Dunántúli Napló, 1974. december (31. évfolyam, 329-357. szám)

1974-12-25 / 353. szám

Létbiztonság és előrehaladás A karácsonyi asztal meghitt légköre befelé irányítja az em­ber tekintetét. Enyhülést kere­sünk ilyenkor, s a világgal a családi körből kitekintve keres­sük a kapcsolatot. De a való világ mégis úgy telepszik mel­lénk, úgy vesz részt életünkben, mint talán soha azelőtt. Ilyen­kor sugározza a Tv egyébként is az év egyik leghosszabb mű­sorát, ilyenkor van legtöbb időnk rádió mellett ülni, vastag újságköteget átlapozni: ilyen­kor beszéljük meg szőkébb kör­ben ami foglalkoztat bennün­ket. Ezen a karácsonyon — mind­nyájunk örömére — nem a fe­szült és mind jobban feszülő nemzetközi helyzetről kapunk hírt, — ha maradt is még elég háborús góc. A vészterhes és nyugtalanító fronthírek helyett most inkább a béke irányába végrehajtott „frontáttörés"-röl cikkeznek a lapok — ahogyan például a vlagyivosztoki „csúcs" eredményét néhány nagy ame­rikai újság is kommentálta. Va­lóban, a SALT ll-nek nevezett megállapodás elvi alapjainak lerakása először kecsegtet az­zal a reménnyel, hogy fékező­dik a fegyverkezési hajsza és csökkennek a vele kapcsolatos terhek mindenki számára. Be­érőben tehát a Szovjetunió, a szocialista országok kitartó bé­kepolitikájának kitartó törek­vése. S van már egy közös szó- használat is „visszafordíthatat­lanná tenni az enyhülés irány­zatát”. Ami mindnyájunk szá­mára legfontosabb; a béke ki­látásai tehát jót ígérnek éle­tünkben. De azért világunk képe távol­ról sem idillikus. A „harmadik világ" számos országába most csap vissza a hosszú gyarmato­sítás következtében lefékeződött fejlődés minden következménye: éhínség gyötör tízmilliókat, és az elemi létfenntartási eszkö­zökhöz is alig jutnak további százmilliók. Ha meg a vezető tőkés orszá­gok felé figyelünk — a legcse­kélyebb káröröm érzése nélkül mondhatjuk: jobban hasonlíta­nak olykor migrén-gyötörte em­berhez, mint a „bőség társadal- mai"-hoz, ahogyan nem kis ön­elégültséggel nevezték magukat néhány évvel ezelőtt. Amikor Ford elnököt az egyik amerikai képes magazin szer­kesztői az elmúlt hónapban a kilátásokról kérdezték, azt a nem túlzottan lelkesítő prognó­zist adta: „Ha a kormányzat most megteszi mindazt, amit kell, akkor 1975 második felé­ben fordulhat a kocka. Addigra talán csökkenhet az infláció üteme is. Ha azonban hibásan lépünk — teszi hozzá — 1976- ra potenciálisan rendkívül rossz gazdasági kép alakulhat ki, az infláció legalább olyan magas, ha nem magasabb lesz, mint most és a gazdasági helyzet még bizonytalanabbá válik.” Ami ezt a nem túlságoson optimista helyzetmegítélést to­vább árnyékolja, arra James Reston, ismert publicista mutat ró: „A munkanélküliek száma az Egyesült Államokban 5,5 millió volt, a munkaerő 6 szá­zaléka ... A munkanélküliség a fizikai munkások körében ok­tóberben 6,8 százalékról 7,3 százalékra, a négerek körében 9,8 százalékról 10,9 százalékra emelkedett.” Azt talán már részletezni se kell, hogy mik a következmények máris az USA- nál jóval gyengébb európai tő­kés országokban, mint Anglia, Franciaország és Olaszország, hiszen a napi hírek bőséges tá­jékoztatást adnak e lehangoló statisztikáról. Igaz, a teljes képhez hozzá­tartozik, hogy a világot ma soha addig nem látott arányú mun­kamegosztás köti össze, s így a szocialista országok nemzetgaz­daságainak se közömbösek a további kihatások. S ha ezzel kapcsolatban nekünk is vannak és lesznek gondjaink, alap- helyzetünk azért merőben kü­lönböző a kapitalizmusétól. Ha nem is vagyunk — és nem le­hetünk — sziget a világgazda­ság tengerében, a szocialista tervgazdálkodás, a KGST egye­sített ereje, szoros együttműkö­dése és kölcsönös segítőkész­sége — bárhogy is alakuljanak a dolgok — megőrzi tagorszá­gainak biztonságát és továbbra is megteremti a dinamikus elő­rehaladás feltételeit. Hazai viszonyaink jól tükrö­zik ezt a képet. Mindenkinek van munkája, és mindenki tud­ja: a jövőben is lesz. Valójá­ban annyira távolivá és idegen­né vált fogalmainktól a folya­mat, ami a nyugati országok­ban nap mint nap lejátszódik; munkások és alkalmazottak tömege veszti el munkáját an­nak reménye nélkül, hogy újat kapjon helyette; kis egziszten­ciák tömege megy tönkre és zárnak be boltjaik, műhelyeik, vagy eladják farmjukat. Ilyen lehetőséget latolgatni nálunk elképzelhetetlen, hiszen a szo­cializmus nyújtotta létfeltételek garantálják a társadalmi biz­tonságot és a munkát. Való igaz az is, hogy gazda­sági növekedésünk üteme nem produkál látványosan magas számokat. Fejlesztés-politikánk­ban az arányos, biztos és a hatékonyság növekedésén ala­puló előrehaladásra összponto­sítjuk erőinket. Az élet változá­sai, a minőségi tényezők javu­lása azonban annál kézzelfog­hatóbbak. A gazdasági bizton­ság fokát mutató statisztikai mérés lehetőségeinek legszéle­sebb skáláján is azt az ered­ményt kapjuk, hogy az emberek hosszú távra és bizakodva ter­veznek. Az idei ház- és lakás- építési előirányzatokat túltelje­sítjük. A tartós fogyasztási cik­kek vásárlása minden eddigi­nél nagyobb arányú — kezdve a lakberendezéstől a gépko­csiig, vagy háztartási gépesíté­sig. A fogyasztási struktúra ki­mutathatóan javult, táplálkozás és ruházkodás dolgában is. A reáljövedelmek az utóbbi há­rom esztendőben a vártnak megfelelően növekedtek, jólle­het áremelések is voltak. Igen módszeresen került sor az elmúlt években a társadal­mi rétegek helyzetének vizsgá­latára is, és több nagyjelentő­ségű intézkedés született. A munkások, a nők, az ifjúság, a termelőszövetkezeti tagok, a nyugdíjasok körülményeinek fej­lesztése érdekében fontos gaz­dasági, pénzügyi és jogi dön­tések születtek. Ezek a statisz­tikailag kevésbé mérhető dol­gok, a társadalom tagjainak közérzete1; biztonsága, a szemé­lyes boldogulás feltételeinek javulása szempontjából azon­ban nagyon is fontosak. Mind­ezekhez járulnak most a to­vábbi előrehaladásnak azon té­nyezői, amelyekre az MSZMP Központi Bizottságának Irányel­vei rámutatnak, s amelyek ala­pul szolgálnak az MSZMP XI. kongresszusának munkájához. De természetesen a képhez más is tartozik. A világgazda­sági feltételek romlása önma­gában is azt diktálná, hogy jobb, hatékonyabb és áttekin- tőbb munkával kell amennyire csak lehetséges kiegyensúlyoz­ni a hátrányokat és az ebből adódó elkerülhetetlen vesztesé­geket. Minthogy céljaink nem szorítkozhatnak csupán erre, hanem változatlanul fejlődni és előre haladni akarunk, ez az erőfeszítések növelését követeli. Ha fenn akarjuk tartani a fo­gyasztás színvonalát — és nem csak fenntartani, hanem egész­ségesen és arányosan növelni akarjuk —, akkor a termelés ol­daláról nézve többet, olcsóbban és hatékonyabban kell előállí­tanunk. Azzal mindenkinek tisz­tában kell lennie, hogy export­piacaink igényesebbé, és sok esetben nehezebben megtart- hatóvá váltak mint azelőtt. Gaz­daságunk pedig — éppen a tő­kés inflációs nyomás miatt — a lehető legésszerűbb mértékig takarékoskodni köteles minden­nel, amit devizáért kell besze­rezni. Ennek elbírálása és okos szelektálása a gazdasági szak­emberekre, vezetőkre tartozik. A hozzáállás, a közszellem, a dinamikus gazdasági magatar­tás, a jogos „fogyasztói szem­lélet” kiegészítése a felelős ál­lampolgári szemlélettel és a szocialista „termelői szemlélet­tel", viszont valamennyiünk lec­kéje. Gazdaságunkban — mint ta­pasztaljuk —, megvan a kellő rugalmasság, hogy alkalmaz­kodjék a kialakult új feltételek­hez. Legjobb üzemeink, válla­lataink, amelyek a kongresszus tiszteletére ilyen célok érdeké­ben kezdeményeznek, már sok jó példát mutattak erre. Hiszen a szocialista társadalom lehe­tőségei, minősége, éppen ab­ban rejlik, hogy akaratát, fő erőit és fő figyelmét a legfon­tosabb célokra képes összpon­tosítani. Rózsa László HARMINC ÉVE ÍRTÁK... 