Dunántúli Napló, 1974. november (31. évfolyam, 300-328. szám)
1974-11-07 / 306. szám
Konsztantyin Szimonov: A zászló A zászlónál nem gyújtanak rá nem is tréfálnak se alatta se mellette Nem varrják meg ha elszakad Az elszakadt zászló nem vértelen kötözni se kell hisz amig kézben tartják nem száll el belőle a vér Csak akkor száll el a vére ha földre hajítják De ha ismét felemelik vagy az izzadt tetemre borítják nem érzi magát sértve a zászló Nem fél hogy a vérfoltok ott maradnak a selymén A vér nem mocsok Am a halottat — ha hősi halott — ne takarjátok be sokáig mert kell az a zászló az élőknek kell Dalos György fordítása Jevgenyij Vinokurov: Nyárfák állnak-Nyárfák állnak az úti horaszttal könnyed-tisztán nyugtalanul Emberek ültették be tavasszal hűségükről örök tanukul Nem tudom én, kik, hol van a házuk csöppnyi tanyájuk merre lapul Azt akarom csak Teljen az éltük tisztán könnyed-nyugtalanul Dalos György fordítása Csanády János: Virággal—Grúziába Miiyen virággal menjünk Grúziába? Batumi zöld babérja mellé szemünknek melyik virág kedvesebb? Legyen talán a szőlő levele? Ez nem virág. Legyen jegenye? Cseresznyeág? Szilvavirág? Ez sem virág, az sem virág, ahogy a babér is fényes örökzöld. Mégis tudok egyet, ősszel nyílik, s nem is a virág, hanem a szép gyümölcs, vad hegyek, dombok oldalában szelíd, piros, hivagatóan ég; tüskés galagonya bokra, piros gyümölcs-zuhatag, gyerekkéz- felsebző galagonya, csemeték lehelgetik dérmart levelét Mohácsi Regős Ferenc rajza alóban létezett, vagy csak " álmodtam ezt o különös fiút, akit olyan földöntúli gyöngédség és bánat font körül, mint Saint-Exupery kis Hercegét? Nem, tudom hogy létezett, akár az a köves országút, melyet útilapu, bojtorján, bogáncs, vadsóska, kamilla nőtt be sűrűn. De még ha álom is lett volna, nem kétséges, úgy fölkavart, mint senki más. Gyakran megesik, hogy a csodák itt, a közelünkben történnek. Az a bizonyos nap is egy ilyen aprócska csodával kezdődött: kiderült, a nyaraló kerítésénél a kis völgyteknőben megbúvó égererdő telis-tele van cölöpgombával. A pengeként felmeredő fűben a gombák sárgás-barna színű mezőket alkotva hívogattok. A kifordított ernyőre hasonlító gombaóriások mellett apróbbak álltak, minden kis tölcsér formájú kalapocskaa hajnali harmat egy-egy csep- pét őrizte. Teleraktam az ingem gombával, futva hazavittem, ma jd^ vissza tértem az erdőbe. S ahogy az már gombaszedés közben lenni szokott, ha gazdag a zsákmány, én is egyre inkább válogattam. Már nem örvendeztem a nagy, pöffedt gombáknak, csak a kisebb, rugalmas, kemény példányokat szakítottam le. Finnyásan kutatgatva egye beljebb kerültem az erdőben. Magával ragadott a bolyongás. A kis völgyteknő dombba hajlott, lábam szilárdabb talajra lépett, a mocsári füveket páfrányok és zsurlók váltották fel. Azután a félhomályos égererdő is elmaradt s tejfehér nyírfák, gyöngyként csillogó nyárfák tűntek elő, alattuk sűrű, selymes, rövidszárú fűszónyeg terült el, az erdő lombján ferdén áttörő fényoszlopokban köd gomoly- gott. A zsákmányt kiszórva magam, ra vettem összemaszatolt ingemet, s tovább indultam, örömteli izgalom fogott el; tudtam, alig távoztam el házunktól, s mégis messzebb jutottam, mintha az ismerős, kitaposott ösvényen órákat vándoroltam volna. Rejtélyes volt ez a kis nyírfa és nyárfa liget az égererdő kellős közepén, mivel sem egyik, sem másik nem tudott áttörni az őt körülvevő erdőn, hogy kijusson a szabad mezőre. Jól isJurij Nagibin: Az elhagyott út mertem a környéket, a dmit- ravszkojei országút, nyaralónk és a látóhatár pereméig húzódó mocsár felől egyaránt égererdő húzódott. Minél tovább haladtam, az erdő annál sűrűbb lett. Egyre nehezebben jutottam előre. Kissé besötétedett, a go- molygó kékes napsugarak alig- alig törték át a fák lombkoronáját Itt bukkantam rá erre a fiúcskára s megtörtént a nap igazi csodája. W fiú alacsony termetű volt, sovány, vékony arcát kerek, fekete teknőckeretes szemüveg takarta. Az ördög tudja honnan idekerült fűvel benőtt köves utat gyomlálta, akár egy veteményeskertet Már elég széles csíkot megtisztított a növényektől, a kékesszürke s rózsaszínbe játszó nagy, kerek kövek szorosan egymás mellett terpeszkedtek. Odébb az út beleveszett a gaz sűrű szövevényébe. A fiú nem csupán az utat gyomlálta, a szélét is megerősítette, magacsinálta döngölő- jével helyükre sulykolta a köveket — Jónapot, — mondta felém fordulva s szemüvegének sima és kerek ablaka mögül jóindulatúan rámpillantott nagy barna szemével. — Jónapot, — válaszoltam. — Minek neked ez a szemüveg? Hiszen csak közönséges ablaküveg van benne. — A por ellen. Ha fúj a szél, az út porzik, nekem pedig kötőhártyagyulladásom van, — magyarázta büszkén. — Na és miféle út ez? Eddig sose láttam. — Nem tudom ... Nem akar segíteni? Vállat vontam. Lehajoltam s kitéptem a földből egy sötétvö- rös virágokkal és szúrós tüskékkel borított bogóncsbokrot. A tenyerem is elvágtam, mire kitéptem. Hejh, micsoda munka volt! Nem véletlen, hogy a szemüveges fiúcska véresre karcolta a kezét Lelkesedésem tüstént lelohadt — Figyelj csak ide, minek csinálod ezt? — kérdeztem. — Hiszen látja, benőtte az utat a gyom. — A fiú a földön térdepelt s egy fadarabkával gyökeret ásott ki. — Meg kell tisztítani az utat — De hát miért? — makacs- kodtom. — Hogy hogy miért? ... — udvariasan, gyöngéd, türelmes hangon válaszolt — a virágok és füvek gyökereikkel pusztítják az utat. Korábban a kövek szorosan egymáshoz simultak, s lám most már mekkora rések vannak közöttük!... — Nem erről van szó! Miért nem hagyod, hogy az út pusztuljon? Óvatosan, a száránál fogva levette szemüvegét; jobban meg akarta magának nézni azt az embert, aki ilyen értelmetlen kérdéseket tesz fel neki. Előbukkanó szemét halványpiros karima szegélyezte, nyilván ez volt a „kötőhártyagyulladás” nyoma. — Ha az út elpusztul, serki sem tudja meg, hogy egykor itt húzódott — Na és, ott egye meg a fene! — feleltem ingerülten. — Hiszen sehová sem vezet! — Minden út vezet valahová, — mondta röviden, meggyőződéssel, visszaültette orrára szemüvegét és ismét munkához látott. — Gondolja csak meg, ha sehova nem vezet, felépítették volna? — Ha egyszer elfeledkeztek róla, ez azt jelenti, nincs 'á többé szükség. A fiú elgondolkodott, so- " * vány arcát elfintorította, sőt még a virágok és füvek tép- desését is abbahagyta. Barna szemében fájdalom bujkált. De nehéz is idegen szívekbe átültetni még a legegyszerűbb, nyilvánvaló igazságot is! — Vajon tudjuk, miért hagyták így elvadulni?... Lehetséges, hogy valaki a másik végén E gy éjszakára emlékezem, melyet hamarosan három évtizede lesz, pincében töltöttem. A leláncolt szavak azokban a napokban keltek föl bennünk és indultak a fényre. Szovjet katonákkal telt meg a pince, röviden időztek itt, pihentek, váltották egymást. Néhány araszra tőlünk tankok csaptak össze, sistergett a levegő, tombolt a harc. Katonaság és háznép vegyest feküdt a verejtékszagú matracokon, horkolt és köhögött, sóhajtott és álmodott. Mellém egy fiatal katona került, bizonyos Anatol Ivanovics, akivel lefekvés előtt néhány szót váltottunk. Huszonkét éves volt, orvosnak készült, négy éve harcolt. A kedvemért nagy igyekezette! törte kerékbe a német szót Kémiáról beszélt a sűrű homályban és irodalomról, az életűkről és a háborúról. Az öregebb vöröshajú kolhozista, meg g többiek a rideg fal tövén ültek, fegyverhez támasztott karokkal, kőddel és csatokkal a ruházatukon. Tekintetük éppencsak megérintett bennünk, aztán eleresztett. Miért filozofálgatunk a harc értelméről? Furcsa, de így volt; megírtam akkoriban. Sok minden másképpen történik, mint ahogy utólag elképzelnénk. Egy személyes kérdés után találtunk a kerékvágásba. Aptyekár, mondtam a minden eshetőségre konzervált orosz szót, patikus vagyok, tehát ro- konszakmájú, ami ilyen helyzetben legalább nye'v-oldó, ha nem bizalmatlanság oszlató. S mindjárt a nehezét firtattam; „Az előbb azt mondtad Szolnoki András: Anatol Ivanovics Anatol, hogy nem vagy hős? Miért mondtad?” — Szőke haja kicsurrant a megbillent sapka alól. Hamiskásan hunyorgott. — „Mert amikor Pjotr elesett mellettem, a barátom, és felnya- láboltam és a sötétedő dombhátra cipeltem, féltem. Micsoda fiú volt! Ha ismerted volna... Két nap guggoltam vele egy aknatölcsérben, körülzárva, akkor nem féltem, mert mellettem kapkodta a lélegzeteb és kimásztunk. De most... Az ég csupa világosság volt a sok rakétától és Pjotr nem mozdult. Hogy gyűlöltem azt a fényt! Hajnalban aztán megszólaltak a katjusák és mentünk újra előre, Pjotr helyett is, csak előre!” — „Sok barátod hagyott így el?” — „Pjotrt szerettem leginkább, akár a testvéremet. Az anyja is minden lapon írt nekem, mintha én is a fia volnék ... Ez itt történt Magyarországon, a Tisza mellett. És egy napon, ha győzünk és vége lesz, találkozunk és még majd beszélek róla.” Hit áradt a nyurga fiúból, mintha belém olvadt volna, fölállna és kiegyenesedne bennem: olyan erőre kapa- tott. Szavai kigyulladtak és sokáig hamvadoztak a sötétben. Kevés ember mutatta meg nékeni magát olyan nehezen, mint ő és keveset ismertem olyan teljesen, mint Anatol Ivamovi- csot. Azt mondhatnám: a szájunk mozgott és a szemünk beszélt Később észrevettem, hogy szeretné, ha nem zavarná pihenésemet és olyan keszeg- keskenyre húzta magát, amilyenre csak tudta. Szerencsére hamar elaludt, miután bakancsai alól gondosan kihúzta a takarót, nehogy bemocskolja. Régóta tudom, hogy ez a művelet és sok más nem tartozik a katonák nemzetközi illemkódexébe, annál kedvesebbé varázsolta előttem Anatolt. Azon az éjszakán virrasztottam. Óvatosan kémleltem az alvók körül, akár az a fehérkesztyűs kapitány, aki fáradt, székeken alvó katonáit vigyázta és időnként megtámasztotta lecsukló fejüket. Hajnalban némi motoszkálás támadt. Anatolt és társait bevetették. Soha életemben nem láttam férfi olyan körülményesen felkelni; láthatóan azon iparkodott, hogy fel ne ébresszen. Perceken belül indulnia kellett. Miközben lekászálódott a fekhelyről, oldalt fordult és visszanézett reánk, alvókra. Valamit mormolt, amit nem értettem, aminek hangsúlya a búcsúé volt, azután eltűnt az ajtóban. Mikor ez történt, hiányt éreztem, egy ember hiányát, aki a lelkemhez préselődött, mint a virág valamely idegenbetűs könyv- ' be. Azóta észrevétlen barátommá formálódott, gyakran gondolok rá, váratlanul megjelenik, int és számonkér. utolsó mondatai' vissza-visszahajolnak hozzám: „Talán nem lehetek orvos. És nem, én ... De a többiek, okik mögöttem vannak és a helyembe jönnek, meg a tiéitek... Ök igen! Akiknek megadatott Ök majd helyettem is gyógyítanak ... És Pjotrt ne felejtsd el, azért mondtam el.” Hallgattunk. A pislogó gyertyaláng fényében megcsillant gyermeki, meleg tekintete. A tömpe ceruzával felírtunk egymás címét és ígértük, hogy üzenünk. Sok idő telt azóta és Anatol nem jelentkezett. Hol van a hős, aki tagadni próbálta a hősiességét? A vá- lasztalan éveket félretaszítva, azt a szikra reményt növesztem fel. ígéretemhez híven újra szólítom őt a távolból, Dnyepropetrovszkba üzenek. M ikor elváltunk, egyformán sötétek voltak a nappalok és az éjszakák. Azóta mifelénk egyre világosodik és tudom, hogy holnap és azon túl minden nap világosabb lesz. Hiszek abban, hogy Anotolnak köze van ehhez a fényhez, mely a Nagy Októberi Forradalomkor gyulladt ki és azóta feltartózhatatlanul terjed, hoay jtégül elöntse az egész világot. Hiszek Anatol Ivanovicsban a katonában és emberben és a többiekben, akik megharcolták nekünk a világosságot hozzáfogott, hogy szabaddá tegye? Valaki felém tart és én találkozom vele. Nem szabad, hogy fű nője be uta iákat, — jelentette ki határozottan. — Okvetlenül megtisztítom. — Kevés hozzá az erőd. — Az én erőm egymagában kevés, de ha jön felém valaki ... talán már túl van a felén is... — Minek ez oz út neked? — Az utak nagyon fontosak, utak nélkül az emberek sohasem lehetnének együtt. Bizonytalan sejtés futott végig rajtam. — Valaki elutazott a tieid közül? Elfordult,' nem válaszolt — Segíteni fogok! — tört ki belőlem számomra is váratlanul. — Köszönöm, — válaszolta őszintén, de túlzott lelkesedés nélkül. — Gyere el holnap reggel, ma mar későre jár, ideje hazamenni. — Hol laksz? — Arra... — a üget felé mutatott, majd felállt, tenyerét megtörölte egy fűcsomóval, szemüvegét zsebredugta és én még egyszer belepillanthattam jóságosán csillogó barna szemébe. S azután otthagyott ez a maszatos, törékeny, fáradt, de hajthatatlan kis munkás — eltűnt a bokrok mögött. Másnap még fel sem kelt a nap, de én már rohantam az erdőbe. Az éjjel esett, s a természet egyszerre gyarapodásnak indult; megnyúlt, sötétebb színbe váltott a csorbóka s a gombák, mintha tegnap nem is végeztem volna pusztítást közöttük, egyre másra dugták ki a fűből sárgás kalapjukat. Miközben keresztülvágtam az égererdőn, tetőtől talpig átáztam. Égő türelmetlenséggel, izgatottan vártam a találkozást a fiúval a fűvel benőtt kövesút- nál — hite már az én hitemmé is vált. Biztos voltam benne, hogy minden nehézség nélkül ráakadok, hiszen minden olyan egyszerű volt, előre, mindig csak előre, át az égererdőn, at a ritkás nyírfáson, nyárfa lige- tecskén egy másik, szélverfe törzsekkel eltorlaszolt nyíresbe $ ott majd előbukkan a kékes, rózsaszín kockákkal borított országút megtisztított csíkja. De az utat nem találtam meg. Minden úgy volt, mint tegnap, a széldöntötte fák, a bogáncs indái, a hosszúszárú virágok rózsaszín gyertyácskái, csak éppen az út nem volt ott s a fiúcska. Naplementéig kószáltam az erdőben; elfáradtam, megéheztem, lábamat fű /és száraz galy- 1yak karcolták össze, de hiába... CS°ha többé nem találtam olyan elhagyott útra, dű- lőútra, vagy legalább ösvényre, melynek szüksége lett volna az én mentő segítségemre. Az évek folyanján azonban más értelmet nyertek a fiú kioktató szarai. Szívemből sok út szakadt ki s mind vezetett valahová, közeli és távoli, elfeledett és elfeled- hetetlen barátokhoz. Nos, ezeknek az utaknak szükségük volt rám, s én ott álltam segítségre készen. Erőmet, kezemet nem kímélve egyre téptem a bogáncsot, csalánt, irtattam, ami szennyes, nem engedtem, hogy a gaz megfojtsa, szétszakítsa, semmivé tegye őket. S ha ez sikerült, akkor csupán azért, mert az út másik végéről mindig jött felém valaki. Csupán az nem adatott meg, hogy az egyetlen, a legfontosabb utat megmentsem. Talán azért, mert senki nem mozdult, hogy felém induljon. Fordította: Földeák Wán
