Dunántúli Napló, 1974. augusztus (31. évfolyam, 209-238. szám)
1974-08-04 / 212. szám
Huszonöt éve államosították a színházakat Interjú a Magyar Színházi Intézet igazgatóhelyettesével Huszonöt évvel ezelőtt a Gazdasági Főtanács intézkedése alapján megkezdődött és tíz nap alatt le is zajlott a magyar színházak államosítása. Ez az intézkedés átszervezés jellegű volt, így végrehajtása eltért az államosítások gyakorlatától, a bankok, gyárak köztulajdonba vételétől a fordulat évében: nem nagy, látványos esemény volt, hanem csordáén, szinte észrevétlenül zajlott le 1949. augusztus 1—11. között. Jelentőségére nézve azonban nem kevésbé határkő és forradalmi változás volt ez a szocialista fejlődés útján. Egy régi koncepció eltűnt — és helyébe lépett a régen áhított új. Államosításuk előtt a magyar színházak magánvállalkozások voltak. (Három kivétellel: a Nemzeti Színház, a Magyar Állami Operaház és a Szegedi Nemzeti Színház korábban is állami szubvencióval működött.) A magánvállalkozás azt jelentette, hogy az igazgató koncessziót kaphatott valamelyik városban. Vagyis: engedéllyel társulatot szervezett és megpróbált működni ... A kiadásokat és a színészek gázsiját saját tőkéjéből, azaz saját „bukszájából" fizette — ha tudta. Ha ez nem ment — beállt a csőd, fizetésképtelenné vált. Évad közben szanálták, a színészeket kénytelen volt el- bocsájtani. Következésül a három állami kivételével valamennyi magyar színház a teljes létbizonytalansággal küszködött A színészek maguk gondoskodtak a ruházatukról és a kellékek jó részéről is. Mit jelentett ilyen körülmények közt az államosítás a magyar színházaknak: művészeti, gazdasági és nem utolsósorban emberi szempontból? Erről kérdeztük dr. Székely Györgyöt, a Magyar Színházi Intézet igazgatóhelyettesét, aki 1945 után évekig rendező, majd igazgató volt a Pécsi Nemzeti Színház ban. — Az egyéves koncessziók június—júliusban mindig lejártak, a következő évre meg kellett újítani. Alkalmi, egyéves vállalkozások voltak ezek, így mai értelemben vett társulatok nem alakulhattak ki. — Már 1949 tavaszán az a hír járta, hogy küszöbön áll a magyar színházi élet teljes átszervezése. Ez be is következett. Gyakorlatilag augusztus elején már nem lehetett megújítani a koncessziókat; a minisztérium nevezett ki igazgatókat a színházak élére. Állami költségvetéssel és ellenőrzési jogkörrel. A különböző heterogén társulatok erőit nyolc vidéki színház köré csoportosították. Közülük hat állandó székhellyel működött: Miskolc, Pécs, Szeged, Debrecen, Győr és Szolnok (Kecskeméttel közösen); ezenkívül az országot járta az akkor megalakult Bányász Színpad és a Gördülő Opera. Azóta is száA Pécsi Nemzeti Színház épülete 1910-ben, mellette egy kávéház teraszával. (Az egykorú kávéház ma a Hírlapoivasó.) mos átszerveződés, „osztódás", körzetesítés tanúi lehettünk, amíg a magyar színházi élet mai képe kialakult. Az államosítási alaprendelkezés talán legjelentősebb kiegészítő eseménye a Déryné Színház megalapítása volt. — A fővárosi színházak államosítása már bonyolultabb és többlépcsős intézkedés-sorozatot jelentett. A helyzetet mindenesetre jellemzi itt is, hogy 1949 tavaszán 34 budapesti színházi vállalkozásból mindössze négy maradt életben, teljesen eladósodva ... A Vígszínház újjáépítés alatt állt, társulata szétoszolva működött. Az államosítással több átmeneti színház létesült, mint az Úttörő Színház, az Ifjúsági Színház, a Kis Madách ... „Állva maradt" a Belvárosi Színház, a Pesti Színház és a Vidám Színpad, majd a meglevő formák is többszörös átszervezéssel később tovább alakultak. A Bányász Színpadból Honvéd Együttes