Dunántúli Napló, 1974. július (31. évfolyam, 178-208. szám)

1974-07-07 / 184. szám

Zombor Béla: Pálinkás György: Ádám Erika: Magadra is! Ennek a napnak is vége Vörös rózsa Zsibbadó inakkal kuksolok fájdalmaim poshadt tócsáiban tárt pórusaimon tetovált sérelmeim harsogó jelszava rabmúltú agyamban sunyin megbúvó százlábú gondjaim zsfrpámós lelkemben lefittyedt szárnyú szélütött Kék-Madár?) Állj föll Égesd kil Tipord agyon I Gyógyítsd megl Emelj kezet Magadra is: ha kelll (Rézmetszet Hontems papíron) legtávolban a hegyek fölött ives vonaltöredé­kekkel egyszerre nyitott s lezárt szem­határ — jelzéseként valamely végleges­nek szánt mégis oly bizonytalan kéz­mozdulatnak a völgyekben falvak folyók városok hirtelen ugrással a kép előterében — mit is tévedhetetlenül a igazolnak a felülről pár­huzamosan eső fény-nyalábvonalak — kissé befelé tartó félkaréjban okos tanács­kozás s ha az orcokon végigtekintünk is rezzenés­telenek s mint látható az ónkeretes ablakon által kinn a mezőn a műhelyekben szorgalom és munka s nem különben az esti harangszó után mikoris a nap hátralevő részét foglalatosságokkal töltik ki ezzel ki azzal mielőtt elfordítjuk a zárat gondoljunk a tá­vollévőkre az úton rekedtekre a kivül- maradókra és gondoljunk azokra akik helyettünk is gondolkodnak Lassú lüktetéssel Hullasz a szivemre, Köröző szirmokkal, Betakarsz magaddal. Rózsa, rózsa, Vörös rózsa, Piros szárnnyal Szállsz a múltra. Szállnak a szirmok, Szerte a szélben, Múlnak az évek, Időm vetése, Szél hajlitgatja, Jég megcsapkodja. Rózsa, rózsa, Vörös rózsa, Piros száddal Szárítsd vérem, Beérett már, Learatták Réges-régen A vetésem. Bódis Teréz: TALÁLKOZÓ Szabó Kázmérné, született Bánáti Krisztina, energikus mozdulattal lökte meg a tolóojtót, majd kilépett a csúcsforgalomtól zúgó, morajló utcára. Egy pillanatra szeméhez kapta a kezét, éle­sen vágott arcába a kora tavaszi nap fénye. A szemközti kirakat üvegében lopva végigmér­te magát, már csak megszokásból is. Erről hir­telen eszébe jutott: múlt héten akarta leenged­ni tavaszi kabátját, az ember idegeire megy, hogy mindaz, amit tavaly kínkeservvel tízcentivel megkurtított, egy évvel később divatjamúlt vacak. Jóval kevésbé izgatná az egész, ha nem két nap választaná el a találkozótól, ebben a dög­melegben pedig már igazán nem jelenhet meg bundában. '' Ma pedig mindenképpen dolgozatot kell ja­vítania, holnap konferencia, ki tudja előre, meddig húzódik... Marad az éjszaka — me­ditált magában, s jó időbe telt, míg észrevette, hogy az ABC-ben több méteres sor kígyózik előtte a pénztárnál, holott ő mindig siet, egész élete csupa rohanás, kapkodás az időért... — Ja, fiacskám, negyven felé az ember le­szokik a világmegváltásról és megelégszik az­zal, ha nap mint nap önmagát válthatja meg a köznapok pitiáner apróságaiban” — fújta Egri Kata, mint valami isteni kinyilatkoztatást a tizenötödik érettségi találkozón, amikor meg­egyeztek: ezentúl minden évben, nők nap táján összejönnek. Mi a fenének megyek el — méltatlankodott Krisztin, — kész divatbemutató, karrier-parádé, ki mire vitte, megjött a Zsiguli, jövőre cseréljük a kocsit, telket vettünk, építünk, európai körutat tervezünk, — jujj, az nagyon sokba jön, — ugyan, Édesem, harmincötből futja hármunknak, visszük a gyereket is, már tizenkét éves, hadd lásson világot — (én csaknem harminc voltam, amikor először átléptem az országhatárt, — irigy dög vagy, Krisztin, korholta magát, miért ne mehetne az a nyomorult kölyök, mi az az ötven-hatvan esztendő, ami előtte áll?) — ki­nevezték a férjemet osztályvezetőnek, igazgató­nak, miniszternek, ügyeletes Atyaúristennek, — csak tudnám, mi közöm van hozzájuk?! Pultra vágta a kosarát, előkotorta pénztárcá­ját, s akkor ismét megsejtette, valamit megint elfelejtett, ha most eszébe jutna, talán még nem lenne késő, de a világért sem fog rájönni előbb, legfeljebb a liftben vagy az ajtó előtt, amikor táskája