Dunántúli Napló, 1974. november (31. évfolyam, 300-328. szám)
1974-11-24 / 322. szám
xxmmfforeéth Csilla Pécsi kapuk, ablakok című kiállításának anyagából. A kiállítás Pécsett, a Rákóczi út 15. szám alatt tekinthető meg. Tizennégy gyereket neveit... Jeszenszki-mama (Jelzők, válogatás nélkül: konok paraszt, buta paraszt, neveletlen paraszt, ravasz pa- ■raszt, zsíros paraszt, büdös paraszt...) Hitem szerint nincs még a magyarban olyan foglalkozást jelentő szó, amelyhez ennyi becsmérlő, sértő jelző társulna a köznyefvben. Tessék csak megfigyelni, milyen mélyről jövő indulattal, minden jelző nélkül is mekkora megvetéssel lehet kijelenteni ezt a szót: paraszt. És egyáltalán nem valószínű, hogy a sziszegő mássalhangzó és az ismétlődő mély magánhangzók miatt... De szakítsuk el a szót az Indulatoktól, és maradjunk a pártatlan tudományos meghatározásnál. A Magyar Nyelv Értelmező Szótára a „parasztnak" nyolcféle értelmezését1 adja, — a munkásnak csak hármat —, ezekből az első: „Földműveléssel hivatásszerűen foglalkozó személy. A nyolcadik: „Rendőr” (Feltüntetve természetesen, hogy ez az argóban, a szocializmus előtt volt használatos.) (— Mi a foglalkozása? ■— Téesz-tag vagyok. — Nem paraszt? — Az voltam. Most téesz dolgozó.) o (A munka.) Igazán szép példánk van a paraszti munka jellegének megváltozására: az aratás. Egy kicsit szimbolikus értelmű, — új kenyér, jövő évi kenyerünk, — és ez az a munka amelyre mindenki odafigyelt, talán ezen mérhető a legjobban a különbség. Kaszás, summás, marokszedó lány, aratópálinka, aratószalonna ... (Negyedikes srác Kozármis- lenyben. — Tudod-e mi az a kepe? — Nem tudom. — Kombáin? — Már ültem is rajta.) A klshartsányi Kossuth Tsz hatszáz hold gabonáját három kombájn három hét alett „meaeszi". Talán húsz ember kell hozzá, irányítani, kiszolgálni a gépeket. A több'ek, okik más munkaterületen dolgoznak jószerint „észre sem veszik”, hogy most folyik az aratás. De neme*'!1' erre az érzelmileg közel á'': munkafolyamatra Hivatkozhatunk. Az orszáq termelőszövetkezeteiben a burgonyabetakarítás gépesítési foka például 84,4 százalékos, a cukorrépa 81,6 százalékát szedik ki a gépek, a kukorica betakarítás 87,2 százalékban gépesített. A korszerű állattenyésztő telepek tulajdonképpen „élő terméket” előállító gyárak, — az ott dolgozó parasztemberek felkészültsége, munkájának jellege gyakorlatilag azonos az ipari munkáséval. Mint ahogy lassan a föld is megmunkálandó anyaggá válik, amelyen gépek segítségével szakmunkások és segédmunkások dolgoznak. Nem tudom ezt máshoz hasonlítani, mint az ipari forradalomhoz: most, két és fél évszázaddal későbben a mezőgazdaság forradalmát éljük — a forradalom előreívelő hatásával, veszélyeivel együtt... Valamikor a nyár közepén öregek napját rendezték a Szigetvári Állami Gazdaságban, s határjárásra, de talán jobban illik ide a szó: „üzemlátogatásra" vitték az egykor itt dolgozó öreg parasztokat. Elragadtatással beszéltek mindenről amit láttak, — de sután, félszegen mozogtak ebben a korszerű mezőgazdasági nagyüzemben, Mert aki még érzi a boglyába rakott, száradó lucerna illatát, az bizony nehezen fedezi fel a paraszti munka örömét, szépségét a füstöt eregető Zörgő-morgó lucernaszárító üzemben. (Kocsis Józsi bácsi, Szent- egátról; — Én mór ehhez a munkához nem értek. Ezt nekem mind meg kéne tanulni ...) Az egyik dél-baranyai termelőszövetkezet főagronómusával arról beszélgetünk, végeznek-e az emberek hagyományos értelemben vett paraszti munkát a gazdaságban. Végignvarga- lásztunk a munkafolyamatokon, aztán kiderült: nem, legfeljebb végszükségletben, ha szorít a munka, s valami miatt nem tud menni a gép. Nekik is tanulni kellett, a gépeket kezelni, kiszolgálni, — az apáiktól tanult — már-már azt mondom: öröklött — mozdulatodat, munkastílust és ritmust legfeljebb a háztájiban tudják hasznosítani. Ott ahol jobbára még a régi értelemben vett paraszti munkát végzik. A mintaszerűen művelt zártkerteket, szőlőt, gyümölcsösöket látva valami olyasmi motoszkál bennem, hogy lassan-las- san tán a parasztembernek is az lesz az otthoni darabka föld, mint az ipari dolgozónak: kikapcsolódás, valami más jellegű munka mint amit napközben végez. Persze tényleg csak lassan-lassan, mert azért még benne érzem a parasztember földhöz-ragaszkodá- Sát, — és azt is oktalanság lenne számításon kívül hagyni, hogy a háztáji és az otthoni gazdaság igen jelentős jövedelemforrás. (Az elméletileg 240 tagot számláló kisharsá- nyi termelőszövetkezetben az elmúlt évben több mint kétmillió forint értékű árut értékesítettek a tagok a háztájiból a tsz-en keresztül. Ehhez még hozzá kell számolni a szabadpiaci értékesítést, az állatfor- galmivel közvetlenül kötött szerződéseket, és az értékben ugyancsak nem elhanyagolható saját fogyasztást.) De a háztáji gazdaságok sem azonosak akár a tíz év előttivel: a gazdák ellesték es alkalmazzák a korszerű termelési módokat, használják a tápokat, és egyre inkább igénybe veszik a gépek segítségét is. Nem ritka az a háztáji gazdaság ahol már géppel fejnek, a villanydaráló szinte mindennapos, módot keresnek és találnak nagyobb mezőgazda- sági gépek kölcsönzésére is. Bolyban például az újtelepítésű szőlők már széles sortávúak, hogy géppel is művelhetők legyenek,— és helikopter a permetező napszámos: olcsóbban, jobban végzi. (Az otthon.) Falufelfedező riportokból egy világért ki nem maradhat a házak tetején ágaskodó tévé-antenna, no meg egy hevenyészett kis statisztika, miszerint ennyi és eny- nyi embernek van mosógépe, í ! hűtőszekrénye, motorkerékpár- ja, gépkocsija ... Legyint is rá az olvasó, ugyan, hiszen ez természetes manapság. Igen könnyen rámondjuk, hogy természetes — pedig tényleg az... Mert a munka jellegének gyökeres és igen gyors ütemű megváltozása persze, hogy nem hagyta „érintetlenül” az embereket sem: a kisebb fáradság, a nagyobb jövedelem, a több szabad idő, a környezet átalakulása a fejekben is változást hozott. (Megjártuk a határt, beug- runk Veres Jóskáékhoz egy kis majomtejre, „úgyse lesz nagy öröm benne, ha leforr” — Asszony, vendégek jöttek! — Vendégek? Jó lesz a konyhában? — Nem. A szobában. . . . Szabódunk fenemód, a szoba ‘ csak nekünk nyittatott1 ki, rtieg- látszik lábunk nyoma az égővörös szőnyegen. Szépek ezek az új házak, s a kipofozott, a napfénynek szemet nyitó öreg épületek. Belülről is szépek az otthonok, mondanám, hogy praktikusak is — csakhogy egy kicsit élettelenek. Túlontúl újak. túlontúl megőrzöttek, — az az érzése támad az embernek, hogy egy modern bútorokkal berendezett múzeumba téved. Az új paraszti Otthonokon látszik valami ízlésbeli bizonytalanság, valami megmagyarázhatatlan keveredése a szep- nek-nemesnek a giccses-közör,- ségessel. Gyakori a modern franciaágy — hímzett díszpárna, falikerámia vásári Krisztuskép ellentét. Megvallom, nőm tudom az okát: hová lett az ösztönösen biztos paraszti ízlés, a született szépérzék? Megragadó szépségű használati tárgyaik ma már a modern otthonok büszke díszei — ők maguk nemigen tudnak mit kezdeni velük. Talán az ugrás volt túl nagy, talán a szakadás túl erős, vagy csak abban keresendő a magyarázat, hogy 'ít kimaradt az a lassú, több évtizedes átalakulási folyamat, amely a városi otthonokban végbement? (Tizenhatéves kislány, szakmunkástanuló Pécsett, Szajkón lakik. — Miért különbek a városi lányok? — Ügy érzi különbek? — Ók érzik úgy. És éreztetik is velünk.) A falusi élet, a paraszti munka még mindig egy kicsit az elmaradottság jelképe. Mór annak, aki mostanában igen ritkán jár falun. Paraszt. Meg lehet még tisztítani ezt a szót a raqadvc- nyoktól? D. Kónya József — Ha helyem volna, most is hoznék pici babát. Pedig már öreg vagyok. Csak picikét. Tudja, borzasztóan szeretem őket, nem tudom, miért... Reszketek valósággal, ha az utcán meglátok egyet... Mosolygós szemű, őszhajú, apró néni érdeklődött nálam az udvaron, hogy kit keresek? Nyikorogva tárul ki az okkersárgára mázolt utcai vasajtó, s egy soklakásos, hajdani béresház hosszúkás udvarán találtam magam. Hátul emelet, lent barnára fakult ajtók és pici ablakok nyíltak a háromtőkés szőlőlugasra, meg a madzagon felfuttatott lopótökre. •— leszenszki Györgynél keresem, —■ Az én vagyok. Az emlékek egy hatalmas nylonzacskóban vannak raktározva. Néztem az őszhajú kis öregasszonyt, ahogy egy hirtelen mozdulattal kiborítja a zsákot, s az asztalt elözönlötték a fotográfiák. Néztem és hallgattam, mert közben mesélt. Édesapja béres volt Beremenden, ,ő maga tizenkét esztendős kora óta szolgált. „Mindig olyan helyre mentem, ahol kisgyerek volt...” A felszabadulás után cukorkaárusításra kér és kap engedélyt. Most hatvannyolc éves. Már régen nyugdíjas, most második férjével, a hetvenegy esztendős Jeszenszki Gyuri bácsival él, aki éjjeliőr, és szintén nagyon szereti a kisgyerekeket. r— Ha helyem volna — ismétli — tán még mindig hoznék egy pici babát. .. Bólogatunk, pedig mindnyájan jól tudjuk, hogy már azért annyi energia sincs, nemcsak hely. Egy oklevelet mutat: 1967- ben kapta, a Művelődésügyi Minisztériumtól. „Elismerésemet fejezem ki az önre bízott gyermekek neveléséért .. .” Pecsét, aláírás. Tizennégy gyermeket neveit — egy sem volt a sajátja. Abrahám Marika öt hónapos korában került hozzá. A fényképeken nagy, barna szeme var. hajában óriási masni. Album is van, külön róla. Szép kis gyerek volt. Tekintetem a falra téved, s ott látom bekeretezett képét: fehér, menyasszonyi fátyol, virágcsokor... — Férjhezment? — Igen — néz maga elé a földre Emma néni — de most is itt van ... Nem sikerült a házasság. És Gáborkával együtt visszaköltöztek a nevelő-mamához. — így hát van unokánk is — mondják mindketten. Reméljük, a kis Gábor jobb sorsnak néz elébe, nem csorbul meg útja sehol sem. Papától fél, mert iszik és verekszik, de nem mindenki ilyen... — Az édesanyja dolgozik. Elég jól is keres. Itt munkás a fatelepen. Úgy járatja a kicsit, mint egy grófot... S a kis „gróf” mosolyog a fényképeken, azon is, amelyet anyák napjára színezett ki nekik... ♦ Margit most nyolcadikos — ő héthónaposon került Jeszensz- ki-mamához. — A Gyermekkórházból hoztam el. Volt ott több is, de ez olyan picike volt, vékonyka, s olyan szépen nézett! Az állami gondozott kislány tavaly a Balatonnál rájött, hogy testvérei varrnak. — A bátyja el is jött, Jánosnak híviák, két hétig itt is volt. ö mondta, hoqy Esztergombor. él egy nővérük .. . Öröm volt nézni őket, annyira egyformák voltak... Még a természetük is. — Jó természetük van? — Hát... hogy is mondjam? Egy kicsit makrancosak. ♦ Aztán egyszer felderült az arca. „Ez volt az első” mutatott egy fényképet. „Van ennek tón huszonöt éve is...” 5 a képről egy riadt csecsemő arc nézett rám. Hej, de sok mindent meg kell tanulnunk egy-két éves korunkig! — Hogy hívták? — kérdezem. Csóválja a fejét. — Már nem tudom — mondja. Nemrég, többed magával kitüntették ezt a kis őszhejű öregasszonyt is. Elbúcsúztam tőle, kikísért siklósi okkersárga kapuig, de a tekintete tovább kísért. Napokig tűnődtem: honnan ismerem? Valahol már láttam, valahol találkoztam vele- Aztán rájöttem. Igen, hát persze, Blázek-néni! Az öreg cukorkaárus, a Rádav és a Mátyás utca sarkán, ő az, ő hát. gyermekkorom legkedvesebb emléke, aki a réz kétfilléresek- ért, egy hosszú órpacukrot adott nekünk ... Hja, a szeretet nem ismer időt Kampis Pétae
