Dunántúli Napló, 1974. december (31. évfolyam, 329-357. szám)
1974-12-25 / 353. szám
I Galambosi László: Elefántcsontfehér tetők Elefántcsontfehér tetők, márványhasú hold-csiga, szórják tükrös szikrájukat batyut vivő csacsira. Batyut vivő csacsi szája lilaszirmú tulipán. Mária, menny arany ága, lebeg József ács után. Ej-királynő pártájára feltűzte a hegyeket, hegyek fölé lángcsillagot, lássanak az emberek Rezeg pálmák árnyas tornya. Féltett bárányfej mozog. Nyájat őrző tüzek mellett ébrednek a pásztorok. Ölmos bottal kopogtatva pislognak, zöld csillag ontja üstökösnagy sugarát Köfehér a farkas foga, de a szalma-istállócska védi sovány udvarát. Körbe-körbe pásztorok, csörgő-láncú táncosok. Mulasson a kiskirályka. Páralombos homlokára szög-korona ne virradjon. Emlőadó Boldogasszony, báránybőrök gyapjas sátra leheljen szép fiacskádra nyájmeleget, vas erőt Ne rogyassza a tetőt villámfényű szél-pata. Nő a csillag, égi fa. Három király szakálla ér farkasprém-csizmára, jászol előtt bölcsen áll: Gáspár, Menyhért, Boldizsár. Parancsvivők csődörei nyerítnek, bő lomb alatt lopakodva zokog József, vezeti a szamarat Mária kék köntösében öleli a gyermeket, sárkányfálkák kutatják a tűzbeomló hegyeket. Zsugorodj fény, illanó. Meg ne marja vad kopó fehér ruhás kiskirájykát, (emlőadó édesanyját József ácsot ne mutassad) szomját forrás, könnyű harmat verje. Szegény pásztor, király: Gáspár, Menyhért, hű Boldizsár csizmanyoma, bocskor-pora ne árulja. Sziklák foga tündércsontját ne roppantsa. Ne tépje le töviság fejéről a koronát. Elefántcsontfehér tetők, márványhasú hold-csiga, szórják tükrös szikrájukat batyut vivő csacsira. Kopog a bot a vándorbot, pára-gyolcsos köveken. Mért lármáznak kakasaid aranytomyú Betlehem? Nemes György: MAMA Lehoczki István rajza Megrezzent, amikor észrevette, hogy megfogták a cipőjét. A kisfiú a földön ült; nem játszott, mint a többiek. Bámult előre, nem tudni, hová, jobb keze hüvelykujja a szájában, bal kezével ragadta meg a magasszárú fehér fűzős cipőt, csak egy futó pillanatra, de már el is engedte, s látszólag elmerült az ujjszopásban. Azt hitte, rálépett a gyerek kezére. Lehajolt hozzá. — Hogy hívnak? A kisfiú nem felelt. Ránézett nagy fekete szemével, de egy szót se szólt. — Nem tudsz beszélni? Erre se kapott választ. — Na jól van, majd megtanulsz. — Végigsimította a gyerek rövidre nyírt fejét. — És csak szopd az ujjad, ha jól esik. Másnap a jelenet megismétlődött. A kisfiú mintha csak megérinteni akarta volna, mást nem, hirtelen elkapta a kezét. A kezdeményezés, nyilvánvaló, gyerektől indult ki. Ö most úgy tett, mintha semmit se vett volna észre. Lekucorodott egy kis székre a kisfiú mellett, s mindjárt egy sereg gyerek vette körül. Az egyik kislány az ölébe kéredzkedett, simogatni kezdte meztelen karját, majd megpróbálta kibontani kontyba tűzött hosszú szőke haját; nem engedte. — Gyerekek, akartok megtanulni egy szép dalt? — Akarunk! — kiáltották kórusban. A kisfiú, aki a földön ült, csak nézett, ő nem kiabált. — Nahát kezdjük. A tücsök és a légy lagzijáról lesz szó. Tudjátok, mi a lagzi? — Tudjuk! — kiáltották. — Nos? — Lakzi. — Na jó. Mondjuk, lakodalom, vagy esküvő, azt tudjátok, mi? Mikor egy lány meg egy fiú összeházasodik. Tehát kezdjük. — És szép, csengő szoprán hangján énekelni kezdett: Zöld erdőben a tücsök / házasodni készül, ölelgeti a legyet, / kéri feleségül. A kislány, az ölében nevetni kezdett: — Csücsök. — Nem csücsök, Szilvi (ennek a gyereknek mór tudta a nevét), hanem tücsök. Mondjátok: tücsök. — Csücsök — hangzott