Dunántúli Napló, 1975. január (32. évfolyam, 1-30. szám)
1975-01-30 / 29. szám
6 Dunántúli napló 1975. január 30., csütörtök Egy orvos életveszélyes kísérlete Bírósági tisztviselő főzte a pörköltet A franciaországi Remiremont orvosa, Pierre Bastien, kiváló gombaszakértő. Családjával együtt szívesen és gyakran fogyaszt gombát. Különösen említésre méltó egy, még az őszszel fogyasztott rendkívüli gombavacsorája. Rendkívüli volt a szakács személye, egy bírósági tisztviselő, és rendkívüli volt maga az étel is, amely 60 gramm gyilkos galócából készült. Köztudomású, hogy az Amanita phalloides a világon a legerősebb mérget tartalmazó gomba. Pörkölt, vörös bor, banán A bírósági tisztviselő felszolgálta az ételt, Bastien doktor pedig utolsó cseppig elfogyasztotta az egyébként rendkívül ízletes és ínycsiklandozó illatot árasztó galócát. Megivott rá egy pohár vörösbort, majd elfogyasztott egy banánt és kényelmesen rágyújtott egy szivarra. Azután várta, hogy az előre megszabott program szerint haladjanak a dolgok. Mire is várt tulajdonképpen? A halálra, pontosabban a halál előszobájára. Úgy rendelkezett, hogy a halál közeledtével vigyék be a kórházba és alkalmazzák rajta az úgynevezett „Bastien-féle gyógymódot". Egyedül Európában évente több mint 10 ezer gombamérgezés történik, ezek nagy része halállal végződik. Nem kivétel ez alól a hegyek között megbúvó Remiremont sem: Bastien doktor hosszú pályafutása alatt számos gombamér- gezéses esetet kezelt. Kezdetben tehetetlenül állt a mérgezett emberekkel szemben. Később tanulmányozni kezdte a gombamérgeket és olyan antitoxikus kezelésmódot dolgozott ki, amelynek segítségével olyan betegeket is megmentett az életnek, akiknek életbenmaradásához már semmi remény nem volt. Abban az időszakban, amikor a helyi kórház főorvosa volt, mintegy harminc gomba- mérgezéses beteget mentett meg a biztos haláltól. A Bastien-féle gyógymódot azonban hivatalosan nem ismerték el, a gyógyulásokat a véletlennek tulajdonították. Ezért azután Bastien doktor magára vállalta a kísérleti nyúl szerepét. Hogy a kísérletnek törvényes színezetet adjon, felkérte a bíróság egyik tisztviselőjét, hogy maga készítse el a gyil- kosgalócapörköltet. Ebéd után egy óra múlva jelentkezett a mérgezés első tünete, a gyomorégés. És ezzel megkezdődött egy hosszú, egyre fájdalmasabb folyamat. A doktor testét ellepte a veríték, végtagjai görcsbe merevedtek, hányinger fogta el. A gombamér- gezéses beteg egész testében elviselhetetlen fájdalmat érez, amint a mérgező anyagok átjárják szervezetét. Az Amanita phalloides 12 féle rendkívül erős mérget tartalmaz, ezek megtámadják a vesét, a májat, a gyomrot, a hasnyálmirigyet, az agyat, az izmokat, a vért és a mellékvesekérget. Bastien doktor másnap reggel nyolc óra felé úgy érezte, hogy közeledik a vég. Felesége bevitette Nancy kórházába, ahol ugyanazzal a módszerrel kezelték, amellyel ő mentett meg oly sok emberi életet. Antibiotikumokat és intravénás C-vitamin injekciókat kapott, öt nap múlva gyógyultan távozott a kórházból. Sikeres kísérlet emberekért „Miért vállaltam a kísérleti nyúl szerepét? Minden bizonynyal nem a nyereségvágy, vagy a reklámhajhászás vezérelt. Túl sok embert láttam meghalni borzalmas körülmények között. Elhatároztam, hogy tanulmányozom a gombamérgeket. Minden áron a megoldást kerestem. Hosszas kutatómunka után sikerült is megtalálnom. De én csak egy egyszerű falusi orvos vagyok, nem áll rendelkezésemre kutatócsoport, nincsenek asszisztenseim. Ezzel a meglehetősen nagy port felvert kísérlettel szerettem volna felhívni az egészségügyi szervek és a közvélemény figyelmét: van ellenszere a mind ez ideig legyőzhetetlennek tartott gyilkos galócának. Vállalnom kellett a kísérleti nyúl szerepét. Ez volt az ára annak, hogy az általam kidolgozott gyógymódot elfogadtassam. És ha meggondolom, hogy emberéletet lehet ezzel a gyógymóddal