1944. december 26-án be­zárult Budapest körül az ostromgyűrű. Tíz nappal ezt megelőzően, a Független­ség 1944. december 16-i számában dr. Max Krull, a Német Távirati Iroda kato­nai munkatársa ezeket ír­ta: „A Budapest körüli har­cok, az ellenség megkísé­relt összpontosított mozdu­latai ellenére, a megerősö­dött német ellenállás miatt nem tudtak kifejlődni. Kü­lönösen áll ez a Balaton és a Dráva, valamint a Bala­ton és a Duna közti záró­állásokra.” És még egy hír a Függet­lenség 1944. december 16-i számából: „Dr. Szattler János ma­gyaróvári polgármester ön­ként vetett véget életének. A rendkívüli viszonyok óriási munkatorlódása valószínű­leg felőrölte idegeit, mert hivatalában főbelőtte ma­gát.” Idézet a párt lapja, a Szabad Nép decemberi má­sodik - egyben utolsó - illegálisan megjelent szá­mából : „Az 51. magyar gyalog­ezred teljes egészében át­állt a Vörös Hadsereghez: 29 tiszt és 1390 fő legény­ség.” Ugyancsak a Szabad Népnek ez a száma jelenti: „Puskaropogás, jajveszé­kelés és rimánkodás hát- borzongató zaja veri fel a Duna-part lakóinak nyugal­mát. Éjjel 2-4 között, nap­nap után a zsidók százait végzik ki. Nyilas hóhéraik elveszik tőlük cipőjüket, ru­háikat, felsorakoztatják őket a part szélére és azután sortüzet adnak rájuk. A hallgatag Duna hullámai sodorják el a sebesülteket és holtakat." „A fegyveres akciók ok­tóberben kezdődtek s a Gömbös-szobor felrobban­tása óta hozzánk érkező hí­rek nemcsak a fegyveres ak­ciók számának növekedését, hanem hatásosságuk foko­zódását is mutatják. Például december 16-án az Alkot­mány utcában két hernyó­talpas lőszeres autó rob­bant fel; az Erzsébet és Fe­renc József-híd budai híd­főjénél négy páncéltornyot szaggatott darabokra a be- léhelyezett robbanóanyag. A német gépkocsik ellen in­tézett kézigránátos támadá­sokról pedig mind sűrűb­ben érkeznek hírek." Pécsen ekkor már megje­lent a szabad nyugati részek napilapja, az Új Dunántúl. December 21.: „A Park mozi a „Sztálingrád" című dokumentumfilmet játssza; karácsony másnapján Pécs válogatottja mérkőzik a Vajdasági Hadosztály csa­patával; a vajdaságiak be­vetik Bozsovicsot is, a nagy­válogatott tagját!" A gyűrű bezárult 1944. december 28-án kezdődött, s 1945. február 13-án fejeződött be Budapest felszabadítása Harminc évvel ezelőtt, 1944 decemberében a szovjet csapa­tok elérték Budapestet. Mint­egy három hónapja már har­cok dúltak hazánk területén. A szovjet csapatok, amelyek a Debrecen—Arad vonalat lendü­letes előnyomulással érték el, három nap alatt mintegy száz kilométert haladtak előre és a főváros határában a fasiszta csapatok heves ellenállásával találkoztak. Bármi áron A hitlerista hadvezetés célja az volt, hogy a Duna vonalánál erős védelmi vonalot építsen ki és megállítsa a szovjet csapa­tok előnyomulását. Az október elején indult felszabadító had­műveletben Debrecen térségé­ben már resztvettek a román csapatok is, Jugoszlávia terüle­tén pedig Belgrád felszabadítá­sa után a Jugoszláv Népi Fel­szabadító Hadsereg és az I. Bolgár Hadsereg csapatai vágták el a még ottlévő jelen­tős német erőket. Időre volt azonban szükség, hogy a szovjet csapatokat a Budapest felé vezető irányba átcsoportosítsák, miközben szüntelen gondot okozott a fa­siszták ellenállása és mindun­talan megismétlődő ellentáma­dási kísérlete. A 2. Ukrán Front csapatai kapták azt a feladatot, hogy