kórus-, ban, bár volt, aki csüköcsöt mondott, sőt akadt egy gyerek, aki világosan így ejtette: tücsöcs. — És te, hogy mondod, te feketeszemű? — A kisfiúhoz fordult. A kisfiú ránézett, de nem felelt. A kisfiú nem tudott beszélni. Bella, a főnővér tudta a kisfiú nevét: Falu Ferkónak hívták. — Nézd meg, Kati, a dossziéját. ha annyira érdekel — mondta. A bölcsőde irodájában ez az irat tartalmazta Ferkó rövid életének történetét. A megyei gyámhatóság a gyilkosság és ifjúság elleni bűntett miatt nyolc évi szigorított börtönre ítélt Vanczár Vendel építőipari segédmunkás és élettársa, a kényszer-elvonókúrára rendelt, s ugyancsak ifjúság elleni bűntett miatt fölfüggesztett három évi börtönre ítélt Boros Júlia mind a három kiskorú gyermekét állami gondozásba utalta. Az izgága, alkoholista apa, élettársa közreműködésével, megfojtotta legkisebb, négyhónapos gyereküket. A többi gyereket az anyával együtt állandóan ütötte-verte. - Zsigmondi 18 hónapos, még nem áll, beszélni nem tud. Súlyos pszichés trauma hatásával magyarázható testi és szellemi visszamaradottsága. Nagy szeretettel kezelendő. Új neve: Falu Ferenc. A feljegyzés óta hét hónap telt el, ezek szerint a kisfiú elmúlt kétéves. Kati egyik éjszakás műszakján bement a hálóterembe, és figyelte az alvó Ferkó arcát. Most, hogy nem fénylett nagy fekete szeme, a terem kék megvilágításában az arcocska halottsópadtnak tetszett. Lehajolt, s csak lehelet- szerűen megcsókolta a gyerek homlokát. A kisfiú nem ébredt föl. Ettől fölbátorodott, s fölhajtotta a gyerek takaróját. Mindjárt észlelte, hogy a kisfiú bevizelt. Tiszta pizsamát hozott és átöltöztette az alvó qyereket, aki erre se ébredt föl. Szerette volna, ha Ferkó átöleli a nyakát, de hiába. Még egyszer megcsókolta, most az arcát, aztán eligazította a takarót. Az érettségi még elég jól sikerült. de az egyetemi fölvételi a magyar—könyvtáros szakra már kevésbé. Pedig elképzelte, hogy ül majd a városi könyvtárban, lehetőleg a gyerekkönyvtárban, ő hozzá jönnek tanácsért a kisfiúk és a kislányok, szabad idejében végigolvassa a meséskönyveket meg az ifjúsági könyveket, hogy könnyebb legyen a tanácsadás. Az elképzelésből csak a fehér köpeny maradt és a qyerekek. Ezek a gyerekek ugyan kisebbek, mint amilyeneket maga köré képzelt. De lehet ő még könyvtáros, vagy tanár, egy tizenkilenc éves lány még mindent elérhet. Saját gyerekei is lehetnek. Banditól? Miért ne? Ha elég türelmesen szeretik egymást. Ez persze távolabbi doloq. Elébb le kell, hogy teljék Bandi külföldi ösztöndíjas ideje, mennyi is? Még másfél év, jobb róla nem beszélni. Bandinak szép nagy fekete szeme van. Mindig magán érzi a tekintetét. A bölcsőde vezetősége is hozzájárult, anyu se törődött vele (különben se látja egész nap anyut), hogy arra az egy hét szabadságra kihozza Ferkét. A kisfiú már nemcsak állt. de valamit tipegett is. A mackónadrágban, a kék anorákban, s a füles sapkában nagyszerűen festett: a hideg kicsípte az arcát, a tekintetében mintha volna valamicske fény. Két fotelt összetolt - ez volt egy hétig Ferkó ágya a magáé mellett. Fölment vele a városszéli hegyre, ölében vitte a havas úton. A gyerek a nyakába kapaszkodott, de érezhetőn csak biztonsági okból. A padlásról leszedte régi szánkóját, s nagy szán-túrákat tettek. Ferkó ügyesen ragadta meg a szánkó fogóját, ő meg szaladt, csizmája meg-megcsúszott a havon. Otthon meséskönyvekből olvasott föl a gyereknek, aki szinte döbbenten figyelt két nagy szemével, s csak időnkint vette ki szájából egy pillanatra a hüvelykujját. — Tetszik? — kérdezte. Ferkó