Dunántúli Napló, 1974. szeptember (31. évfolyam, 239-268. szám)

1974-09-15 / 253. szám

PÁLINKÁS GYÖRGY

KERÉK IMRE

Variációk

csángó népdalokra

Miklós Gyurkóné, Szályka Rózsa emlékének

1.

E szeretőm jaj be kevély,

Sárig hajót fújja a szél,

Hojjáhó!

Csirikkolja menően veréb,

Amerre jár, virágot lép,

Hojjáhó I

Orcája kosai rózsa,

Szeme lobog, mend e gyortya, Hojjáhó I

Katrincája csengő bokor, dorokára sziépen simul,

Hojjáhó I

Ölelésre tárt karomat Elkerüli odvaromct,

Hojjáhó I

Sárig haja, pántyikája,

Szüvem érte hogyne fájna, Hojjáhó I

2.

Pengetik ez ablakot.

Lopják el e ludakat

Ébredj gazda, ébredj már,

Suba alatt e gunár.

Azt kiáltsa: gigágál —

Fussunk pajtás világgá I

3.

lérik e meggy, pirosodik,

E levele konkorodik,

Meggyfa hüves árnyékába válogatok e javába.

Válogatok, szedegetek,

Egy sziép legiényt nézegetek,

Erre sétál este, riegvel,

Hátha bizony engem kedvel.

Ha még egyszer lyány lehetnék, Bezeg tudnám, hogy mit tennék,

E kapumat sorkig tárnám,

Ne maradna szegiény árván.

Agyba való szeretőmnek Elfogadnám, el én ötét,

Mend ez edényt, megpengetném S ha rossz lenne, lödhöz verném.

LOVÁSZ PÁL

Röpül az unokám

Lipcsébe utazik, egyedül, ott áll a gép, most gyújt a négy motor Az ablakból visszanéz a kisfiú, arcfénye mélyén csecsemővonás, fölötte ifjú hős szándéka, gyönyörű kaland, férfidiadal, s a szemben, ó a szem tükre mögött anyás oltalomért lobbanó sugár

Dübörög, bőg a gép,

birkózik anyag, gondolat, magasság, mélység Már látom is: kék vattát bont a táj, lágy réteget tornyoz ott fölfelé, lengnek, feszülnek biztos napérckötelek, s a lentről vitt kis arccal eltűnik égi fészkében az ezüstmadár

Gádor Emil rajza

A Viola da Gamba

már tőlem távol is már rajtam kívül is már nélkülem is bennem nő a hang bennem nő a szó — mindegyre szólítom Asszonyom

A Jan, aki arra törekszik az életben, hogy világot lásson, van aki azért gürcöl, hogy autója legyen, mások a hasukat helyezik az első helyre, vannak persze olyanok is, akik ruházkodni szeretnek, és minden olyan vonzza őket, ami kül- sőséges és mutatós.

Felicia egyik típusra se hasonlít. Felicia nem jól, csak szé- pen akar élni — s a férje ugyanolyan volt, mint ő. Ami szép volt és tetszett nekik, azt megvették. így került hozzájuk négy japán ecset is.

Egyik nap dr. Bencze Tivadar vegyészmérnök, Felicia férje, négy japán ecsettel tért haza.

— Minek ez nekünk, drágám? — kérdezte a felesége.

— Hát nem szép? — kérdezte vissza dr. Bencze Tivadar.

— Gyönyörű ... de minek ez nekünk?

— Nézd meg ezt a finom haj- lotú nyelet. Mintha művész faragta volna ki egy fából. Mihelyt megláttam, arra gondoltam, hogy ez a japán ecset a bűbájos japán népművészetet képviseli. Meg nézd ezt a hegyes, kemény fejet. Szerintem ezzel hajszáivékony vonalat lehet húzni.

— De minek nekünk hajszálvékony vonalat húzni?

— Es nézd meg a többit Ir- vo is van rájuk.

— Meg kell tanulnod japánul, hogy elolvasd.

— Mondasz valamit

Három napig gyönyörködtek

a japán ecsetekben, aztán az asztal fiókjába kerültek, s ott maradtok évekig. Azóta sok idő telt el. Meghalt dr. Bencze Tivadar vegyészmérnök, s felesége, Felicia, a kisváros doktor nénije elsiratta, s megpróbált a régi közös szemlélettel, mór dr. Bencze Tivadar nélkül élni a szellős, tágas lakásban.

Mert semmi nem változik az életben, hacsak az nem rajzolódik ki egyre élesebben Felí- ciában, hogy az életet „játéknak" kell képzelni... Játéknak,

ahol nagy dolgokért lelkesedik az ember, tisztán, önzetlenül, mások hasznára, és saját gyönyörűségére ... Ha lehet, még többet dolgozott s kevesebbet pihent, mint eddig, s mindennap újabb és újabb „játékot" talált ki. Egy ilyen, játék a sok közül: összegyűjtötte a járás

Dér Endre:

A japán ecset

kora-asztmás betegeit, tehát a gyerekeket Eltökélte, hogy ezeknek a gyerekeknek meg kell gyógyulniuk. Fiatal, egészséges szervezetiek, lehetetlen, hogy ne tudják leküzdeni a kórt Ha már férje, dr. Bencze Tivadar kénytelen volt asztmában meghalni, o gyerekeknek, akik magukkal hozott életerejük kezdetén vannak még — a gyermekeknek élniük kelll

Egyszer, a járásból jövet Felicia fáradtan ballagott haza. Otthon az ajtóban régi-régi barátjuk gyereke toporgott

— Katf — örült meg Felicia. — Mit keresel itt?

— Felicia néninél szeretnék aludni, ha megengedi. Édes- apámék nyaralni mentek, és nem jó egyedül lennL

Jót beszélgettek. Kati mindent elmondott amit a Zeneművészeti Főiskolán felszedett apróságot és komoly dolgokat jellemezte barátait, azok szokásait Végül előszedte kis fekete neszesszerét, és kenceficéim kezdte magát

— Felicia néni! Nincs egy ecset?

— Nincs. Minek az neked?

— A szemöldökömet szeretném kifestenL

„A japán ecset!" — örült meg Felicia, s szaladt az asztalfiókhoz. Ott volt mind a négy, gyönyörűen, sorban, karcsún, hajlékonyon es keményen, ahogy az a japán ecsetektől el is várható. Elragadó lett Kati. S Felicia Katinak adta azt az ecsetet, amivel hajszálvékony vonalat lehet húzni, és amitől Kati olyan szép lett mint egy japán gésa.

— Lám, Tivadar bátyád érezte, hogy nemhiába veszi meg ezt a japán ecsetet Akkor is őrültünk neki, s most is, te is örülsz neki — és még itt van három ... Azokért még bizonyosan eljön a gazdájuk.

— Felicia nénit még sose láttam sirni.

— Meg is szólnak érte. Meg olyanokat kérdeznek: „és te még tudsz dolgozni!?” Hát hogyne tudnék! Kell dolgoznom, érted? Kell! Mikor eltemettük Tivadar bátyádat, a barátaink, a férjem tanítványai fogtak közre. Nem emlékszem, mi történt körülöttem. Amikor leengedték az urnát a földbe, elkezdett lassan, finoman hullani a hó, mire egy kismadár a fán élénk csivi- telés közben a szárnyát csattogtatta. A fa ágai megremegtek — és én megnyugodtam. „Ez az élet” — gondoltam. „Ez az élet, tulajdonképp semmi sem változik.“ Tudod, hogy nem hiszek semmiféle hókuszpókuszban, de ekkor tudtam meg, hogy a férjem se halt meg: itt él bennem, amíg én élek. A temetőbe nem is szeretek kijárni. Semmi közöm a temetőhöz. Annál több nekem a japán ecset

— És éppen nekem adta, Felicia néni...

