Dunántúli napló, 1975. május (32. évfolyam, 118-147. szám)
1975-05-24 / 140. szám
H etve n éves Solohov S zázadunk egyik legnagyobb íróját köszöntjük hetvenedik születésnapja alkalmából. Az írót, aki Vesenszkaja doni kozák faluban látta meg a napvilágot 1905. május 24-én. Nevét nemcsak a szovjet és a szocialista népek baráti közösségének olvasói ismerik és tisztelik; Mihail Alekszandrovics Solohov művei épp oly ismertek és kedveltek Moszkvában és Londonban, mint Budapesten vagy Stockholmba n.\ Solohov, a doni parasztsorsból kiemelkedő és írói munkásságáért 1965-ben Nobel-díjjal kitüntetett író forradalmár is egyben. Az SZKP Központi Bizottságának tagja, a Szovjetunió Legfelső Tanácsának küldötte. Egész forradalmi és írói életpályája egy nagyszerű ember céltudatos munkásságát példázza. Először a forradalmár Solohovot ismerte meg az új szovjethatalom, aki középiskolai tanulmányait félbeszakítva, fegyveresen harcolt a polgárháborúban a Don menti fehérgárdista ellenforradalmárok ellen. Életformájára jellemző, hogy bár 1922-ben Moszkvában telepedett le, mégsem találta helyét a nagyváros kőrengetegében. Néhány év múlva hazatért szülőföldjére, ahol mindmáig együtt él doni kozák paraszti véreivel. Rogyinka a címe első elbeszélésének. Magyarul: Az anyajegy; 1924-ben került az olvasók kezébe. Két év múlva már novelláinak gyűjteményével találkozunk, főbb témái személyes élményeiből fakadnak: a polgárháborúban szerzett élményanyagát dolgozta fel. A forradalmi és ellenforradalmi táborra szakadt ko- zákság kegyetlen osztályharcáról vall a szovjethatalom első éveiből. Egy esztendővel később kezd hozzá a Csendes Don című hatalmas regényéhez. Alaposságára, írói gondosságára jellemző, hogy kereken tizenöt esztendeig dolgozik rajta. Érdekességképpen megemlítjük, hogy az első és a második könyv 1928-ban, a harmadik 1929— 1932-ben, a negyedik, a befejező kötet 1937-1938- ban, illetve 1940-ben került ki a nyomdából. Főhőse, Grigorij Melehov a huszadik század próza- irodalmának egyik legművészibben megformált alakja, az első világháború em- bertformáló izzásában döbben rá a doni kozákok évszázados, megszégyenített társadalmi szerepére. Biztos a forradalmi jövő diadalában: a cárizmust megdöntő forradalmárok mellé áll. Solohov a ma már klasz- szikusnak számító regényében továbbfejleszti a tolsz- toji lélekrajz művészi módszerét. Bár Grigorij Melehov végül is egyedül marad — a fehérek közt nem tud élni, a vörösök elfordulnak tőle -, társtalan, megha- sonlott emberré válik, végső kicsengésében a Csendes Don nem pesszimista alkotás. M ásik, világsikert aratott regénye a Podnyataja celina. Mi Új barázdát szánt az eke címmel szerettük meg. Hasonlóan fogadták mindenütt A hazáért harcoltak című művét, az Emberi sors című elbeszélését, a Feltört ugar-t. Ez utóbbit, továbbá a Csendes Don-t és az Emberi sors-ot megfilmesítették. Sőt, a Csendes Don-ból operát komponált Ivan Dzerzsin- szkij. Hadd írjuk még ide: Solohov műveit eddig mintegy húsz nyelven jelentették meg. Solohov századunk egyik legnagyobb tehetségű íróalkotóművésze, Lev Tolsztoj, Gogol és Gorkij világirodalmi rangú műveinek méltó folytatója. Regényeinek, elbeszéléseinek