Dunántúli napló, 1975. február (32. évfolyam, 31-58. szám)
1975-02-22 / 52. szám
Mi maradt, mennyi valósult meg a tervekből? Tabló tizenöt év után Tizenöt évvel ezelőtt is elindult egy seregnyi ifjú ember, hogy megkeresse a maga helyét a világban ... Tizenöt évvel ezelőtt végzett egy géplakatos osztály a pécsi Zrínyi Miklós szakmunkásképző iskolában. Huszonnyolcán voltak, s a „seregnyi ifjú ember” közül őket választottuk ki, hogy életútjukat egyénenként nyomon követve megpróbáljunk képet rajzolni erről a generációról . . . A kiválasztás véletlen, a másfél évtizedes terminus nem: társadalmunkba éppen ez az az időszak, amely a legsimább életút lehetőségét kínálta, és az eltelt másfél évtized alatt kiderült már, mennyi maradt, mennyi valósult meg az „útra- való mellé csomagolt" vágyakból, tervekből . . . A kiválasztott osztályból hármójukat mutattuk be eddig. Legutóbb Veres László vallott önmagáról, s ő azt szeretné, ha most Takács Ferenc mutatkozna be a nyilvánosság előtt... ♦ A képen két szerelőruhás, lakli gyerek átölelve tart egy harmadik srácot, de úgy hogy annak a lóba sem éri a földet, vagy félméter magasan kalimpál bakancsos-zoknis lába . . . és ez az egész együttes rettentő derűsen néz a világba. A kalimpáló pöttöm gyerek a két lakli, között a „Kistakács”, vagyis Takács Ferenc, a géplakatos osztály egyik tanulója. — A tanműhely előtt készült a fénykép — mondja Takács Ferenc — nézze csak, itt a másikon meg látni az egész tan- műhelyes társaságot, ez meg a pesti kiránduláson ... hej, de szép idők is voltak azok ott, a tanműhelyben .. . Később azután a fényképek indította emléksor „tisztogatása" közben kiderül, hogy ez az aprócska gyerek jószerint véletlenül csöppent a lakatos mesterségbe. Igaz, otthonról hozott valami öröklött vas- szeretetet — az édesapa is lakatos volt — de ő először a Nagy Lajos Gimnáziumba jelentkezett. Barátja, a Mayer Jóska csábította a lakatosságra, végül is ráállt és nem bánta meg a választást... Amikor találkoztunk a pécsi, Fürst Sándor utcai lakásán, Takács Ferenc tulajdonképpen egy fél perc alatt elintézte az egész bemutatkozást, a másfél évtized magára vonatkozó részének összefoglalását. Imigyen : — Amikor megkaptam a szakmunkás bizonyítványt, átmentem a széntröszttől az ÉP- GÉP-hez lakatosnak. Ennek most tizenhatodik éve, azóta is ott dolgozom, a karbantartó lakatosok csoportvezetője vagyok ... Igen, ebben a néhány mondatban kimondatlanul is sokminden benne van, de ez a másfél évtized mégsem telhetett el úgy, mint egy eseménytelen víkend . . . — Soha nem gondolt arra, hogy most aztán elég, odavágom a szerszámot és elmegyek a lenébe? — Nem. Legalábbis komolyan soha nem. Eszembe sem jutott, hogy munkahelyet változtassak. Az ÉPGÉP-nél jó volt a kollektíva, a fizetésre sem lehetett panaszkodni, megbecsültek engem és munkámat... Én nem mondom, hogy zörrenés nélkül telt el ez a tizenöt év, de annyira sosem volt komoly, hogy vegyem a kalapom . . . — Nem voltak nehéz hónapjai, évei? ,— Voltak, persze, hogy voltak, de inkább anyagi okokból. Hatvanöt őszén megnősültem, az első bútor amit megvettünk a feleségemmel, hatezer forintba került. Szép se volt, jó se volt, erre futotta. Most nézze meg ezt a bútort, amit itt lát, két