Dunántúli napló, 1975. marcius (32. évfolyam, 59-88. szám)

1975-03-05 / 63. szám

e Dunántúlt napló 1975. március 5., szerda PR. SZALAl ISTVÁN Hófehér Finnország DÉLI MELÓDIA A HAVAS ÉSZAKON Mikor megérkeztem finnor­szági utómról, telítve voltam élményekkel, érzelmekkel és közlési vágyakkal. Mégsem lett írás belőle. Visszacsöppentem a gondok közé, jött a minden­napos elfoglaltság, s a finn­országi hangulat napról-napra zsugorodott, — végül oly távo­linak és kicsinynek tűnt, hogy nem tartottam érdemesnek a leírásra. Elolvadt a finn tél hangulata a makárhegyi nap­sütésben. Ezen meditálva ka- pálgattam a szőlőben, mikor .a szél zene hangfoszlányait hoz­ta felém. A Finnlandiát hal­lom, Sibélius művét. Szól a mu­zsika, s lassan tűnedeznek a Makárhegy szőlői, házai, fái, madárdala.. .. és én megint ott vagyok, ahol ezt a dalla­mot írták. Sibélius zenéje visz­szavarázsolt a télbe, és egy pillanat alatt elrepített észak­ra. Kanyarog az autóbusz velünk a hótól roskadozó fenyvesek között. Az út Vierumakibe ve­zet az erdei sportiskolába. Ide­tart most látogatóba egy csa- patnyi keményöklű boxoló, akik a hagyományos finn—magyar barátságot jöttek ápolni. — Barátkozni jöttünk öklünk­kel, - jegyezte meg csapatunk vezetője Lahti város polgár- mesterének fogadásán. A Finn- Magyar Baráti Társaság ünne­pélyes ülésén Rónai Rudolf magyar nagykövet is megje­gyezte tréfásan, hogy látni sem bírja, mikor a finnek és ma­gyarok ütik egymást. No de a dolog korántsem ilyen veszé­lyes, mert ezek a fiúk számta­lan igaz barátot szereztek ma­guknak és városunknak. Autóbuszunkban kellemes zsongó, álmosító meleg. A tisz­ta, mintás plüssülések, a kel­lemes rugózás álomra csábít. Szunyókál majdnem minden­ki. A táj egyre csodálatosabb lesz. Minden kanyar más és más képet varázsol elénk. Az óriási fenyőket fehértörzsű nyír­fák váltják fel, az erdőségeket méteres hóval borított tisztások, és itt-ott csinos, hangulatos, színes faházikók bújnak elő. Mintha percenként más és más, szebbnél szebb karácso­nyi üdvözlőlapot néznénk. Itt a hó hófehér, a füst nem festi szürkére. Az utakat nem sóz­zák, nem homokozzák, itt az is hófehér. És mi, akik csak gyermekkorunkban láttunk itt­hon szép telet, elbűvölve néz­zük ezt a látványt. A fiúk egy­mást keltegetik. — Nézz csak ide.. ., nézz csak oda. Forog­nak a fejek, mutatnak az új­jak, — már nem alszik senki. Gépkocsivezetőnk, aki mindig olyan elegáns, mintha fogadá­son lenne, s aki még véletlenül sem ejt egy szót sem vezetés alatt, szemét szigorúan az út­ra függesztve bekapcsolja a kazettás magnót. .. Quantana- mera ... A jól ismert déli me­lódia a havas északon. Má­sodperceken belül énekel min­denki, s tapsolva verik a tak­tust. Közben hogy teljes legyen a kép, lassan szállingózni kezd a hó. Sötétzöld fenyők, ezüs­tös nyírfák, színes házikók, hó- szállingózás, — nem hiszem, hogy bármilyen szesz teremt­hetne ilyen felemelően jó han­gulatot, mint ez az utazás ... Quantanamera . . . harsog a busz, verik a taktust. így mutatkozott be a téli Finnország déli rokonainak. Szállodánk a Vezijörvi tó partján a pécsiek által jól is­mert és kedvelt Mukkulában van. Tulajdonosa — nemcsak a Madonna Doni (részlet) borcsoportról, amelyen Ari- máthiai József alakja az ő arc­vonásait viseli, saját síremlé­kének szánta; és a milánói, úgynevezett Rondanini Pieta-ról, mely nyers faragásával szinte modern műnek látszik. A Firenze bukása előtti kor­szakban készült el Mózes szob­ra is: az ülő helyzetben ábrá­zolt népvezér csupa erő, ülté­ben is mozgásra kész, izmok­tól feszülő karja alá szorítja a kőtóblákat, tekintete jövőbe néz: ez valóban az a férfi, aki a rabszolgaságra vetett törzsből népet teremt és hazát ad neki. A firenzei San Lorenzo temp­lom sekrestyéjében lévő Medici síremlék szoboralakjai viszont évtizedekig készültek, s ha a tervezett mű egésze nem is valósult meg, a Hajnalt, a Nappalt, az Estét, és az Éj­szakát (valójában az élet sza­kaszait) jelképező alakok ma­gukban is a nagy művész leg­tökéletesebb remekei közé tar­toznak. Legszebb közöttük az Éjszaka, a nagy mester is az éjszaka emberének vallotta magát, verseit is éjjel írta, s ezek egyikében így beszélteti ezt a szobrot: Aludni jó, és kőből lenni még jobb, mig szégyen, s gyalázat úr a világon, mily szerencse: se éreznem, se látnom! Ne kelts föl hát, s ól csendesen beszélj ott!" (Rónay György fordítása) Nincs terünk legnagyobb al­kotásainak felsorolására sem. Festői munkái közül csupán a Sistinára vessünk egy pillan­tást, a vatikáni Sixtus-kápol- na felső freskósorára, mennye­zetére és az oltárfalat betöltő Utolsó ítéletre. Próféták, Sybillák sorakoznak itt, robusztus erejükkel erkölcsi törvényeket hirdetők, és mégis egyénitettek: egy költő álmai a festészet megvalósításában. jó házigazda szeretetével fo­gad bennünket, hanem mint a Finn—Magyar Baráti Társaság egyik vezetője — testvéri szere­tettel. Gondoskodása a magya­rokról szinte példátlan. Egyemeletes szállodája liget- szerűen fósított lankás domb­oldalra épült, amelynek erké­lyéről messze ellátunk a befa­gyott, behavazott tavon, s a szemközti domboldalon. A szo­bákban virág, egy tál narancs, narancsszörpök fogadták a fá­radt utasokat. Ez a fáradtság aztán hamarosan eltünedezett, mert a kilenc óra körül felke­lő nap elibénk tárta a környe­zet szépségeit. No persze egy kis prózai dolog is felébresz­tett bennünket, — a harminc fogásból álló svédasztalos reg­geli. A fiúk eleinte csodálkoz­tak. — Ezt mind meg szabad enni? Aztán belejöttek, és ne­hézsúlyú barátunk már az ötö­dik fordulót teszi meg púposra rakott tányérjával. A háttérben az alkalmazottak diszkréten fi­gyelik, milyen étel fogy, és rög­tön pótolják. (Következik: Úttisztító gépkon­vojok) Festményei is a szobrász ke- zenyomát viselik, a mester el­vei szerint: „állítom, hogy a festészet számomra annál be­csesebb, minél inkább megkö­zelíti a domborművet... min­dig. olybá tűnt előttem, mint­ha a szobrászat volna a fes­tészet lámpása, s kettejük közt ugyanaz volna a különbség, mint a Nap és a Hold között". Ugyanezt a szemléletet hir­detik végtelenül finom, mégis hatalmas erőt sugárzó rajzai is. Alkotásai között bolyongva csupán két példával bár, de emlékezzünk meg az építész Michelangeloról is: a római Szent Péter templom mindmáig utolérhetetlen fenségű kupo­lája ugyanezt a monumentali­tást érezteti, mely feszülő iz- mú szobrain látható. De szin­tén Rómában leljük fel ennek ellentétét: a Capitóliumon lé­vő, aránylag kisméretű Cam- pidoglio teret, ahol az elren­dezés finom bája fiatal Ma­donnáinak arcát idézi üde ra­gyogásával. Rómában halt meg 1564. feb­ruár 18-án, 89 éves korában. Ajándék a hosszú élet. de gyász forrása is: mindenkit elteme­tett, aki közel állt hozzá, aki magányának falait áttörni ké­pes volt. Gyötrődő, nyugtalan egyéni­sége hozza oly közel hozzánk fél évezred távolából is: min­den alkotása győzelem, mert mindannyiszor legyőzte a káoszt