keleti és észak-keleti irányból közvetlenül Budapest irányába törjenek előre, a 3. Ukrán Front csapatait pedig a sikeres belgrádi hadművelet után Jugoszláviából irányították át Magyarország területére, hogy déli irányból közelítse meg a fővárost. A két front összehongolt tevékenysége a fasiszta csapatok elkeseredett ellenállása ellenére eredmény­nyel járt. December 28-án a 2. és 3. Ukrán Front csapatai Esz­tergomnál egyesültek, s ezzel teljesen bezárult a gyűrű Buda­pest körül. A Budapest térségében be­kerített hitlerista csapatok még számottevő erőt képviseltek. Létszámuk mintegy 188 ezer em­ber volt. Tartós ellenállásra azonban nem lehetett remé­nyük. A főerőktől elvágva meg­szakadt a hadianyag utánpót­lás és fogytán volt a harcjármű- vek üzemanyaga. Ennél is fon­tosabb tényező volt azonban, hogy a Budapesten körülzárt fasiszta csapatokat ekkor már demoralizálta a hosszú ideje tartó visszavonulás és az a ta­pasztalat, hogy a szovjet had­sereg gyűrűjében a sztálingrádi csata óta minden alkalommal a teljes felszámolás volt a fasiszta hadosztályok, hadműveleti cso­portok sorsa. A Budapestet minden oldalról körülölelő gyű­rű teljes bezárásával kialakult helyzetben ésszerű feltételezés volt, hogy a fasiszta csapatok elfogadják a kapitulációs fel­tételeket és leteszik a fegyvert. Bár a magyar részről szervezett fegyveres ellenállás — beleért- támadását. ve a Variházi Oszkár parancs­noksága alatt harcoló Budai Önkéntes Ezred tevékenységét is — a hitlerista túlerővel szem­ben ebben az időben még nem érhetett el számottevő eredmé­nyeket, a hitleristáknak ezzel is számolniok kellett volna. A fő­város lakossága pedig már ér­tesülhetett arról, hogy az 1944 decemberében Debrecenben összeült ideiglenes nemzeti kor­mány fegyverszüneti egyezményt kötött a Szovjetunió kormányá­val és hadat üzent a hitleri Né­metországnak. A fasiszta csapa­tok parancsnokai ezért sem szá­míthattak Budapest lakosságá­nak támogatására. A szovjet csapatok parancsnokai mind­ezek alapján lehetőséget láttak arra, hogy Budapestet és lakos­ságát megkíméljék az utcai har­cok pusztításától. December 29-én fegyverletételre szólítot­ták fel a körülzárt hitleristákat és elküldték hozzájuk parla­mentereiket. A budai oldalon I. A. Osztapenko kapitány, a pesti oldalon a magyar szárma­zású Steinmetz Miklós kapitány kísérelte meg a tárgyalást a hitleristákkal. Osztapenko kapi­tányt beengedték a német állá­sokba, tárgyaltak vele, de távo­zásakor orvul legyilkolták. Steinmetz Miklósra és kísérőire pedig — bár fegyvertelenül és fehér zászlóval közeledtek — tüzet nyitottak, mielőtt elérhet­ték volna a német vonalat. Ez a nemzetközi egyezményeket semmibevevő barbár gyilkosság egyúttal a Budapest felszabadí­tásáért harcoló sok szovjet ka­tona — és a bekerítésben re­kedt sokezer hitlerista — halá­lát, a főváros lakosainak a több, mint másfél hónapos ost­rom szenvedéseit is okozta. A parlamenterek meggyilko­lása után a szovjet csapatok minden irányból támadásba lendültek, s megkezdték az ut­cai harcokban szívósan véde­kező ellenség felszámolását. A hitleristák helyi túlerőt ké­pezve többször megkísérelték áttörni a gyűrűt. P. I. Afonyin tábornok 5. légideszant gárda­hadosztályának csapatai pél­dául Zámoly térségében tar­tóztatták fel a hitleristák két gépesített lövészezreddel és száz harckocsival végrehajtott Magyarok is Február 13-án befejeződött a harc Budapestért. A szovjet hadtörténészek elismerően em­lékeznek meg arról, hogy a fa­siszta csapatok szétzúzásában hősiesen résztvett a Budai ön­kéntes Ezred, s ettől a közös harctól számítjuk a magyar— szovjet fegyverbarátság meg­születését. Dr. Mészáros Ferenc örgy. MELLÉKLET

Next

/
Oldalképek
Tartalom