megmenteni, akkor az ár nem is volt olyan magas." (Oggi) Ne űzzétek el a seregélyt... Bánért József ligetpusztai gyümölcsöskertjében ma már csak néhány öreg fészekodú emlékeztet a régi időkre. A negyven év előtti kora tavaszi napok egyikére, amikor a fiatal kertész furcsa kéréssel állt a földbirtokos Puch-testvérek elé: engedjék meg neki, hogy a saját felelősségére „csőszöket" állítson a 60 holdnyi gyümölcsös védelmére. S egy hónappal később — még a madárnász ideje előtt — hatvan magakészítette fészekodút akasztott a gyümölcsfák macskától, menyéttöl legjobban védett ágaira.- Miért nem többet, vagy kevesebbet? — A kalkulálásra egy régi könyv tanított meg, amelyikben Herman Ottó megszámolta, hogy egy fészekalja cinegefióka felneveléséhez az öreg madarak 8-10 ezer rovart, hernyót pusztítanak el . .. Hát ebből számoltam ki, hogy mire képes akkor 60 cinegepár, pláne családostul. Ligetpusztai öregektől hallottam, hogy messze vidéken nem is találtak még egy olyan dúsan termő gyümölcsöskertet, mint a Puch testvérekét. A negyvenes évek elején már a szakemberek is felfigyeltek Bánért József kísérleteire. Híre kelt- Egy napon behívatott magához az idősebbik uraság, és azt mondta: Na, Józsi, már azt is megérem, hogy a pestiek nem énrám, hanem magára kiváncsiak. Egy levelet mutatott, amelyen a Természettudományi Társulat pecsétje volt és alatta néhány soros kérelem, hogy kísérleti célokra fészekodúkat szeretnének telepíteni a gyümölcsösbe. — De mire megválaszoltuk volna, hogy kár a fáradságért, megelőztük őket, már le is utazott hozzánk a munkatársuk. Szemere Zoltánnak hívták. Igaz, egy kicsit meglepődött, amikor körülnézett a gyümölcsösben, de nem nagyon vette lelkére a megelőzést, mert először gratulált, aztán sok mindenről faggatni kezdett ... — Leginkább a cinegék érdekelték. Pontosabban az, hogyan szedtem rá egy kékcinege párt arra, hogy megtagadva a természetét, eggyel többször költsön a kelleténél. Bizony nem volt könnyű. Először is ki kellett lesnem egy mezei verébpórt, amelyik pontosan egyidőben költött a kiszemelt cinegéimmel. Ezután meg kellett várnom néhány olyan röptét, amikor a két madárpár eleséget visz a kicsinyeinek. Aztán a harmadik, vagy negyedik napon kegyetlen dolgot műveltem. A verébfiókákat sötétedés után kidobáltam A „rászedett” cinegepár Mire tanít a harkály? az odúból és helyükre átraktam a cinegefiókákat. így állt elő az a furcsa eset, hogy nem az gyászolt, akinek oka lett volna rá, hanem a cinegéim. Szegények, úgy hitték, ők maradtak gyerekek nélkül, pedig csak adaptálás történt, mert a verébpár felnevelte kicsinyeiket, ök meg azt tették, amire számítottam. Egy ideig sírásán cikáztak az üres odú körül, amíg egy napon tojást tapintottam ki a fészkükben. Hát így lett egy cinege-családdal gazdagabb a gyümölcsöskert . . . A látogatók — mert Szemere Zoltánt mások is követték - egyszer megkérdezték tőle, hogyan szoktatta helybe a seregélyt? Elpanaszolták, hogy Hortobágyon egy ízben már megkísérelték a letelepítését, de sikertelenül. Pedig, ahogy mondták, éjszaka vitték ki őket, s odústul, de reggelre úgy eltűntek, mint a köd. Többet óv — Nem mondtam én semmi tudományosat a kérdésükre, csak annyit, hogy legközelebb olyan helyet válasszanak ki, ahol víz, rét, erdő és némi gyümölcsös is egyhelyütt található. A többit bízzák a seregélyre. Nem mondták el, hogy mi lett az eredmény, de rossz nem lehetett, mert hamarosan megbízólevelet kaptam tőlük a madarak megfigyelésére, gyűrűzésére, meg másfélékre. Persze, nagyon sokat tanultam én is a könyvekből, amit ajándékba kaptam tőlük. Többek között azt, hogyan kell a seregélyt megbecsülni. Mert addig a kertes, a szőlősgazdák ádázul lődözték, kerepelték ezt a madarat, mígnem a pártjukra álltam. - Emberek — mondtam — ne űzzétek el a seregélyt. Olyan madár az, amelyik ha meg is csipkedi a szőlőtöket, cseresznyéteket, ezerszer több szemet óv meg rajtuk a hernyóktól, nyűvektől . . . Van még egy érdekes megfigyelése, amit nagyon szeretne a méhészgazdák figyelmébe ajánlani.- Hosszú éveken át figyel- gettem, hogy a fatörzsre kapaszkodó harkály miért mindig alulról felfelé kezdi a kúszást, míg egy napon rájöttem a titkára. Azért, mert a szuvak, férgek is alulról felfelé túrják alagútjaikat. De azt is megfigyeltem, hogy amikor a harkály megtalálja a féreg bejáratát, esze ágában sincs mindjárt munkához látni. Vagyis nem a lyuknál bontja meg a kérget, hanem feljebb, ahol kikopogta az alaqút végét. De ott it csak akkorka lyukat csinál, amiből hosszú vékony nyelvével kiszigonyozza a férget. — S hogyan hasznosította ezt a „módszert” a méhesében? — Sok éven át tehetetlenül néztem, hogyan pusztulnak el a méhivadékaim a kaptárok fiaztatóhelyén, ahol éppen a legkritikusabb napokon keletkeztek a molyaláfutások. Hát azt csináltam én is, amit a harkály. Megkerestem a molynyílásokat, és azoktól kicsivel feljebb megkopogtattam a fiaz- tató aljat. Olyan gyors dobolással, mint a harkály. Az eredmény meglepő volt. A pánikba esett molyok egyszeriben kiperegtek a nyílásokon, s egyenesen rá a kiterített újságpapírra. Azóta jónéhány méhésztársam hasznosította ezt a módszert. Bánért József ligetpusztai gyümölcsöskertjében ma már csak néhány öreg fészekodú emlékeztet a régi időkre. A negyven év előtti nagy vállalkozására, amellyel méltán érdemelte ki a szakemberek elismerését. Megfigyeléseit, kísérleteit, dokumentumok őrzik a Madártani Intézet évkönyveiben. Kivéve a legutóbbit, amellyel — az ő szavait idézve — újabb bizonyítékot szolgáltatott arra, hogy a madarak nemcsak repülésre tanították meg az embert... Pálinkás György KENDE SÁNDOR ■ uzc5 a any 72. — Szóval, egy hónapja?... — kerdezte, s a körme hegyével a térdén a harisnyáját igazgatta. — Körülbelül. — És mit csinálsz itt? Elmondtam. Amilyen röviden csak bírtam. Majd ... a többit majd egyszer. . . Keveset kérdezett. Ingereit, hogy milyen nehezére esik a szó. Keresgéli a kifejezéseket, gondolkozik minden nekilendülés előtt. — Te... hogyan beszélsz?! Megmagyarázta, hogy nem érintkezik a családján kívül senkivel. Egyszer csak az anyanyelv is szokatlanná válik. — Apád nem tud rólad semmit . . . Azóta . . . Azt hiszi .. . Félbeszakított. Hirtelen, és olyan élénken, mintha jó hírt várna: — Mit csinál? Mindkét kezét az ajkához kapta, és a cipője orrával rugdalni kezdte a kavicsokat. — Azóta egyetlen sorral se jelentkezett, se üzenettel, se hívással. A különböző hatóságok és társadalmi szervek se akadtak nyomára. Képtelen voltam tapintatosabban mondani: — Nem írtál neki... Abbahagyta a játékot a kavicsokkal, és összeszorította a térdét. — Majd ... Most he, ne kérj számon máris... El fogom mondani... Imént én is azzal hagytam abba, hogy: — majd. El kellett volna fogadnom hát a halogatását. Mégis: a hajdani tanítvány tartozott azzal Rádai Alfonznak, vagy a messze-múlt idő pátosza, a távolság szentesítette apám helyett apámmá, hogy igenis beszélni kényszerültem róla: — Egyetlen fix pont maradt az életében: a házasságközvetítő. Többet tulajdonképpen nem is akartam mondani róla. Ö azonban egyszerre, néhány pillanatra, egészen megváltozott. Fölugrott mellőlem, kifutott a tó beton kávájáig, és egy marék kavicsot belevágott a vízbe. A fröccsenéstől megijedt és gyorsan visszamenekült a pádhoz. — Miféle házasságközvetítő?! — Naponta kétszer. Délelőtt tízkor, délután négykor. Hétköznapjainak a biztos percei. — Nem értem! — Dehogynem. Mindenkinek vannak percei, melyekhez az egész napot igazítja. Amelyekbe meg tud kapaszkodni... Ahogy te délben a gyerekeidet várod. Sírt, és megfoghattam a vállát, haja az arcomhoz ért. Hihetetlen, mert a tudásnál biztosabban tudom, hogy azóta nem sírt. Ahogyan az is hihetetlen, hogy akkor, a fekete pokróccal a vállán, amikor még a villamosok is csak néhány mellékvonal itt-ott helyreállított szakaszán tudtak megindulni, vonattal pedig ki-ki a szomszédba próbálkozott legföljebb, batyuval meg kosárral: — ő minden nélkül, szerelvényről szerelvényre mászva, vagonok mélyén kuporogva, állatok és lucs'kos krumplikupacok között vacogva, katonák és éhezők elől bujkálva, határokon és nyílt sebeken kúszva át, végül is eljusson, ahová akart, és megtalálja, akit remélt... Három hétig tartott. S mindebből csak annyit tartott meg, különben vállrándításra sem érdemes az egész: — Egyedül maradtam volna ... S akit remélt — ő volt az egyetlenegy?... Öt találta itt meg, akit Rádai Alfonz annyira nem akart? — Különben egyedül maradtam volna ... Nem sírt sokáig. Púderral, krémmel nem igazított helyre semmit. — Pedig hogy féltél — emlékeztetett —, amikor majdnem bedőlt ránk a fal . . . — Nem féltem ... — De, de!... Ügy reszkettél, az egész ház rázkódott, a világon minden remegett... A tiéd lettem akkor?.. . Mert úgy szorítottál; nem szoríthattál ilyen rémülten, ilyen menekülőn, ilyen ... élni akarón semmi mást... istenem, úgy akartál élni, úgy kapaszkodtál a mellembe ... azt hittem, soha nem maradok egyedül . . . Akadozva kereste a szavakat: görcsösen akarta, hogy egyenként és nagyon megértsem mindegyiket. Némelyiknek a felhangjában nem is volt egészen biztos, különben nem ismételte volna úgy, mintha csak két kéz épp hogy egyszer előfordult összetalálkozásáról beszélne: (Folytatása következik) SORBAN ÁLLÁS A BOLDOGSÁG KAPUJA ELŐTT Szüret előtt van az esküvő 1580-szor csendültek fel a Nászinduló akkordjai tavaly Pécs három kerületének házasságkötő termeiben. A házasságkötések legdivatosabb színhelye a Hu~ nyadi úti boldogság háza. Az 1580 esküvőből itt 943-at bonyolítottak le. S Ámor legkedveltebb hónapja? Nem, nem május! Augusztusban csupán a II. kerületben 250 vőlegény és menyasszony mondott „igen”-t. Legtöbben a szombat délutánt választják esküvőjük időpontjául, s ennek érdekében azt is megteszik, hogy a szabály szerinti egy hónap helyett már két hónappal előbb „feliratkoznak", sorbaállva a boldogság kapuja előtt. Dudás — a templomban Karácsonykor Szegeden, az alsóvárosi templom éjféli miséjén nyakába vetett bőrdudájával megjelent egy idős, szikár férfi, s ódon hangszerével régi-régi dallamokat szólaltatott meg. A rövid, mindössze pár perces „koncert" után ahogy érkezett, csöndben távozott. Az ismeretlen „nótafa" a város és környéke, valamint a magyar néprajzi irodalom egyik legismertebb klasszikus alakjának, Csonka Bukusza Ignácnak Szeged körzetében élő leszármazottja volt. Nagynevű előde a század elején a megye legismertebb dudása volt; alakja Tömörkény, Móra és Juhász Gyula révén az irodalomba is bevonult. A karácsony-éji dudakoncert szólistája a sajátos hangszer egyik utolsó mestere. A dudások egykor népes tábora az elmúlt évtizedekben rohamosan csökkent, s az ötvenes évek elején már csak néhány „utolsó mohikánt" tartottak számon. Az egyszerűsége ellenére is többféle szerkezetű zeneszerszám karrierje annak idején a nyájőrző pásztorok körében kezdődött, majd a főúri zenekaroknál, a királyi udvartartásoknál folytatódott, s végül a szegénysorsú gazdasági cselédség szórakoztató instrumentumaként zárult. Tájanként változott a neve: a szegediek ajkán „bürduda", ritkábban „kecskeduda", „juhászduda”, másutt „dernyó" néven emlegették. Manga János, a dudák tudományos kutatója szerint ez a hangszer a magyar népi élet sajátos színfoltja volt: lakodalmakon, táncmulatságokon, névnapokon és disznótorokon egyformán ott lehetett látni. Különösen a szegényebb családok menyegzőin csendült fel a hangja, míg a cigányzene ki nem szorította. A századeleji dudavirtuóz kései leszármazottja most alighanem utoljára szólaltatta meg a nyilvánosság előtt egykor népszerű hangszerét, amely előbb-utóbb beköltözik a muzsika muzeális emléktárgyai közé. Oláh Béla
