Dunántúli napló, 1975. április (32. évfolyam, 89-117. szám)

1975-04-26 / 113. szám

Galambosi László

GÉM

Gyászol a gém. Sarkantyúja forrás kelyhét megkongatja. Lángot fakaszt. Bucskáz habba. Mefle zenél.

Hull a tolla. Hulló tolla meddig lebeg, a sistergő tajték felett?

Magányosság bársonyában gyászol a gém. All magában. Tolla röppen csillagokra.

Fehér a menny fája, bokra. Bögyén sugár, rengő kendő, rózsát rejtő töviserdő.

Cserje ropog.

Ég a puszta. Szikrázik a Göncöl rúdja. Bogáncsokra csikó roskad, nádbugákra királykócsag.

A menny roppant kristálycsésze, lángokat rejt repedése.

Hajlik a gém nyaka hátra, kőtarajos pusztaságba. Hátából, mint metszett virág, ágaskodik tüzes dárda.

Hulló tolla meddig lebeg, a sistergő tajték felett?

Gém lebeg a fejünk felett Kuszálja a hasadt eget Fölserkenti bánatunkat, liliomos nyomorunkat Tolla röppen csillagokra.

Fehér a menny fája, bokra.

Föllobog a fodros fátyol jajongással teli sátor.

Rezeg a gém bolyhos szárnya. Puhán süllyed a halálba.

Feszül a nyak. Hajlik hátra, kőtarajos pusztaságba.

Major János

ÖRÖK

KÖRBEN

Ki törvények szerint él, álmodik — s velem mégis maga kering —, az lesz a szerelem.

Félelmetes játék, tündöklő, új elem: aki ráadás még a Mengyelejeven.

Kedvét az ár-apály nem szegi a buszon, és otthonra talál majd a Saturnuson;

értem fegyvert fogna — kisérne, mint őrszem, messzi csillagokra — bátran: örök körben.

E

HÉTVÉGE

Kampis Peter

Építkezés

Martyn Ferenc rajza

Harmatos, üdezöld fű és sárga októberi fény. Józsi bácsi a rönkön ül, térdén szalvéta, kezében egymásra borított zsíroskenyér. Lassan rág, a pirosra sült kenyérhéjat bár levágta reggel az asszony, mégis lassan megy már az evés.

Meg aztán minek az a nagy sietség.

Reggel van, világos, őszi reggel. A bicikli amott, a fának támasztva áll. Csomagtartóján az aktatáska, hosszú szíjjal, amit éppen negyven éve tett rá, hogy hajnalonként a vállán vihesse az elemózsiát: a bütyköst, a fél liter tejjel, meg a dupla zsíroskenyeret. Igaz, haragudtak is rá, hogy nem fröcs- csöt vitt, mint a Mózsi vagy sört, mint Jákó, de hiszen azért is haragudtak rá, hogy olyan szolgálatkész volt.

És egy kis mellékes keresetért építkezett a nagyságos úrnak.

Felsóhajt, és néhány aprót bólint. Régen volt az már, a harmincas években. Az ám, a Mózsi. Meghalt szegény, öt éve.

Vagy hat?

Szél fújja meg a bokrokat. Egy papírnyár citromszínű levelei zörögnek. A fákon túl megvillan a folyóvíz. Józsi bácsi a kezében tartott kenyérre néz. Becsomagolja a szalvétába, leszáll a rönkről és a biciklihez megy. A kenyeret beteszi az aktatáskába, előhúzza a félliteres üveget. Jóízűet húz a tejből, aztán rámered az üvegre, visszadugaszolja.

— Hagyjunk valamit ebédre is — mondja, csak úgy magának.

Végignéz a kerten. A fű haragoszölden viláqol — egy kis fel-- hőt hozott a Nap elé a könnyű szpl - mögötte habarcstól csepegő, téglavörös fal emelkedik. Józsi bácsi elégedetten szemléli. Szépen raktam a termésköveket. Mutat. Ezt bárki megnézheti. Jobban senki sem tudja megcsinálni.

Tíz lapát homok, három vödör víz, s a megrepesztett cementes-zsákból a fandlival kimért portland. Kezébe veszi a keverőt, lassú mozdulatokkal nekiáll.

A nagyságos úr villájánál, igaz, más volt a lábazat. Betont öntöttem és mozaikkal kellett kiraknom. De egy művész se csinálta volna jobban! Egy művész se! Hű, hogy haragudtak a többiek. Jákó egyszer maga mellé is köpött, azt mondta, disznó. Kellett a pénz, nagyon. Józsi még kicsike volt, s megígértem az asszonynak, hogy kis bekecset veszek neki, hímzettet, amilyent a vásárban láttunk.

Hogy a télen ne fázzon.

A keverő egy pillanatra megáll. Józsi bácsi felnéz. Innen egész jól látni a folyót, hej, de jó volna ott gubbasztani valamelyik bokor alatt, a pecáló- val! De máma ennek kész kell

lenni. Az ablak, ajtó már bent van, fel kell rakni a falakat. Kevés hiányzik. Kész kell lenni, hiába van vasárnap. Tegnap beemelték a gerendákat, ma egymaga dolgozik. Szép kis munka lesz, de megéri.

Megveszi az unokának az orkán dzsekit. A nagyobbiknak meg csizmácskát ígért.

Legyen.

Friedrich csak hordta a bort az első időben. A nagyságos úr sofőrje volt, nagy úr maga is, valóságos kegyenc.

— Ne hozzon bort nekem — kérte a sofőrt tisztelettudóan — ha lehet, inkább azt is pénzben .. .

Friedrich nevetett, s attól kezdve minden szombaton kapott tőle egy pengőt. És amikor álltak a falak, a nagyságos úr eljött, személyesen. Nem szólt, körbejárta a készülő villát, zöld vadászruhában, bilgeri csizmában, s utána meq is szólította.

— Na, hogy van, Szabó?

S ő ott állt előtte, egy kissé zavarodottan, megilletődve, keménybőrű kezében mészfoltos sapkáját gyűrögetve.

Józsi bácsi felnevet, mint a napfény. Egy mukkot sem bírtam szólni, egy mukkot se! Hej, de régen volt!

Fent áll már az öreg, hegyben az állványon a tégla, vödrökben a malter. Akkurátusak a mozdulatok, szépen kell dol- qozni, becsülete van ennek. Nem ám csak úgy 'odahányni, kispórolni az anyagot, ferdén rakni a téglát. Szeretettel simogat végig a fal tetején a vakolókanállal. Sokszor szépen meg is kell a téglát faragni.

— De meg ám — dünnyögi.

Autó áll meg a kert végében. Narancsszínű Polski-Fiat. Biztosan a Fodor jött, a vállalati sofőr, ha megint sört hoz, hát elküldöm a pokolba.

— Meglesz ma? — kérdi Fodor köszönés helyett. Lent áll

a zöld füvön, rásüt a Nap. Józsi bácsi bólint.- Meg.- Sör helyett ötvenes?- Jöhet.

Józsi bácsi magában számolgat. Mára négyszáz lesz akkor! Igaz, hoay nyomni kell, de megéri. Meglesz a fal is, a dzseki is, csizma is ...

Hadd örüljön a kisjózsi.

Fodor elmegy, elvillan a narancs autóval. A Fodor. Nagy úr ám a vállalatnál, jó jóban lenni vele. El tud intézni az igazgatónál ezt-azt. Apróságokat.

Mert az igazgatót ritkán látni. ünnepségeken. Messze van az iroda, meg aztán minek is menne oda az ember?

Idős Szabó József tűnődik. Itt se láttam még, igaz, mondták, hogy egyszer, hétköznap kijött, s megnézte a házat. És azt is

mondták, hogy elégedett volt. Hát lehet is, mert szép ház lesz, tetőbeépítéssel, nagy terasszal.

Az övé lesz a legszebb ház itt a soron.

Késő délelőtt van, a napsütésnek már inkább csak fénye van, melege alig. Idős Szabó József a rönkön ül, térdére terítve a kockás szalvéta, kezében a kenyér. Ebédel. Nézi közben a papírnyár vakító-sárga leveleit, az őszi napsugárban lángoló bokrok közül idevillanó folyót. Sóhajt, odaballag az aktatáskához, iszik. Marad egy kevés. Készülne vissza az állványra, de előbb a vödörben megmossa a szerszámokat, a kanalat meg a fandlit.

Autózörgés hallik, pöfög befelé a narancs autó a kertbe. Tapossa a füvet. Idős Szabó József a fandlival a kezében áll és nézi, ahogy Fodor, az igazgató és még valaki kiszállnak. Körbejárják az épülő házat, magyaráznak valamit, módosításról, telekkönyvezésről beszélnek. És mielőtt beszállnának a Polskiba, az igazgató megáll és megszólítja.

— Na, hogy van, öreg?

S idős Szabó József megzavarodva topog, bütykös, keménybőrű kezében a fandli — de úgy érzi, mintha mészfoltos sapkája volna. Egy mukkot se szól. Már rég elmentek, nevetgélve az öreg zavarán, akinek csak egyetlen doloq jut az eszébe: amaz legalább tudta a nevemet. ..