középpontjában mindenkor a szovjet és a társadalmi problémák bensőséges emberi legmélyére hatolva bontja ki bölcs elemzéssel a valóságot, az igazságot. Történelmileg hitelesen ábrázolja korát, azokat a harcokat, melyek közelebbi pátriája, a doni kozákság és a nagyobb társadalom, a szovjethatalom vív az első világháború óta napjainkig. Nyelvezete pedig gazdagon merít a népnyelv utolérhe- tetlenül gazdag forrásaiból. B efejezésül hadd mutassuk meg igazi emberközelségében Solohovot, a szülőfalujában élő szovjet polgárt. Mint említettük, Vesenszkaja faluban, a régi családi otthonban él, alkot, ír, s közben mint forradalmár, szívében hordja faluja ügyesbajos dolgait is. Egyszer hajnali öt órakor váratlan látogatót kapott: egy kolhozparasztasszony kereste fel, és elpanaszolta az írónak, hogy helytelenül adóztatták meg. Solohov kissé méltatlankodott:- Hát hogy, kedves, nem tudtál volna még korábban jönni, mondjuk, négy órakor? A kerületi végrehajtó bizottsághoz sem mehetsz öt órára! Az asszony csendesen válaszolta : — Ami azt illeti, tudom, mikor kezdődik ott a munka. Azért jöttem korán reggel, mert tehozzád most is lehet, hiszen nem alszol! Hajnali öt órakor Solohov íróasztalánál dolgozott. Révész Tibor Tanya, sztyeppéi folyócska, árvalányhajjal benőtt kunhalom CSENDES DON (RÉSZLET) Aksziinya sokáig csókolgatta szerelmese csukott szemét; azután orcáját Grigorij karjához szorítva, szenderében mosolyogva, maga is elaludt. öreg éjszaka, mikor már lement a hold, elhagyták a Száraz Szurdokot. Kétórai lovaglás után a Csir mellé bocsátkoztak a dombról. A réten harsogott a haris, a szittyós folyóöblökben torkuk szakadtából kuruttyoltak a békák, és valahol messze tompán bömbölt a bölömbika. A kis folyó mentén egymásba olvadó gyümölcsösök húzódtak végig, és komoran feketéllettek a ködben. Grigorij a hídtól nem mesz- szire megállt. Faluszerte éjféli némaság uralkodott. Grigorij a ló véknyába vágta csizmája sarkát, és oldalt kanyarodott. Nem akart átlovagolni a hídon. Nem hitt ennek a csendnek: rettegett tőle. A falu peremén átgázoltak a Csiren. Mihelyt az első keskeny közbe befordultak az árokból hirtelen előbukkant egy ember, azután még három! — Állj! Ki vagy? Grigorij összerezzent a kiáltásra, mintha váratlan ütés érte volna. Meghúzta a kantárszárat. Egy szempillantás alatt megemberelte magát, és jó hangosan válaszolt: „Jó barát!" Gyorsan megfordította lovát, és sebtében odasúgott Akszinyá- nak: „Vissza! Utánam!" Az őrség négy embere — valamennyi az éjszakai pihenőre megállapodott élelmező osztag katonája — némán és ráérősen követte őket. Egyikük megállt, hogy rágyújtson. Gyufát rántott. Grigorij a korbáccsal végigvágott Akszinya lován. A csődör megugrott, és minden átmenet nélkül a leggyorsabb vágtába csapott át. Grigorij a mén nyomában nyargalt. Néhány nyomasztóan izgalmas másodpercig tartott a csend, azután — miként a mennydörgés — darabosan ropogni kezdett a négy puska. A sötétségben hirtelen átszúródtak a fellobbanó tor- kolattüzek. Grigorij füle mellett perzse- lően süvítettek el az ellenséges golyók. — Fegyve-e-e-er-be! — kiáltotta elnyújtottan egy hang. Grigorij a kis folyótól száz öl- nyíre utolérte a nyakra-főre