt, mennyi valósult meg a tervekből (9) yyy. .... ........................................................r.. J, c KdiviO/jnra/«rN T^duAt Tabló tizenöt év után Tizenöt évvel ezelőtt is elindult egy seregnyi ifjú ember, hogy megkeresse a helyét a világban. Tizenöt évvel ezelőtt végzett egy géplaaktos osztály a pécsi Zrínyi Miklós szakmunkásképző iskolában. Huszonnyolcán voltak, s a „seregnyi ifjú ember” közül őket választottuk ki, hogy életútjukat egyénenként nyomon követve megpróbáljunk képet rajzolni erről a generációról... A kiválasztás véletlen, a másr fél évtizedes terminus nem: társadalmunkban éppen ez az az időszak, amely a legsimább életút lehetőségét kínálta, és az eltelt másfél évtized alatt kiderült már mennyi maradt, mi valósult meg az „útravaló mellé csomagolt" vágyakból, tervekből ... „Jöjjenek a Takácsok!” - idézte Takács István legutóbbi tablónkban egykori tanárát, — így most Takács Jánost kértük arra, hogy osztálytársai és a nyilvánosság előtt „feleljen” életének másfél évtizedéről. A pécsi Kertvárosba, az új lakótelepre szól a meghívás. Most harmadik alkalommal járok ebben a városnegyedben „tablóügyben”, s maszek statisztikámba egy újabb rovás kerül: bizonyítandó, hogy a véletlen választotta osztály tagjai — s talán az ő korosztályuk — mostanában jutottak, jutnak el az első biztonságot jelentő pontra. Szinte mindegyikük ezekben az években teremtett önálló, igényeiknek megfelelő otthont... Az első, amit azonnal meg- érzek ebben a szép, háromszobás lakásban: a derű. Nem is tudom, miért. Oktalanság lenne a szobák berendezésével, o fogadtatás „hőmérsékletével” igazolni ezt az érzést, — valahogy benne van a levegőben, oldja meg az ismerkedés kölcsönös zavarát, és ... — Hát én aztán nem vagyok elégedett ember — mondja Takács István, a házigazda. — Nofene ... — Nem bizony, egyáltalán nem. Jól is néznénk ki, ha most azt mondanám, megtettem a magamét, elértem, amit elértem, és nincs tovább ... Elégedetlen vagyok, és amennyi akarás szorult belém — mert az aztán szorult —, talán mindig is elégedetlen maradok. Hát nem az viszi előre a dolgokat? Többet akar az ember, mindig többet, hogy legyen elégedett? A mondat végén felnevet, kicsit mintha élveznéd hogy az első bejelentésével „behúzott a csőbe", azután enyhítőleg hozzáteszi : — Nem mintha panaszkodni akarnék... Tizennégy éves korában már eltemette alig-alig tisztuló álmát. Ha jól értettem-éreztem, a művészpálya vonzotta volna, de Takács Jánosék kilencen voltak testvérek. S aki kilenced magával nő fel egy családban, már korán megtanulja, hogy hol érnek véget az álmok, és hol kezdődik a sokkal szürkébb színekkel dolgozó valóság ... — Hogyan lett lakatosinas? — Mondtam én apámnak, hogy ez szeretnék lenni, meg az szeretnék lenni... ö meg egy szép napon kézenfogott, elvitt a Porcelángyárba és azt mondta: lakatos leszel, fiam. Hát így lettem lakatosinas. Viszketett tőle a bőröm is, láttam én az olajat, a koszt, meg mindent, de szépséget aztán nem ... Miért tagadjam? így volt bizony, és mégis, lassan- lassan megszerettem a szakmát. Sohasem bántam meg, hogy apám akkor így irányított a pályára ... Nem nehéz igazolást szerezni a szavaira: a szakmunkásbizonyítvány megszerzése után még tíz évig dolgozott a pécsi Porcelángyárban lakatosként. A „Hermész brigád” tagja volt — úgy, olyan magától értetődően említi ezt a brigádnevet, hogy akaratlanul is rábólint az ember, mintha tudnia kéne: „hát persze, a Hermeszben" . ..