Feltámad a szél. Józsi bácsi elrakja a szerszámokat, mert hiszen akárhogyan is van, rendnek kell lenni. • Aztán leül a rönkre. Nézi az őszt. Félóra múlva feláll és csak annyit mond, jó hangosan:

— Elég volt.

Pardi Anna

A megbeszélhetetlenség

A megbeszélt időpont — maga a megbeszélhetetlenség.

Midőn hivott, hogy elküldjön, midőn elküldtem, hogy megelőzzem, mikor hallgattunk, hogy kibéküljünk, miután kibékültünk, hogy kevésbé szeressük egymást,

halogatva a pillanatot, hogy farkasszemet nézzünk az elválások, az ismétlődések, a visszahozhatatlanság sokszoros rendszerével, amelyben egész elhagyatottan didereg a Szerelem,

egy margaréta szirmához, s egy közönyös, tülekvő világhoz tapadva, amely magához keményíti, hasonlítja, esztergálja az emberi lelkeket.

Milos Macourek

A pápaszemes kígyó

Mikor megszületik egy kis pápaszemes kígyó, van nagy csodálkozás, hogy máris szemüveget hord. Minek egy ilyen kis pápaszemes kígyónak pápaszem — kérdezi ez is, az is. Ilyen zsenge korban? De a természet nagyon is bölcsen van berendezve, annyira bölcsen, hogy szinte nem is hinné az ember.

Az egészen kis pápaszemes kígyónak természetesen nincs szüksége pápaszemre, Paper- sze. Lát, az igaz, de nem tudja, mit lát. Ahhoz még túl kicsi, hogy tudja, mit lát. És így — mondjuk meg őszintén — tulajdonképpen semmit sem lát, és a pápaszemnek semmi hasznát nem veszi.

De talán mindig ilyen kicsi marad? Nö, növöget és rontja a szemeit, rontja pedig annál inkább, mivel pápaszemet hord, bár az égvilágon semmi szüksége rá. És igy, mikor már kezdi sejteni, hogy mit lát maga körül, mikor eléri azt a veszélyes kort, hogy lát valamit, szerencsére már rosszak a szemei, nem lát az égvilágon semmit és egy idő múltán szemüvegre van szüksége. És Íme - a pápaszem épp kéznél van. örül a pápaszemes kígyó, hogy nem kell most vennie, nem kell futkosnia utána, nem kell az SZTK-ban az orvosra várnia.

És igy az öreg pápaszemes kígyók ülnek szépen, pápaszemmel orrukon, újságot olvasnak, hosszú téli estéken felolvassák a híreket szegény kis pápaszemes kígyóknak, akik semmit sem látnak és el sem tudnak képzelni semmit, csak fülelnek és már előre örülnek, hogy milyen szép lesz, ha majd ők is megöregszenek és látni fognak valamit.

Csak néha akad egy-egy kis pápaszemes kígyó, aki megkérdi az öreg pápaszemes kigyótól, miért kell a pápaszemes kígyóknak először tönkretenniük a szemüket, hogy lássanak, de az öreg pápaszemes kígyó azt válaszolja:

— Csak ne beszélj, a természet nagyon is bölcsen van berendezve, annyira bölcsen, hogy nem is hinnéd.

Bojtár Endre fordítása

PÁL Rí TA

*^l C Lü I Lw jMk:

elinda az új pulóverét jött mutatni, „szép”, bólintott Katalin és visszalépett a polcaihoz.

— Hagyd már a rendezke- dést — huppant Melinda a fotelba — tudod, hogy nem csak a pulcsi miatt jöttem.

— Tessék — ült melléje Katalin és szemével még átfutott a polcain, a könyvtár tulajdon^ képpen rendben, ilyenkor még kölcsönözni se jönnek és jó, hogy Melinda itt van.

— Újabb mese, Kiskati.

— Ha olyan, mint a legutóbbi... bosszantanak a rejtélyei, Melinda.

— Ez másfajta mese. Mondhatnám azt is, igaz történet. Szomorú is, meg kegyetlen, és főleg tanulságos.

— Kinek?

— Mostanában neked. Te félénk madárka.

— Mióta vagyok félénk?

— Kezdettől. Aztán kezd tél nyiladozni, örült a gyengéd szíved, hogy csupa jóságos, kedves ember mászkál körülötted . .. sokáig ezt hitted. Helyre kellett volna billenteni mór akkor, de nem ismertelek eléggé. Most se késő, figyeld a mesét.