rohanó almásderest. — Hajolj le, Kszjusa! Még lejjebb! Hajolj le! — kiáltotta, amikor Akszinya mellé ért. Akszinya meghúzta a kantárszárat, hótrahanyatlott és ódáira dőlt. Grigorij ijedtében megkapta, különben lezuhant volna. — Megsebesültél? Hun találtak el? Szólj hát! — kérdezte rekedten Grigorij. Akszinya hallgatott, és egyre súlyosabban nehezedett a férfi kezére. Grigorij vágtatás közben magához szorította, és lihegve súgta az asszony fülébe: — Csak egy szót! Megáld az Isten! Hót mi van veled?! De Akszinya néma szájából nem hallott sem értelmes szót, sem nyögést Grigorij a falutól két versztá- nyira éles kanyarban letért az útról, egy szakadékba ereszkedett. Gyalog szállt, karjába vette Akszinyát és vigyózatosan lefektette a földre. Levette róla a rövid, meleg téli kabátot, feltépte mellén a könnyű kartonblúzt meg az inget, és tapogatózva megkereste a sebet. A golyó Akszinya bal lapockáját fúrta át, szétroncsolta, és ferdén a jobb kulcsont alatt repült ki testéből. Grigorij összevérezett, remegő kézzel vette elő átvető tarsolyából saját tiszta alsóinkét meg a sebcsomagot. Megemelte az asszonyt, háta alá tette a térdét, hozzáfogott, hogy bekötözze a sebet; igyekezett elállítani a kulcscsont alól bőven felbu- gyogó vért. Az ingcafatak és a kötés mihamar megfeketültek, és teljesen átnedvesedtek. Vér folyt Akszinya félig szétnyitott szájából is. Csak úgy bugyborékolt a torkában. És a halálra rémült Grigorij már tudta, hogy mindennek vége, hogy a legszörnyűbb, ami csak az életben megeshetett — íme, meg is történt! A szakadék gazlepte, juh- mogyoró borította meredek lejtőjén óvatosan a meder mélyére ereszkedett. Vigyózatosan vitte karján Akszinyát Az asz- szony akarattalanuli hátraha- nyatló feje az ő vállán nyugodott. Hallotta Akszinya el-el- akadó, sípoló lélegzetét, érezte, hogy mind több meleg vér folyik el a drága téstből, amint szerelmese szájából az ő mellére csurog. Utána lebocsátkozott a szakadékba a két paripa is. Prüszkölve és zablájukkal csörömpölve legelték a zamatos zöld gyepet. Akszinya — nem sokköl virradat előtt — Grigorij karjai között meghalt. Többé nem tért magához. Grigorij némán megcsókolta az asszony véres, sós ízű száját, óvatosan lefektette a fűre és felállt. Titokzatos erő mellbe lökte, megtántorodott, hanyatt esett, de rémülten tüstént talpra' ugrott. Még egyszer elesett, födetlen fejét fájdalmasan beleverte egy kiálló kőbe. Azután térden állva kihúzta szablyóját hüvelyéből, és sírt ásott halott szerelmesének. A föld nedves volt: engedett a kardnak. Grigorij nagyon sietett, de valami fojtogatta a torkát. Feltépte nyakán az inget, hogy könnyebben lélegezzék. A pirkadat előtti hideg nyirkosság kellemesen lehűtötte izzadságtól nedves mellét: könnyebben dolgozott. A porhanyó földet kucsmájával és markával merte ki. Egy percre sem pihent, mégis sok időbe telt, míg kötésig érő mély gödröt ásott. Tündöklő hajnali fényben temette el drága Akszinyáját. Sírba fektette, mellén keresztbe tette halottian meghalványodott, olajbarna bőrű kezét, keszkenőjével befödte arcát, hogy az égre meredő, félig nyitott, lassan megüvegesedő szemébe ne hulljon be a föld. Elbúcsúzott tőle. Abban a szilárd hitben búcsúzott, hogy nem hosszú időre válnak el... Ujjaival gondosan elboronál- ta a nedves, sárga agyagot az alacsony hanton, és lehorgasz- tott fővel, lassan inogva, sokáig térdelt a sírnál. Most már nem volt miért sietnie. Mindennek vége szakadt. A szakadék felett, a déli szél gomolygatta ködben, lassan felkelt a nap. Sugarai beezüs- tözték Grigorij sűrűn őszülő födetlen fejét, és végigsiklottak mozdulatlanságában is iszonyú, sápadt orcáján. Mintha lidérc- álomból ébredt volna, felkapta fejét. Fekete eget és vakítóan világító fekete napkorongot látott maga felett. Solohoy szülő földjén Az irodalom Mekkájának nevezik Az út, amely Vesenszkájába visz, ahol Mihail Solohov él és dolgozik, a rosztovi területen lévő Millerovo városból indul és 160 kilométer hosszú szalagként szeli keresztül a dimbes-dom- bos doni sztyeppét. Ezt a gabonatermő tájat a nép csak Solohov-vidéknek nevezi. Nemcsak azért, mert napjaink nagyszerű írója az ősi kozákfaluban született, hanem azért is, mert itt minden falu és tanya, sztyeppéi folyócska, árvalányhajjal benőtt kunhalom, így vagy úgy szerepel az író műveiben. A folyómenti kozák falu ódon kis házai szorosan tapdnak egymáshoz. Köztük két-három szintes új épületek, a falu ősi kupolás temploma, s közvetlenül a Don partján magasodik a panoráma-mozi modern architektúrájú épülete. Minden ideérkező látogató először Solohov házát keresi a szemével, hiszen sokat írtak már arról, hogy Solohov könyveinek hősei között él. Vesenszkáját régóta az „irodalom Mekkájának" tartják. Solohov vendége volt többek között Charles Show és Pamela Johnson angol íróházaspár, Martti Larni, a népszerű finn író. Továbbá bolgár, NDK-beli írók, a fiatal szovjet és külföldi írók szemináriumának részvevői, és sok más ország írói. Ritka az olyan Vesenszkájába látogató ember, aki ne keresné Solohov földijei között műveinek hőseit, vagy olyanokat, akik Akszinyára, Grigorij Melehovra, Nagulnovra, Majdannyikovra vagy Scsukar apóra hasonlítanak. Külső hasonlóságot még talál a látogató, de az itteni emberek ma már egészen mások, mint a Csendes Don vagy a Feltört ugar szereplői. A Csendes Don-beli Tatár-tanya helyén a Feltört ugar Gremja- csij Logá-ban ma gépészek, állattenyésztők, mérnökök, technikusok, agronómusok1 és más felső vagy középfokú képzettségű dolgozók élnek. Megváltozott a falvak, a tanyák külseje is. Mennyire nem hasonlít a mai Vesenszkája arra, amely a Csendes Donban szerepel! Rég eltűnt a homoktenger. Legalább ilyen szembetűnő Vesenszkája kulturális fejlődése. Különösen a színházművészet örvend nagy megbecsülésnek. Még a háború előtt Solohov kezdeményezésére és segítségével megalakult itt a vjosenszkájai kozák ifjúsági, színház. Solohov bábáskodott a színtársulat fölött, amelynek tagjai tehetséges kol- hozparaszt-fiatalok voltak. Az író segítségével csiszolták színészi képességeiket, állították össze repertoárjukat. Büszkék a falubéliek az új, tágas művelődési házra, ahol a helyi öntevékeny drámai együttes tartja előadásait, de szívesen látogatja a lakosság a kozák dal és táncegyüttes, a kórus hangversenyeit Kelle Sándor és Gádor Emil festőművészek nagyméretű faintarziája a sombereki tsz kultúrtermében