önmagában. Ám a kitörni aka­Az első Pieta ró, lobogó szellem vergődése mindig jelen van a formai szépség tökéletességében, a sima márvány mozdulni akar, a lecsiszolt felület alatt az élet lüktetését érezzük. Hal­hatatlanul. Tegnap, ma, hol­nap egyaránt időszerűen, míg érző és szenvedélyes ember lesz a földön. Bozóky Éva Párbaj a Ferdinándokkal Részletek az Ember teremtéséből Másnap átvezényeltek ben­nünket a Balaton és a Velen­cei-tó közötti területre. A hit­leristák ott indítottak támadást a 3. Ukrán Front csapatai el­len. Újabb harckocsikat és Né­metországból átdobott friss erő­ket vetettek be. Az út a nádas szélén veze­tett, mögötte már süppedékes láp és víz, jobbról meredek part. Megkerülni sehol sem le­het. Két önjáró Ferdinánd-típu- sú fasiszta löveg tűz alatt tar­totta az útszakaszt. A gyalog­ságot a földhöz szegezték tü­zűkkel. A szovjet páncélosok nem tudták fedezni a katoná­kat, mert ezen az útszakaszon nem jutottak át. Három harc­kocsinkat már eltaláltak, feke­te füsttel égtek. Az égő tan­koktól néhány száz méterre légvédelmi ágyút állított fel a legénység. Két-három perc, és megkezdődik tüzéreink és a Ferdinándok párharca. A lö­vész ezred megfigyelőállásá­ról mindent világosan láttára. Figyeltem a légvédelmi tüzére­ket, de nem tudtam segíteni, mert elfogyott a lőszerünk, és az utánpótlás csak 2-3 óra múlva ért oda. Csattant, az ágyú első lövé­se. Kék villanás vakított egy pillanatra, s mint a villám, végighasított a levegőn a pán­céltörő lövedék. Válaszul négy lövedék csapódott be a löveg mögött. Újabb torkolattűz a bokrok mögül és a válasz. A megfigyelőállásból jól láttuk, hogyan találta el az egyik el­lenséges lövedék ágyúnkat, magasra vetvén a földet. Még füstölgött a lövedék vágta töl­csér, de a légvédelmiek kicsit feljebb, újabb ágyút vontak lő­állásba. Erre is ugyanaz a sors várt. Csak két lövést tudott le­adni, és eltalálták a németek. A megfigyelőpontra megérke­zett a hadosztályparancsnok. Arca sápadt volt, és feszült. A helyzet kritikus. A két Ferdi- nánd egész hadosztályunk tá­madási tervét veszélyeztette. A tábornok felém fordult:- Idefigyelj, főhadnagy, te tüzér vagy! Ott, a domb mö­gött van még egy 17 mm-es ágyú. Kilőhetnéd ezt az átko­zott két Ferdinándot! — Megpróbálom, tábornok elvtárs. — Sok szerencsét! — mondta a hadosztályparancsnok és ba­rátion hátbaveregetett. Egy pillanatra megálltam a gránáttölcsérnél, ahol nem sok­kal ezelőtt ágyúk voltak. Neki­támaszkodtam az útszéli fiatal fának. Kutyául éreztem magam. Nem hiszem, hogy megijedtem volna: 20 éves korbap ritkán gyáva az ember. Ma bizonyá­ra jobban megijednék, hiszen az évek múlásával az ember egyre inkább óvja magát. Nem arról volt szó, hogy inamba szállt a bátorság, csak — gon­dolom, megértik - szörnyű volt arra gondolni, hogy még né­hány perc és éppúgy semmi­vé válsz, mint a légvédelmi tüzérek. — De hogy tudták olyan gyor­san kilőni az ágyúkat? Ez a gondolat kínzott. A titkot gyor­san meg kellett fejteni. Lázasan dolgozott az agyam. Hirtelen, mint a villám, újra magam előtt láttam az ágyúk torkolattűzét. A torkolattűz alapján lőtték be magukat a németek, ezért találtak szinte tévedés nélkül — világosodott meg az agyamban. Megkönnyebbültem: be kell csapni a németeket. A meg­figyelőállásról távozóban ma­gammal vittem Viktor Duskint. Elküldtem az ágyúért, én meg az égő páncélosok felé indul­tam. Ott, a harckocsik mellett, pontosabban mögöttük, a sűrű füst fedezékében