Dunántúli napló, 1975. marcius (32. évfolyam, 59-88. szám)

1975-03-01 / 59. szám

D. Gál Antal Aki szívevei... Aki szívével járja be az országot, autósztrádák, tépett hátú dűlök, röpülni vágyó tanyák, eldugott kis állomások, kétarcú falusi presszók, történelmi helyek, sorsok, álmok, emberek között nyitja fel saját borítékját , már nem élhet ölebként a városok langyos, aszfaltszivárvány menedéke mélyén. Tiehler Ferenc rajza A z asszony látszólag ma­gabiztosan lépkedett vé­gig a presszótermen, de amikor odaért a férfi asztalá­hoz elbizonytalanodott, s kezé­vel tétova mozdulatot tett: — Bocsásson meg, ha nem vár senkit, megihatnék az asz­talánál egy kávét? — Kérem, tessék! Egyedül vagyok. A nő leült, tekintetével a pincért kereste, s a férfi ala­posan, de nem kihívóan szem­ügyre vette őt. Megállapította magáról, hogy szerencsés, mert éppen ilyen nőről ábrán­dozott. Éjszakára itt ragadt a vidéki nagyvárosban, kiveti egy szállodai szobát, s már másfél órája várakozik a presz- szóban. Ez a nő szép, elég fiatalnak látszik, legfeljebb harmincöt éves lehet. — Ugye nem gondol rólam semmi rosszat? — Biztosíthatom, hogy nem. — Mert hisz elég furcsa, hogy így ide tolakodtam, de magának olyan arca van ... magával lehet beszélgetni. — Csak beszélgetni akar? Az asszony elvörösödött, jól láthatóan zavarba esett egy pillanatra, de nyelt egyet és természetes hangon válaszolt — Igen. Elhatároztam, hogy lejövök — itt lakom a szálló­ban — keresek egy magányo­san ülő embert és mindent el­mesélek neki. Egyszer az élet­ben ezt is megtehetem. — Miről akar beszélni? — Mindenről. Magamról és a férjemről, aki most élet és halál között lebeg ennek a vá­rosnak a kórházában. — Mi történt a férjével? — A szokásos, összetörte magát. A férjem ugyanis mo­torversenyző. A férfi összeráncolt homlok­kal gondolkodott. — Persze. Hallottam vala­mit. Tegnap itt verseny volt és csúnya bukások történtek. — Igen, a sérültek között van a férjem is. Többrendbeli törés, a koponyán is ... nem biztos, hogy megmarad. — Aki ilyesmire adja a fe­jét, annak vállalnia kell a ve­szélyt. — Hát... a férjem vállalja is. Mindenfajta veszélyt boldo­gan vállal, idáig nyolcszor bu­kott, mindig életveszélyesen, de ha egyszer összeragaszt­ják, már megmarad. Megma­rad most is. Tegnap óta kétszer műtötték, s ha reggelig nem hal meg, akkor minden kezdő­dik élőiről. A férfi közbe szeretett volna szólni, de az asszony fölemel­te a kezét. — Ne szóljon. El akarok mesélni mindent, azután kér­dezhet. — Tessék, hallgatom. — Ugye nem látszik rajtam, de tizenöt évvel ezelőtt na­gyon szép lány voltam. Egy dunántúli kisvárosban éltem, együtt a szüleimmel, s nem volt gondom semmire. A szü­leimnek malmuk és péküzletük volt, nem gazdag, de módos emberekként éltek. A malmot ugyan később leadták, a pék­üzlet azonban megmaradt. Egy napon a lovaskocsinkba, ami­vel lisztet szállítottunk, bele­rohant egy motorkerékpár. Ket­ten ültek rajta, a férjem és a barátja, aki vezetett. Néki nem történt baja, de a férjem qtt maradt a gép alatt, s a fel­robbanó benzintől súlyos égé­si sebeket szenvedett. Meg­égett a melle, a válla, s ami a legrettenetesebb, az