Dunántúli napló, 1975. május (32. évfolyam, 118-147. szám)
1975-05-17 / 133. szám
KÖ TÉT LE NÜL Kéziratokat nem érzünk meg — és nem adunk vissza... Ez a meglehetősen rideg mondat szinte valamennyi lap impresszumában megtalálható volt évtizedeken át, s ha már nem is divat, a gyakorlat mégis csak ez. Nem őrizzük meg a kéziratokat, s általában nem is küldjük vissza, mindez azonban nem jelenti azt, hogy el sem olvassuk őket.' Fiatal diáklány első verse... Csalódott ifjú szerelmes egész kötete... Reszkető kézzel írt anyóka könnyes szép levele a szociális otthonból, s mellette egy megrendítő élet regénye ... Es persze jönnek magabiztos, keményhangú levelek is. Ifjú titánok novellái. Újság- kivágások — hogy ime má- sútt már közöltek ... Visszatérő nevek; új versek — szomorú, kesergő szavak kíséretében. Es jönnek friss, tiszta, erőteljes hangokat hozó verses levelek is. Nagyon sok az ígéretes tehetségű fiatal. Es az újság az álmok beteljesülése. A folyóiratok, könyvkiadók egyelőre elérhetetlen messzeségben vannak. Az újság, napilap pedig ismerős. Talán barát is. Es hát kinek mutassa meg az ember gyötrődéseit, termékeit, ha nem a barátjának? Tehát jönnek a levelek. Ilyenek is, olyanok is. Versek, novellák — kiapadhatatlan folyama áramlik felénk. Es ez bizony nemcsak öröm — ijesztő is néha. Mennyien írnak! Mennyien hiszik, hogy költők! A szerkesztő néha legszívesebben elmenekülne, de aztán talál valamit, s újra rádöbben: óriási a felelőssége ... Három baranyai családból kettő lapunk olvasója. Egy-egy szombati lapszámunkat, melyben irodalmat is közlünk, számításaink szerint több mint kétszázezer ember olvassa. Ugye igy már nem túlzás azt mondani: óriási felelősség ...? Az olvasók iránt is, az irodalom iránt is. Irodalmi oldalaink fő feladata az élő magyar irodalom, s azon belül a baranyai alkotók igényes műveinek megismertetése, népszerűsége. De kétségtelen feladatunk az ifjú tehetségek felkarolása, útnak indítása is — elvégre barátok, családtagok vagyunk. Várjuk tehát a levelet, még akkor is, ha sok gondot okoznak. Aki verset ír — még nem költő. De aki verset ir — mégis csak olyan ember, akit tisztelni kell. Megszerveztük tehát saját kis lektorátusunkat. Válaszolni akarunk a jövőben minden olyan levélre, mely ezért, vagy azért figyelmet érdemel. Es a legígéretesebb írásoknak helyt kívánunk adni. Közvetlenül — az elmúlt esztendőben ezen a címen egy szerény kis antológia jelent meg Pécsett, pályakezdő irók- költők írásaival. Most kölcsönvettük ezt a címet, s ezen a helyen, kéthavonta összeállításokat közlünk a leg tehetségesebbnek ítélt pályakezdő alkotók írásaiból. Ez a rovatcim egyrészt azt jelzi, hogy olyan emberek munkáiról van szó, akik még nem jutottak el az önálló kötetig, másrészt talán azt is érzékelteti, amit mi nap- mint nap érzünk a versek, novellák olvasásakor: parttalan a fantázia, parttalan a saját képességekbe vetett hit, s ezzel együtt helyenként kötetlen, sőt, talán féktelen is a forma. Várjuk a leveleket, örülünk a bizalomnak. S hisszük, hogy időnként az olvasó is örül majd — a felfedezés tiszta, nemes örömével. HÉTVÉGE Hegedűs Magdolna M ór a gyárkapuban összerántotta a kétség, mi lehet otthon. Több volt ez, mint szorongás, félelem, még a rettegésnél is több. Olyan, mintha valami fojtogatná. Bent a gyárban is többször megkörnyékezte az az érzés, de ott nem bírt vele. Jól megtanulta az évek során, a gyárban nem engedheti el magát. Ha gép mellett van az ember, s szalagra rakja a terméket, okkor nem létezik a számára otthon, család, nincs részeg férj, se az utcán ácsorgó gyerekek. Mert ha csak rájuk gondol, elszorul a torka, s leejti az üvegeket, vagy összemetéli a kezét a zárólemezekkel. Csak amikor kilép a gyárkapun, csak akkor kezdődhet a család. Ha baj lenne, akkor eljöttek volna eléje a gyerekek. Mert hiába tart este tízig a műszak, ha az apjuk részegen megy haza, fogja a Sanyika a kislányt, fölkelti ha már aludt, s szó nélkül öltöznek és eljönnek ide, eléje. Nem kért ő soha senkit, nem is mondta senkinek itt a gyárban, mibe’ vannak ők otthon, mégis beengedik a gyerekeket. Ott gubbasztanak a portásfülkében, mint az ázott verebek, s olyankor a szatyornéző asz- szony odasúgja neki: — Bözsike, itt vannak a gyerekek. Akkor már tudja, hogy baj van. Akármilyen részeg is, a fiát sose bántja. Ök a kislánnyal kinn maradnak addig az utcán. Nem mehetnek be a szomszédokhoz se, mert hátha utánuk veti magát és betördeli az ablakokat. Meg aztán itt az ő környékükön szemlesütve gubbasztanak a házak éjjelente s nem igen nyílnak meg az ajtók a más baja előtt A Sanyika bemegy és elkezdi a rimánkodást: — Gyere apu, lefekszünk! Gyere apukám I Na, feküdjünk le apukám! Gyere, kifűzöm c cipődet... Fáradt vagy apukám, sokat dolgoztál, le kell feküdnöd ... Azt a világért se szabad kiejteni a száján, hogy részeg, mert attól megvadul és tördelni, burogatni kezd. S egyszer csak megmozdul az erős, nagy ember s szótfogad a fiának. És nemsokára kisuttogja a gyerek az ablakon: bejöhettek. E gész a Hosszú utca végéig jött együtt az asz- szonyokkal, akik erre feléjük laknak a műszaktársai közül. De hiába csiviteltek a fülébe, minduntalan csak az ura meg a két kisgyerek járt az eszében. Beleívódott már a leikébe a rettegés, akárcsak a gyárvároslakók bőrébe a korom: mikor jön haza megint részegen. De amikor reggelre kialussza magát s megy minden tovább a maga útján — mert amikor józan, olyan ez az ember, mint egy falat kenyér, s nem akarja elhinni, mit csinál részegen, s fogad is mindent, de hiába — újraéled benne a remény, hogy talán egy ideig megint nyugalom lesz. Mert hogy ez volt az utolsó eset, és még minden jóra fordulhat, abban már régóta nem reménykedik. T ompa puffanásokra ébredt. Mint amikor betegen fekszik idebent s nekifejelnek a gyerekek a háznak. Fölugrott, megdörzsölte a szemét, első, ösztönös pillantásával az anyját kereste. A feldúlt ágy láttán már tisztában volt mindennel. S úgy robbant oda a szülei , közé, mint egy időzített bomba. Mintha a tizenkét éves gyerek arra lett volna beállítva, s ezt álmóbon sem szabadott felednie, hogy védje — mentse, hogy megmentse az anyját. Ügy vetette rá magát az apjára, mint a nekivadult orosz- lánkölyök, amelyik először próbálja ki az erejét. Az utolsó pillanatban ébredt. Anyja dermedtem tehetetlenül feküdt el a hideg konyhakövön, ájult teste hupogott a rúgások alatt. Nyakán a Mártika piros sálja duplájára nyúlva, kötéllé csavarodva. Hátulról ugrott az apjára. Földre rántotta, hemperegtek egy ideig, majd elkapva a két csuklóját sikerült hanyatt fektetnie. Ráült a mellére. (Játékból szoktak így birkózni régen, amikor még kicsi volt s nem vadult el úgy tőlük az apjuk.) Combbal-karral, egész teste megfeszítésével szorította a dühödt, nagy embert. Ha vízért ugrik, hátha megint rátámad ájult anyjára, s ki tudja, le bírná-e még egyszer rántani. Nem mert mozdulni, nagynehezen szabaddá tette az egyik kezét, azzal rázogatta s kétségbeesetten szólítgatta az anyját. Az elkeseredett viaskodástól végigcsorogtak arcán a könnyek. — Micsoda éjszaka — gondolta az asszony. Álltak a csikorgó, téli éjszakában. A gyerek pizsamában, ahogy kiugrott az ágyból, az asszony egy szál hálóingben, azonmód, ahogy kiszabadította a részeg vadállat karmai közül, s életre rázta a fia. Nem tudták, a kiállt borzalomtól vagy a dermesztő hidegtől remegnek-e jobban. Fölöttük ridegen, részvéttelenül reszkettek a csillagok. Fényük visszatükröződött a kékesszínű hóban. — Most megöllek! Megfojt- lak — hallotta minden irányból a tompa, fojtott, vérszomjas sziszegést. Nem ember ez márl Nem ember — gondolta s a mérhetetlen keserűség ösz- szekeményedett a szívében. Mintha egy borzasztó nehéz követ hordozna magában. Egy kősziklát. Mégis, még így is. még ezek után is igyekeznie kellett, hogy ne áradjon el benne megint a szánalom. Hiszen meg is ölhette volna! Ha a Sanyika nem ébred időben... Kicsordult belőle a fölgyülemlett rettegés, a félelem, a torkát szorító marok, ahogy a gyárkapuban minden este elkapja, a sok-sok törekvése, mesterkedése, a hallgatások, csitítások, alakoskodások, s tudta, hogy vége. Tudta, hogy ez volt az utolsó eset s le fog számolni vele. Pedig sajnálta. Mennyire sajnálta még most is! Istenem, milyen szépen élhettek volna! Hogyan éltek ők? Hogyan? Iszonyatos! De miért? Vajon miért? Hát nem lehet kinőni a gyerekkori nyomorúságból? Sose lehet elfelejteni, ami annyira fájt annakidején? H ogy kérlelte a férjét, ri- mánkodott neki, menjen orvoshoz, gyógyíttassa magát, ne az italhoz meneküljön! Három éve lehet, hogy rájött az ura bajára. Azóta van benne ez a nagy szánalom. Ha elhagyják, ha magára marad, teljesen elzüllik, mi lesz belőle, a gyerekei apjából? Milyen boldogok voltak a Mártika első hangversenyén! ültek a nagy csendben, bámulták a sok kipirultarcú gyereket. Egyszer csak a Mártika következett. Olyan volt az, amikor az ő kislányuk zongorázott, mintha sok fehér pillangó repkedett volna feléjük. Megszorították egymás kezét, és érezték, hogy majdnem kicsordul belőlük a meghatottság. Nem beszélt őneki erről senki, nem is kérdezősködött felőle, úgy jött rá magától, mint a kisgyermek a szavak értelmére, öt gyereket nevelt föl az anyósa özvegyen, nagy-nagy szegénységben. S miközben kerestette, várta haza az urát, miközben kesergett utána, mert biztos halálhírt sose kapott róla (több nagygazdánál is szolgált ez idő alatt, amiért szántották, vetették a földjét) állapotos lett. Hat hónapos halott magzatot szült egy napon. Csaknem ráment maga is. Hiába titkolták, kiderült a dolog, híre ment a városba o legkisebb fia után is. A gyerek akkor hazajött, hogy megöli azt az embert. Sokáig kereste, szimatolt utána. Szerencsére nem tudta meg, ki volt az. Máig se tudja ... Azóta keresi az anyja meggyalázóját, s mostanában, amióta így tönkretette az ital, részegségében mindig azt látja. A '1 Utak a dermesztő hidegben. Nem tudták, a kiállt rettenettől, vagy a vérfagyasztó téli éjszakától remegnek-e jobban. Fölöttük hideg-lila fénnyel reszkettek o csillagok. Csukás Eszter Szoboravatás Tenyerek titka, bonyolult képlet, — ez vagyok: rébusz, — összetevőim halk emberségek, vacogó vétkek. Ébredő sár vagyok, amorf agyaggyurma, sajátmagam szobra itt bujkál bennem,* abban és általa kell megjelennem, azzá gyúr, cirógat alkotóm ujja és félrezzenti álmodó testem, — Pygmalion mester, Ciprus királya, ... hogy visszontszeressem. Mérleg Uram, e földön oly sok mindent adtál meg gazdag bőséggel nekem, hogy sokszor attól félek: a nagy elszámolásra kimerítettem egész hitelem. Uram, e földön oly sok minden bajom, keservem, kinom volt nekem, hogy néha titkon bizom: a nagy elszámoláskor enyém lesz mégiscsak a kegyelem. Várna/ Dea Mégis Két csalódás közt ott vagy és minden kézfogásban. A várakozás perceit, a felgyűlt hazugságok gordiusz-csomóját te vágod el két könnycsepp közt a szünet te vagy te oldod fel és fokozod leendő kínjaimat te őrződ szavakká lett álmaimat kezem melegét, Chopint és a mulékony őszök izét. Nagy G/ula Más bolygóról mint illatosra sült kacsa úgy hív engem hazám haza forró zsírjában forgok-járok eladóm érte a világot mert emlékeim ize konok: kóróért rekedt szamártorok Haller Gábor A bolygó, ahol nincs élet „Részlet az FM—8 műhold által vett adásból: R — 86: AO: kiválóan érthető adás, kiemelkedően magas jelek, a legtisztább egyenáramú hang „Megérkeztem a bolygó fölé. Gyönyörű látvány! Sajnos a légkör nagyon sűrű, mozgása állandó, így a felszínt csak helyenként figyelhettem meg. A légkört megfelelőnek találom. Elhatároztam, hogy amilyen lassan lehetséges, leszállók a felszínre." ' R — 87: AO: nehezen éithető adás, mérsékelten erős jelek, jó egyenáramú hang, de észlelhető váltakozás „Ereszkedem lefelé. A súrlódás a légkör sűrűsége miatt a vártnál 312 ezer mikro- zinnal nagyobb, sajnos, sok kárt okozott a külső berendezésekben. A műszerek jelzései alapján tudom, hogy a külső optikai berendezések teljesen tönkrementek, azonkívül megsemmisültek a vegyelemzők és a kis geológiai fúrók. Nagyon bánt, hogy sem a légkör, sem a talaj kémiai összetételét nem mutathatom ki. így hát ezeket az értékes adatokat nem ismerhetjük meg. A leereszkedés viszont eddig a legnagyobb rendben folyik. Igaz, hogy a külső optikai berendezések használhatatlanok, a bolygót mégis látnom kell. Felkészülök a leszállás utáni sétára." R — 88: AO: rosszul érthető adás, nagyon gyenge jelek, durva váltakozó áramú hang „Szerencsésen megérkeztem. A leereszkedés a várakozáson felüli volt. Kiszállok.” R — 89: AO: rosszul érthető adás, majdnem vehetetlen jelek, durva váltakozó áramú hang „A bolygó felszínét a várakozásnak megfelelően kráterek borítják. A kráterek érdekesen szorosan, szinte szabályosan egymás mellett helyezkednek el. A felszín síkos, nedves, a kráterek alján erősen párolgó folyadékot fedeztem fel. A levegő erősen párás, a látási viszonyok nagyon rosszak, távolabbra egyáltalán nem lehet ellátni. Megfigyeltem olyan krátereket is, amelyekben a folyadékszint egyre emelke- lik. Ez a jelenség nagyon érdekes. Időnként különböző erősségű földlökéseket is észleltem. Megfigyeltem egyes periodikusan ismétlődő, azonos erősségű földmozgásokat is. Életnek semmi nyomát nem találtam. Úgy vélem, hogy a bolygó fejlődésének még csak a kezdeti szakaszában van, az élet feltételei méq nem alakulhattak ki.” R — 90: AO: nem jól érthető adás, nagyon gyenge jelek, váltakozó áramú hang „A felszállási előkészületeket befejeztem. Eljött az idő a starthoz. Elhagyom ezt c bolygót, ahol sajnos az életnek semmilyen előfordulási módozatát nem találtam meg. Ez természetesen törvényszerű a bolygófejlődés kezdeti fokán." R — 91: AO: nehezen érthető adás, jó jelek, jó egyenáramú hang, de észlelhető váltakozás „Rögtön az indulás után az űrhajót nagyon erős hatások érték, rettenetesen rázkódott. Kis idő múlva a hatások hirtelen megszűntek. Azt hiszem, az űrhajó igen erős mozgású légkörbe került." R — 92: AO: kiválóan érthető adás, kiemelkedően erős jelek, a legtisztább egyenáramú hang „Űrhajóm kijutott a légkörből. Bekapcsoltam az automata vezérlést Nyugovóra térek. Tulajdonképpen sajnálom, hogy a bolygón nem találtam értelmes lényeket ..." ♦ Hirtelen felriadt Erős fájdalomérzet zavarta meg nyugalmas sütkérezését a verőfényes nyári délutánon. Érezte, hogy meztelen barna hátát valami erősen megszúrta. Félálomban ösztönösen odacsapott, majd nyugodtan aludt tovább. Keze már nem érte el a felszálló kicsiny űrhajót.
