Dunántúli napló, 1975. marcius (32. évfolyam, 59-88. szám)
1975-03-29 / 87. szám
Pákolitz István HARMINC A Kisded bizony csúnyácska volt és vérszegény, anyja elapadt mellét hasztalan' dömöckölte; a vénvarjú bába jajveszékelt: reggelig se húzza ki az istenadta. A Gyerek rácáfolt a sápitozókra, egyszeribe kigömbölyödött; gúnyáit kinőtte, kilábalt gyermekbetegségeiből, levedletté kamasz-hőbörgéseit; ifjonti gőgjéből ugyancsak kigyógyult, bár kishiján nyakát szegte: sutba dobva arányérzékét, hebehurgyán égig akart ugrani. A Felnőtt measzenvedett örömmel, póztalan önérzettel néz vissza harminc tavaszára; ünnepi mosolya hétköznapi erő, akarat, nyiltszivű bizakodás: meglakható a Mű, az anyaöl-meleggel bélelt hazányi Otthon. Egészségünkre! ZOBÁK Hatszázharminc méternyi mélyben a pokol éjsötét mezőin fekete kővirág-bimbók milliárdja duzzad-feszül, szabaditásra vár, hogy izzó-vörös szirom-lángba boruljon; mert olvadni akar a rideg vas, több fényre vár a vaksi világ; fűteni is kell, hogy fészek-melegű maradjon a lakás; és bár az omlás, a sújtólég, a bezártság sorsos félelme torokszorító, mégse hagyhat föl a reménnyel, ki itt alászáll. Csorba Győző A VÁROSRÉSZ KÖLTÖZKÖDÉSEI i. A bútorok s egyéb holmik után a ház is kocsikra került A falak, a födémek, a tetőgerendák, a cserepek, az ajtók, az ablakok, a vízcsapok... A ház is elköltözött, a házak is elköltöztek, a városrész is elköltözött Csak néhány öreg fa maradt itt-ott s egy-két foszló héjú vén szőlőlugas. Az is például, amely alatt gyermekkorom annyi szivárványos óráját töltöttem. Torzon, csap- zottan rogyott a törmelék közé, véletlenül le nem szakadt drótszálak tartották még némely ágát a magasban, mint akasztottakat. O, az én házaim, az én hajdani otthonaim is elköltöztek. Egészen kicsi, majd serdülő s végül felnőtt korom otthonai. Az egyik adta a galambokat és a halált. A másik a megaláztatást és a fölemeltetést. A harmadik a nőt és a játékot. A negyedik a háborút és a fészket. Az ötödik és valamennyi a verset. Előbb izekre szedték őket, aztán dörmögő gépkocsikra rakták. Fölépíthetném könnyen ezt is, azt is. De vissza tudnám-e tenni, s jó helyre-e vajon? Mert odébbálltak az utcák is. Otthonaim utcái, az indu- lások és érkezések, a labdacsaták, lónylesések, a véget- nem-érő baráti séták, a mentőkocsik és árverési hiénák utcái. S amik maradtak belőlük, megzavarodtak. 2. Költöztek aztán, s költöznek még mindig az elgyalult pusztaságra új utcák és új házak, új terek és új'parkok. Józanok, világosak, fegyelmezettek. Tudom mégis, hogy a régiek melegségével, meghittségével, titkaival gazdagon. És táplálnak a mai kölyköknek s ajándékoznak fogyhatatlan emlékeket ezek a lépcsőházak, lapostetök, átjárók, teraszok, játszóterek éppúgy, mint a kócos kertek, zegzugos udvarok, padlásos—pincés, fáskamrás régiek tették. 3. Számomra ilyesmit nem adhatnak már. Az én kedvemért viszont felöltöznek derűbe, s ablakaikba kirakják szemem örömeit. Olyan arcokat, amik túl-túl sokáig éltek a homályban, amik most néznek először felülről lefelé. S fő-fő boldogságomat: tündöklő gyermekarcokat; arcom huseggel-hűtienséggel szaporodó másait, vérem közeli- távoli bokrainak virágait. Velük köszöntenek, ha utcáik völgyeibe megyek. S ettől az új városrész családias lesz, az enyémmé válik, ahogy enyém volt a régi is, amibe vissza-visszalátogathatok kívánságom szerint, ha nagyon erősen magamba nézek. Martin Ferenc rajza Fotó: Nádor Katalin A Jelenkor felszabadulási jubileumi száma A felszabadulás 30. évfordulója alkalmából kettős ünnepi számmal jelentkezik a Pécsett szerkesztett irodalmi és művészeti folyóirat. A szám élén Csorba Győző költeményei kaptak helyet. A lírai rovatban Illyés Gyula, Keresztury Dezső, Pákolitz István, Takáts Gyula és Weöres Sándor verseit olvashatjuk. A jubileumra szervezett irodalmi riport és szociográfiai müvek közül hármat mutat be az ünnepi szám, Kende Sándor: Komlói fiatalok, László Lajos: Fiatalok gyára és Thiery Árpád: A rend c. írását. Figyelmet érdemel továbbá Bor Ambrus: Moszkvai házak c. riportja, valamint Bertha Bulcsu új regényének részlete. Az 1912. május 23-i „vérvörös csütörtök" eseményeihez kapcsolódik Hernádi Gyula új drámája, a „Vérkereszt- ség”, amelyet a Pécsi Nemzeti Színház mutat be. A folyóirat közli a dráma teljes szövegét, Czimer József dramaturg bevezető jegyzetével együtt. A „Képzőművészek műhelyében” — sorozatában Tüskés Tibor ezúttal Martyn Ferenc Kossuth-díjas festőművész műtermébe látogatott. A beszélgetéshez kapcsolódik az ünnepi szám értékes grafikai anyaga: a borítón és műmellékleten találjuk Martyn Ferenc Pécsről készített rajzsorozatának kilenc lapját. Az új pécsi felszabadulási emlékműről Hárs Éva tanulmányát olvashatjuk. Clj sorozat is indul az ünnepi Jelenkor-számban. „Jugoszláviai körkép" címen Csuka Zoltán számol be a szomszédos ország jelentős irodalmi és művészeti eseményeiről, kiadványairól. Gazdag kritikai rovat és a hagyományos krónika zárja a folyóirat jubileumi számát. Thiery Árpád: fl rend Részietek A mikor életsorsot kerestem ahhoz, amit szeretnék elmondani, lelkem mélyén azt reméltem: sikerül olyan embert találni, akinek az életébe pillantva, a mélységben tisztán megtalálhatók az élet fundamentumai, az a kevés, aminek teljes birtokosai lehetünk: a munkánk bizonyosait, ha hivatásból csináljuk, és talán a gyerekeink, akikben mégiscsak a saját folytonosságunkat, sőt fontosságunkat láthatjuk, minden egyéb ezekből ágazik el, ámbár a többi másról felületesen és tudatlanul úgy gondoljuk: önmaguktól vannak az életünkben. •k 1942 novemberében egy tizenhat éves fiú mezítláb ácso- rog a hideg betonon: Szabó Jenő. Várja, hogy leszállhasson a bányába. Arca ennyi idő után elmosódott, a tartás azonban jellegzetes: ágrólszakadt, kiszolgáltatott. A kamaszmunkások ilyen beletörődéssel álldogálnak a régi fényképeken.. Harmadszorra vették fel. Júniusban, amikor betöltötte a tizenhatodik évet, rögtön jelentkezett. A bányafőfelügyelő kis szánalommal s talán jóindulattal nézett végig rajta. — Kisfiam, menj haza, és hízzál, erősödjél... — mondta végül. Kegyetlen pillanat az ilyen. Az ember szeretné, ha mindent tudnának róla, de még az is reménytelen, hogy esetleg észreveszik. Az apja akkor már tíz éve meghalt, míg élt napi munkás volt a bányánál. Pécsszabölcsön laktak, a havi harminc-negyven pengős keresetnek csaknem a felét albérletre fizették. Apja halála után az anyja kapálni, aratni járt, ebből tengődtek hárman. Amikor az apja meghalt, a húga még nem volt ötéves. Szabó Jenő, miután elvégezte az elemi iskola hatodik osztályát, bulgárkertészhez járt gyomlálni, gyakran tíz-ti- zenkét kilométerre. Aratás után a tarlón összeszedte az elhagyott búzafejeket, a téli tüzelőt összegyűjtötte az erdőn. Később egy kőműves felfogadta tizenkét filléres órabérért. Két év múlva egy másik vállalkozónál jelentkezett, aki a bányához is küldött