— Még a másik három is keresi gazdáját Mert jönnek érte. Valakinek szüksége lesz rájuk, és az én örömöm megsokszorozódik ...

Mert van, aki hírnévre törekszik az életben, mások világot akarnak járni, sokan a hasznosat hajszolják mindenben, s jól akarnak élni, de dr. Benczéné született Bartók Felicia gyerekorvos — csak szépen.

BARDOSI NÉMETH JANOS

Hideg, meleg

Hideg, meleg,

ez volt az útmutató,

vagy ha a cél felé fordultam

forró I

kiáltotta a gyermeki hang, s bekötött szemmel tapogatózva biztattam magamat

Most már egyre forróbb a hang, irányit

s riadoz lelkem a szóra merre van,

amit meg kell találni végül is

örömmel s iszonyattal.

Hogy ne nevessen

aki látja vak bolygását a bekötött szemnek, forróság! ahogy a tűz húz oda a célhoz, leljem meg a játék tétjét teljes örömmel.

GALAMBOS! LÁSZLÓ

Sokasodó

Nő a sziklák emberarca. Tűz-kupolán függ a lándzsa. A zuhanó azbeszt-köntöst vasliiiom-sisak zárja.

Olajággal térítettek világosság öble felé. Almavirág-fehér fátyol csipkézik a fejem elé.

Szölőfürtök illatából kilép a nő, koszorúzza férfi karja, mint a nyírfa törzsét bokor, érett búza.

Mámoros az ujj, kibontja tüzes ingét lány meg asszony, Az egynyelvű sokasodás bizakodjon, megmaradjon.

Mezei András:

A futás

Fiamnak magyarázni kell: mi az a tuja,

A tuja, a villamos hátulja, mondom. A szó le van rövidítve. Nem, nem a növényről van szó, amit szintén tujának neveznek.

Az én időmben még minden pesti srác ismerte ezt a szót, ha nem is tujázott mindenki: mondjuk a jó cserkészok, vízicserkészek, a kadettek. A szívgárdistákert már nem tenném tűzbe a kezem. Azt az áhítalos csóróknak találták ki a tiszik. A paptanárok.

Az én időmben mindig kuporgott egy-egy kisfiú a pesti villamosok ütközőjén, úgy, hogy a vastag gumitömlőbe kapaszkodott, a lába meg lazán kalimpált a visszafelé futó macskakövek felett.

Kuporgott, mondom, hogy az ablakból ne lássa meg a klajzi. A megállók előtt pedig ugrásra, futásra készen figyelt. A jobb lábát megtámasztotta az ötköző alatti keresztvasba, hogy a lassító kocsi sebességének megfelelő erővel lökhesse magát vissza, ha ugrik o kalauz is, ha menekülni kell. Mert ne üljön tujára az, aki • legnagyobb sebesség melleit is, nem tud a

leugrás után állva maradni. „Begyújtani a fékező rakétát" -r ahogy ma mondják a srácok. Hiszen akkorát kellett taszítani a robogó villamoson, amekkora erővel vitte volna a fiút magával...

De manapság se srác a tujón, se kalauz. Se azok a régi villamosok. A 46-os a Fasorban, ahogy a Lövölde-térnél kikanyarodott, azután végig a Bethlen Gábor utcán — még a zúgása is más volt, mint a mai kocsiknak, hogy csak egyet említsek, az eltűnt sínek és lassan feledésbe menő villamosok közül.

Gizi, akivel én akkoriban jártam, a rohadt Rauch-hal ugrott föl a 46-os villamos utolsó peronjára, röhögve, hogy nekem nincs jegyem, nincs pénzem és hogy máris indul a kocsi velük a Keletibe. Hogy ők még elérik a kilenc- órás HÉV indulását, Mátyásföld felé.

Röhögtök?

Hót csak röhögjetek. Ugrás a tujára. De ők hívják a klajzit Az ablakon vállig kidugja a kariát. A lyukasztójával kokizza a fejemet.