- Éppen a napokban beszélgettünk a feleségemmel. Ahogy olvasom a többieket, az osztálytársaimat, egyre inkább rájövök, hogy^nekem mindig szerencsém volt. Jó kollektívába, barátok közé kerültem a Porcelángyárban is, meg másutt is ... Másutt is ... Tíz év után otthagyta a gyárat Majdnem úgy fogalmaztam, hogy muszáj volt otthagynia. Muszáj, mert megvolt már Hajnalka és Anita, a két kicsi, - és két kicsi fizetés a „másik oldalon”. Elment a görcsönyi termelőszövetkezetbe, ahol becsülettel megfizették, de abba kellett hagynia az időközben elkezdett gépipari technikumot, mert a kettő együtt nem ment. Illetve ment, talán két esztendeig, azután jött a drámaépítés szabályai szerint a „deus et machina” — egy csigolyatörés formájában. Az orvosok alaposan ráijesztettek, hogy ha meggyógyul, sem bírja majd a fizikai munkát, márpedig a lakatos szakmát nem az íróasztal mellett gyakorolják... Megijedt, és gyorsan „visszairatkozott" a technikumba, visz- szajött Pécsre, az Építőanyagipari Vállalathoz — kevesebb pénzért. Nem is maga miatt ijedt meg: akkor már öttagú volt a család, megszületett a legifjabb Takács lány, a most ötéves Kinga. És három gyerekkel már nagyon meg kell gondolni, merre lép az ember, mert nemcsak a maga jövőjéért felelős ... — Azt mondta az egyik ismerősöm: úristen, három gyerek, az három kocsit jelent, ha a költségeket számítjuk. Ja mondom, ha te így számolsz ... Nekünk ugyan nincs kocsink, de van három lányunk. Nekem is a feleségemnek is nagy családja volt, talán ezért is ér nekünk mindennél többet... Takács János felesége a szakmájától messze eső munkát vállalt a gyerekek miatt, többször kényszerűségből munkahelyet változtatott a gyerekek miatt, abbahagyta a gimnáziumot a gyerekek miatt, és most bedolgozó otthoni munkát vállalt, a gyerekek miatt.- Rajtad volt a nagyobb teher — mondja a férj, de hamar kiderül az is, hogy ő sem házi papucsban, újságolvasással élvezte végig ezeket az éveket. Befejezte a technikumot, s a vállalatnál új beosztást bíztak rá: anyagbeszerző lett, „kóborlovag", országos munkahely- lyel. Időközben azért elvégezte a Marxizmus-Leninizmus Esti Középfokú Iskolát, beiratkozott egy hivatásos oktatókat képző ATI-tanfolyamra...- Messze esett a szakmától ...- Dehogy. Az anyagismeret, amit ott megtanultam most is sokat segít, hiszen anyaggal foglalkozom ...- Az anyagbeszerzőkről sokféle mende-monda kering ...- Lehet. Én szeretek nyugodtan aludni... Búcsúzáskor - miután már megnéztük az énekkaros, tánccsoportos képeket is, amelyeken közös örömmel fedeztük fel a tizenvalahány évvel ezelőtti Takács Jánost — még egyszer a lelkemre köti: „elégedetlen ember vagyok..." És Unger Sándorra kíváncsi, akivel nemcsak a szakmunkás- képző iskolába, a gépipari technikumba is együtt járt, — azóta nem hallott róla. D. Kónya József ROBI ÉS DÓRI Orfűn kertészkedtem. Vízért kell mennem. Fölveszek két üres üveget és elballagok. Félúton járhatok, amikor elém áll egy apró legény. Hétéves forma és fene nagy géppisztolyt szegez rám. Én feltartom a kezem : — Megadom magam! Nem lő. Helyette kérdez: — Te jó ember vagy? A válasz kissé késik. Nem olyan egyértelmű ez! De itt nincs kecmec. — Igen! — mondom határozottan, lelkifurdalással. — A jó embereket nem bántjuk. Ha visszafelé jössz, kapsz egy puszit! — és leengedi az életveszélyes fegyvert. A kislány ötévesnek látszik. Ott áll ő is földretartott fegyverrel, várakozásra készen, hogyha kell és én rossz ember vagyok, akkor ő is lő. Az ő fegyvere nem