munkaerőt. Szabó Jenő a napszintre került, mint egykor az apja. — Emlékszem — tűnődik csöndesen —, az üres csilléket kellett a lemezen megforgatni. Műszakonként hét-nyolcszázat. Nem is tudom, talán egy pengő negyven fillért kaptam naponta... Vagy egy pengő ötvenet A harmadik jelentkezésre felvették ötvenszázalékos takarítónak, vagyis a vájár fizetésének a felét kapta. Az első műszakon, 1942. szeptember huszonkettedikén délután, Kovács János XIV. csapatvezetőhöz osztották be. — Akkor kaptunk fatalpú bakancsot — mondja —, amikor már elfogyott a lábunk. A talpam olyan volt, mint a bivaly bőre. Evekig dolgoztam így, térdig érő vízben csillézve... * Szabó Jenő élettörténete néhány munkadátumra is felfűzhető. ’ 1945-ben hetvenszázalékos csillés. 1949-ben vájár, a Béke-aknán dolgozott. 1951-ben a legjobb fiatal vájárokat önkéntes bányamentő készenléti szolgálatra toborozták. Szabó Jenő is jelentkezett, mellékfoglalkozásként vállalta. A nap huszonnégy órája oly módon oszlott fel a klasszikus három egyenlő részre, hogy nyolc óra vájármunka lent a föld alatt, nyolc óra bányamentő készenléti ügyelet, nyolc óra pihenés, így tizenöt éven át. 1970-ben megkapta a Bányász 'Szolgálati Érdemérem arany fokozatát. — Gyerekkorában is bányász akart lenni? Gyönge mosoly fut át az arcán, de lehetséges, hogy nem is mosoly, csupán egy bizonytalan arcmozdulat. — A szomszédban lakott egy cipészmester. A fia jó barátom volt. Tizenhárom-tizen- négy éves koromban szívesen elmentem volna inasnak hozzá, az anyagi lehetőségünk azonban nem engedte. Nekem dolgozni kellett, és ezen kívül más választásom nem volt... Nehezen szoktam meg a bányát, de annyira meg is szerettem. Pláne, amikor kialakult a versenyszellem. Volt, hogy különböző dolgokat lehetett nyerni a munkaversenyben, mint motort, ruhát, cipőt... Motort nem nyertem. Azt tudom, hogy más nyerte meg, de én mindig a legjobban kereső vájárok között voltam. Élmunkás lettem, többszörös Kiváló Dolgozó. Tavaly ' is Kiváló Dolgozó lettem. Másodszor. Nem is tudom pontosan... Tulajdonképpen attól a naptól szerettem meg igazán a bányát, amikor bejött a forint. Azóta értelme van a munkának. Volt pénz, lehetett dolgozni. A versenyszellem pedig megvolt bennünk. Most is, persze. — Úgy hallottam, hogy most hetek óta betegállományban van. Ügy néz rám, mintha maga sem értené a dolgot, és abban reménykedik, hogy talán majd én valamiféle magyarázattal szolgálok. — Harminckét év alatt bel- gyógyászatilag ilyen beteg még nem voltam — ingatja értetlenül a fejét. — Egyszer mellhártyával feküdtem három hétig, annak is tíz éve már. Sérüléseim voltak, persze... Bokarepedés, kéztörés hatvanhatban. Négy évvel később egy kő esett a fejemre, és agyrázkódást kaptam... Mostanában nehezen kapok levegőt, meg a szívem is, talán... Képzelje, most vették észre, hogy valamikor a negyedik csigolyám el volt törve. De én a derekammal soha ... Az orvosok csodálkoznak, és azt kérdezik tőlem: De- hát, ember, magának gipszágyban kellett volna feküdnie... Én nem, az biztos. Fogalmam sincs, hogy mikor történt. Higy- gye el, hogy nem tudom. Most is így vették észre, hogy panaszkodtam a derekammal. A körzeti orvos azt mondta: reuma lesz. Megröntgeneztek, és ez derült ki. * zabó Jenő felesége tölteni akar a poharamba, de elhárítom. — Ja, persze ... Maga autóval van ... — mosolyodik el barátságosan, természetességgel. Az autóm lent áll az aszfaltozott téren, a széntröszt irodaháza előtti parkolóban. Szabó Jenő autója az anyós családi háza mellett áll, a garázsben. — Olyan év még nem volt — mondja Szabó Jenő dicsekvés nélkül —, hogy disznót, vagy disznókat ne vágtunk volna. Most van a második autóm. Az első Moszkvics volt, nyolc évig használtam. Hetven- kétezer kilométer volt benne, amikor eladtam. A mostani egy Skoda, másfél éve vettem. Garázsom is van. Anyósomék a családi ház mellett adtak egy kis részt, oda építettem a garázst ... A lakás berendezése, láthatja ... Minket kielégít. Tizennyolc éve vagyunk együtt a feleségemmel, ő is keres havonta ezernyolcszáz-kétezer forintot, a kesztyűgyár bedolgozója. Tizenöt éve született egy gyerekünk, most ipari tanuló. Szobafestő és mázoló lesz ... A tizennyolc év alatt mi kétszer kicseréltük a bútorokat. Az első garnitúrát odaadtuk az édesanyámnak, a másodikat az anyósoméknak ... Háztartási gép?... Mit mondjak? Nem is tudom, hogy hiányzik-e valami? ... Nekünk már az elsők között volt televíziónk. Az étkezéssel meg úgy vagyunk, hogy nem spórolunk, de nem is pocsékolunk ... Nem vagyunk tévedés áldozatai. Csupán arról van szó, hogy kissé kövérebbek lettünk. Nemesebb italokkal koccintunk. Nagyobb a kényelem, és gyorsabbak alattunk az autók. Gyakrabban és türelmetlenebbül figyeljük a társainkat, mint önmagunkat, s ebből következik, hogy többet csalódunk. Az orvosok fölénk hajolva csodálkoznak: a gerincre mért csapások ellenére sem feküdtünk gipszágyban. Időnként végignézünk egymáson mi, öregedő bolsevikok. Végül az esküről. Mert volt ilyen. — A mozgalmi munkáról azzal kell kezdenem —, mondja Szabó Jenő —, hogy a felszabadulás után beléptem a szak- szervezetbe, majd negyvenöt őszén a Szociáldemokrata Pártba. Kétszer-háromszor el is mentem a gyűlésre, de lelkifurdalást éreztem, hogy miért nem a Magyar Kommunista Pártba léptem, hiszen a magamfajták mind ott voltak. Aztán egyik alkalommal a szocdemeknél megint gyűlést rendeztek. A szónok a koalíciós politikát egy autóhoz hasonlította, amelynek a karosszériája a Kisgazda Párt, a motorja a Magyar Kommunista Párt, majd a hasonlatot úgy fejezte be: mi, szociáldemokraták pedig majd kormányozzuk ezt az autót... Akkor én azonnal kértem az átigazolásomat a Magyar Kommunista Pártba. z a nap 1946. április elseje volt. Szabó Jenő még nem tölötte be a huszadik évét. Először kisebb megbízatásokat kapott az alapszervezetben, 1949-től a mindennapi fizikai munka, a termelési sikerek mellett mind több funkciót bíztak rá, részt vett a politikai oktatásban. Hóromhónapos pártiskolára küldték. Nyolc hónapig függetlenített párttitkár is volt. 1956 óta a mai napig pártbizalmi, tagja a pártalap- szervezet vezetőségének, az István-aknai pártbizottságnak, a fegyelmi bizottságnak . .. A szavak egyszerűek. Sokkal egyszerűbbek, mint ahogy a dolgok megtörténnek az emberrel. — Amikor én elhatároztam, hogy ennek a pártnak a tagja leszek — mondja —, eldöntöttem, hogy az életem végéig az leszek. Volt olyan, hogy bíráltak, aztán erre megsértődtem, de akkor sem fordult meg a fejemben, hogy én tovább nem .. Mert én úgy érzem, hogy ennek születtem, és életem végéig az leszek! * hhoz a generációhoz tartozom, amelyik az első pillanattól kezdve fogékony az igazságra, az eszmei hűségre, az önfegyelem s a dialektika rendjére. Talán ez a magyarázat, hogy abban a hiedelemben élek: minden élet az én sorsomban tükröződik, mint ahogy az én életem is minden sorsban bene található.