lett, ebből pedig a Néphadsereg Színháza társulata, amikoraVíg felépült. — Hogyan fogadta az államosítást a színházi szakma? — Kilencven százalékban rendkívül nagy megnyugvással. Az 1945—49 közötti helyzet, az infláció, a bizonytalanság — néhány neves vezető színész kivételével — mindenkit sújtott A létbizonytalanságot az államosítás egy csapásra megszüntette. Szinte mindenki szerződésbe került, a volt igazgatók is. A saját akkori helyzetemre és a magyar színésztársadalom egészére nézve is megváltást jelentett az államosítás: egzisztenciális és művészi szempontból egyaránt A korábbi „léthez" senki nem ragaszkodott. Ellenérzést csupán egy-két fővárosi színészből váltott ki az intézkedés, azokból, akik vidékre kerültek... — Már akkor fs ...? — A maival persze nem hasonlítható, ez inkább hangulatkeltés volt két okból. Egyfelől a vidéki színészet művészileg közismerten le volt romolva, másfelől abban az időben volt bizonyos fegyelmi büntetés jellege, ha egy pesti színész vidékre került. Itt persze más volt a helyzet: a normális kereseti viszonyokat vidéken is biztosította a rendelkezés. — Milyen pécsi emlékei vannak ebből az időszakból? — Az 1945—46-os évadban prózai rendező, a következő évben igazgató voltam Pécsett. Voltak művészi törekvéseink, de keveset tudtunk maradéktalanul megvalósítani. Ami sikerült. 1901 óta mi játszottuk először Shakespeare Szeget szeggel című vígjátékát: bemutattuk a Boszorkányok-at, a Scapin fur- fangjai-t, de 1948. januárra itt is a tönk szélére jutott a színház. Megindult a szanálási eljárás . . . Pedig nagyszerű közönségünk volt. A következő évadban a Magyar Színház főrendezője voltam, de ott is félévkor megbukott a színház . . . — Pécsett az államosításkor Szendrő Józsefet nevezték ki igazgatónak. A színház Kaposvárott kezdte az évadját A kertész kutyája, a Bécsi diákok, az Űri muri és a Filmcsillag bemutatásával. A hivatalos pécsi évad decemberben kezdődött Olyan művekkel, mint Moliére A fösvény, A képzelt beteg, a Kényeskedők; Scserbacsov: A dohányon vett kapitány, Kálmán Imre: Montmartrei ibolya, Csajkovszkij: A diadalmas asz- szony című operája, továbbá: a János vitéz, a Tamás bátya kunyhója, a Kisunokám, a Cigánybáró, és új magyar darabok (Földes Mihály: Mélyszántás, Barát Endre: Becsület dolga), szovjet vígjátékok, színművek szerepreitek az évad műsorában. ■— Említettet oz államosítás előtt esetlegesen és kizárólag üzleti szempontokon alakult ki a műsorterv. A pécsi bemutatók sora már jelez valamit... Mit jelentett az államosítás a műsorpolitikában, hogyan alakultak a művészi követelmények? ■— Az új évadban az államosított színházak új feltételei közepette már valóban követelményeket is lehetett támasztani. Előtte a színházigazgatók kereken kijelentették: „az én zsebemre ne tessék kultúrpolitizálni” ... A korábbi „repertoár- darabok”, a zenés vígjátékok helyébe sok új magyar és frissen lefordított orosz és szovjet mű került. Az államosításig vidéken átlagosan 25—30 bemutatót tartott egy-egy színház — évadonként! — ahhoz, hogy meg tudjon élni . .. ElképzelheA szinházlátogatottság demokratizálódása is az államosítás vívmánya. A Pécsi Nemzeti Színháznak az utóbbi tíz évben kétmillió látogatója volt. A legutóbbi évadban 9200 bérletes néző látogatta rendszeresen az előadásokat (Képünkön e színház nézőtere egy premier alkalmával.) Az államosított pécsi színház kiteljesedésének egyik nagy eredménye a nemzetközi rangú Pécsi Balett. Képünkön az 1970-ben bemutatott Fölszállott a páva című produkciójuk egyik jelenete. tő, mennyi fölkészülés! idővel. 1949-tól átlag 14—16 darabot adtak elő vidéki színházak. Így maradt idő az új darabok betanulására, az elmélyültebb fölkészülésre is. — A színházak államosítása egybeesett egy igen válságos belpolitikai időszakkal, ön mit tapasztalt, érződött-e ennek a hatása a művészek, a színház és a közönség kapcsolatában? — A kulturális és a művészeti életben erőteljesen fölívelő tendencia uralkodott, itt kevésbé lehetett érezni a politikai élet gyűrűzését. Mindenki friss ambíciókkal telve égett a termi- akarástól... Az államosítás utón színházi rendező voltam Szolnokon. Kb. 100 tájelőadást tartottunk abban az évben... És ahol előtte még' „dalitársulat” se járt, ott szépen kidolgozott Moliére-előadást nyújtottunk. Az emberek tíz kilométerekről jöttek színházat látni, öreg nénikék hozták magukkal a kissámlit, mert szék se volt — megvárva a két-három órás csúszásokat is. Sok helyütt diadalkapuk várták a színészeket, játszottunk kastélyokban és teherautók platóján... Őserejű találkozása volt ez az időszak a közönségnek és a színháznak, olyan, ami egyszeri és megismételhetetlen .... Ennek a hangulatában éltünk, örömitta- san és sürgető belső feszültségekkel: még többet szerepelni, még több helyre eljutni... A felhőket nem éreztük. Azok csak évekkel később jelentkeztek „házon belül” is .. . — Őszintén megmondom: jó visszaemlékezni erre az évre, amikor valami elkezdődött... Az államosítás intézkedés-sorozatával indult meg, kezdett kirajzolódni a magyar színházi élet mai sokszínű arculata. W. E. Közművelődésünk távlatai A jövő közelebb van, mint gondolnánk. Akik manapság az egyetemek és főiskolák népművelési tananyagával birkóznak, másfél évtized múlva közművelődésünk „derékhadát” alkotják. Javarészt rajtuk áll vagy bukik: a nyolcvanas, kilencvenes években a korszerűség jellemzi-e közművelődési rendszerünket, vagy sem. Ez, persze, nem utolsósorban azon múlik, hogy ma helyesen, készítjük-e föl őket a jövőre. Csakhogy a kellő fölkészítés előfeltétele: legalább többé-kevésbé reális elképzelés kialakítása a holnapról. Az életmód, a műveltség, a gondolkodásmód várható magyarországi változásairól. Aligha kell bizonygatni, hogy erre korántsem csak a leendő népművelők oktatása miatt van szükség. Sokkal inkább azért, mert a művelődés: állandó folyamat. A társadalom szüntelen önmegújításának, szellemi kiteljesedésének folyamata. Legutóbb az MSZMP Központi Bizottságának ülésén is szó esett a közművelődés jövőjéről. Sőt, az ülésen elfogadott határozat előírja: ki kell dolgozni a közművelődés fejlesztésének 15 éves távlati tervét. Mégpedig nemcsak országos, s nem is csupán állami szinten, hiszen a művelődés nem eqyedül az állam gondja. Valamennyi társadalmi és tömeg szervezet is felelős érte. Kézenfekvő, hogy nekik szintén ki kell alakítaniuk a maguk távlati elképzeléseit. Éppúgy, mint az irányításuk alatt álló helyi szervezeteknek. * Nem könnyű meghatározni, miből induljunk ki? A józanság azt diktálja: | reális lehetőségeinkből. Azaz az előreláthatólag rendelkezésünkre álló anyagiakból. De ki tudná megmondani, hogy a következő 15 év során miként nő nemzeti jövedelmünk, s ebből mennyi jut majd köz- művelődésre? Ez egyrészt óvatosságra lat, mősrésrt pedig arra, hogy ne csak a nemzeti jövedelem alakulására alapozzuk elképzeléseinket Az illetékes állami szervek —• a többi között az Országos Tervhivatal és a Művelődés- ügyi Minisztérium vezetésével — már elkészítették az első tervtanulmányt. Ez egyelőre nemigen több gondolatébresztő vftaalapnál. Azt szeretnék, ha év végére nagyjából végleges formába önthetnék. Addig a szakemberek még vitatkozhatnak rajta: vajon a következő másfél évtized során