Dunántúli napló, 1975. május (32. évfolyam, 118-147. szám)
1975-05-03 / 119. szám
KJ agyi'vű pólyát futott be ■ ’ Dési Huber István, a huszadik századi magyar képzőművészet kiemelkedő egyénisége, kommunista teoretikusa. A „magafaragta" embert, ahogyan önmagát találóan jellemezte, nemcsak egyik megalapozójának, elődjének, példaképének is tekintheti modern szocialista képzőművészetünk. Az igényes útkereső a kerülő- utakat, zsákutcákat idejében észrevéve, következetes önmaga iránti szigorral tört utat, és valósította meg elképzeléseit mind a művészetben, mind a művészetről való gondolkodásban. „Nem bírta hát tovább a roncsolt szív s tüdő a múltat és a bomlott éveken virrasztó gondokat, hitet, csalódást, nem bírta más csupán az értelem" - írta róla Radnóti Miklós 1944 februárjában felejthetetlen versében. Az 1895-ben született festőt nem közvetlenül származása állította a proletariátus mellé, tette kommunista gondolkodóvá, sokkal inkább a kor, amely egyre élesebben vetette fel azokat a kérdéseket, amelyekre Dési Huber egész életével, teljes emberségével válaszolt. A hányatott ifjúi évek OlaszDési Huber István művészeti írásai országba sodorták, később a KÚT tagja lett. Természetesen nem mehetett el érzéketlenül az izmusok mellett, magábaolvasztott szinte minden hatást, áramlatot, amelyben ennek az időszaknak a művészete - a maiéhoz hasonlóan - bővelkedett, önéletrajzában erről ezt írja: „Egy ember fejlődése sohasem történik egyenes vonalban, közeli és távoli hatások, élmények és emlékek, ösztönös megérzések és a tudat felvillanásai hajtják az embert újabb és újabb irányok felé. Néha egy csomóba futnak össze ezek a vonalak, olykor csak metszik egymást, esetleg párhuzamosan futnak egymás mellett. így történt nálam is. Alig jutottam el a kubizmus- hoz, máris új élmények serkentették fantáziámat. Találkoztam az új magyar festészettel. Egymás után tűntek fel előttem Egry, Serény, Kmetty, majd Derkovits, Czó- bel, Farkas István, ugyanakkor, mint távoli fények, Kernstok, Nemes Lampérth, Uitz, Nagy István." M indez nem mond ellent annak, amit Dési Huber következetességéről állítottunk. Ő nem egy adott helyzetből,, adott szintről, szinte teljesen a nullpontról indult el a fejlődés és a megismerés útján. A harmincas évek elején már teljes marxista fegyverzetben szállhat szembe mind a „műcsarnoki művészet" klasszikusnak, nemzetinek beállított törekvéseivel, mind pedig az ultrabalos, leszűkítő, a művészetet elszegényítő tendenciákkal. Nagytempójú fejlődését híven tükrözik az ebben az időben írott cikkei, tanulmányai, amelyeknek a gyűjteményét most a Kossuth Kiadó Művészeti írások címmel adta közre. Gondolkodói bátorság, éleslátás, a munkásosztállyal való elkötelezettség és pártosság jellemzik ezeket az írásokat. A marxista igényű képzőművészeti esztétika akkori ki- munkálatlanságából ered megállapításainak néhány — a lényeget nem érintő — naivitása, hivatkozásainak apróbb pontatlansága. Mindez mit sem változtat azoknak az alapvetően fontos megállapításoknak az egyetemes igazságán, mint amit A magyar képzőművészet új szakasza című tanulmányában így fogalmaz meg: ,,Bennünket ismét az ember érdekel, dem nem a felmagasztalt, sem a természeti, hanem a társadalmi ember. A munkás, a