Dunántúli napló, 1975. május (32. évfolyam, 118-147. szám)
1975-05-28 / 144. szám
6 Dunántúli napló 1975. május 28., szerda Az ember és a fény • Együtt nő a kultúrával % Fényhelyzetünk világszínvonalon áll % Az Egyesült Izzó fény-nagyhatalom Vastaps Zánkán Uttörőzenekarunk a balatoni úttörőváros avatási ünnepségein Dr. Endrői Pál, az Egyesült Izzó Kutató Intézetének tudományos osztályvezetője és a TIT Kémia Országos Választmányának vezetőségi tagja, a fények egyik magyarországi szakértője. 9 A fények szinte fogják a kezűn- két ebben a rohanó világban. A fény végülis hogyan jut el a tudománytól a mindennapi életünkbe, elsősorban annak ütőerébe, az utcára? — A mindennapi ember valóban elsősorban az utcán észleli azt az új világítást, amelyet „több fény" címszó alatt jelölünk meg. A fény párhuzamosan halad az emberiség kultúrájával. Az első lépések: a fáklya, a mécses, aztán a gázvilágítás, aránylag kisléptű haladást jelentettek. Ahogy azonban az emberiség műszaki, természettudományos kultúrája fejlődik, azzal párhuzamosan fejlődik fényigénye is. Mégpedig előbb a fény mennyisége, majd a minősége iránt. Mennyiségi szempontból elsősorban az utcai, illetőleg a közvilágítás jön számításbe, mégpedig két uralkodó felfogással. Az első: sok fény legyen, mégpedig akármilyen áron. A másik: sok fény legyen, de lehetőleg kis energiával . A modern világításnak igen nagy előnye, hogy koncentráltan nagy fénymennyiséget is ás jó fényminőséget is tud teljesíteni. Kezdetben a nagy teljesítőképességű fénycsövek voltak az utcákon. Most — higanygőzlámpa. Ennek a minőségével ugyan még igen sokan nem békültek ki, mert kicsit kékes és holtszínűvé teszi az emberi arcot, minthogy a piros fény hiányzik belőle. De a mennyiség szempontjából már igen jó, hiszen az utcán újságot lehet olvasni, annyira világos van. Hogy a közvilágításban a romantika is és a gazdaságosság is megvalósuljon, megjelentek a nátrium- lámpák. Ezek szintén higanygőz alapúak, de nátriumgőz is van bennük. Ezek azok a romantikus, sárga fénnyel világító lámpák, amelyek például a fővárosban a Lánchídon, az alagútban láthatók, de most már megjelennek a Körúton és más tereken is. Ez a jövő! A higanygőzlámpához képest körülbelül másfélszeres fénymeny- nyiséget nyújtanak, ugyanakkora energiabefektetéssel, mint a higanygőzlámpa, teljesítménye viszont a régi izzólámpákénak nyolcszorosa, kilencszerese. g Ennyit ad a fényből a tudomány a mindennapok emberének. De mit ad a művészetnek? — Fénymínőséget. így születhetett meg a színes film technológiája, a színes tv, s ez, hogy a színházban a színek élnek. Mindezek ugyanis megkövetelik, hogy nagymennyiségű, de egyben jó minőségű fényt is teremtsen a tudomány. Vagyis: a fehér, a nappali fénnyel azonos, vagy azzal közel azonos minőséget. Különben a művészetek színes fényhatása igen eltolódik. A színes felvevő kamera például a rossz fénnyel megvilágított színeket teljesen hamis változatban adja vissza. Ezeknél a világításoknál, amelyekhez persze szintén nagy fényenergia szükséges, a régi, klasszikus izzólámpás megvilágítás nem jó, kevés fényt ad és sárgás színűt. Itt az úgynevezett xenonlámpák segítenek. Ez a xenonban, — vagyis nemes gázban — létrehozott gázkisülés következtében