az a legésszerűbb-e, ha a már meglévő létesítmény-hálózat korszerűsítésére körülbelül ugyanany- nyit költenek, mint új létesítmények építésére; milyen arányban célszerű fölosztani az anyagiakat a különböző kulturális területek között * A gazdaságirányítás reformja a kultúra anyagi erőforrásainak hajszálereit is átrendezte. Most már nem az állam rendelkezik valameny- nyi, művelődésre szánt pénzzel. Tekintélyes összegek gyűlnek össze a gazdaságosan dolgozó gyárakban, vállalatoknál, termelőszövetkezeteknél. Olyannyira, hogy közülük egyik-másik — a szó anyagi értelmében — kulturális „nagyhatalommá" vált. Szinte közhely: egy nagyvállalat, egy gazdag tsz szava szű- kebb hazájában immár kulturális szempontból is perdöntő. S még inkább az lesz a jövőben. A közművelődésre jutó többletpénz túlnyomó része jelenleg nem az állami költségvetésből, hanem a részesedési alapokból származik; azaz amilyen mértékben erősödnek meg a termelőszövetkezetek, s gyarapodnak a vállalatok, úgy nő az az összeg is, amelyet saját belátásuk szerint használhatnak föl. Éppen ezzel- kapcsolatban lehet rendkívül hasznos szerepe az előrelátó tervezésnek. A népi ellenőrzés nem egy vizsgálata ugyanis megállapította: a szóbanforgó anyagiak tekintélyes részét nem a legésszerűbben hasznosítják. Kulturális címszó alatt olykor olyasmire is költenek, aminek nincs sok köze a művelődéshez. Nemcsak a hozzá nem értés miatt. (Bár az is elgondolkoztató: a vállalati, termelőszövetkezeti kulturális alapok sorsáról gazdasági, nem pedig művelődési szakemberek határoznak.) A távlati terv elkészítése remélhetőleg változtat a helyzeten. Hiszen tervezni csakis együttesen lehet. Egy-egy helység közművelődési jövőjének fölvázolása elképzelhetetlen anélkül, hogy. számba ne vennék az állami erőforrások mellett a helyieket is. „Közös kasszát” kell tehát csinálni, s ebből gazdálkodni. Ily módon megszüntethető az anyagi erők szétforgácsolása, jobban érvényesülhet a szakértelem. S szinte föfoecsülhetetlen: a kisüzemek, kisvállalatok is a jövő kialakításának részeseivé válnak; nem azt érzik, hogy csekélyke pénzükkel „úgysem lehet számottevő dologhoz kezdeni”, * Ogy tetszik, mindez mégiscsak amellett szól, hogy a magyar közművelődés holnapja elsősorban az anyagiakon múlik. Ez azonban csak féligazság. Különben mi magyarázná, hogy például a nagyjából azonos nemzeti jövedelemmel rendelkező országok közművelődési rendszere többnyire egyáltalán nem hasonlóképpen fejlett A nemzeti gazdagodás nem vonja maga után az egyes ember szellemi gazdagodását. Bár az tagadhatatlan, hogy kedvezőbb körülményeket teremt hozzá. Ezekkel élni csöppet sem magától értetődő, s nem is egyszerű. Még szocialista társadalomban sern. A kővetkező másfél évtized alatt ugyanis nálunk az anyagi jólét elérése szinte mindenki számára többé-kevésbé kézzelfoghatóvá válik. A mj rendünk azonban nem békél- het meg azzal, hogy a gazdagodás során az emberek szemében a kulturális értékek másodlagossá váljanak az autó, a víkendház és társai mögött. Nyilvánvaló, hogy közművelődésünk távlati tervezésénél az életmód, az életszemlélet, az életkörülmények mind gyorsabb alakváltásait is tekintetbe kell venni. A többi között a mezőgazdaság technikai tökéletesítésének éppúgy megvannak a közművelődési következményei, mint például az ipar vidékre telepítésének. Hiszen az új iparigazdasági központok egyúttal sajátos arculatú kulturális központokká is válhatnak. S lakóik anyagi gyarapodása szellemi gazdagodással is párosulhat. Kell-e bizonyítani: ebben óriási szerepe lehet az okos, előrelátó közművelődési tervezésnek is. Veszprémi Miklós k i