paraszt, a polgár úgy, amint él és cselekszik: ez saját zsírjába fulladáan, amazok társadalmi elnyomorodásuk ellen mind konzekvensebben harcolóan, egyszóval: osztálylétükben." Dár Dési Huber István egyéni fejlődésének harcait maga vívta meg, korábban művészeti-esztétikai törekvéseiben nem állt egyedül. Az osztályellentétek kiéleződésének idején a magát - kizsákmányolás, osztályharc, „az élet minden szagától megtisztított világ" — művészi illóziójával tápláló polgári ideológiától, esztétikától nemcsak ő kaphatott csömört. Bartók, József Attila, Derkovits (és folytathatnánk a felsorolást) ugyanúgy szembenálltak koruk hivatalos művészetszemléletével, polgári ideológiájával! és harcoltak azért a művészetért, amelyért Dési Huber. „Társadalmi sajátosságok és történelmi szükségszerűségek hajtják újabb és újabb formák felé a ma művészetét is, és — tagadják mégannyira is a korifeusok - politika, társadalmi tudat nélkül nincs művészi alkotás.” — írja erről. Súlyos szavak ezek abban a pillanatban, amelyre már a fasizmus árnyéka vetül. A művészet és az adott korban érvényesülő osztályviszonyok szoros összefüggése ekkor még csak kevesekben tudatosult, legalábbis úgy, ahogyan ezt Dési Huber imént említett tanulmányában megfogalmazta a formák fejlődéséről szóTva, amelyeknek változásait, ha észrevesszük, ,,ugyanakkor azt is meglátjuk, hogy e változások rendkívül analóg formákat mutatnak a mindenkori társadalmi formákkal." ési Huber István művé- szeti írásait — anélkül, hogy jelentőségüket túlbecsülnénk — egységes, megállapításaiban ma is "helytálló marxista képzőművészeti esztétikának tekinthetjük. A kategóriák kifejtésében, egymáshoz rendelésében nem érvényesül ugyan az a rendszeresség, amely a hasonló munkákat jellemzi, de különösen így megszerkesztettségében (szerk: Tímár Árpád) az írások sorrendileg is lépésről- lépésre járják be mindazokat a területeket, amelyek a marxista képzőművészei esztétikát alkotják. Jelentőségét belső értékein túl az a tény is növeli, hogy a képzőművészet elméletéből hiányoznak az olyan alapvető fontosságú művek, mint amilyeneket például Lukács György az irodalomtudomány osztalára tett. Bebesi Károly iü 1 1 1 - iiü A zenebarátok kellemes gondja Az asszony és az elítélt — színes francia film Ügy látszik, a zenei életben még nem sikerült kiküszöbölni az évvégi, pontosabban a szezonvégi hajrát. Április közepe óta egymáít érik a hangversenyek, s mivel minden este mégse lehet koncertre menni, szegény zenebarát nehéz helyzetbe van: melyiket válassza? Mindenesetre szerencsésen döntött, aki a Belgrádi Filharmonikusok április 21—22-i hangversenyeit választotta. Ez a zenekar tényleg olyan jó, mint ahogy a műsorfüzet hirdette. Vonósszólamai teltek és kiegyenlítettek, rézfúvókórusa fényesen, tisztán zeng, talán csak a fafúvók egyike-másika nem éri el ezt a színvonalat. Az arányos, hajlékony, zörejektől mentes hangzás, a nagy létszám ellenére is imponáló ritmikai fegyelem a vezetőkarmester, Zsivo Zdravkovics nevelőmunkáját dicséri. Zdravkovics a pódiumon is kiváló. Felesleges pózok nélkül, egyszerű eszközökkel, de ihleteden irányítja együttesét. Részben különböző műsorú két hangversenyük közül a második sikerült jobban; hétfőn a színház rossz akusztikája