— Fáradt vagyok.

— Muszáj meghallgatni, Katika. Muszáj.

Regényrészlet.

— Hallgatom.

— Jutkáról ugye hallottál?

— Eleget szidtátok.

— Csiga helyettese volt kilenc évig. Főleg a zűrös személyzeti ügyeket sózták rá. Képzelj el egy csöpp nőt, akire folyton oda kell figyelni, akitől nem tudsz elhúzódni, távolodni; nyüzsgő, valódi izgalomtól pezsgő. Istenáldás Csiga mellett, aki hol olvadozik a megértéstől, máskor pedig ...

Jutkának mindenkihez és mindig volt türelme, füle, szíve., Esze is, persze. Utóbbi kettő nem feltétlenül erény, jobb, ha megjegyzed.

Jutka tehát rendelkezett néhány fölös tulajdonsággal, arról viszont fogalma se volt, mikor, miben kell különbséget tenni, pedig dumáltuk neki elegen, én is. Az még rendben, hogy megpróbált lakást szerezni az ikergyerekes lakatosnak és ezért naponta rágta Csigát, függetlenül attól, hogy milyen hangulatban volt az öreg, de ahogy lép- ten-nyomon leállt az emberekkel, akármilyen vacak üggyel, vagy anélkül is, és futkosott a műhelyekbe, el-elácsorgott az udvaron .. . nézd, nem titok, az irodistákat, a főnöktől a gépírólányig fölös rossznak tartják a melósok. Ismersz olyat, aki azt hiszi, szükség van ránk? Valamennyiünkre? Egyetlen dologba kapaszkodhatsz: a tekintélyedbe! Akármilyen hamis, de belekapaszkodhatsz, a jó ruhádnak, frizurádnak, elegáns cipődnek és ápolt arcodnak kijár a „kezicsókolom”, éppúgy, mint a kifogástalan öltönynek, divatos nyakkendőnek az előreköszönt „jónapot” és „tiszteletem mérnök úr".

— Jutkának nem járt ki a kezicsókolom?- Kijárt, persze, hogy kijárt, csak másképpen ... Észrevették, ha néha fodrásznál volt, megdicsérték a tízéves gönceit, volt aki mellészegődött az utcán és hazáig szórakoztatta a problémáival és csak azért nem kért tőle senki randevút, mert a szépség sohase bántotta, na meg ott volt a férje, a három gyerek... Erről jut eszembe, újabban nem vár a szépfiúd. Valakit majd szerválunk, nem csellenghetsz egyedül, Katika, ezt is jegyezd meg. Elég helyes baba vagy, nem lesz túl nehéz pótolni a daliádat.

— Honnan tudod, nem máshol vár-e a szépfiúm? És ha ő nem, akkor más?

— Észrevenném rajtad. Kiabálna rólad a szerelem.

— És ha nem vagyok szerelmes? Új fiú, új játék ...

— Van valakid?

— Senki.

— Mondjuk, elhiszem. Akkor viszont nem csellenghetsz egyedül.

— Igy akarom. Igy jó!

— Túl heves a tiltakozásod. Cikis, ha magadban tengsz- lengsz. Lenéznek, enyhébb esetben sajnálnak.

— Kit érdekel, Melindácska?

— Ja, téged nem. Egy ideig. Aztán már kínos, később fulladsz tőle, aztán gyűlölködsz, visszagyűlölnek...

— Nem lesz gyűlölködés.

M

ondom tovább. Körüludvarolnak majd a fiúink, némelyik már el is kezdte ... nocsak, te is észrevetted? A revizorkánk

minden új nőt körülzsong. „Diszkrét randevút” kér egy csendes presszóban, maga nagyon tetszik nekem, kifejező a szeme és milyen remekül választja a ruháit... mit nevetsz? Eltaláltam?- El.

— Ez az egyetlen szövege. Jókat röhögünk rajta.- Én is jókat röhögtem rajta.

— Tudod, milyen remekül el lehet bújni a „féltékeny férj” vagy „komoly udvarló” címszó mögé? Még ha nem is féltékeny a férj és az udvarló egy yacak kaland. Bátor férfiúink vannak. Ész nélkül rohannának egy csendes kis presszóba és nem csak a kávécska a cél. Ha viszonWiincs kedved a diszkrét randevúhoz és ezt meg is mondod, hamarosan rájössz, nem mindenki spártai jellem. Igy hát célravezetőbb a bájmosöly és a bizalmas közlés; férjed állandóan a nyomodban van, bele lehet őrülni; és máris kezicsókolom, rohan a gavallér, mint-