Megállj Rauch! Te is megbánod, Gizi! Jól áll nálad a Rauch. Tudja a tangóharmonikán a Ravel Bolerót. Ezzel fogott meg, pedig nekem azt mondtad, hogy nem is tetszik a szája. Éjjel pedig, ha alszik (erről én nem is beszéltem), félig nyitva vannak a szemei.

Hót akkor futás. Egyenletes sprint végig a 46-os villamos mellett egész a Keleti pályaudvarig. Na mi van, Rguch? Nem röhögsz? Lesed. hogy lemaradok-e? Hogy kilóg-e már a nyelvem? Szúr-e a bordáim között? És leülök-e

a járda szélére összegörnyedve néhány megálló után, mondjuk a Bethlen téren?

Rohadt Rauch, abból te nem eszel. Jó kis tornacsukám van. És lehet, hogy nem tudom a Ravel Bolerót Nincs is hallásom. „Botfüled van, fiam” — mondta a fater, aki zenész és megsimogatta a fejemet szomorúan. De futni azt tudok, Rauch. No mi van? Miért nem fűzöd a „csajt”? Mit kiabálsz, Gizi? Azt hogy hajrá Dulci? (Mert így hívtak akkoriban.) Drukkolsz a klajzi mellett? Hány megálló van hátra? Istenem, mennyi? Rohadtul szúr már a bordáim között. Azt kívánom, hogy legyen utas. Legalább egyetlen le- vagy fölszálló a következő megállóban, nehogy megállás nélkül tovább csengesse a klajzi a villamost Meg aztán sose voltam jó hosszú távon. Ez az igazság.

De a klajzinak fényes a pofája. Valami ka- piskál benne. Ügy látszik, mégse bumburnyák. Mielőtt a Beszkárthoz bezupált, lehet, hogy ő is tujázott. Lógott a lépcsőn. Kifigyuzta, hogy melyik peronon van a klajzi, meg minden.

Jó kis hecc. Este kilenc órakor végig a villamos mellett a Lövölde térig, be a teniszpályánál a Bethlen Gábor utcára. És már az egész villamos drukkol. A Rauchnak olyan a pofaszíne, mint a romlott parizeré. A lópqri- zeré.

„Lépj fel, öcskös!” — kiabálja a klajzi, kihajolva a kellemes meleg szélben.

„De nincsen pénzem" — zihálom a maradék erőmmel.

„Nem baj, csak gyere. Lépj fel, ha mondom“ — és a kezét nyújtja a klajzi, mintha egy dobogóra segítene fel, mondjuk valami ma- rathoni futás után, de itt a finis még hátra van.

Kezet lebőgés lenne elfogadni. Elvágná magát az ember vele. Ott van a szép, vöröses- sárga fogantyú. A télen fagyos, a nyáron jó meleg, erős fogantyú, amit na sikerül megfogni, még meg kell várni, hogy az ugrásra kijöjjön a lépés. Akkor kell ugrani, nehogy kézenfogva húzzon a villamos. Az is lebőgés. Kész röhej. Nem beszélve arról, hogy fölmázolja az ember a követ a pofájával.

Igen, kisfiam, a fogantyút úgy kell fogni, a villamos mellett sprintelve, mintha annak a segítsége nélkül Is föl tudnál lépni Amikor ug- rasz, akkor szorítod, akkor húzod.,,

Dehát nincsenek elméletek. Az igaz dolgok megelőzik a spekulációt A klajzi a 46-oson kivett egy vonaljegyet a nagy, barna bőrtáskájából. Letépte az egyik sarkát és ünnepélyesen a kezembe nyomtaf teljesen ingyen, akár valami kitüntetést „Jól van, fiam. Bátor proli gyerek vagy."

Gizi pedig belémfogódzott. Odanyomta az orrát a rohadt hízelgő az ingemhez. Azt se bánta, hogy csupa izzadtság.

A Rauch kifelé fordult. Állati szép keze volt Ezt meg kell hagyni. Hosszú ujjaival a villqmos ablakán billentyűzött valamit Biztos a Ravel Bolerót