őket is megzavarta, míg kedden, a Liszt-teremben igazi képet adhattak tudásukról. ♦ A hétfő esti nyitószám, Dvorzsák Karnevál-nyitánya nem tartozik a nagy cseh mester legjobb művei közé, még ilyen rangos előadásban sem hagyott mélyebb nyomot bennünk. Annál jobban élveztük Brahms Hegedűversenyét a nagyszerű fiatal hegedűs, Jovan Kulundzsija tolmácsolásában. Igaz, nem volt minden tökéletes ebben az előadásban, Kulundzsija még nem hatolt be teljes mélységében Brahms bonyolult költői világába, így nem mindig sikerült „belülről", sajátjaként megszólaltatnia a brahmsi mondanivalót. Nagyon szép hegedűhangjával, virtuóz technikával párosult biztos muzikalitásával ennek ellenére emlékezetes előadást produkált. ♦ A keddi koncerten Wagner Nürnbergi mesterdalnokok- nyitánya hangzott el elsőként. Különös gyönyörűség volt a jól ismert művet ekkora zenekartól, ilyen fenségesen zengő előadásban hallani. Valósággal elborított bennünket a ránkzuhogó hangáradat. De ez az igazi, így lehet igazán élvezni Wagner zenéjét, hiszen ennek a zenének fontos alkotóeleme a hangzás monumentalitása is. Hatalmas hangú, igazi szláv basszistát ismertünk meg ugyanezen a koncerten Miroslav Csangalovics személyében. Mély hangjai telten, öblösen zengenek és ezt a jellegzetes basszus-hangszínt megőrzi a magasságokban is. Csupán a középregiszter pianóiban hallhatók már néha a minden énekhangot előbb-utóbb kikezdő kopás első jelei. Barano- vics: Hegyeim című zenekari dalciklusában művészetének lírai 'óldalát mutatta be. A nagy szenzáció azonban a ráadás volt: jelenet a Borisz Godunov III. felvonásából. Ez Csangalovics igazi világa! Muszorgszkij remekművével pillanatok alatt, színpad nélkül is izó drámai légkört tudott teremteni. Megfeledkeztünk róla, hogy hangversenyen vagyunk, lélekzetünket visszafojtva, döbbenten figyeltük a gyermekgyilkos cár iszonyú vergődését. Felejthetetlenül szép élmény volt! Mind a két hangversenyt Csajkovszkij V. szimfóniájának kitűnően felépített, sodró lendületű előadása zárta. Zdravkovics néhány tempója ugyan gyorsabb a megszokottnál, de a kontrasztok felfokozására, az egymásnak feszülő erők harcának kiélezésére törekvő koncepcióból ez logikusan következik. A sok részletszépség közül hadd emeljük ki a második tétel gyönyörű kürtszólóját. Ilyen zengő és mégis ennyire bársonyosan puha kürthangot ritkán hallhat az ember. ♦ A Belgrádi Filharmonikusok hangversenyét követő napon került sor a Bartók vonósné- nyes Beethoven-sorozatának utolsó előtti estjére. A műsoron ezúttal a fiatalkori B-dúr (Op. 18. No. 6.) és az utolsó nagy művek sorába tartozó Op. 132-es á-moll kvartett szerepelt. A remek előadás ürügyén, méltatás helyett, legyen szabad előhozni egy talán szubjektívnek tűnő gondolatot. Sokan azt hiszik, hogy a vonósnégyes valami elvont, nehezen érthető műfaj, melyet csak a zeneileg jól képzett, „vájtfülű” ínyencek képesek élvezni. Pedig nem így van. A B-dúr kvartett pompás Scherzója, meg-megtorpanó majd szilaj vágtába torkolló fináléja, vagy az á-moll kvartett himnikus líd hálaéneke például, — legalábbis olyan tökéletes előadásban mint szerdán hallottuk, [— senkinek sem lehet „nehéz”. Csak hallgatni kell, és a többit rábízni Beethovenre. Dobos L. A madár szárnya a szögesdrótkerítésen