éve vettük huszonkéteze- rért. . . Szóval akadtak fog- szorítás időszakok, de hogy lekopogjam, most már egyenesben vagyunk... — Jól keres? — Határozottan jól, az ÉPGÉP rendesen fizet. Most az új szakmai bértáblázat egy kicsit kiszúrt velem: elértem a plafont, ennél többet már nem kophatok... Ha minden jól megy, jövőre meglesz a műanyag „Jaguár" egyelőre erre telik ... — Kivel borátkozik? — Bent a munkahelyen mindenkivel jól kijövök, hat éve vagyok csoportvezető, tegező- döm a legidősebbel és a leg- fiatalabbal — megleljük a közös hangot. Igazán jó „otthoni" barátságban a Balanyi házaspárral vagyunk, gyakran összejárunk. Az asszonyka a feleségem kolleganője volt, a feleségem szintén az ÉPGÉPnél dolgozik, — a férj nem szakmabeli. — Mivel tölti a szabad idejét? — Van két kisfiúnk, Attila elsős, Feri harmadikos, munka után először is ők „kerülnek sorra". Jó időbeosztásban dolgozunk a feleségemmel, ő tudja reggel vinni a gyerekeket S délután én meqyek értük. Átnézem a leckét, játszunk egyet alvás előtt — együtt vagyunk. Nagyon szeretek sakkozni, — két barátommal rendszeresen játszunk és legalább annyira szeretek fo- cozni. így azután be is tábláztam az időmet. . . — Maszekot is? — Nem, legalábbis ebben az értelemben nem. Az viszont gyakorta előfordul, hogy kapok egy telefont: nem megy az eszterga, nem megy a marógép, sürgős munkájuk van rajta, meg kellene csinálni. Munka után megyek és megcsinálom. Nem suba alatt.. . — A szakmunkás bizonyítvány megszerzése után rögtön beiratkozott a gépipari technikumba. Elvégzett egy évet és. .. — ... és elvittek katonának. Leszereltem, megnősültem, jöttek a gyerekek, — ez így nem ment volna. De menni fog. Most már nagyobbak a gyerekek, s fiatal vagyok még én is. Muszáj mindig többet tudni az embernek, mert egyszer csak azt veszi észre, hogy lemaradt . . . — Hogyan értékelné az elmúlt tizenöt évet? — Most mondjam azt, hogy csak a szépre emlékezem? De komolyan: amit elterveztünk, az sikerült, hogy lekopogjam — nekünk eddig még minden sikerült, a családban is, a munkahelyen is . . . — Ki legyen a következő riportalany? — László Gáborról szeretnék hallani. Együtt voltunk a tanműhelyben, tizenöt éve nem tudok róla semmit. D. Kónya József Szép és föl séges Jászai Mari a Komárom megyei Ászáron született 1850. február 24-én. „1850- ben voltam kénytelen megérkezni a földre — írta ő maga —, ebben a zord formában, mely én vagyok. Haragban nemzettek. Szerencsétlenségek és országos csapások idején érlelt meg az anyám, a túlságosan érző szíve alatt: 1849—50-ben, a szabadságharc leverésekor hordott magában. Ott éltem már benne, mikor o menekülők hírül hozták a világosi katasztrófát. Ott rázott meg a sírása, mikor a szent Tizenhárom kivégzéséről értesült." Jászai Mari már ötéves korában elkerült a szülői háztól. Szolgáló pesztonka lett belőle, aki úri gyermekek csizmácskáit pucolgat- ta; szennyes szalmán hál, éjfélkor fölkeltik a másnapi nagymosás miatt, patkányok rémisztgetik, belemarnak hosszú hajába is. Győrben egy úri ház cselédkéje. Az osztrák—porosz háború idején, 1866-ban egy markotányos cselédje. Piszkos istállókban, katonai táborokban, az út sarában alszik. Könizgrötz után, a visszavonuláskor önfeláldozásával sebesültek százait menti meg. Kap is ezért „háromszáz forintokat” Bécsben, s szélnek eresztik. Jászai Mari az első nagy summából ruhákat vesz, kiöltözködik; s most márvisz- szavonhatatlanul a színpad felé sodródik. Székesfehérvárott Hubai Gusztáv ván- dortórsulatához kerül; A pe- leskei nótárius egyik némaszerepében lép fel először. Tizenhét esztendős ekkor. Csakhamar Budára érkezik; már húsz forint a havi színészet fizetése Bényei társulatánál. Még mindig sokat éhezik, padlásokon lakik, krumplin és az utcán fölszedegetett sajthéjon él. Az ünnepelt komikus, Kassai Vidor veszi pártfogásába. Feleségül megy Kassaihoz, együtt szerződnek Kolozsvárra 1869- ben. Útja itt már gyorsan emelkedik: híre eljut Budapestre. 1872. április 3-án lépett először a Nemzeti Színház színpadára; ettől az időtől kezdve egészen haláláig ő a legnagyobb színészegyénisége az ország első színpadának. A színészetről így vallott egyik könyvében: „Szép és fölséges színészet, amely megengeded nekünk, hogy mindig a széppel foglalkozzunk, hogy a remekműveket a mi ajkunk közvetítse és a nagy költők prometheuszi lángjánál melegedjünk és fényeskedjünk , A felejthetetlen Elektra — én hódolattal, alázattal, hálával szeretlek és büszke vagyok a színész névre!" Vita a Kodolányi kérdésről / írók, költők, ’irodalombarátok és az -irodalomtudomány szakemberei gyűltek össze a héten a Pécsi Akadémiai Bizottság székházában azon a nyilvános vitaülésen, amelyet Kodolányi János életművéről hirdettek meg. A vita alapját Tüskés Tibor Kodolányi János című monográfiájának megjelenése szolgáltatta, s jelentőségét abban kell keresnünk, hogy e kötettel együtt hozzásegített a XX. századi magyar irodalom egyik legkényesebb kérdésének tisztázásához. Kodolányi Jánost az idősebb generáció jól, közepe alig, a fiatalság jószerével egyáltalán nem ismeri. S ebben — pontosabban a személye körüli hallgatásban — elsősorban az a körülmény a meghatározó, amit Péczely László megkapó gondolatai into- náltak a vita elején: Kodolányi irodalmunk eqyik legproblematikusabb, legellentmondásosabb és 'legbonyolultabb egyénisége. Ellentmondásosságát, a róla írt monográfia alapvető értékeit és a Kodolányi értékelés továbbgondolásának szükségességét — egy későbbi, lezáró marxista irodalomtörténeti sum- mázatig — szinte valamennyi felszólaló érintette vagy taglalta. Hozzátéve és többhelyütt leszögezve, — mintegy a Tüskés-kötet jelentőségét hangsúlyozva —, hogy úttörő munkáról van szó, amely „megbízható kalauz" (Várkonyi Nándor) és amelynek értékelései tudatosak és átgondoltak: szerzőjük e kötetben vádló és felmentő eqy személyben (Csűrös Miklós). A vitaindító Csűrös Miklós irodalomtörténész a kötetről szólva Kodolányi néhány pszichés tulajdonságával — provokatív hatású alkati szélsőségeivel, betegségének és pszichológiai tanulmányainak összefüggéseivel, illetve a művekben jelentkező lélektani determináció jelenségével — foglalkozott előadása első részében. Kiemelve, hogy a Kodolányi-életmű végső feldolgozására méq nem értek meg a feltételek. Az ülés talán legizgalmasabb, legérdekesebb felszólalása a jelenlevő kortárs és barát, Várkonyi Nándoré volt. A kötetről megállapította, hogy első kísérlet a szerfölött bonyolult „Kodolányi-kérdés" koncepciózus megoldására. Tüskés munkája megfelel mindenekelőtt a tárgyilagosság követelményének. Ezt az egész könyv bizonyítja. Másfelöl keHő áttekintéssel bír az anyag felett; módszere dialektikus. A bíráló munka harmadik követelményeként a szerzőnek birtokolnia kell anyagát: elvben a teljes életanyagot, gyakorlatilag a feltártat és a személyesen, alkalmilaq feltárhatót. Kodolányi életének és munkásságának teljes anyaga koránt sincs felkutatva még, s ehhez egy ember ereje, ideje aligha lenne elég. Kodolányi János, aki újságíróként évekig ontotta a jegyzett és névtelen cikkek százait, mindebből alig két- három kötetre valót adott ki. Cikkanyaga és széles körű levelezése valóságos dzsungel, aminek 9 ..földerítése aligha fogja lényeges új vonásokkal bővíteni a képet.. ., némely árnyalatot sötétebbre fest, mást halványít majd, de hozhat meglepetést is.” Tüskés ennek a követelménynek is megfelel: a törzsanyagot birtokolja, és a dzsungelból is bedolgoz annyit, amennyi szervesen hozzátartozik. Abban a kérdésben viszont, hogy vajon örökölte-e Kodolányi családjának életellenes, dekadens vonásait, s ha igen, mennyiben hatottak magatartására, írói munkájára - kissé bővebb elemzést várnánk. Itt lelhető meg ugyanis Várkonyi Nándor szerint a Kodolányi-kérdés kulcsa. S a megoldó szó: a szenvedélyesség. „Kodolányi emberi magatartását és írói alkotó munkáját az érzelem lélektanának törvényei irányítják. Az érzelem mindig meg van győződve a maga igazáról ...” — hangsúlyozta Várkonyi a tételt Kodolányira vonatkozva, al^i szenvedélyesen szeretett vagy gyűlölt, de ugyanezt tette, — ellenkező előjellel —, ha érzelmei megfordultak is. „Lényeges, hogy Kodolányi mindenkor meg van győződve a maga igazáról, melyet „az” igazsággal azonosít...” — mondotta nagy érdeklődéssel fogadott felszólalásában. Kovács Sándor könyvtáros beszédes számadatok- kel és néhány fontos következtetéssel járult hozzá a vitaülés eredményeihez Igen figyelemreméltó: Ko dolányi széles ívű írói ouev re-jéből bőségesen találha tó könyvanyag Pécs könyvtáraiban. Olvasói elsősorban idősebbek és értelmiségiek. „A fiatalokat kell megnyerni a jövőben - hangoztatta Kovács Sándor —, hogy irodalmi műveltségükből ne hiányozzék századunk egyik fontos szavú írója életművének ismerete. . . ” Bárdosi Németh János költő meleg hangú személyes visszaemlékezését egy régi Kodolányi-levél és az író emlékének szentelt Az égő csipkebokor című versének felolvasásával keretezte. Tüskés Tibor, a monográfia szerzője magnószalagon megszólaltatta a már nagybeteg, mozgás- képtelen író Pécshez küldött üzenetét. A vitaülés Szederkényi Ervin summázó gondolataival zárult. Ezek szerint a vita azért mondható értékesnek, mert — ahogyan a kötet is tette — a maga ellentmondásosságában tárta fel Kodolányi János írói egyéniségét és emberi vonásait. Nem törekedett feloldani azt, ami a valóságban is feloldhatatlan, nem sarkított a szélsőségek irányába, vagyis nem védte azt, amit nem lehet védeni és nem támadta azt, ami érték. Ezzel az első két fontos lépés megtörtént Kodolányi méltó és igazságos irodalomtörténeti helyének kijelölésében. Hozzátesszük: jó — és a város szellemi értékeihez méltó eredmény —, hogy mindkettő Pécshez fűződik. * W. E.