nem válaszolt, de a szeme elárulta, hogy érti a kérdést. — Nem baj, majd egyszer válaszolsz, ha már tudsz beszélni. Szopd csak az ujjad, én egy olyan mama vagyok, aki nem bánja, hogy szopod az ujjad. Letelt a hét, Ferkóval együtt tért vissza a bölcsődébe. A gyerek a játékok között totyogott, de szívesebben szeretett a földön ülni és bámulni. Odament a kisfiúhoz, szándékosan megállt közvetlenül mellette. Óriásnak látszhatott, ha a földön kuporgó törpe fölnéz a magosba. Ferkó rátette a kezét a cipőjére. Csaknem ugyanazzal a mozdulattal, mint hónapokkal ezelőtt, de mégsem ugyanazzal. Ez is gyöngéd volt, mint az az első, de valahogy bensőségesebb, bizalmasabb — az összetartozás mozdulata. Kis kezével próbált a lábához férkőzni, ott, ahol a saroknál hézagos volt a cipő. Most is lehajolt hozzá, mint akkor, amikor a gyerek először fölhívta magára a figyelmet. — Mi van, Ferkó? Akarsz valamit mondani? A gyerek csak nézett rá. nem felelt. Odahúzott egy kis széket, közvetlenül Ferkó mellé, s leült rá. — Gyerekek, ne énekeljünk egy kicsit? Nyolcan-tízen is odarohantak. A legszemfülesebb, Szilvi, már kapaszkodott is, hogy az ölébe kuporodjon. De Ferkó megelőzte. Mint a magáét, mint jogos tulajdonát vette birtokába az ölében, a térdén azt a helyet. Az az igazság, hogy mikor észrevette a kisfiú mozdulatát, ő segített is: ne Szilvi, hanem Ferkó fogfalja el ölében azt a helyet. — Most elénekeljük a tücsök és a légy lagziját. Ezt már jól tudjátok. Jó? — Jó! — kiáltották a gyerekek egyszerre. Egy pillanatra megborzongott, mert azt érezte, hogy az ölében ülő gyerek két karja a nyaka köré fonódik, de nem úgy, mint mikor a havas úton hurcolászta. Ferkó lehelete, mely szapora és szabálytalan ritmusú lihegésnek tetszett, forróságával szinte sütötte a fülét. Egy picikét feléje fordította fejét, s biztatóan rámosoly- gott. Ferkó suttogva, rekedten, egyenest bele a fülébe lehelve élete első kimondott szavát, megszólalt: — Mama, — s karjának szorítása görcsös lett. így ült, nyakában mint egy faág a csüngő gyümölccsel, Ferkóval, s vidáman, meghatottam maga is rekedten mondta : — Akkor kezdjük, gyerekek: Zöld erdőben a tücsök ... A z én legemlékezetesebb * 1 jézuskám egy jókora gránát volt. Mennyből érkezett ez is, de csöppet sem mennyei parancsra. 44 karácsony estéjén a képzeletbeli vacsora kellős küzepébe pottyant. Akkor már napok óta erősödött a tél eleji ágyúzivatar, de az igazi égzengés, a város ostroma karácsony estéjén kezdődött. Előrehozták hát az éjféli misét az isten létezésében nálunk alighanem még jobban kételkedő katyusázák, mivel feltehetően úgy gondolták, ha már a németek elvették a vacsorát is a gyerekektől, kapnak hát érte büntetésből egy kis égi csillagszórótáncot, s olyan muzsikát hozzá, amit még nem pipáltak. Mondom: képzeletbeli vacsorát kóstolgattunk épp akkor, nővéremmel főztük a fantázia lá- baskájóban emlékből, vágyakozásból. Nagy menü készült, azt elmondhatom: volt benne zsíros kenyér, volt benne sárga, ropogós, békebeli lángos. Harmadnapja nem ettünk, ízlett hát nagyon ez az ünnepi terüljasz- talkám, még a morzsákat is NÁDOR TAMAS: 0 ÜNNEPI MELLÉKLET elképzeltük a falatozás utánra. Álltunk a konyhában, volt persze, aki üldögélt, nem tudom, mennyien lehettünk, talán tízen, talán tizenöten, lehet az is, hogy ötvenen, százan. Egy szélütött aggastyán furcsa, tagolatlan hangokat hallatott, azt hittem, mókás az öreg, azért csahol. Villogtak a szemek, mert sötét volt és bizonyára soványak voltunk, hogy így elfértünk. Anyám úgy élt akkoriban, mint a nagybeteg gyerek, jártá- nyi ereje sem maradt, alig lélegzett, ült csak a földön és reszketett. Mosdattuk, kézen fogtuk, észre sem vette. Fölmásztam a háztetőre, néztem az égő utcákat, repeszekért kapaszkodtam, mint boldogabb kölykök, ha légyre, másutt persze, más időben. Anyám sosem szólt érte, nem szólt ő akkor semmiért sem. Eljött az apám is egyszer, nagy szürke ember: szürke szemű, szürke arcú, szürke ruhájú, még a megtépett, hasadt szájú bakancsa is szürkéiké tapadt a földhöz. Elment' aztán az apám s láttam, nem szürke már, de hamuszínű. Csak mi maradtunk és anyám, lélekben alighanem ugyancsak elhamvadva. Öltünk vagy álltunk a konyhában, s akkor érkezett meg az én szörnyűséges jézuskám. Kiszakadt a szívem, úgy jött, mellbe taszított, ködöt hozóft. Mire újból feltápászkodtunk, eltelhetett egy perc is. Zokogást hallottam először -vagy sikoltozást, nem tudom már. Csak a bedőlt konyhaajtót láttam, s a folyosó vaskorlátját megtépve, földre taszítva, mintha egy gigászi kéz itt próbálta volna ki mesebeli erejét. Nem mese volt ez persze, csupán csodával határos véletlen: a gránát vízre hajított kavicsként pattogott az emeletek között a földszintig, átszakította a pincefödém tojáshéját és bezuhant egyenest az alattunk kuporgó, robbanáskész német katonai raktárba. A gránát alighanem így gondolkodott: jön még a kutyára dér, hagyjuk ezt a kis arzenált holnapra. Bezuhant hát két lősze- res láda közé és elfelejtett felrobbanni. Jól tette: mi befejeztük a vacsoraálmot, a lőszerraktár pedig — így beszélik — két nappal később, mikor mi már motyóinkat szorongatva más utakon jártunk - nos, a muníció a németekkel s az üres házzal egyetemben a hetedik pokolba röppent. Ma is park van a legyalult házhelyen, játszótér, gyep, s fák férfikorban. Akkor persze minderről sejtelmünk se volt. Csak remegtünk, sírtunk és valaki, talán egy igen-igen öreg asszony, aki a halállal komaságban lévén már meglehetősen ismerte az életet, nos, ez az öregasszony nem sírt és nem sikoltozott, csak csöndben megjegyezte, s némi diadal is volt a hangjában : — Megkezdődött. Nem tudom már pontosan, mi történt később. Mennyezetek szakadtak, üvegfalak röpültek. Fülünkben mégis, mintha harangoztak volna. Kerestem aztán anyámat, de ha csontvázsoványak voltunk is — oly sokan, hogy sehol meg nem találhattam. Sötét folyosókon mentem, barlangszerű szobákon, átléptem testeken: élőkön-e vagy holtakon, ki tudná ma mór azt megmondani. Sötét volt, elsötétítés kint is bent is, a lélekben. Imákat hallottam csak és kezemet, lábamat letépő, lélegzetemet kettéhasító sü- vítéseket. Aztán hirtelen világosság támadt. Egy szál gyertya égett csupán, s ott volt, csudák csudájára anyám, békés Mária- arccal. Ott volt valahonnét a pokol szakadékaiból föltámadt édesanyám, kezében parányi gallyal. Semmi ág volt, de zöl- decske, tüskés, de fenyőé, az volt csakugyan. Valami zsoltárt is énekeltünk, nem tudom, melyiket, csupán arra emlékszem: hitetlen, istentagadó s mégis rajongó, áhítatos éneket. S fa- latnyi kenyérhajat is ettünk, ahogy az már a mesék igazság- tétele szerint kijár az elesetteknek. Weöres Sándor: w Évvég Burkolva nehéz felhőbe, hajol a tél az erdőre. Éjente, aztán naponta, jobban és jobban befonja. Föléje havat takargat, először hamar elolvad, de lassan fehér mintázat keríti mind be a fákat, fölkuszik kopár gallyakra, gyümölcsként súlya lehajtja, domborul sötét tönkökre, mintha ott lakna örökre. Fagyos szél árad, a messzi párákat kővé dermeszti. Félénk napsugár vigasztal: Majd olvad egyszer, tavasszal.