akartuk fel­állítani az ágyút. Duskin 15 perc múlva meg­érkezett. Óvatosan odakúszott hozzám: — Látja? — kérdezte súgva, mintha meghallhatta volna va­laki. — De még ennyire — felel­tem. - És minden álcázás nél­kül állnak! — Egészen elszemtelenedtek! Na, majd egy kicsit megpiszkál­juk őket. — Vagy ők minket, - gondol­tam magamban, de az őrmes­ternek azt mondtam: - Itt ál­lítjuk fel az ágyút. Az út men­tén futóárkot kell ásni. Érted? (Folytatjuk.) Tolbuhin, a Szovjetunió marsallja (jobboldalt), Zsoltov vezérezre des és Ivanov altábornagy a dunántúli harcok idején. Mózes ki bejárta művei nyomán Itáliát, de aki csak reprodukciókból, gipszmásola­tokból ismeri, egyaránt érzi borzongató nagyságát, zord és fájdalmas fenségét. Lenyűgö­zi a nézőt és fogva tartja, hogy soha el ne felejtse a szépséget, amit a művész „a márványból kiszabadított" és élettel töltött meg. A klasszikus görög öröksé­get is hordozta, de annak har­móniáját már megbontja nála a nyugtalanság és a gyötre­lem; nem az életöröm művésze, mint az antik mesterek, hanem a „kőbe zárt fájdalomé". Két korszak határán élt és alkotott. A reneszánszból in­dult, de az érett Michelangelo már a barokk nyugtalanságát, heves szenvedélyét is előreve­títi. Foglalkozott anatómiával, tö­kéletesen ismerte az emberi test fölépítését, — semmit sem tartott szebbnek a természet­ben, mint az embert, s amint Rónay György írja róla: „szin­te letépi a ruhát a testről, hogy úgy tétessen vele vallo­mást önnön szépségéről” — de mindig jobban érdekelték művészi látomásai, mint a ter­mészet törvényei. Expresszionis­ta volt tehát fél évezreddel ez­előtt, ez is hozzájárul, hogy olyan modernnek érezzük. A nagynak nevezett Lorenzo Medici udvari műhelyében kezd­te pályáját, de érdeklődése mögött ott magaslik a zord eret­nek, Savonarola félelmetes alak­ja is: a reneszánsz derű és a fanatikus szigor kettőssége kí­séri végig életét, belső har­cát e két véglet között vívja. De súlyos komorságát, egye­dülléte tragikumának csíráit al­katában is hordozza. Barát­ságtalan és bizalmatlan. Ko­ra ifjúságától jellemzik a meg- hasonlások, váratlan menekü­lések, pánikszerű riadalmak. A monumentális, erőtől duzzadó alakok alkotója, valójában sé­rült, érzékeny lélek. Teremtő magányban éli vé­gig életét (melyet csupán néhány barátság, elsősorban a Vittoria Colonna iránti késői, plátói szerelem old föl vala­mennyire), de ebben a ma­gányban, négy múzsa veszi kö­rül : a szobrászaté, a festésze­té, az építészeté és a költé­szeté. Életébe és munkásságába mély törésvonalat húzott Firen­ze polgári szabadságharcának elbukása. Ő az apolitikus, aki mindig óvta szaládtagjait az állásfoglalástól, ebbe a küz­delembe habozás nélkül vetet­te bele magát (a város erődít­ményeit is ő tervezte). A bu­kás után elhagyja Firenzét, s bár nem üldözik soká, tovább­ra is száműzöttnek érzi magát, Dante utódának. Vele lélek és sors- rokonságát vallja egyik szonettjében: „Volnék ö! Sor­sa sorsom! Lelke laknék — bennem I” Bár kezdettől komor, fiatal­ságának hajnalibb fényeit bi­zonyítja az ifjú Dávid nyugodt öntudata, s a vatikáni Pieta mély, bár szelíd szomorúsága. (Erre a szoborra támadt rá nemrégiben egy elmebeteg ka­lapáccsal.) Súlyos gyász, két­ségbeesés sugárzik azonban két későbbi Pietajaról: a fi­renzei dómban elhelyezett szo­Ma 11 órától cukrász és hidegkonyhai bemutató a VIRÁG CUKRÁSZDÁBAN Magyarországért karcoltunk

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom