Dunántúli Napló, 1974. december (31. évfolyam, 329-357. szám)

1974-12-21 / 349. szám

Közösségi művelődés forrásai A vetélkedők haszna Három évvel ezelőtt Lenin- grádban tudományos felmérést készítettek a rádiós, televíziós és egyéb vetélkedőkről, Ki mit tud-típusú műsorokról. A felmé­rés eredményeit összegező ta­nulmányában B. T. Konrád szo­ciológus-professzor félig tréfá­san ezt írta: „Két veszély fe­nyegeti a versenyműsorok részt­vevőit: 1. Ha azt hiszik, hogy produkciójuk révén „kiugrónak” és ismert művészek lesznek; 2. Ha nem hiszik azt". A tréfában van túlzás, de van igazság is. Nyilvánvaló, hogy a lelkiismeretes felkészülés csak nagyfokú ambíció eredménye lehet. A részvevő meg akarja mutatni tudását, képességeit. Természetes, hoqy az elismerés (nyereségben, díjakban) örömé­re szolgál, hiszen azért senki se szívesen szerepel, hogy pusz­tán tudomásul veqyék a sze­replését. Más kérdés — de en­nek a részleteiben itt nem me­rülhetünk el —, hogy helyes-e, ha valaki olyan reményeket is táplál magában, amelyek a szereplés utáni időszakra vo­natkoznak? Hogy a produkciót bizonyos „élettervekkel" is ösz- szeköti? Véleményünk szerint, általában nem — de hát ellen­példa is akad, hiszen sok is­mert előadó van, aki eqy-egy vetélkedő-műsorban nyújtott ki­váló teljesítménye révén lett „profivá”. De bármint van is az egyé­ni tervekkel és ambíciókkal: ezek a játékok hasznára, épü­lésére válnak a közönségnek, s ez a dolog lényege. Hatalmas élmény- és isme­retanyagot közvetítenek a jól meqrendezett vetélkedők. Szám­vetés nem készíthető arról, hogy hány értékes klasszikus és mai műalkotásra, képre, szoborra, költeményre, színházi előadás­ra, filmre hívta fel a figyelmet egy-egy jólsikerült vetélkedő. S hány szépirodalmi műre, tudo­mányos ismeretterjesztő munká­ra. Mert amíg a játékosok a szereplésig eljutnak, iqen sokat tanulnak, olvasnak. Jól tudjuk, hogy egy-eqy produkcióra nem­csak úqy készül az ember, hogy kizárólaq azt gyakorolja —, ha­nem akarva-akaratlanul körül­tekint annak környezetében is. A színjátszók nem indulhatnak úgy versenyekre, hogy meg ne ismerkedhettek volna más szín­játszók — színházak — hasonló témakörű produkcióival; a sza­való egész költői életműveket tekint át; a helytörténeti vetél­kedők résztvevői egy-egy táj - eqység múltját, a magyar tör­ténelem eqy-egy metszetét, nem ritkán egész korokat, kultúrá­kat. Hatalmas tehát a forrásvi­dék, ahonnan az ismeretek és élmények származnak. A felké­szülés — az igényes, és nem jól-rosszul összetákolt alkalmi rendezvényekre gondolunk, mert ilyenek is akadnak - hosszú ideig tart és már ebben a sza­kaszban értékes ismeretekkel gyarapszik a résztvevők tudása. S amikor sor kerül, immár kö­zönség színe előtt magára a produkcióra, a szellemi érték meghatványozódik, mert - leg­alábbis egy része - közkinccsé válik. A nézőtéren ülők is be­kapcsolódnak a játékba, vagy ha nem olyan a forma, követik az elhangzottakat, részesévé válnak a versengésnek. Később utánagondolnak, s egy-egy szá­mukra figyelmet keltő alkotással megismerkednek, elolvassák a témakörbe váqó könyvet, meg­néznek egy filmet, színdarabot. A hatásnak rendkívül sokféle formája lehet felsorolva, még csak érinteni sem lehet az is­meretek szivárgásának, néha áradásának valamennyi csator­náját. Az emberek azon veszik ész­re magukat, hogy régen elfelej­tették, melyik nyertes milyen el­ismerést, díjat kapott, — de a tudás, amit szereztek, megma­rad. Ez a vetélkedők legfőbb szellemi - nem túlzás azt se mondani, hoqy erkölcsi - hasz­na, s célja is. Mert hiszen az mindenki számára nyilvánvaló, hogy a díj itt nem az elsőrendű dolog. A folyamat a fontos. A szellemi közegben való — ha szabad így mondani — „tartóz­kodás”, amelyet a felkészülés és az élvezetesen megrende­zett játék jelent. Közösségi művelődési forma a jó vetélkedő. Ezért fontos, hogy okosan és gazdaságosan bánjanak vele. Nem szabad devalválni. Nem szabad derűre-borúra rendezni — itt-ott erre is van hajlandó­ság —, mert unalmassá válik. Ez óhatatlan: jó témát, amely köré egy-egy komoly verseny építhető, nem mindiq könnyű találni. A felszabadulás 30. év­fordulójára való készülődés most szinte korlátlan lehetősé­geket kínál — elsősorban a tör­téneti, hadtörténeti, szépirodal­mi témákból — s ez nagyon jó. Az élet azonban kevés ilyen al­kalmat hordoz, mintegy aján­dékként a tanulni, művelődni vágyóknak; vigyázni kell tehát, hogy a vetélkedő méltó ese­ményhez, alkalomhoz kötődjék, olyanhoz, amelyről van monda­nivaló. Ennek jó kiválasztása már fél siker. Nagyon fontos, hogy a köz- műveltségért felelős szervek munkatársai, irányítói figyelem­mel kísérjék egy-egy területen a vetélkedők sorsát, tartalmát, szellemét, a megrendezés körül­ményeit. Korunk egyik jelentős művelődési forrása, egész kö­zösségek élménye, megérdemli .tehát a törődést. T. I. Mi maradt, mennyi valósult meg a tervekből? Tabló - tizenöt év után Tizenöt évvel ezelőtt is elin­dult egy seregnyi ifjú ember, hogy megkeresse a maga he­lyét a világban ... Tizenöt év­vel ezelőtt végzett egy gépla­katos osztály a pécsi Zrínyi Miklós szakmunkásképző iskolá­ban. Huszonnyolcán voltak, s a „seregnyi ifjú ember" közül őket választottuk ki, hogy életútju­kat egyénenként nyomon követ­ve megpróbáljunk képet rajzol­ni erről a generációról . . . A kiválasztás véletlen, a más­fél évtizedes terminus nem: tár­sadalmunkban éppen ez az az időszak, amely a legsimább életút lehetőséqét kínálta, és az eltelt másfél évtized alatt kiderült már mennyi maradt, mennyi valósult meg az „útra- való mellé csomagolt” vágyak­ból, tervekből . . . Furcsa osztály*» Fellapozzuk az irattárból elő­keresett osztálynaplót, s Nagy Imre osztályfőnök — az egye­düli tanár, aki most igazgató­helyettesként ugyanabban az iskolában van — először Pap Tamást hívná ki „felelni".- Tulajdonképpen furcsa egy osztály volt a mienk — mondja Pap Tamás —, a géplakatos szakmát tanultuk mindannyian, de akadtak közöttünk olyanok is, akiket csak az óraközi szü­netekben faggathattunk: milyen is a ti mesterségetek? Együtt jártunk liftszerejők, autószere­lők, karosszéria-lakatosok ... Az öcsém, aki tíz évvel utánam végzett ott, emelt szinten, már igazi géplakatos osztályba járt, azóta úgy látszik tisztázódott, hogy pontosan mit is jelent ez a mesterség . . .- Hát mit is jelent?- Nekem tulajdonképpen mindent, ha így érti. Nagyapám lakatos szakmunkás volt, talán tőle ragadt rám a zár, a kulcs, a bicikli, a motor szeretete, en­gem ez fogott meg már kölyök- koromban . . . Lekéstem a gép­ipari technikumot, aztán meg­tudtam, hogy az előírt egyéves szakmai gyakorlatot a techni­kum előtt is el lehet végezni Fordítva kezdtem: elmentem gyakorolni a szakmát az akkori mezőgazdasági gépjavítóhoz. Szorgalmas voltam — mindig is szorgalmas voltam, azt hiszem — látták bennem az igyekeze­tét, egyszercsak szóltak, hogy elment egy ipari tanuló, nem szerződnék-e a helyébe. Szer­ződtem. így kerültem tulajdon­képpen ebbe az osztályba, fél évvel később mint a többiek . .. — A többiekről mit tud?- Várjon csak ... Semmit. Jó­formán semmit, mindig vártam, hogy találkozzunk, hogy valaki megszervezze a találkozót, de lehet, hogy a többiek is éppúgy várták, talán éppen tőlem. Mégiscsak.. . azt hiszem a Kiing Péter, az talán a Sopia- nában dolgozik ... Valahogy jobban megmaradtak bennem az akkori munkatársak, akikkel együtt dolgoztunk. Vas József volt a brigádvezető, igen jó szakember, meg a Reményi Bé­la, aztán a nálam alig idősebb szakmunkások közül Czukker Béla és Fáth János, akik igen sokat segítettek... De jó kis kollektíva volt, sosem felejtem, amikor a szakmunkás vizsgán voltunk, egymás után telefonál­tak, sikerült-e a Fried-nek, ho­gyan ment a Papnak? Nagy boldogan visszamentünk elszív­hattuk velük a segédszivart, és igazán látszott, hogy velünk örül mindenki . . .- Nosztalgiával beszél erről... — Igen, ez mindig élmény ma­rad. A mostani gyerekek, akik végeznek, valahogy jobban kö­tődnek az oktatójukhoz, az is­kolához, mint a munkahelyhez. Persze más a képzés, mi akkor bekerültünk egy brigádba, ket­ten voltunk ipari tanulóka Fried Ferivel (ne így keresse, most már más neve van, és valaki mintha azt mondta volna, hogy egy harmadikat választott) és mindenki a maga gyerekének tartott bennünket, és átadott mindent, amit tudott, büszke volt, örült, hogy továbbadhat­ta .. . ité&tem Amíg Pap Tamás megszerez­te a szakmunkás-bizonyítványt, a mezőgazdasági gépjavítóból a Sopiana Gépgyár 2-es tele­pe lett. Ez új, igényesebb, sok­oldalúbb munkát is jelentett, izgalmas feladatot az idősebb szakmunkásoknak is. (Sokszor még munkaidő után ■ is bent maradtunk, hogy böngésszük, magyarázzuk a rajzokat, hiszen semmi gyakorlatunk nem volt a húsipari gépek gyártásában . . .) — Ahogy kezembe kaptam a bizonyítványt, még abban az évben jelentkeztem a pécsi Gépipari Technikumba, esti ta­gozatra. Közben meg elvégez­tem egy hegesztő szakmunkás tanfolyamot, mert akkoriban sok rozsdamentes anyagot kellett hegeszteni, és hiányzott a kép­zett szakmunkás. Megvolt ez is, dolgoztam — ment a munka, akkoriban majd három hóna- pontként kaptam órabéremelést — tanultam, kezdtem egyenesbe jönni —, aztán elvittek katoná­nak, félbemaradt minden... — Kiesett ez az idő? — Dehogy. Az első ijedtség után nagyon megszerettem. Kol­legákkal, szakmunkás társakkal találkoztam, megtaláltuk a han­got egymással, kellett ez a két és fél év ahhoz, hogy igazán felnőtt legyen az ember. Ott is végeztem a KISZ-munkát - az üzemben 1957-ben alapító tag­ja voltam az ifjúsági szövetség­nek — és a határőrségnél lettem párttagjelölt... A leszerelés előtti utolsó időszakban elmé­letben már folytattam a szak­mát: levelezőként onnan jártam a gépipari technikumba ...- És nem ment vissza a So- pianába . ..- Nem is tudom miért... Na mindegy, tény, hogy a BVM pé­csi gyárában helyezkedtem el. TMK-lakatos voltam. Amikor az­tán elvégeztem a technikumot, gyorsan megnyílott előtem az út: lehettem volna normás, idő­mérő meg sokminden, de csak azért nem akartam felhagyni a szakmával, hogy műszaki állo­mányba kerüljek ... Akkoriban szerveztem KISZ-megbízásból a Ki minek mestere?-versenyt, és addig-addig szerveztem, míg magam is elindultam. Megnyer­tem a megyeit, az országos döntő már nem ment olyan jól, de ez talán nem is rajtam mú­lott . . . Aztán mégiscsak műsza­ki lettem, de szakmaközeiben: gépész tervező és szerkesztőként dolgoztam, később a tmk-mű- helynek lettem a művezetője. Négy évig dolgoztam ebben a beosztásban és tavaly április­ban mentem át a Mechanikai Laboratórium pécsi gyáregysé­géhez, mechanikai művezető­nek. — A pénz miatt? — Kevesebbért mentem. Lehe­tőséget láttam ebben a mun­kában, a korszerű technika megismerésének lehetőségét. Elégedett vagyok Most hatvanöt ember dolgo­zik Pap Tamás keze alatt, és sze/etné, ha egykori iskolájában — mint tapasztalt szakmunkás - ott ülhetne egyszer a vizsgázó géplakatosok „zsűrijében” ... — Eqyenesnek érzi szakmai életútját? — Elégedett vagyok. — És a magánéletben? — Ebben ez is benne van, de erről... erről inkább csak any- nyit, hogy megnősültem, van egy kis családom . . . — Azért elégedett, mert el­érte, amit akart? — Még nem értem el, még hat-hét év, mire igazán mond­hatom, most már helyben va­gyunk. Szeretnék műszaki főis­kolára menni, hogy nagyobb el­méleti tudás álljon mögöttem. Nem azért, mert .. . szóval úgy van ez, hogy én még mindig vágyom arra a régi munkára. Géplakatos vagyok . . . — Kiről szeretne többet tudni régi osztálytársai közül? — Először is talán a Krix Ist­vánról. Kitűnő tanuló volt ő is- vajon mire vihette azóta? D. Kónya József A Központi Sajtó- szolgálat^ 1974. é\u novellapályázatán harmadik díjat á r . nyert irar Hárman voltak: a gátőr, az előmunkás és a nyaralóvendég. A gátőr negyvenhét éves, tudá­lékos ember, hatósági személy, kék tekintettel és kis, barna svejcisapkával, ami lesimította vékonyszálú, gyér haját, s sza­baddá tette két nagyranőtt fü­lét. Az előmunkás rafinált, ke­rekképű ember, nagynevetős, hirtelenkezű, de amúgy dolgos és igen barátságos. Harminc- nyolc esztendejével tapasztalt személyiségnek számított és tu­lajdonképpen az is volt. A nya­ralóvendég volt a legfiatalabb, egy nagyorrú, harmincnégy éves grafikus, aki semmihez sem ér­tett, de sejtelmes megjegyzései­vel a sokattudó ember benyo­nását keltette maga körül. Tisz­telték, mert nem tudták errefelé pontosan, mit is jelent: grafi­kus? Kedden este a tanyahajón kártyáztak. — Női ám a laskagomba - mondta egyszercsak a gátőr. Ezen elgondolkoztak. — Elmehetünk reggel — tűnő­dött az előmunkás. — Kilenckor? — kérdezte a grafikus. Lecsapták a lapot, úgy nevet­tek azok letten. — Kilencre már rég itthon le­szünk — világosította meg a gátőr a dolgokat — háromkor kell indulni. Beharangozták az asszonyok­nak: laskagomba lesz másnap ebédre. A gátőr felesége hüm- mögött. — Mint a múltkor? A gátőr fojtott hangon vála­szolt. — Ugyan, fiam. A vendég akar menni... Az előmunkásék hamar meg­egyeztek. — Nékem gombát ne hozz, de ha iszol, hát haza se gyere. A grafikusné kétségbeesett. — Tudod, hoqy tízkor tejért kell menned a faluba ... S amikor megtudta, hogy a grafikus éjjel háromkor indul gombát szedni, bevett két szem belloidot. Szépen pirkadt. Madár cser- gett valahol, odalenn, a folyón nagy csobbanással rabolt egy balin. Gombóc, a tejeskávé szí­nű korcs, izgatottan loholt a dűlőúton három bicikli után. Füle mint két szárny, lebegett. A biciklik csomagtartóján gara- bókosarak. Csöndben taposták a pedált, csak a kutya vakkan- tott időnként. Három óra előtt néhány perc­cel indultak a gátőrháztól. Mi­előtt felszálltak volna a bicik­lire, a gátőr megszólalt: — Tán hörpentenénk egyet. És hörpentettek egyet, a tör­kölyből. A falu szélén az előmunkás füttyentett. Megálltak. — Meg kellene kérdezni az öreg Sodót — javasolta - mond­ták, hogy tegnap volt az er­dőn és sok gombát lelt... — Hű, az ám — mondta a gátőr — a hetedik ház innen. A grafikus csak annyit kérde­zett: — Ébren van már? Csak úgy zengett a hajnali falusi utca a kettőjük nevetésé­től. Hogy az öreg fent van-e? Talán már haza is jött a határ­ból. Megálltak a ház előtt. Az előmunkás gyakorlott kézzel nyitotta a right. A bicikliket a kerítésnek támasztották — a grafikusé kétszer feldőlt — aztán bementek az udvarra. Az öreg disznót etetett. Vederrel a ke­zében várta őket, hátul, az ólaknál. Konyuló bajusza, moz­gékony, apró szeme volt, és rop­pant készséges. — A Gerendásnál menjetek be a lénián — magyarázta resz­ketős, öreg hangon — s a ma­gaslesnél át a patakon . .. A grafikus is bólogatott, mint­ha értett volna valamit is az egészből. — Egy hörpentést - hozta elő Sodó a pálinkásüveget a tor­nácról — törköly, tavalyi... Hörpentettek egyet hót, útra- valónak. A falu közepetáján a gátőr megállt. — A Brunyics is tudja — mond­ta tömören. Mentek a Brunyicshoz. Éppen pálinkát ivott. — A Gerendásnál ? - csóvál­ta a fejét — hát csak menje­tek, ha békarokkát akartok szedni. De ha gombát, akkor a juhhodálytól kanyarodjanak az urak balra, ott az irtáson . . . A Brunyicsnál hármat hörpen­tettek. Alig kaptak fel a biciklire, amikor két másik karikázott ve­lük szemben. — Aggyisten. — Ggyist — mondta a gátőr. — Hova? — Gombázni. — A Mitrovics most jött haza az erdőről, hozott is szép var­gányát. — Megnézzük? — fordult hát­ra a gátőr. — Meg. A gomba széo volt. Fiatal, húsostönkű, keménykalapú. Hör­pentettek hát egyet a megér­kezésre, egyet a gombára, egyet a jó gombás helyre, ami, igaz nem a Gerendásnál, de nem is a juhhodálynál, hanem a Lapos után a negyedik hídnál volt, de hát az már igazán mindegy. Aztán hörpentettek egyet a Mitrovics boldogságára, mert a felesége két napja szökött el valakivel, aztán elbúcsúztak. Búcsúzának is hörpentettek. Törkölyt, a tavalyiból. Hej, de komoly, férfias zsi­vaj hallik a kocsmából! Ki tud egykedvűen elkerekezni a nyi­tott ajtó mellett? Először a gra­fikus állt meg, odapenderítette gépét a falhoz és kérdőn nézett a másik kettőre. A gátőr meg az előmunkás bólintott.- Aggyisten.- Ggyisten. A grafikus idegenül állt a sok gumicsizmás, svejcisapkás em­ber közt. De valahogy a társal­gásba kapcsolódott. Valaki a kezébe nyomott egy féldeci tör­kölyt, hörpentés végett.- A Gerendáson nincs gom­ba — szögezte le keményen egy kancsal ember — a Mitrovicsnak van igaza.- A Mitrovics? — szólt közbe egy másik — az még akkor se árulná el, hogy hol szedte a vargányát, ha kimiskárolnák. A Gerendáson én is szedtem a múltkor...- Az a múltkor volt — intette a beszélőt egy feltolt kalapos ember — de most? — Az öreg Sodó — mondta a grafikus és csend lett. De a grafikus csak nyelt egyet és új­ból csak annyit mondott: — Az öreg Sodó . . . És homályosan mindössze annyit érzett, hogy a több párt­ra szakadt emberiség közül ne­ki most ki kell mennie. Magasan járt a nap, nyolc óra is elmúlt. Hárman dülön­géltek elő a kocsmából: a gát­őr, az előmunkás és a nyaraló­vendég. Az utóbbi gyakran csuklott. Szótlanul bámultak fal­hoz támasztott kerékpárjaikra, az üres kosarakra. — Gomba — mondta a grafi­kus egyszercsak. Csakugyan. Az úton egy ko­csin, vesszőkosárnyi gomba állt. — Hé mondta a gátőr és oda­ment — kié a gomba? Borostás paraszt jött elő a kocsmából. _ — Laska ez - tapogatta a gátőr — mennyi? És egy ötvenesért megvásá­rolták az eqészet. Bámultak a gombára, zava­rodottan. — Nagy csibészek vagyunk - ismerte be a gátőr örömmel. Aztán a grafikus szólalt meg. — Tán hörpentenénk egyet. HÉTVÉGE El

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom