Dunántúli Napló, 1974. november (31. évfolyam, 300-328. szám)

1974-11-17 / 315. szám

Pattantyús József: Vizhordó

Berták László

IGEN

Igen, e pályaudvar ország sínéi között gyalogosan,

□ vonatváró szivárvány alatt, de mindig indulóban.

Igen, kétnapos szendvicsek, talpfák hosszán a régi képpel, árvácskák ködös reggelén is seregek váltott meséjével.

Igen, az érkező oldal dallamát gyakran földre ejtve, szoknyák mentén, zárt ajtó mögül figyelve múló kis ügyekre.

Igen, helyjegyért sorban állók sziszegésétől dérötötten, lesajnálva a sokadalomban ingázó vasutas körökben.

Igen, az utolsó vonatra, végül arra se készülődve, mintha dologra, mintha haza, a pályaudvai közepére.

Demény Ottó

ÉNEKEL EGY LÁNY

Énekel egy lány ősrégi tiszta éneket a gépzene a magnó korszakában olyan egyedül mint a hold csak a hangja fényesedik csak varkocsa tündérkedik egyetlen eszköze a hangja énekel szépen nagyszerűen

nem figyel csak sajátmagára magából is csak az örömre a dal gyönyörű áramára ami körülöleli őt egyenes mozdulatlan törzsét összefont nyugodt kezeit ^ a majd könnyedén elszökve tőle

betölti e széles világot

szeretném ha sohase válna belőle több mint az ami ha együtt maradna e hanggal önnön szépsége szószólója e hold a nap a csillagok fényének hű közvetítője könnyű ti” o és egyszerű énekszó ami messze szárnyal

Dhilippe Le Couten akadémikus, o ' Becsületrend lovagjo, a dolgozó- szobájában üldögélt és arra az előadásra készült, melyet másnap szándékozott megtartani az Exkluzív Tudományok Iskoláján.

Hirtelen azonban nyílt az ajtó és megjelent a szolgálólány.

— Monsieur, egy bizonyos úr szeretne önnel beszélni sürgős ügyben — mondta.

— Kérem, vezesse be!

A dolgozószobába egy választékoson öltözött, kellemes külsejű úr lépett be.

— Kihez van szerencsém? — kérdezte Le Couten.

— Smith úrnak, a papírmasé koronázatlan királyának a titkára vagyok — mondta az idegen.

— Nagyszerű — örvendezett a profesz- szor. — Az az ismert milliárdos, ugye? Miben lehetnék a szolgálatára?

— Mondja, Le Couten úr, ön tartott előadást a múlt szombaton az elefántok származásá ról?

— Igen, én tartottam!

— Mennyiért tartaná meg holnap ugyanazt Smith úr lakásán?

— Sok vendég lesz jelen?

— Ennek nincs jelentősége. Csupán azt szeretném, ha megnevezné azt az ösz- szeget, melyet honoráriumként szokott kérni.

— A szokásos Honoráriumom egy előr adásért — ezer fron1'!

— Remek! Megegyeztünk! Holnap este negyed tízkor személyesen jövök önért. A pénzt az előadás után azonnal meg- ka pja.

Másnap frakkban, a mellén egy sereg kitüntetéssel a professzor türelmetlenül várta a titkár érkezését.

Georges Doíley

Az előadás

„Végre igazi közönségnek adhatok elő

— gondolta Le Couten magában. — Elképzelem, milyen válogatott társaság lesz ennél a milliomosnál. A kollégáim sárgaságot kapnak az irigységtől!"

Megszólalt a csengő. Smith titkára érkezett. Tisztelettudóan meghajolt és megkérte Le Coutent, hogy fáradjon le az épület elé, ahoi már várja egy Rolls-Roys a bejáratnál.

Amikor a kocsi megállt egy pompás villa előtt, a professzor a titkárhoz fordult.

— Ez a papírmasé-király rezidenciája? — érdeklődött.

— Igen, uram.

— De-Jtár, hogy ilyen sötét van ... Bár, különben — motyogta a professzor — ezeknek a milliomosoknak a villái nagyon hasonlítanak egymásra.

Kiszálltak az autóból, s áthaladva a szobák tömegén, egy teljesen zárt ajtó előtt álltak meg.

— Parancsoljon monsieur, lépjen be!

— mondta a titkár és kitárta a hálószoba ajtaját.

Egy széles ágyon, baldachin alatt feküdt o*milllomos. Egyedül.

— Ö az? — biccentett a professzor felé.

— Igen, uram — felelte készségesen a titkár.

— Nagyszerű! Türelmetlenül vártam már. Kérem, professzor, egy percet se késlekedjen tovább, azonnal kezdje el.

„Mindjárt látható, hogy választékos ízlése van — gondolta magában Le Couten. — Egyedül akarja meghallgatni az előadásomat, mint egykor Bismark óhajtotta, hogy Wagner egyedül csak neki játsszon!”

Kényelmesen elhelyezkedett egy székben és monoton hangon hozzákezdett előadása felolvasásához.

Nemsokára hangos horkolásra figyelt fel.

Smith aludt!

— Elég leszl Jöjjön utánam, monsieur — mondta a titkár és óvatosan kinyitotta az ajtót. — Tessék, itt van az ezer frankja! Holnap ugyanebben az- időben várjuk! A honorárium összege természetesen egy sue-val sem lesz kevesebb.

— Bocsánat, de .. .

— Mister Smith még két hetet szándékozik eliölteni Párizsban és minden este hallani akarja az ön előadását.

— Semmit sem értek az egészből! —

szólt ingerülten a professzor. /

LJa óhajtja, megmagyarázom. Smith ■ ' úr nagyon nehezen alszik el. Sajnos, eddig semmi sem segített rajta: sem az altatók, sem a meleg fürdő, sem az egyéb kúrák. Az égvilágon semmi! A múltkor véletlenül betévedt az ön előadására. Alighogy leült, öt perc múlva mélyen aludt. Annyira meg volt elégedve az eredménnyel, hogy ma estére ide kérette önt a lakására: ismételje meg a csodát! Mint látja, ez ragyogóan sikerült! Tehát, kedves Le Couten úr, holnap ugyanebben az időben várjuk .. .

Kovács Sándor fordítása

Sz. Lukács Imre

Földosztó Ábel

Ősszel vitték el, Vetkőztek már a lombok, sárga levelekkel sírtak a fák. Anyám megkönnyezte.

— Apódat elkövetelte a háború, most te is itthagysz bennünket?

A leventébe menni kellett. És Káin szerette a leventét Nekem parancsolt. Idősebb volt erősebb és o bátyám. Mint a bibliában. Faluszélen laktunk, roggyant házacskában.

Káinra felnéztem. Légpuskával galambokat, fácánokat lövöldözött

— Sajnálom őket — mondtam.

•— Ki se látszó! a földből és már okoskodsz?

Fácán került puskocsőre, cipeltem hűségesen, az volt a dolgom,

„Meddig cipeljem ezt c dögöt? A puskát se adta ide” — gondoltam sértődötten.

— Vigyed — dobtam az útra —, elhúzta a karomat

— Mit gondolsz, Ábelkóm?

Hozzad, különben megismerkedsz a szent anyafölddel.

Gondoltam, okosabb vagyok, kisebb, engedtem. Azért szerettem, amikor elment, elkísértem az iskola udvaráig, a teherautó utón szaladtam, integettem. Nem intett vissza.

Anyámmal jó volt Alig jártunk ki a házból, csak vízért a kútra. Lámpát sohasem gyújtottunk, bújtunk a dunna alá. Este lövöldöztek a közelben, reggel trénszekerek kocogtak, lóhátasok.

Fogyott a paszulyunk. Hatalmas, kopott lábasunk volt, telefőztük, napokig eltartott Kukoricánk is maradt kevéske, gör- hének, máiénak sütöttük. És három tyúkunk. A konyhábaiC tartottuk, el ne tűnhessenek.

Anyám megfogta a kezemet, elindultunk munkát keresni. A bakter jóemberünk volt. szólt rögtön:

— Mérik a határt, a Kovácsék tanyájánál.

— Ingyen adják?

— Úgy ám. A föld miénk, fuccs az úri világnak.

— És Kovács úr?

— Eleget harácsolt Most majd megfizetünk neki.

Mentünk a Kovács-tanyához. Mérték a földet Falubeli emberek lépkédtek komolyan, mezítláb, és karókat vertek le. Ráírták a neveket,

•— Mi is kapunk? — kérdezte anyám.

— Hat hold jár nektek — mondta egyikük. — Pontosan hat hold.

Anyám megszorította a kezemet erősen. Odébb emberek toporogtak, mezítláb, szakadozott gúnyában, karókkal, fejszékkel. Mérték a jussot

— Ezt elvehetik tőlünk? —

kérdeztem. ,

— Nem fiam, még a magas- ságos atyaúristen se — mondta a bakter.

Még nem a hivatalos földosztás volt. Szántani kellett volna, de se jószágunk, se szerszámunk, csak a reménységünk, mint a többi szegénynek. Kovács úr traktorai ott álltak a tanyájában. Az öreg bakter odaköltözött, éjszakánként nem aludt, nehogy a traktorok szánthassanak.

Mentünk minden reggel. Megálltunk a hatalmas földnél, a hat holdnál és csők néztük, néztünk a végefelé.

— Teremtő isten, ennyi föld egy rakáson! Csak apád itthon lenne, vagy Káin.

Néhányon ásóval estek a határnak, két kimustrált lovacska is erőlködött, meg tehenek. Kovács úr fújtatott. Az öreg bakter megkérdezte tőle:

— Mit akar gazduram?

— Szántani.

— Ez már a mi földünk, mindörökre.

— A föld azé, aki megműveli, traktoraimmal fölszántatom.

Hiába volt a beszéd, nem hallgatott a szegényre. Az öreg bakter jókora husánggal fejbe csapta, összeesett

Akkor este megérkezett Káin. örültünk. Anyám meleg vizet hozott a lavórba, gyorsan levágott egy tyúkot, és a késő éjszakában nagy lakomát csaptunk. Másnap mentünk a földre.

— Földre? Miféle' földre? — rőkönyödött meg a bátyám,

— Amit jussoltunk. Felosztották a határt, lőttek az úri világnak.

Káin hitetlenkedve figyelt bennünket.

— A háború még tart, és ha az urak visszajönnek? Akkor kié lesz a föld, Ábel? — kérdezte.

Nem tudtam szólni semmit. Anyám rémülten hallgatott, mintha bűnt követett volna el.

Káin este boldogan, hatalmas kosárban füstölt húst, szalonnát, kolbászt hozott, rakta az asztalra. Amikor odanéztem, könnybe lábadt a szemem.'

— Loptad? Ennyi finomságot hol szereztél? — csodálkoztam.

Nevetett és falt Teleszájjal mondta:

— Rendőr lettem. Hatálom.

— Nekik adják?

Trischler Ferenc rajza

— Az okosabbaknak.

összenéztünk anyámmal. Vacsoráztunk és aludtunk.

Másnap indultunk a földre, de Káin ránkparancsolt:

— Oda pedig nem mehettek. Kovács űré marad. Felszántják a traktorok.

teviharzott. Néztünk és elfelejtettük a szavakat. Anyám szemébe fájdalom költözött. Odalett a földünk, ültünk a kanapén, sokára kérdeztem:

— Ezután már sohase lesz földünk?

— Ha Kovács úr elveszi, akkor mór sohase.

— A többiektől is elveszik? A sánta baktertól?

— El.

Hanem már rántott maga után. Gyorsan trappoltunk a földre. Az öreg bakter, meg a többiek kint voltak. Megnyugodtunk, megálltunk a mezsgyekarók mellett

Az úton feltűntek a traktorosok. Ballagtak a tanyába, indították a masinákat, húzattok a földekre. A bakter eléjük álit.

— Értsék meg, emberek, ha istent eszünk, itt akkor sem szánthatnak. Se most, se máskor. Soha többé.

A szegénység köréjük gyülekezett. A traktorosoknak melegük lett hirtelen, hátra-hátra pislogtak az útra.

— Az urakhoz dőrgölőztök? A fajtátok ellen? — kiáltozták az asszonyok.

Rendőrök közeledtek, köztük Káin. Kovács úr, a nagygazda velük jött. Fegyverük nem volt, de pálinkából bőven jutott. A traktorok ismét indultok volna. Anyám kiabált:

— Ezt a földet férjem után kaptam, aki odamaradt a háborúban. Senki el nem veheti, csak az én drága, jó uram, ha hazasegíti qz isten!

Káirték már közel jártak, 0 traktorosok sebességre kapcsoltak. Akkor hirtelen anyám odabukott a gép elébe.

— Mit csinál, maga szerencsétlen? — kiabálták.

— Kelj fel — szólt az öreg bakter.

Csak feküdt a hideg földön és rázta, kegyetlenül rázta a zokogás. A rendőrök iökdösték a népet, Káin feltámogatta anyámat, keményen rászólt:

— Menjen innét haza! Nincs már földje, szikrártyi se. Eladtam Kovács úrnak a füstölt húsért, kolbászért. Maga is za- bálta.

Megállt körülöttünk a csend. Anyám fájdalmasan üvöltött:

— Káin, Káin! Minek szültelek a világra?

A rendőrök Kovács úrra! együtt szembefordultak velünk, Előkerült az ásó, kapa, jókora husángok.

— Vesztél volna idegenben — ugrottam fejjel Káin hasába.

Gyorsabb volt és erős. Nekilökött a traktornak. Beszakadt a fejem. A vér elborította arcomat, fájt a sebem, de nem sírtam.

— Tudtam, hogy a gyilkosom leszel! Ide üss! — mutattam vérző arcomat.

Farkasszemet nézett a két tábor. Aztán ők elkotródtak. Kovács úr eltűnt a vidékről.

Anyám halkan sirdogált mellettem. Friss vizet hozott a kút- ból, lemosta sebemet, bekötötte.

— Ember leszel, Ábel! Hasonlítasz apádra!

Hűvöst hozott az alkony, és szomorúságot. A csatát megnyertük, a földet megtartottuk. Anyám még otthon is pítyergett, lámpagyújtás utánig törölgette könnyeit.

— Édesanyám! Hiszen már nem is fáj! — hazudtam.

— Tudom, kisfiam — simogatta meg tüzelő homlokom, — Káin bátyádat siratom,