fönnakad, vergődik, vijjog, de ki nem szabadulhat. Ezzel a látszólag sokat jelentő képpel kezdődik Az Asszony és az Elítélt c. francia- olasz film. A fegyencek a szögesdrót mögött a korbácssuhogás hisztérikus ütemére vágják a csákányt a sziklás földbe. Majd vált a kép. Az Asszony egy patikában dolgozik, munkáját befejezi, s mint nap nap után mindig, elindul a Hivatalba az Engedélyért. Nyomában egy kövér árnyék, a Törvény embere, köztük szinte hallgatólagos egyezség; napi sétájuk egy dombra vezet, ahonnan ellátni a Szigetre, melynek közepén magas, kiszáradt, magányos fa áll. Időjáték. Az Asszony, mikor még nem asszony, az utcán találkozik egy jobb megjelenésű, röplapokat osztogató férvivel, majd átveszi a röpcédulák osztogatását, mivel a férfi a bőröndjeit cipeli. Ebből a férfiből lesz az Elítélt, akárki meglátja. Hogy mi áll a röpcédulán? Az nem túlzottan érdekes a nőnek, a járókelőknek és a filmrendezőnek. Az Asszony a hivatalban. Az emberek itt számok, a hivatalnokok csak gépek, nem kétséges, hogy mi lesz az akták sorsa, mire előkerül a sorsok aktája. Ezalatt a fegyenctele- pen napiparancs szerint folyik a sziklák súrolása, fényesítése, takarítása. Ezt már nem lehet erővel bírni. Egy ősz rab nem is bírja. A Parancsnok arcán vigyor. Az Asszony szüntelenül levelet vár a Hivataltól, de nem kap. Az öreg postás bűntudatot érez, hogy miért nem tud mór levelet kézbesíteni az Asszonynak. Legszívesebben ő írna már egy levelet neki. Nem tudja szegény elviselni az Aszszony tüzes, kemény, átható tekintetét. Fél. Az Asszony nem fél. Pokrócot sző széttépett ruháiból. Ezalatt a detektívnek van ideje jelentést tenni a Felsőbb hatóságon. Jelentésének lényege, hogy nincs mit jelentenie. Nem is lesz már soha. Nem baj, ez az ő sorsa. Ebédje zsírpapírba csomagolva mindig aktatáskájában lapul. Amíg az Asszony a menetrendszerű sziget-nézést végzi, ő egy utcakövön falatozik. Jobb sorsra méltó ember. Az Elítélt, még nem elítélt, vezércikket ír, gyűlésen vitatkozik. Fontos ember. Legfőképp az Asszonynak; őt akarja látni, emiatt járja a Hivatalt, a dombot, a kálváriát, szövi a takarót, éli az életét. Végül egy órányi látogatásra kap engedélyt, hogy aztán újra kezdjen mindent elölről. A Hivatalt, a dombot. . . Igaz, az Elítéltet már agyonverték az Asszony látogatásának következményeként. De ennek nincs jelentősége. Az Asszonynak se, az Elítéltnek se már, és a rendezőnek legkevésbé. A végeredmény a „tartalmasság” és a „művészi forma" hamis látszatát magáraöltő film- giccs. A rendező vett egy „politikai fogoly" főhőst, és egy nőt akit bevezet a „személytelen Hatalom személytelen gépezetének” útvesztőibe, gondolván, ettől lesz modern egy film. Hogy az Elítélt az algériai felszabadító háború politikusa, vagy OAS-vezér, fasiszta vagy baloldali politikai célokért harcol, a rendezőnek mindegy. Nem akarja ezzel „terhelni” a nézőt. Szeme előtt az Egy férfi és egy nő c. Lelouch-film modellje és kasszasikere lebeghetett. Célját el is érte; filmjénél? igazi tartalma az ezüstpapírba csomagolt Üresség. S. A. Új könyvek A Kossuth Könyvkiadó újdonságai között találjuk Benke István közgazdasági művét, amely Érdek és ösztönzés címmel jelent meg. Kardos József és Kornidesz Mihály a szerzője a Szocialista társadalom — korszerű iskola című könyvnek. A kiadó fantasztikus könyveinek sorozatában látott napvilágot Kirill Bulicsov tudományos-fantasztikus regénye, Az utolsó háború. Az Akadémiai Könyvkiadónál a Korunk tudománya sorozatban jelent meg Bernát Iván könyve a vérszegénységről. Második kiadásban jelentette meg a kiadó Lukács György nagyszabású kétkötetes művét. Az esztétikum sajátosságát. Ismét kapható A magyar helyesírás szabályai új kötete. A Gondolat Könyvkiadó újdonságai közt említést érdemel a Nagy magyar írók sorozatban Csokonai Vitéz Mihályról megjelent kötet, Julow Viktor műve. Harmadik kiadásban látott napvilágot — Ráth-Végh István összegyűjtött műveinek sorozatában — az egyik legjobban sikerült összeállítás, a Szerelem, házasság. E kötet a szerzőtől korábban megjelent következő művek anyagát tartalmazza: A szerelem regényes életrajza, A házasság regényes életrajza, Az asszonyi hűtlenség története, Benedek András tanulmányait tartalmazza a Színházi dramaturgia nézőknek című kötet. Az Európa Könyvkiadónál látott napvilágot — A Győzelem Könyvtár sorozatban - A bolgár Dimitar Dimov világhírű regénye, a Dohány. Kiállítási krónika Takács Dezső grafikái A FÉK Galériájában mutatta be — Szombathely és Makó után idehaza is — Takács Dezső: Régi Pécs című grafikai kollekcióját. Napjainkban, amikor a festők kínosan vigyáznak arra, nehogy az „ábrázolás" bélyegét rájuk süssék, felettébb bátor tett egy ilyen kiállítás vállalása. Különösen akkor, ha a kiállító még nem tartozik azok közé, akiknek művészi tevékenységét hivatalos elismerések sora szavatolja. Természetesnek kellene tartanunk ezt a művészi magatartást, amely a lokálpatrióta sze- retetével jeleníti meg városának ódon hangulatú házait, udvarait, utcáit, s amely me- mentóként mutatja meg az ipari termelés hajdani rekvizí- tumait. Takács Dezső amikor megtudta, hogy lerobbantják a szénsiló épületét, még kiszaladt az öreg bánya aknájához, hogy lerajzolhassa az udvart a tornyosodó épülettel, (üzem bejárata c. kép). Ö az, aki úgy örökíti meg a szanálásokat — napjaink városképének egyik mindennapi jelenségét — hogy a romok közt meredő boltív mögött már megmutatja a sokemeletes új házakat (Szigeti úti építkezés), s aki a történelmi városrészt már stilizált eleganciával archaizálja, s szűkíti egy-egy szimbolikus épületre, amit mint a középkori metszeteken városfal vesz körül (Régi Pécs, Fölszállott a páva). A képek helytörténeti értéke vitathatatlan. Művészi értékelésük azért nehéz, mert szinte elszokott a szemünk az ilyen jellegű kiállításoktól. De talán épp ezért hatottak üdítőleg Takács képei, mert megmutatták, hogy még így is lehet, hogy van, aki még így is tud rajzolni. A sorozat legfőbb értéke, hogy alkotója nem majmol divatos módszereket, hanem egyéniségéből fakadó, egyéni látásához hű képeket teremt. A Kisgalériában rendezték meg Boronkai Zoltán fotókiállítását. Boronkai hivatásos fényképészként dolgozott sok éven át, ma is a Fényszöv műszaki vezetője. Képei jó ízlésről, dekoratív látásmódról s a szakma tökéletes ismeretéről tanúskodnak. Kár, hogy a formai játékai néha öncélúak. Különösen bántó ez negatív képein, amikor nem érezzük a technikai trükk értelmét. — bl — HÉTVÉGEQ Egy büntetötelepen
