Dunántúli Napló, 1974. december (31. évfolyam, 329-357. szám)
1974-12-01 / 329. szám
e Dunántúlt napló 1974. december 1., vasárnap „Megy az isten, porzik az út utána...” Cigdnyzenésze/c A mikor Csirke úr felhúzta nadrágja szárát azon a lábán, amelyikkel a taktust verte a konyhakövön, láttam, hogy fekete női harisnyát visel, de ez a harisnya nem simult, hanem lebegett a bokáján abból kifolyólag, hogy a lyukat eltűntendő az orr-részt mindig belehúzta a talpa alá. Ez a felismerés engem röhögésre késztetett, ami persze egy hét esztendős gyereknél még elnézhető. Csirke Béla cigány- prímás kint lakott a győri „Tria- non-telepen”, onnét gyalogolt át a város innenső széli csórótelepére, a budai-barakkváros- ba, hogy engem hegedűre tanítson apámnak mindig is kiszámíthatatlan ötletére. A Csirke család eléggé népes volt, szanaszét játszottak különféle alsóbb-rendű szórakozóhelyeken, beleértve a Márton-napi búcsút is, amikor a silányabb felkészültségű „Csirkék" repertoárjából már csak a házalásra futotta. Fényes helyekre soha nem tudták bemuzsikálni magukat, pedig a Bélának örök álma volt, hogy egyszer egy nagyon nagy zenekart alakít, ő pedig kiáll eléjük fényes fazonú szmokingban, álla alá veszi a hegedűt, szépen, egyenesen fogja majd tartani, emelt fővel, „mert a hegedűt, fiam, nem lehet lógatni, mint a szőlősgazda a lopótököt . . és akkor tessék csak meghallgatni azt, hogy ,,.. . Mi lett a sok nóta vége, kivitték a temetőbe ...” Ki is vitték tüdőbajjal, és ami neki nem, a fiának sikerült: negyven cigányzenész előtt prí- máskodva búcsúztak a sírjánál. E szembe mindez onnét jutott, hogy Géza és zenekara a „bal kettes"-en ülő vendégseregnek játssza a Nótóskedvűt. Mert a dalok minduntalan fölpiszkálnak valamit az emberben. Nekem elég gyakran voltak kellemes ügyeim a cigányzenekarokkal — s várhatóan még lesznek is —, csupán az rejtély számomra, ki az az okos, aki néhány szórakozóhelyen eképpen fogalmazza a táblára írott regulát: „Hangosan énekelni tilos,..!" Hiszen még a templomban sem lehet halkan énekelni, hát még egy zenés helyen. A nótázás szépen összehozza az embereket, akárcsak teszem fel a futballmérkőzés, ahol is a legtisztább demokratizmus érvényesül, miszerint a gyepmestertől a polgármesterig mindenki egyformán üvölt. — Nem így van, Géza? — Van benne valami. Tehát nem ad teljesen igazat, így is jó, elvégre üzleti szempontok is vannak, amelyeket a zenekarnak figyelembe kell vennie. A z ám, az „üzleti szempontok" ... A nótás fellegekből szálljunk csak le a földre és mindjárt meglátjuk, miért félő a vidéki cigány- zenekarok elsorvadása. Még a hatvanas évek első felében a cigányzenész napi gázsija pontosan 18 forint volt, a tánczenészeké 47 forint. Hogy ennek ellenére az „öregek" mégis a pályán maradtak? — Ez az életük. A pályát hat esztendős korukban kezdték, amikor az apjuk először adott kezükbe hegedűt, amelytől évtizedek múltán megválni nem lehet többé. Ez az ő világuk. Dörömböző Gézától kérdem, hány cigányzenekar működik a megyében. Azt mondja, nem sok, itt Pécsett játszik a Szalai Dodi (Tettyén), aztán a Szirmai Feri (Kazinczy- étterem), és még egy-egy zenekar Harkányban, illetve Komlón. — Több nincs? — Nincs. — És a fiatalok? Szalai Béla csellista: — Szervezett utánpótlás csak Budapesten folyik. A Rajkózenekar a bázis, összeszednek minden lehető tehetséges fiatalt, éveken át tanítják őket, közben bekerülnek a KISZ Rajkó-együttesébe s amikor onnét „kiöregednek", már a fővárosban maradnak. Vidékre egy sem jön vissza. Dörömböző Géza: — Az OSZK-val közösen tehetségkutatást végeztünk mi is a megyében, de eredménytelenül. ' Kustánczi Elek cimbalmos: — Két fiamat taníttattam zenére, aztán tizenkét esztendős korukban abbahagyták, elvégezték a középiskolát, érettségiztek, szakmát tanultak, ma pincérek. A mi hivatásunk nem érdekli őket. . . — Talán az anyagiak miatt? — Nem mondhatnám. A mi zenekarunk „A" kategóriás, napi százas a gázsink, a prímásé száznegyvenöt forint. Persze általában huszonöt-huszonhat munkanapra értendő ez. — És a borravaló? — Van. Hol több, hol kevesebb, vagy éppen semmi. Mindegy, anyagiakra nem lehet panasz. L egendákat hallani néha egy-egy neves prímás értékes hegedűjéről romantikus történetekkel körítve. Dörömböző Géza „csupán” egy olasz mester hegedűjével szerénykedik, aminek becsült értéke 20—25 ezer forint. Az igazi, jó hangszerekért egyébként is szép összeget kérnek. A zenekar többi tagjainak hangszere is tízezreket ér. Körülbelül 50 ezer forint egy cimbalom, amelynek 165 darab húrját legalább másfél évenként illő kicserélni és ezt három-négyezer forinton alul aligha lehet megúszni. A cselló húrozása 320 forint, a bőgőé 520 forint, a hegedű négy húrja „mindössze” 160 forint. Sokan esküsznek az osztrák Tomastich cég gyártmányaira. Kitűnő minőség, de meg is kell fizetni. A húrozás rendszere gyakran a muzsikus igényességétől függ. A húr — bizonyos idő múlva — „elfárad”, „fals" hangot ad. Dörömböző Géza mondja: „Ha egy elpattan, a másik hármat is ki kell cserélni az összhang miatt..." — Úgy vagyunk mi is, mint a jó szakember, csak kiváló szerszámokkal lehet jól dolgozni. Egy nagyszerű rózsafa vonó kétezerötszáz forint, de az ember áldoz rá, ha szép dalokat akar kicsalni a hegedűből. — Mitől jó egy vonó? — Nehéz ezt röviden megmagyarázni. Függ fájának minőségétől, súlyától is. Pécsett ismert, jó prímás volt a Banka Pista bácsi. Ő pontosan 95 lószőrt húzott be a vonóba, azt mondotta, az a legmegfelelőbb. Lehet, hogy igaza volt. — Gondolom, lószőr van elég, nem? Szalai Feri legyint: — Nehéz beszerezni. Általában külföldről kapjuk. E gyszer valaki kiszámította, hány cigány- és tánczenekar indult el Baranyából külföldre különböző időtartamra szóló szerződések jegyében. Meglepő szám jött ki. Dörömböző Géza zenekara leszámítva a drezdai kétszer féléves szereplést, többnyire néhány napra „szakad el" a hazai közönségtől. — Ajánlatokat mindig kapunk, például Hamburgból, Hannoverből, de a nyugati menedzserek minden esetben legföljebb három zenészre tartanak igényt. — És? — És mi nem válunk szét azért, hogy néhány hónapig esetleg magasabb jövedelemért muzsikáljunk — mondja Dörömböző Géza. — Nagyon jól összeszokott együttesünk van és . . . nagyon jó barátok vagyunk. — Tulajdonképpen hány dalt, vagy mondjuk, hány számot tud a zenekar? Elnézően mosolyognak. A kérdés eléggé naiv. — Lehetetlen még csak becsült számot is említeni. Nem tudjuk. Játszunk népdalt — az manapság ismét divatba jött — aztán cigánydalt, magyar nótát, német és délszláv dalokat, aztán operetteket. . . és . . . Mit is mondjunk? Most tanulunk francia számokat, amelyeket mellesleg még nem tűzött műsorára egyetlen cigányzene- kar sem ... — „Tanulnak"? Hol és mikor? — Hetente egy délelőtt kötelező továbbképzés folyik, amelyen több zenekar vesz részt. Ezenkívül még két délelőt- tön próbálunk mi külön, vagy a porcelángyár kultúrházában, vagy valamelyikünk lakásán .. . — Az örökös éjszakázást persze soha nem lehet megszokni... — Csak elviselni lehet. Csütörtökön van szünnapunk, tévézünk, vagy egymást meglátogatjuk családostól. Mindenesetre éjfél előtt akkor sem tudunk lepihenni, megszoktuk a kései fekvést. A késő éjszakai, vagy kora hajnali utcák viszonylag néptelenek. A nagyon korán kezdők — buszsofőrök, vasutasok, árukihordók, újságárusok — sietnek munkába, a „kimaradozók” ilyen vagy olyan állapotban, de szintén sietnek (sietnek?!) haza, csak a zenészek andalognak lassan, beszélgetve, vitatkozva az utcán, ha meg kellemes az idő, még le is telepednek a padokra. Agyuk zsong, tüdejük tele füsttel, ruhájuk, bőrük do- hónyillatú . . . Levegőznek. — Milyenek a vendégek? — Vártuk a kérdést. Nem lennénk muzsikusok, ha nem szeretnénk „a Vendéget”. Aztán persze vendégje válogatja . . . — Miért van az, hogy a zenészt, de főleg a cigányzenészt sokan azonnal letegezik? Sértő ez, nem? — Nem a mi szakmánk az első, amelyet valamikor mindig megaláztatás ért. Most ez egy rossz szokás. Mit tehetünk? Ha látjuk, hogy jószándékból, talán kedvességből tegez a vendég s ehhez még emberileq viselkedik, egy szót nem szólunk. De előfordul, hogy visszautasítjuk. A divatos nótákat jómagam is meguntam az idő alatt, amíg Gézáéknál ültem az Olimpiában. És a zenekar? Amikor egyetlen este huszonötször játsszák az Akácos utat? Meg a Vén cigányt legalább hétféle variációban, mert így kéri a vendég? Aztán a Kis Petrovom? — Ez még semmi. A Röpülj páva óta nem volt méa olyan este, hogy ne kérték volna a „Látod édesanyám . . című dalt! A Nótáskedvű volt az apám-tól pedig már-már szívbajt kapunk! E ttől aztán hamar elszomorodtam, mert én is éppen ezt akartam kérni a zenekartól, de aztán fölvi- dultam; bármilyen „tágas" is Dörömbözőék repertoárja, van egy dal, amit biztosan nem tudnak. — Olyan nincs! — felelik. —- Hát akkor azt, hogy: „Megy az isten, porzik az út utána . . . Betért közben egy faluszéli csárdába . ..!" Nyertem. Rab Ferenc KENDE SÁNDOR ^Twicőg 27. S az első szava az egészhez az volt, hogy hívjam meg, ha kedve van a taljánnak ahhoz, hogy családi körben vacsorázzék. Tea, fasírozott, semmi különös, és kényelmesebb a cukrászdánál, meg az utcai búcsúzkodásnál is. Ebből megértettem, hogy titokban Hedvig mégiscsak árulkodott. Ragyogó szemét soha nem vette le rólam Dario, még akkor sem, ha másra kellett figyelnie, s a sok-sújtásos egyenruhában úgy bókolt, mint egy fejedelem. Ahogy benyitottam vele először a szobánkba, Hedvig a bemutatkozását szinte el se fogadta, cinkosan arra célozva, hogy hiszen ismerik már egymást! Mutogatott is valamit, le, a kapualj felé, de tettetett jókedvét inkább csak epe fűszerezte, nem cukor. + . . . Anyuról nem volt a legtisztább a véleménye. Nem ismerte, de színpadon már látta, így tulajdonképpen előbb volt hozzá szerencséje, mint hozzám. De ezt a „szerencsét” harsogó, jellegzetesen olasz nevetés közben mondta, gyors köröket rajzolt a levegőbe, és ingatta a fejét. Persze, ez az ő prüdériájuk, ez az olasz álszentség, az az isteni buta jámborságuk! — ilyeneket vágtam rajongó fekete szemei közé, és talán ösz- sze is karmolom az arcát egy perc alatt, ha megértettem volna pontosan, mit szokás mondani náluk a színésznőkről! Hiszen ha tudná ez a buta szépfiú, hogy éppen Cornides Mia az, aki az ő pártján áll, mindenkinél inkább, és mindenkivel ellentétben! Igen, anyu néha rettenetesen igazságtalan, mert bár Santi urat még nem is ismeri, de látatlanban már neki szurkol — miért?! — mert Hanga Miklósból úgyse lesz semmi! Tegnap is összevesztem anyuval, például tegnap is, mert mi a baja Miklóssal?! — Baj, ugyan miféle baj, neki teljesen mindegy, csak az ilyen szomorú emberből nem lesz semmi! — Hiába tiltakozom, hogy nem igaz, nem is szomorú; — én tudom, hogy az, jelenti ki szá- zadszor is, és kinevet.. . Az olaszok meg azt hiszik, hogy kézcsókkal és ámuló tekintettel mindent el lehet érni?! ... És hogy kézcsókkal meg ámuló tekintettel a bocsánat mindenért kiérdemelhető?! ... 4. Megjelent Hanga Miklós. . Csöngetés. Vasárnap délután. Apa lepihent odaát. Ebéd utáni szundítás. Vilma és Hedvig budai sétára vagy valamilyen kiállításra ment. Futottam hát ki a csöngetésre — ő állt az ajtóban. Ilyen váratlanul! — Most?! Egyenesen a laktanyából?! Vagy a vonatról?! Vagy honnan?! Nem?... Reggel óta?... — miért nem csöngetett reggel?! villant, hoqy- ha reggel, akkor ez egy pillanatig nem esett egészen jól, de éppen csak át- — addigra azonban katonásan meghajtotta magát az ajtóban, és felém tárta a karját. Milyen csinos, milyen kemény, milyen karcsú volt! Mindig is egyenruhában kellett volna járnia! — Mutassa magát!... Ezt hívják extrának? „Cúgos" cipő, fekete nadrág, a varrásában vékony piros csíkkal, magas gallér, súj- tás, paroli, fényes derékszíj, fényes gombok! Kétszer-háromszor végigpásztáztam, föl, le, még egyszer, ahogy egy fess hadapródnak kijár. Ö meg állt az ajtóban, tárt karral még mindig. — Hát tisztelegjen legalább! Mutassa, hogyan kell! Ekkor azok a tárt karok elértek, s én odaszorultam a melléhez. Az ajtó szárnya lassú eltökéltséggel mozdult, egyre szőkébb résen bocsátva be a külvilágot. — Mutassa magát. . . — Te, kis vörös ... — lehelte a nyakamra. Szerettem volna az arcába nézni. — Csillagja még nincs is? — próbálkoztam. — Volt is .. . és nincs is .. . — Hogyhogy nincs?! — Majd egyszer elmesélem .. . És éreztem, hogy megindul a váliamról az egyik keze, a mellemet akarja megfogni, és nem szorít már, és mégse tudok mozdulni, és nem akarok mozdulni. (Folytatása következik.) 1944. december 2-án az immár felszabadult Szegeden megalakult a Magyar Nemzeti Függetlenségi Front. A Függetlenségi Front, amely az időközben újjászervezett Magyar Kommunista Párt, a Magyar Szociáldemokrata Párt, a Nemzeti Parasztpárt, a Független Kisgazdapárt, a Polgári Demokrata Párt és a szak- szervezetek erőit tömörítette, elfogadta a kommunisták „Magyarország demokratikus újjáépítésének és fel- emelkedésének programjáét. A program gyökeres külpolitikai fordulatot követelt. Azonnali bekapcsolódást az antifasiszta koalícióba, fegyveres szembefordulást a náci Németországgal és hazai nyilas csatlósaival. Leszögezte, hogy „a legmesz- szebbmenő támogatást kell nyújtani a Vörös Hadseregnek, amely kiűzi a magyar földről a német elnyomókat”. Kinyilvánította az eljövendő demokratikus magyar külpolitika alapelveit: a szoros barátságot a Szovjetunióval és a környező demokratikus államokkal; a volt uralkodó osztályok soviniszta és revíziós irányzatának végleges feladását; az antifasiszta világkoalíció an- qolszász hatalmaival kialakítandó jó kapcsolatokat. A belpolitikában a program célul tűzte ki a demokratikus szabadságjogok biztosítását, a fasiszta és a népellenes szervezetek feloszlatását, a közigazgatás és a fegyveres testületek megtisztítását a fasiszta és a népellenes elemektől. Az ország demokratikus átalakításának alapvető feltételeként széles körű földreformot helyezett kilátásba és előiránvozta a nagytőke állami ellenőrzését, az ener- qiaforrások államosítását. Célul tűzte ki a tökéletesebb szociálpolitika megvalósítását is. A Front programja a legfontosabb és legsürgősebb belpolitikai feladatnak az új, demokratikus államhatalom megteremtését tekintette. Sürgette, hogy a demokratikus pártok megbízottai- ból és antifasisztákból alakítsanak minden helységben nemzeti bizottságokat, és a bizottságok a Magyar Nemzeti Függetlenségi Front helyi szerveiként működjenek. Síkraszállt a nemzeti bizottságokra támoszkodó Alkot- mányozó Nemzetgyűlés és a Front ideiglenes kormányának megalakulása mellett. Ez a nemzeti, demokratikus és antifasiszta program alkalmas volt a magyar társadalom különböző rétegeinek, az alapvető osztályoknak a tömörítésére. A gyors nemzeti összefogás lérejötte — mert ez történt —, egyértelműen a demokratikus erők sikere volt és igazolta a kommunista párt megfontolt, a nemzet közös érdekeit hanqsúlyozó politikát. Mindamellett ez az politika mélységesen elvi jellegű volt, hiszen a Komintern híres 1935-ös VII. kongresszusának (ez hirdette meg a népfrontpolitikát) szellemében járt el. A Márciusi Front, a Történelmi Emlékbizottsáq, a Magyar Front kezdeményei után meqalakult Magyar Nemzeti Füqqetlenségi Front- a koalíciós idők egységfront-szervezete — ezen a néven 1949-ig működött. A fordulat évét követően a népi demokratikus viszonyokat védelmező és a szocialista átalakulást igénylő Függetlenséqi Népfronttá alakult át. Ez utóbbi szervezet pedig közvetlen elődje volt a szocializmus építésére szövetkezett dolgozók 1954-ben megalakult Hazafias Népfrontjának.