arca is. Biztosan emlékszik ehhez ha­sonló történetekre, filmekre. Szökött katona, sebesült vagy mit tudom én ... ott marad egy házban s a házikisasszony addig ápolja, amíg belészeret. N ap mint nap bejártam hozzá a kórházba, s né­hány hét múlva, amikor már valamelyest rendbejött, rá­beszéltem az apámat, hozza el a házunkba. Magam folytattam az ápolását, s körülbelül négy hónap múlva telejsen egészsé­ges lett, csakhát... az arca . . az égések nyoma múlhatatla­nul rajta maradt. — Mégis beleszeretett? — Amíg arra vártam, hogy férjem arcán a sebek behe­gedjenek, minden nap izgal­mas változásokat figyelhettem meg rajta. Végül is két dolog maradt meg bennem a legéle­sebben: szemeinek tiszta, be­csületes nézése, s szájának energikus nyugalma. Mikor fölépült, s eldöntöttük, hogy szeretjük egymást, nálunk ma­radt. Beállt dolgozni apám mellé a pékműhelybe, s két év alatt újjávarázsolt mindent. Csak épp arról a mániájáról nem tudott leszokni — pedig a baleset kijózaníthatta volna —, hogy imádja a motorokat. Hát addig kérleltem apámat, míg vett neki egy jókarban lévő BMV-t. Később azzal kez­dett el versenyezni. — Ismert versenyző a férje? — Persze. A magyar élme­zőnybe tartozik, de jár nem­zetközi versenyekre is. Ha a mostani versenyen vezető he­lyen nem bukik, világbajnoki futamra utazott volna Olaszor­szágba. — Az előbb azt mondta, hogy fölépül. — Igen, de most már úgyis mindegy. Ez az utolsó eset, hogy végigstatisztálom a fér­jem balesetét. Miért? Belefáradt a ve­szélybe? — Nem. Ahogy a bukások ismétlődtek, mindinkább átra­gadt rám is férjem magabiz­tos nyugalma, amivel a gyó­gyulást várta. Hét esetben for­dult ez elő, de én sohasem mondtam, hogy hagyja abba a versenyzést. Annál sokkal jobban ismertem őt. A férfi közbeszólt: — Akkor mi okozza ezt á jelenlegi felzaklatott állapotát? Hiszen azt mondta az előbb, hogy később már az ismétlődő bukások magát sem zavarták különösebben. — De történt valami más is. A tizenharmadik év végén, két évvel ezelőtt rájöttem, hogy a férjem megcsal. A városban, ahol a sportegyesülete van, megismerkedett egy nővel. — Azok után, hogy szépen éltek? — Annak ellenére. Elhiheti, hogy sokat gondolkodtam ezen a dolgon, míg jóval később rájöttem, hogy nincs is benne semmi különös. A férjem csak azt tette, amit minden férfi megtesz, ha tökéletes bizton­ságban érzi magát egy asz- szony mellett. Sokallta a nyu­galmat, s valami ártatlan izga­lomra vágyott. — Persze akkor még nem értettem ezt. Kiborultam, ideg- szanatóriumban kezeltek hete­kig. A férjem nagyon meg­ijedt, mindig ott lógott a nya^ kamon, s fogadkozott, hogy tévedés, s ha megbocsátok né­ki, akkor soha többé. Mit te­hettem? — S aztán? Soha többé? — Ugyan! Pár hónap múlva újra kezdődött minden. Csak­hogy akkor már nem borultam ki. Vártam, míg tökéletesen megbizonyosodok a dolgok felől, aztán végképp kiadtam az útját. Nem tudott színész- kedni, láttam rajta, hogy va­lójában felszabadultan ment el. Kitűnő munkaerő, élsporto­ló, némiképp én is kistafiroz- tam, hát hamar összeszedte magát. Lakást szerzett jó ál­lást, s együtt fut azzal a nő­vel, bár nem vette el felesé­gül, hiszen