Dunántúli Napló, 1974. december (31. évfolyam, 329-357. szám)
1974-12-25 / 353. szám
Biztonságunk a KGST Hazánk - külkereskedő ország, korántsem újkeletű jellemzője ez gazdaságunknak; ismeretes, hogy a lábon ballagó export — a határainkon túlra hajtott szarvasmarha -, amelyet évszázadokkal ezelőtt élt exportőreink, a hajtők, tehát a hajdúk serege kísért, nem csekély mértékben befolyásolta történelmünket. A históriai előzmény azonban mindössze jelkép, napjaink külkereskedelme aligha hasonlítható korai előtörténetéhez. változás A külkereskedelmi forgalom száguldóén gyors emelkedése, egyszersmind szerkezetének minőségi változása, az utóbbi évtizedek világgazdasági folyamatainak jellegzetes vonása. A külkereskedelmi forgalom — mindeneSkelőtt az iparilag fejlett vagy iparukat éppen 'kiépítő kis- és középméretű országokban — általában lényegesen gyorsabban nőtt, mint a nemzeti jövedelem. Ez az irányzat jellemezte a mi fejlődésünket is: az ötvenes évek első felében a nemzeti jövedelem 1 százalékos emelkedésére a külkereskedelmi forgalom átlag 1,25 százalékos, majd a hatvanas évtizedben 1,84 százalékos növekedése jutott. Közismert, sokszor idézett arányszám, hogy a nemzeti jövedelmünk mintegy 40 százaléka a külkereskedelem közvetítésével keletkezik, ami népgazdaságunk rendkívül erőteljes világgazdaság-érzékenységét fejezi ki. Szükségképp következik ez abból, hogy a gyors ipari fejlődés nagymértékben növelte az ország gép- és anyagbehoza- tolát, amit természetesen — o külkereskedelmi mérleg egyensúlya érdekében —, megfelelő mértékben növekvő exporttal kellett fedeznünk. Ehhez még hozzátehetjük, hogy hagyományos export áruink — agrártermékeink — a hatvanas évtized •léjéig szűkösen álltak rendelkezésünkre, részint a gyorsan növekvő hazai fogyasztás, résziint a mezőgazdasági termelés viszonylag lassú fejlődése miatt. S bár a hatvanas évtizedtől mindmáig növekvő meny- nyiségben exportálunk mező- gazdasági termékeket, gazdasági fejlődésünk import igényeit ezzel természetesen aligha fedezhetjük. A külforgalomból származó legfontosabb — nevezetesen: ipari — bevételi lehetőségeinket, némi egyszerűsítéssel, így jellemezhetjük: kevés a nyersanyagunk, energiahordozónk, következésképp, abból élünk, hogy anyagot vásárolunk, okosan, gazdaságosan feldolgozzuk és a munkáskezekkel, szellemi tőkénkkel értékesebbé gyarapítód árut késztermékként itthon és külországban eladjuk. Ám éppen ez az a pont, ahal a tőkés világgazdaság mind súlyosabb válságtünetei érzékenyen hatnak a mi gazdaságunkra is. Az anyag behozatal és a késztermék kivitel teljességgel megbillent árarány- helyzete okozza a bajt — de mielőtt erről részletesebben szólnánk, célszerű néhány vázlatos körvonallal ábrázolnunk világgazdasági helyünket és Hazánk és a világgazdaság ■ ’ • ___________ ..' ' ' . . A tőkés nyersanyag-árszint 100-ról 1415-re emelkedett helyzetünket, külkereskedelmi kapcsolatrendszerünket. Köztudomású, hogy külgazdasági kapcsolatainkat, a nemzetközi munkamegosztásban betöltött szerepünket alapvetően a KGST együttműködés, az erőteljesen kibontakozó szocialista integráció határozza meg. A Központi Bizottság kongresz- szusi irányelvei erről szólva hangsúlyozzák: „Előrehaladásunk alapvető feltétele a szocialista nemzetközi gazdasági összefogásban rejlő lehetőségek teljesebb kiaknázása. A Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsának keretében segítjük a szocialista gazdasági integráció kibontakozását, a komplex program valóraváltását. Főként a termelési együttműködést és kooperációt, valamint a szakosodást és a tudományos-műszaki együttműködést szélesítjük, mindenekelőtt a Szovjetunióval és a KGST többi tagállamával.’' Fontos erről szólva rámutatnunk az integrációs program fokozatos megvalósításának folyamatára, az ebből származó előnyökre. A KGST országdkhoz, elsősorban a Szovjetunióhoz fűződő kapcsolatainkat ugyanis napjainkban már nem csupán az jellemzi, hogy külkereskedelmi forgalmunk kétharmadát a testvéri szocialista országokkal bonyolítjuk le, biztonságos, tervszerű keretekben. Rendkívül jelentősek azok a változások, amelyekre a kongresszusi irányelvek is — amint az imént olvashattuk —, nyomatékosan rámutatnak, s amelyek a nemzetközi gazdasági kapcsolatok korszerű irányzatainak megfelelőén, mind jobban meghaladják a hagyományos, úgy is mondhatnánk: adok-veszek jellegű, export-import típusú együttműködést. Bár az integrációs program hosszú távra, 15—20 esztendőre szól, a legutóbbi néhány évben már mind erőteljesebben kirajzolódtak az együttműködés minőségi változásának körvonalai. Az érdekek egyeztetése Az integráció térhódítása az érdekek egyeztetésének olyan fokozatos rendszerét jelenti, amely a kölcsönösség elvét érvényesítve, lépésről lépésre közelíti egymáshoz a tagországok népgazdaságait. E közelítés alapvető eszközévé vált a népgazdasági tervek egyeztetése, -ami különösen a kis- és középméretű országok számára ígér rendkívül nagy előnyöiket. A tervek egyeztetése ugyanis nyilvánvalóan növeli a gazdasági előrelátás megbízhatóságát, stabilitást és folyamatosságot ad, hozzájárulva a termelőerők hatékony kihasználásához. Sokrétűbb kapcsolatok Sokrétűbbé váltak a KGST országokkal kiépített termelési kapcsolataink is. A közelmúlt években, a világpiac változásaival összefüggésben, előtérbe kerültek a nyersanyag és energiaszükségletek kielégítésének új módszerei. Megjegyezhetjük, hogy a mi ipari fejlődésünk nézőpontjából különösen fontos ez; külkereskedelmi forgalmunk áruszerkezete, amelyben az anyagjellegű termékek behozatala mintegy 50, kivitele pedig mindössze 20 százalékkal szerepel, jól érzékelteti ezt. A kiépülő új, közös fejlesztésre irányuló kapcsolatok mindenekelőtt azokra az energiahordozókra és nyersanyagokra összpontosulnak, amelyekből így lehet a távlati szükségleteket is kielégíteni. Ilyen — számunkra elsőrendű jelentőségű — program az orenburgi gázvezeték megépítése; a KGST-döntés, hogy a szovjetunióbeli Vinnyica és Albertirsa között 750 kilovoltos távvezeték épül; együttműködésünk a vastartalmú nyersanyagok és egyes ferro- ötvözetek kitermelésének, előállításának közös fejlesztésében, o cellulóz és papíripar anyagellátását célzó üzem építésében. Kapcsolataink új vonásait jellemzi, hogy 1973 decemberében három KGST méretű nemzetközi vállalkozás létrehozásáról írtunk alá egyezményt; a textilgép gyártást, az atomerőmű építést és elektromosipari termékek előállítását szervezik ezek az együttműködő — s iparunknak megrendelést, illetve korszerű gépeket, berendezéseket szállító — nemzetközi vállalkozások. Mindez — ha csupán körvonalokat ábrázolva is —, érzékelteti, mit jelent az a folyamat, amely a hagyományos áruforgalmi együttműködést mind szé- leskörűbben meghaladva, népgazdaságunkat, termelőerőinket korszerű külgazdasági, munka- megosztási szálakkal fűzi o világ leggyorsabb ütemben fejlődő-növekvő gazdasági integrációs tömörüléséhez. A csere veszteséges Ha ezt pontosan értjük, érzékeljük: csak akkor közelíthetünk valósághűen azokhoz a gondokhoz, amelyek a tőkés világgazdaság válságtüneteiből hozzánk is átszüremlenek. Ez a gond, amint már utaltunk rá, abból származik, hogy bár külkereskedelmi forgalmunknak csupán a harmada köt bennünket a nem szocialista világhoz, az úgynevezett cserearány számunkra hátrányos változásai jelentős veszteségeket akoznak. A cserearány-mutató közelebbről azt jelenti, hogy exportált termékeink áremelkedése sokkal mérsékeltebb, mint a behozott áruk drágulása, e két árszínvonal tehát hátrányunkra változott. E változások jellegét hadd szemléltessük néhány ténnyel. Bár nyersanyag és energiahordozó igényeinket csak csekély arányban elégítjük ki tőkés Importtal — a nyersanyagárak viharos növekedése így is nyomasztó többletkiadásokat okoz, hiszen az alapvető nyersanyag- árakat összegezve jelző, úgynevezett Reuter-index (amely 1931. szeptember 18-i alapon már az akkori tőzsdei jegyzések árszintjét tekinti 100-nak), 1971 januárjában 549-en állt, 1973 decemberében 1357-re szökött fel, majd 1974 januárjában 1415-ös iázgörbe-növe- kedést mutatott. Gondjaink tehát a világirány- zatbál következnek, amely a cserearányokat egészében a nyersanyagok javára és a feldolgozott termékek kárára módosította. Ez — tényszerűen — azt jelenti, hogy tőkésirányú külkereskedelmi passzívumunknak az idén mintegy 80 százaléka a cserearány romlásából származik. A megoldás módja Ili-Ezt a hatást — jól tudjuk — sokáig a költségvetés védte ki, ám bizonyos mértéken túl ez cligha folytatható. Nyilvánvaló, hogy végül is a költségvetésből folyósított támogatás- szintén a nemzeti jövedelem része — másrészt: ilyen módon a vállalatok kevéssé érzékelik a valóságos körülményeket, s nem is igazodnak eléggé azokhoz. A megoldás, következésképp, csak az lehet, amire a Központi Bizottság december 5-i üléséről szóló közlemény utal: a termelési szerkezet átalakításának gyorsításával, a gazdálkodás hatékonyságának javításával, gazdaságosan értékesíthető exportárualapok növelésével kell igazodnunk a világgazdasági folyamatokhoz, másrészt, lehetőségeinkhez képest erősítenünk keli a KGST országokkal való együttműködést a szocialista integrálódás kiteljesedését. Tábori András A kilencedik ötéves tervben a Szovjetunió döntő többségében 3000 köbméternél nagyobb űrtartalmú olvasztókat helyeznek üzembe. A vastermelés ebben az időszakban 85.9 millióról 108,5 millió tonnára nő. A képen: a Karagandai Fémkombinát épülő, 3200 köbméteres nagyolvasztója. Egy régi afrikai mondás szerint a dolgok legrosszabbika, amikor lesújt az éhség korbácsa. Rómában az Egyesült Nemzetek Szervezetének minap véget ért élelmezési világértekezletén az egyik de- csa. Rómában, az Egyesült legátus (százharminc, ország ezeregyszáz képviselője vett részt az üléseken) úgy fogalmazott, hogy „az emberiség legősibb tragédiája, ha az anya nem tud enni adni gyermekeinek”. Sajnos, ez a tragédia az atomkorszakban is jelen van, méghozzá aggasztó méretekben. A FAO, az ENSZ élelmezési és mezőgazdasági szervezete a földkerekség harminckét országát számítja az éhségövezethez: a világon csaknem egymilliórd ember rendszeresen éhezik. Az élelmezési világkonferencia novemberben logikusan követte az ENSZ augusztusi népesedési világérteikezletét: a két téma kétségtelen kölcsöin- hatásban van. A földgolyón félmillió évnek kellett eltelnie ahhoz, amíg egymilliórd ember népesítette be. A mai adatok szerint tizenöt (!) év alatt születik egymilliórd ember és 2000- től — ha addig nem történik változás — kilenc esztendőnként egymilliórd új lakost mond a prognózis. Malthus nem tudhatta Malthus mégis tévedett, méghozzá az egyik legfontosabb vonatkozásban: nem számolt azzal, hogy bizonyos gazdasági, civilizációs és kulturális szint elérése döntő mértékben visszaszorítja a növekedési rátát. A két német állam összesített statisztikájában például a születési és a halálozási arány nagyjából egyensúlyban van; Ausztriában, Belgiumban, Finnországban évi 0,3 százalék a gyarapodás. Kínában 1,8 százalék, az éhségzónákban viszont több mint három százalék. Nemrég még úgy tűnt, hogy az élelmiszer-termelés lépést tart a népességrobbanással. A lakosság növekedésének viló- átlaga 1950. és 1970. között 2,5—2,7 százalék volt, az élelmiszertermelés növekedésének évi rátája pedig elérte a 3,1 százalékot. Méghozzá nem elsősorban az eke alá kerülő új területekkel, hanem a módszerek korszerűsítésével. Két évtized alatt negyven százalékkal (J) nőtt a világ öntözött területeinek nagysága. A világon 1938-ban tízmillió 1970-ben 80 millió tonna műtrágyát használtak fel. Az amerikai és a kanadai kormányzat prémiumot fizetett azoknak a farmereknek, akik parlagon hagyták földjeiket. A hatvanas években úgy tűnt, a fejlődő országok jórészében hódit „a zöld forradalom”, a mezőgazdaság eredményes korszerűsítése. Abban az időszakban a világ élelmiszer-tartalékai 125 és 154 millió tonna közötti mennyiséget képviseltek, vagyis a glóbusz évi gabonaszükségletének mintegy 18 százalékát. Ez annyit jelentett, hogy az emberiségnek abban az évtizedben 66 napi élelemtartalék állt rendelkezésére. Vészjelzések Aztán megváltozott minden. Mindenekelőtt az időjárás. Elmaradtak az aranyat érő monszunok; Afrikában, elsősorban a Szaharától délre, a Szahel- övezetben sok éves szárazság következett. 1973-ra az árak kétszeresükre emelkedtek, majd még tovább nőttek, amikor kiderült, hogy az időjárás még az észak-amerikai mező- gazdaságot is komolyan sújtotta (a kukorica-termelés 16, a szójababé húsz százalékkal esett vissza). Éhes vagyok... A fejlődő országok költség- vetését megrázkódtatták a magas élelemárak, Észak-lndió- ban és Közép-Afrikában kitört □ z éhínség. Aztán jött az olajválság és az áremelkedések láncreakciója. A fejlődő országok óriási áldozattal végrehajtott „zöld forradalmához", a mezőgazdaság korszerűsítéséhez energia- forrásra, műtrágyára volt szükség és korszerű vegyszerekre is — hirtelen mindez elérhetetlenné vált az éhségzóna országai számára. A világ nagy területein újra megjelent és ősi kegyetlenséggel sújtott le az éhség korbácsa. „Gabonabank?” Ilyen körülmények között ült össze november 5. és 16. között a római konferencia. Melyek voltak az ott elhangzott lényegesebb javaslatok? 1. Hórommilliárd dolláros pénzalapot kell létesíteni azonnali gabonavásárlásra a legínségesebb körzetek szenvedői számára. * 2. Felszólítják a kormányokat: növeljék beruházásaikat a fejlődő országok mezőgazdaságaiban. 3. Állandó nemzetközi „ga- bonatartalék-bankot" kell létrehozni és katasztrófák esetén azonnal segíteni. 4. Felszólítják Kanadát és az Egyesült Államokat, hogy „gyökeresen változtassa meg eddigi önző agrárpolitikáját, a szűkölködőkre is gondolva”. Ma még nem lehet megmondani, mi lesz ezeknek a javaslatoknak a sorsa. Számos országban korrupció, társadalmi korlátok, strukturális akadályok légiója teszi nehézzé a legelemibb javulást is. A segítség nem utolsó sorban rengeteg pénzbe kerül. A Szovjetunió nemegyszer javasolta, hogy a nagyhatalmak fordítsák az éhezők megsegítésére a fegyverkezési verseny megállításával felszabaduló összegek jórészét. Lehet, hogy Vlagyivosztok után ez sem elérhetetlen álom többé? Harmat Endre Az éhség korbácsa