olyan veszélyes. Egy nagyjából egyenes fadarab. De azért ne nagyon bízzék az ember. Egy nő kezében még egy fadarab is elsül. Jövök visszafelé. A kis legény szavát tartja, a nyakamba csimpaszkodik és kapok egy puszit. Nem így a nő! Ö rámfogja a puskát és megcéloz. A kis fickó nekem szurkol: — Én Robi vagyok. A Dóri rossz! Le akar lőni téged. Engem is biztatott. De én megígértem, hogy nem bántalak, mert te jó ember vagy. Csak ne hangoztatná olyan gyakran azt a jó emberséget! De azért néhány dolog kiderült. Először is az, hogy ő Robi. A kislány neve is napfényre került. Meg arra is, hogy a nő cudar perszóna! Ezt meg is mondom: — Jól van, Robi! Te rendes vagy, mert nem bántod a jó embereket. De a Dóri! Rabló- vezér! Te gyere velem, kapsz egy limonádét. Ez az összes szeszesital, ami jelenleg rendelkezésemre áll. Meg tartok tőle, hogy Robi amúgy sem ihatna, mert autót vezet. Fél lóerőset. Dóri nem hagyja annyiban: — Nem kapsz limonádét! Az csak víz! — Tévedsz, Dóri! Ez a víz. A limonádé benn van! Dóri most következetlen, de logikája teljesen női: — Nem is szeretem a limonádét! Nem is jön. Robi ballag velem és nekiállunk a limonádénak. Utána pedig piromániát játszunk. Van száraz ág, azt gyújtjuk föl. Dóri lelkivilága roskadozik. Be nem jön, de a kerítésig elóvakodik. Onnan beszél be: — Nem is megyek be! — Nem is hívott senki! — mondom. — Aki engem lelő, az ne jöjjön be! Mi most ketten Robival teszünk, veszünk. Gyújtogatunk, ágat hordunk. Szóval van elfoglaltságunk bőven. Dóri meg? A kerítésnek dől, ténfereg, nem találja a helyét. De mindezt a kerítésen kívül. Újra el kell mennem vízért Megszánom Dórit és békéjob- bot nyújtok: — Béküljünk ki, Dóri! Te is gyere be! Nagy a csábítás! Hisz ő sem akart mást, de nő! Feltétele van: — Ha eltalálod, hogy milyen színű van a kezemben, akkor kapsz egy puszit! Habozás nélkül válaszolok. Hisz Dóri korában még csak egy szín az, amit biztosan észrevesz. — Piros! Csodák csodája eltaláltam. Dóri meg a nyakamba csimpaszkodik és megkapom a felajánlott puszit. Semmi akadálya most már annak, hogy hárman legyünk a kerítésen belül. Dóri megadta magát. Ugyan kissé még óvatosan, mintha csak véletlenül jött volna, de azért egyszer csak beszivárgott. Ez most már nem érdekes. Néhány percig még játszanak, majd elmennek. De mi lett volna, ha nem hívom? Szöllősy Kálmán Skót nyakkendő Szöveg nélkül Kaczúr István: Meghívó ■ebéddel Meghívót kapott az elnök, szombatra szóló meghívót, szemes kukorica fajtakísérleti bemutatóra. Hétfőn hozta a postás. Ugyanazzal a másik meghívóval együtt, amelyik viszont csöves kukorica fajtakísérleti bemutatóra invitálta ugyancsak szombatra. Máshova persze, mint az előbbi. Amaz északi irányba szólította volna a székhelyről, emez utóbbi pedig déli irányba. Amaz délelőttre, emez délutánra. Szerencsére. Valamint egy harmadik meghívót is rejtegetett a napi posta: hibridkukorica-kísérleti bemutató lesz a keleti nagyüzemben vasárnap. Valamint egy további meghívó darált- kukorica-termesztési fajtakísérleti tapasztalatcserére szólította igen szívélyesen szintén vasárnapra. Persze amaz délelőttre, emez délutánra, és természetesen más-más sarkába a járásnak. / Gondolkodott az elnök: ez mind igen fontos, de elmen- jek-e? Talán el kellene menni, hiszen amint tapasztaltam, ójtalában mindig elmennek a meghívottak. Elvégre egy fejlődő nagyüzemi gazdaságban, de más üzemben is tudni kell, mi az új a technikában, a technológiában, no és a fajták világában. Máskülönben nem léphet megfelelő ütemben előbbre az emberiség. Érdekelte egyébként az elnököt úgyszólván minden, ami a nagy termelés szélesedő skáláján feltűnt, országsze- rin-tova. Ezért hát a lehető legbuzgóbban igyekezett mindig a tanfolyamokra, a különböző bemutatókra, tapasztalatcserékre, vagy — uram bocsá’ — szimpozionokra. Igyekezett — mondom —, amíg tehette, amíg bírta, amíg győzte. De hát az a tudást, tapasztalást, újdonságokat ígérő skála immáron hatalmassá dagadt. íme! Kilenc meghívó szólította csak kukoricaügyben. Szemes kukorica, csöves kukorica, darált kukorica, hibrid kukorica, kukorica lábon, kukorcia háton és a hónod alatt. Jó, hogy... Mi a jó? Hiszen van még meghívó. Amíg tovább bontogatta az elnök a napi postai levélhalmazt, újabb meghívókat talált, volt abban mindenféle. Még padláson termeszthető, nemzetiszínű kukoricapalántázó gép kísérleti példányának a bemutatásával is kecsegtették. Sőt azzal is, hogy az elnök végre megismerheti az elektronikus lilbatömés és mójdagasztós (már mint libamáj) módozatait. Sajnos nincs mód arra, hogy a további meghívók tartalmát is közreadjuk. Azokat a meghívókat sem lehet, sajnos, ismertetnünk, amelyeket előző napon kapott az elnök, és amelyek úgyszintén egy-egy nagyfontosságú kukorica-, répa-, burgonya-, búza-, vagy csirke-, nyúl-, komló-, saláta és ellenségei, dúvad-, almamoly-, nyúl-, fácán-, vadászpuska- és egyéb bemutatóra, tapasztalatcserére invitálta az égvilágon mindenüvé. És természetesen valamennyi meghívón ott állt nyomtatott, kövér betűkkel a napirend ismertetésében is kiemelt pont: ebéd. Vagy esetleg: vacsora. Attól függően, hogy a nagyfontosságú rendezvény látogatóit délelőttre hívták-e össze, vagy délutánra. Amint ezen Jgy morfondírozott az elnök, kopogtattak az irodaajtón, és belépett egy másik elnök. — Szervusz! — Szervusz! — Mi járatban? — Küldetésben — ezt mondta a jövevény, majd meghökkentő ajánlatot tett: — Téged a térség valamennyi elnöke nevében kinevezlek képviselőnek. — Miféle képviselőnek? — Bemutatókon, tapasztalatcseréken képviselsz bennünket. Elvégre te vagy a legfiatalabb, és még egyszer sem mondtad egyikünknek se, hogy nem szívesen jársz ezekre a ... nyakkendős alkalmakra. — Tényleq nem mondtam — nyögte az elnök —, de... Gondoltam. Sőt, most mondom is. S kitette az asztalra a maréknyi meghívókártyát. A jövevény úgyszintén megnehezítette az asztalt jó néhány maroknyi meghívóval, amit a táskájából zúdított ki. — Mérgemben vettem a fáradságot, végigjártam valamennyi elnökkollégát, és mind elküldte az elmúlt napokban kapott meghívókat Neked. Menj el! Képviselj bennünket, szépen kérünk, Pajtikám. Mit volt mit tenni? Az elnök vállalta a küldetést, szépen különválogatta a meghívókat, aszerint, hogy szemes, csöves, hibrid, darált, őrölt vagy pattogatott kukoricafajta kísérleti bemutatóra szóltak, vagy esetleg elektronikus tökindaszag- gatásra, vagy esetleg másra. Azután pedig végigjárta az elnök szépen az összesét. Ott volt a délelőtti tapasztalatcserén, és ott volt a délutánin. Elment szombaton, vasárnap, hétfőn és a többi napokon. — Egyedül? — kérdeztem tőle ennyi tortúra után. — Dehogy egyedül! — újságolta. — Képzeld, elnök- társaim közül ugyan senki se jött el tényleg, és mégis népes volt minden rendezvény. Telt ház! Ami fő, mindenütt kitűnő paprikást főztek, s mit gondolsz: megmaradt belőle akár egy tányérravaló? Bizony nem, cimbora. Elmaradt sok meghívott, de a sok paprikás mégis elfogyott...