törvényesen még el sem váltunk. Nem sürgette sem ő, sem én. — És most... miért jött ide? Van valami terve ... visz- sza akarja hódítani a férjét? — Erről szó sincs. Amikor mint törvényes feleség meg­kaptam a hivatalos értesítést, elmentem férjem barátnőjéhez. Meglepődött, talán meg is ijedt, de nem vállalt semmit. Közöltem vele, hogy ez esetben kénytelen leszek én eljönni, s bár ekkor kicsit gondolkodóba esett, mégis úgy döntött, hogy ő marad. — Ha az a nő akkor ka­paszkodik a férjem után ... de hisz, ki tudja? Pénzt vettem magamhoz és elindultam. Be­széltem mindenkivel, mindent elrendeztem, ahogy kell. Lát­tam a férjemet is, azt hiszem ő is fölfogta a jelenlétemet, de ez már mindegy. — Amit teszek, az még a megelőző tizenhárom évért jár neki, amikor boldog voltam mellette. Ha fölgyógyul, be­adom a válópert és végetvetek az egésznek. — Lehet, hogy új életet kezd és megint férjhez megy. — Maguk férfiak milyen egyszerűnek látják az életet. Nem tudom, mit csinálok, ha majd lesz ilyen lehetőségem. Különben van egy tizenkétéves fiam. Nagyon jól megvagyunk ketten. K értek még egy kávét és nézték egymást. A nő magábamerült tűnődés­sel, de egykedvűen, a férfi meg föl-fölcsodálkozó bosszú­sággal. További beszélgetésük, bár a téma közelében mozgott — lassan eltolódott az általá­nosságok felé, Emikor egy szemüveges, fiatal férfi jött be a terembe, s meglátva az asz- szonyt, felé intett. Az fölállt, odament hozzá, néhány mondatot beszélt vele, majd bólintott és visszatért az asztalhoz. — Ez egy fiatal orvos a se­bészetről — mondta. Megbe­széltük, hogy itt várom. A fő­orvos azt üzeni — de ő is lát­ta —, hogy a férjem megnyu­godott, valószínű túl van a közvetlen életveszélyen. — Akkor hát, mit csinál? — kérdezte a férfi. — Fáradt vagyok, elmegyek aludni és reggel hazautazom. A férjemnek már nincs rám szüksége; ha túl van a krízi­sen, rendszerint nagyon gyor-. san regenerálódik. — De holnap... holnap esetleg már beszélhetne is ve­le. — Szükségtelen. Tudja, sok év alatt a férjemről átragadt rám néhány tulajdonsága. Ke­mény lettem és szeretek győz­tesen kikerülni a bukásokból. — De vele... vele mi lesz? — Ez már nem tartozik rám. Élete soronkövetkező bukásain már nélkülem kell átvergődnie. Galambosi László Cimbalomra Jegenyére szállt a varjú, cimbalmoz a nádas. Fácán lapul berek mélyén, a tél öble tágas. Tágas a tél, a fenyőfák árbocai kékek. Öreg füzek: csontos papok jég fölött miséznek. Énekelnek, ha a szél fúj, föltartják a Holdat. Öreg füzek: csontos papok jajongva gajdolnak. Kurjongató pásztor nyargal hófehér subába. Ki roskad a bokrok mögött szakadozó gyászba. Szakadozó gyászba roskad vén madárijesztő. Kurjongató pásztor nyargal, kurjongat az erdő. Tágas a tél, tágas a táj, hajlik szerelembe. Fordulnak a forró vadak prémpuha selyembe. Hol a kócsag pipiskedett, csipke függ a fénybe. Hócsipkésen gőzölög a tó ezüst edénye. Hol a fácán kakaskodott, bokor búsul barnán. Cinke fújja tilinkóját, gyöngy billeg a farkán. Ront az ördög nyakig sárba, feketedik orra. Csöngettyűzzön pintesüveg, teljen tüzes borra. Énekeljünk, ha a szél fúj, cimbalmoz a nádas. Jegenyére szállt a varjú, a tél öble tágas. Berták László Még te sem Ennyire tisztességesen csak a növény, a megbolonditott, magánszorgalmú búzatábla, ennyire csak a legendák félhülye szentjei, a nem evilágból valók, ennyire csak az öntudatlanság határán, az anyag csont-ölén ennyire, csak a Mindenség nyugtalan ritmusára lüktetők ennyire, ennyire még te sém. — Gyerekekkel szeretnék foglalkozni ... Szeretem a gye­rekeket. Piroska egészségügyi szakkö­zépiskolába jár, általános asz- szisztensi és csecsemőgondozói oklevelet kap, négy év múlva. — és milyen szinten? Úgy értem, lehetsz például gyer­mekorvos is. — Aligha. Nem vagyok jó tanuló. Bölcsődében szeretnék dolgozni. Édesanyja egy pécsi óvodá­ban dada. — Mondd, magadnak hány gyereket szeretnél? — Egyet. Nem kellene min­dent megosztani, az az egy megkapna viszont mindent. Kevesebb gondom lenne. — A lérjedről mi az elkép­zelésed? — Legyen egyszerű, de mű­veltebb nálam. Egyébként nem szeretnék veszekedni, azt sem, ha megcsalna. — Milyen lakásban szeret­nél lakni? — Kétszobásban, vagy ha nem, inkább családi házban. A bérház valahogy nem jó ... Az egyik szoba lenne a gyere­ké, a másik a mienk. Lennének Beszéljünk a fiatalokról Padlószőnyeg, háztartási gépeink, rádió, tévé, magnó, esetleg lemezjátszó is. És a bútorok régiek lenné­nek ... — Használtak? — Dehogyis. Antik bútorok. Eredetiek. — Láttál valahol ilyesmit? — Anyu mesélte, hogy az egyik munkatársa lányának francia ágya van, és hogy az milyen szép. — Kocsi, telek? — Kocsi, az jó lenne ... De a telek... Már megvan. Igaz, nélkülözni tudnám, dehót már megvan. Fele az enyém. Ferenc nekikészülődik. Ho­gyan is képzeli el későbbi élet­vitelét egy tizennyolc esztendős fiatalember? — Nekem, azt hiszem, szá­molnom kell anyagi gondok­kal is, hiszen a vadász fizetése kevés — mondja. Viszont a vadásznak jár a szolgálati lakás. — Egy ház, nagy kert, öreg fákkal, jó néhány kutyával, meg lóval, mindössze ennyi kell. Persze, a fürdőszobával szemben különleges igényeim vannak. — Tudnád ezt részletezni? — Tiszta csempe kód lesz, vagy süllyesztve, vagy kiemel­ve, de mindenképpen lépcsők­kel. — Milyen színű csempéből? — Az akkori ízlésemnek megfelelően ... — £s belül... Belül hogyan néz majd ki a lakásod? — Tisztességes polgári la­kás lesz. Nem kell kiscica, gombolyaggal, de trófeák hal­maza sem. Átlagos. És egy kis tornaterem is kell. Nyújtó, gyű­rű, súlyzók ... Megállapodunk, hogy a nyúj­tót inkább a szabadban he­lyezi majd el. Készséggel el­ismeri, hogy a gyűrű is elfér a faágon. Súlyzózni meg lehet a hálószobában is. Vagy akár a fürdőben. Ez különben is iz­gat, ez a fürdőszoba-dolog. A legtöbb hozzám hasonló gyerek kitűz maga elé efféle célokat. Ezek szimbolikus dol­gok — mondja — ha ezt el­érem, akkor mindent elértem az életben. Egyébként sajnálok mindenkit, akinek nincs ilyen célja, vagy volt, de nem érte el. Nem tudom megérteni, hogy mi hajtja azokat az em­bereket. — Mi jut eszedbe erről: nemzeti színű zászló? — Szeretem Magyarországot. — Kokárda? — Petőfi Sándor. — Ha olyan helyzet adódna netán, hogy az életed is koc­kára kéne tenni valamiért...?

Next

/
Oldalképek
Tartalom