létrejövő fehér fény. Aztán higanygőz- lámpák is készülnek már színkorrigált formában, mégpedig az úgynevezett kevert fémgőz- lámpák, vagy fémhalogénlám- pák. Nem azonosak az eddig ismert halogénlámpákkal. Ezekben többféle, különösen ritka- földfém típusú vegyületek gőzei gerjednek, s a higanygőz- lámpa színéből hiányzó narancs, vörös, esetleg bizonyos hullám- hosszú zöld vonalakat pótolnak. így a színképet teljessé, folytonossá, vagy majdnem folytonossá teszik. Azt jelenti ez, hogy a kép, a helyszín most már minden színt vissza tud verni. Hiszen valamilyen test csak azt a színt tudja visszaadni, amit rábocsátanak. Ma ezek nélkül a modern, minőségi fényforrások nélkül elképzelhetetlen a színes film és a színes tv-technika. 9 A természettudós szemével nézve hogyan függ össze a fény az emberi pszichikummal? Például a mágikus kultúrában, de ma is az emberi szellemet, annak nagyságát gyakran a tűzzel jelképezzük I — A fény az ember ősi vágya és ez adja a bátorságot. Főleg az egyes embertől el- fele sugárzó fény mindig pozitívvá, magabiztossá, netán hőssé teszi az embert. Hiszen az ősember tüze nemcsak po- csenyesütésre szolgált, hanem a bátorságot is adta és elijesztette a vadakat is. Az ember a szellemi nagyságát szereti fénynyel alátámasztani. Innét a mondás: „Több fényt a fejekbe." De ezen kívül igen sok pszichés hatáslehetőséget nyújt. Például: kezdetben, amikor a higanygőzlámpa még újdonság volt, s egyáltalán nem korrigált formában alkalmazták, akkor Berlinben a negatív tulajdonságait használták fel. Olyan utcasarkokat világítottak meg vele, ahonnét az utcalányokat el akarták űzni. így ugyanis csúnya, holtszínű lett az arcuk. A közlekedésben a pszichés faktor egyelőre még kizárólag a fény mennyisége tekintetében hasznos, ha jó a megvilágítás. 9 Milyen a maqyarországi fényhelyzet világviszonylatban? — Megvilágítás és előállítás tekintetében egyaránt világszinten vagyunk. Ahol alkalmazzuk ezeket a modern megvilágításokat, ott korszerűt, a világszínvonalat tudjuk megteremteni. Az már pénzkérdés, hogy hány helyen bírjuk ezt alkalmazni. Az Egyesült Izzó ilyenfajta termékei mindig világszínvonalon voltak, hiszen a világítástechnika történetében sokszor elsők lettünk, s hatalmas nyugati cégeket előztünk meg. De ezeket a világítótesteket az Egyesült Izzó elsősorban valutáért világpiacra gyártja, ezért a hazai piacot lassabban töltjük fel. Földessy Dénes Településdemográfia Országos település-demográfiai ülésszak kezdődött kedden Szombathelyen. A kétnapos eszmecserén három előadás és 9 korreferátum keretében közgazdászok, demográfusok, városfejlesztők vitatják meg a települések sajátos népesedési és ezzel összefüggő fejlesztési problémáit. Egyrészt felmérik a IV. ötéves terv ilyenirányú eredményeit, értékelik a népességpolitikai intézkedések hatásait, másrészt mintegy előrejelzést adnak a településtervezőknek a következő tervidőszakra. Zánka-Úttörőváros, avatási ünnepségein a Pécsi Úttörő Fúvószenekar is közreműködött, Ebből az alkalomból megkértük Bornemissza Géza karnagyot, valamint Szabó Erika 8. osztályos tenorkürtöst és Borsos Ildikó 4. osztályos felvezető tam- burmajort a zenekar tagjait, számoljanak be az ünnepségekről, szereplésükről. Mi voltunk az elsők Bornemissza Géza: igen nagy megtiszteltetés számunkra, hogy a Magyar Úttörők Szövetsége és az Úttörőváros igazgatósága zenekarunkat kérte fel e nagy- jelentőségű ifjúsági objektum avatási ünnepségeinek zeneszolgáltatására. Amikor pénteken délelőtt két autóbusszal begördültünk a város „kapuján”, csak az utolsó simításokat végző munkások hallhatták „hurrá Zánka!" kiáltásunkat. Mi voltunk az „első fecskék”. Bármennyire is lenyűgözött a látvány, alig volt időnk a fel- ocsudásra. Mi fogadtuk zenével a város saját vasútállomásán azt a közel négyezer pajtást, akiket a nagy demonstrációra az ország minden tájáról csapatuk delegált. öt vonat érkezett. Az esti órákig benépesült a város. A délelőtti csendet a vidámságtól csilingelő gyermekhangok, ének, zene váltotta fel, az üres utakat, tereket örökmozgó színes forgatag töltötte be. Szombaton voltak a főpróbák, Ott dőlt el, hogy az előre tervezett feladatokon kívül ki milyen műsorszámmol, és mikor szerepelhet. Bemutatkozásunk után előre nem sejtett bonyodalmak következtek. Miután minden központi programban többszörös szerepet is koptunk, a mellékprogramok rendezői szabályos „harcba kezdtek értünk” a főrendezővel, aki csak annyit mondott határozottan: „hallottam, láttam, nekem kell, nem adom.” Csernus László képzési igazgató ekkor kérdezte rrieg tőlem: „nincs még egy ilyen zenekarotok Pécsett?" — Mi természetesen nagyon boldogok voltunk. Vasárnap mi fogadtuk zenével Kádár elvtársat. Fanfáro- saink nyitották az átadási ünnepséget, ahol a hivatalos ünnepség után az új sportcsarnok parkettjén bemutatott menetvariációinkat vastapssal üdvözölte a lelkes közönség. Délután a színházteremben, este a hajókiránduláson a Beloiannisz fedélzetén szerepelt nagy sikerrel koncertzenekarunk. — Szabó Erika: négy éve vagyok a zenekar tagja. Többször jártam már külföldön is, mégis úgy érzem, ilyen sok sikert, eny- nyi elismerést sehol sem kaptunk még, mint most Zánkán. Én nyolcadikos vagyok és előre sajnálom, hogy jövőre már nem lehetek a zenekar tagja. Felejthetetlen élmény számomra, hogy részt vehettem Zánka átadási ünnepségein, ahol a soksok szereplés mellett azért ki- kapcsolódásra is maradt időnk a gyönyörű Balaton partján. Hétfőn ragyogóan sütött a nap. A bátrabbak, főleg a nagy fiúk még fürödtek is. Mi, lányok tollaslabdáztunk, kézilabdáztunk, a fiúk fociztak. Kihívták a csolnoki zenekar csapatát egy mérkőzésre, ahol nagyon kikaptak. Mi azért nem lógatjuk az orrunkat. Nagyszerű élmény volt — Borsos Ildikó: szerepléseink után sokan gratuláltak és csodálkoztak, hogy tízéves kislány létemre és irányítom zászlókkal ezt a nagy menetzenekart. Többen azt hitték, hogy a tonár bácsi fia vagyok. Állítólag nagyon hasonlítok rá és fiúsán menetelek. Csak a délutáni koncertzenekari szereplés után hitték el, hogy én vagyok a Borsos Ildi, mert ott a tanár bácsi fia, Norbert volt a szólista lyra harangjátékon, én pedig klarinétoztam. Legnagyobb élményem, hogy minden résztvevőnek örömet szerezhettem, amit abból is gondolok, hogy a be- és kivonulásunkat végig vastaps kísérte. Pedig szokatlan volt, hoqy két ajtón kellett bemennünk a stadionba és előtte ezt a bevonulást ki sem próbálhattuk, csak a tanár bácsi mondta el, hogyan csináljuk. Ő vezette az egyik sort, én a másikat. Bevallom, egy kicsit izgultam, de nagyon jól sikerült. £gy bar éber élete 22. — 1958. augusztusában — ekkor már az Uránnál dolgoztam —, a ll-es üzem harmadik szintjén egy főkeresztvágaton hajtottunk. Itt is a feltárás volt a döntő: ha mi nem érünk célba időben, nem lesz termelő munkahely. Ismét előkerült tehát a 200 méter gondolata. Minden nagyon jól ment, amikor egyik nap kicsúszott a rakodógép drótköteléből egy pásztó. Félredobta a gép a kanalat; súlyos negyedórák vesztek el idegesítő totojázással. Miért nem vágjátok le? — Azt mondják: várjuk a lakatost. Megint leesett a gép kanala, fogtam hát a fejszét, hogy a hátával én majd levágom. Molnár a kezeit nézi, én az arcát, mely szigorú, zárt és mélyen barázdált, mint a fafaragás. — És akkor? — Felvágódott egy szál, s egy szilánk csapódott a szemembe ... Hallgatunk. Igen, ez a jó- szándékú, de könnyelmű mozdulat volt Molnár István tragédiája, Amikor felemelte a fejsze fokát... — Először nem vettem komolyan a dolgot, de a szilánk egyre hátrább húzódott a szememben... Három hét se telt el, s elvágta a látóidegeket... Táppénzre vettek, egyik orvostól a másikhoz vittek ... A bányába többé nem mehettem vissza soha ... És mintha csak jeladás lett volna ez a baleset, egészségi állapotom hirtelen romlani kezdett... Csend lesz. Molnár István kvarcporral teli tüdeje sípolva szedi a levegőt. Egy oktalan kis vasszilánk . . . A 200 méteres teljesítményhatár kapujában álltak: már csak néhány napra lett volna szükség, s teljes diadalra jut egy közel évtizedes álom. 1957 tavaszán Molnár István Czottner Sándor nehézipari miniszter határozott kérését teljesítve lépett a Mecseki Ércbányászati Vállalat szolgálatába. Magasabb szinten ugyanaz ismétlődött meg akkor, itt, Pécs nyugati szélén, mint nyolc évvel korábban Komlón, ömlött a pénz, özönlöttek az emberek, s a legnagyobb kincs az idő volt. Az igényekhez képest örökös késésben voltak a csapatok. Csapatok? Szedett-vetett képet mutattak akkoriban itt a brigádok: a valamikori szénbányászok mellett volt katonatisztek, parasztok, a nagy keresletek reményében több száz kilométerről érkezett „erős fiúk” százai özönlötték el a vállalatot. Minden kiforratlan volt s ugyanakkor minden lelkesítőén újszerű. Ezek már igazán korszerű gépek voltak! A hozzáértő ember, a tapasztalt bányász világosan látta: itt valami egészen új kezdődik. Nincsenek hagyományok? Igaz. De nincsenek előítéletek, fojtogató megszokások se! A „titokzatos" uránbánya a képességek korlátlan kibontakozásának színtere! Nincsenek nagy nevek, „örökölt” érdemek — minden üzem, minden csapat és minden ember tiszta lappal kezd. A múlt nem nagyon fontos. Csak a teljesítmények számítanak. Ebbe a világba csöppen bele az örökké nyugtalan, elégedetlen Molnár. Lőmester és munkamódszerátadó. Neve tiszteletet parancsol, a sok bot-csi- nálta bányász között igazi mester. Más, a legtöbb ember boldog lenne. Ő veszekszik: csapatot akar ismét, munkaterületet.. . A Bányamunkás írja 1957. augusztus 20-án: „Látogatás a „titokzatos” uránbányában. . .. Mennyi titokzatosságról meséltek itt annakidején I Pedig Bakonya is éppen olyan bánya, mint a többi. A munka sem titokzatos, inkább csak sajátságos. A vájár nem látja az uránércet — lehet, hogy éppen követ fejt. Neki segít a „látó ember”, aki kezében hosszú fémrúddal, nyakában érzékeny műszerrel a vájár helyett is lát.. . — ... Nem mindennapi újság van Bakonyán ... Molnár István, a híres komlói feltáróvájár, néhány hónapja ide jött dolgozni csaknem teljes régi csapatával együtt. Ö lőmesteri beosztásba került, de a „fiúk”, három alkalommal is túlszárnyalták a 100 méteres feltárást..! Molnár azonban sehogy sem érezte jól magát... Amikor arról hallott, hogy a kis feltárási teljesítmények miatt oz egyik uránmezőt csak tavasszal lehetne lefejteni, vállalkozott rá, hogy ő még ebben az évben utat vág hozzá ..." Igen, ő a mi Molnárunk, akit megismertünk Komlón. Nem elégíti ki a múlt. Irtózik a semmitevéstől. Ugyanakkor minden idegszálával kívánja, hogy figyeljenek rá, elismerjék és kövessék. — 1958 májusában 156 métert haladtunk előre. Ez 47 centiméteres műszakonként előrehaladást jelentett — egy főre vetítve. Ez a mutató a lehető legigazságosabb, hisz kizárta annak a lehetőségét, hogy a létszám növelésével fokozzuk az előrehaladási sebességet. Tóbiás József, Tóbiás Ferenc, Sinkovits Árpád, Gárgyán Imre és Rostás Antal voltak a régi komlóiak közül velem. Valamennyien éreztük: itt jobbak a körülmények, a műszakiak hozzáállása is egészen más, ezért is határoztuk el, megvalósítjuk a 200 méteres előrehaladást. .. — De ekkor közbeszólt az a kis szilánk . .. — Négyszer műtötték, egy évig voltam táppénzen. De a 200 méter meglett! Megcsinálta a brigád — nélkülem .. . A nagy álom tehát megvalósult. És mintha csak egy ügyes rendező lépett volna az utolsó pillanatban közbe — hogy ezáltal még plasztikusabbá tegye a főszereplő valódi érdemeit -, minderre úgy került sor, hogy Molnár István már nem volt jelen. Ekkor a 100 méteres teljesítmény mór nemcsak Komlón, de Pécsett és Tatabányán is gyakori volt. Minden üzemben legalább egy csapat rendszeresen átlépte a határt, mintegy igazolva: ha a szemlélet megváltozik ugyanazokkal az emberekkel és ugyanazokkal az eszközökkel minőségileg újat lehet adni. Molnár István tehát amellett, hogy páratlan tehetségű munkás és szervező volt, egy kicsit az élesztő szerepét is betöltötte, hisz attól kezdve hogy először elérte a 100 métert, több már senki sem lehetett maradéktalanul elégedett a régi módszerekkel és eredményekkel. Amit ő csinált azt lehetett bírálni, de ami addig volt, azt már nem lehetett sokáig egyedül üdvözítőnek tartani. Beszélgetéssorozatunk véget ért. Most már nics kifogás semmi: töviről-hegyire meg kell ismerkedni a présházzal, pincével, az új telepítésekkel. A nyitott ajtó elé tett asztal mellől a varázslatosan szép Makár- hegy oldalába látni. Alattunk a Magyarürögi út. A szőlők hegyre futó levegős-barna foltjait gyümölcsösök, erdők moha-zöld kerítése fogja meg; amott egy kis fenyves, feljebb virágzó mandulafa-sor... A hirtelen támadt tavaszi szél cseresznyevirággal szórja be az útakat. Csend van, tökéletes harmónia. A baráber hunyorgó szemmel néz. „Na, milyen”? És és visszahunyorgok rá. „Nagyon szép” ... És becsukom a jegyzetfüzetet, melynek utolsó oldalán, ott áll a kérdés, melyet elsőnek írtam fel, de sohasem hangzott el. „Vajon megtenné-e újra...?” (Vége!) I BÉKÉS SÁNDOR