mélyéről igyekszik előkotorni kulcsait — Anyuci, hoztál Itatóst? Az asszony leeresztette tömött szatyrát a fridzsiderre lökte a köteg javításra váró füzetet és tehetetlenül tárta széjjel karjait, mintha ezzel jelezné, már szólni sincs ereje. — Majd holnap, holnap biztosan megve­szem ... — Add csak oda a pénzt, majd én. Olyan megbízhatatlan vagy — morgolódott Peti. — Szervusz Krisztin, ma korán megjöttél — lépett ki a szobából hunyorogva Kázmér, szo­kott hitvesi csókot lehelve arcára. — Vettél cipő­fűzőt? Elkínzottan meredt a férjére, közben felbuk­kant lelki szemei előtt Ági furcsán hegyes kis orra, villogó macskaszeme, s rádöbbent, mi az, amin a pénztárnál olyan erősen gondolkodott eredménytelenül: — a tizenhatos ecset. — Elég! — csattant fel elvékonyodó hangon, alig visszafogott indulattal. — Ezentúl felírjátok óhajaitokat vagy magatok vásároltok be. Ma pedig hideget esztek vacsorára, mert én most rögtön nekiülök dolgozatokat javítani. „Az anyajogú társadalomban másképpen matriarchátusban a vezető szerepet nők ját­szottak” — ki írta ezt? — fordított a borító­laphoz. Kocsis Mariann 7. b. osztályos tanuló . . . látszották a vezető szerepet, szerepet... és ját­szották, játszották . . . ismételgette, majd eré- l/esen aláhúzta a kritikus szót, megkérdőjelezte f;s mellékanyarított egy kétharmadot . . . Közben lélfüllél Kázmér méltatlankodásait hallgatta, át- lézte fia nyelvtanját, értékelve Ági beszámoló­ját. Tíz órára fgy is elkészült, de ekkor tekintete ráesett a kikészített kabátra. Legalább két órás munka. Na nem! — Irén egy húszasért leenge­di, reggel fél órával előbb felkelek és beadom. Most, hogy ilyen szépen elrendezte magá­ban a kabátügyet, a gyerekek lefeküdtek, Káz­mér is kikapcsolta végre azt az átkozott tévét, — milyen jó egy kis csend, — elengedte magát. Fáradtan könyökölt a konyhaasztalon, s gon­dolatai visszatértek volt osztálytársaihoz ... Hogy felvágunk mi az elégedettségünkkel. Lubickolunk a hírónos boldogságban, — orvos nej, bíró, tanár, könyvelő, író ... Undorító, hogy megtanultunk hazudni. Évenként egyszer talál­kozunk, s arra a pár órára begyűjtjük azt a boldogságot, amit a tizenkét hónapból legfel­jebb ha két hétig élvezünk... Nem beszélünk csaló férjekről, félresikerült gyerekekről, hűtlen asszonyokról, hivatali kellemetlenségekről, átkín­lódott éjszakákról, mi kiválasztottak vagyunk, akiknek minden sikerült! Mi lenne ha én kezdeném el? Ha megkér­dezném Balogh Jutkát, professzorné őnagyságát (micsoda édes kislány volt, együtt köpködtünk szotyolát az ablakból a fiúk fejére) — vajon otthon is ilyen hódítóan előkelő? Háromcentis festégréteg nélkül is olyan fiatalos? S akkor is boldog, ha férje, az a kivénhedt szoknyapecér az alagsorba rendeli a nővérkéket (már ame­lyiket lehet!) Kóta Piri énekesnő akart lenni, most ítélkezik, képviseli a törvényt és megszegi. Nemegyszer találkoztam vele, sötét szemüve­gében remélve felismerhetetlenségét, összekarol­va egy taknyossal. Felőlem, semmi közöm hozzá, a világon minden megtörténhet, s kevés az, amire nincs ok, nincsen felmentő ítélet, de ak­kor ne tartson előadást a hitvestársi hűségről, amin már nemegyszer átlépett, ne zengjen ódát Antalka tökélyéről, hogy egyforma lelke­sedéssel imádja, amióta csak kiválasztotta és hozzóment... Mi lenne, ha én, Szabó Kázmérné, született Bánáti Krisztina, történelem—földrajz szakos ta­nár, igazgatóhelyettes, két gyermek feddhetet­len erkölcsű anyja, főosztályvezető felesége, — elkezdeném! Előre foglalt kis külőn-teremben Jöttek össze. Krisztin, mint hajdan az iskolába, most is utol­sónak lihegett be. — Bánáti, ha ezen a héten még egyszer el­késel, bemondatlak a hangosbeszélőbe... — rikácsolt Stanci hangját utánozva, a közel száz kilóra hízott Kádas Zsófi, férjezett dr. Pataky Ervinné. — Tanárnő kérem... — ment bele a játék­ba — a mamám lement tejért és elfelejtette, hogy rámzárta az ajtót. Néhányon nevetni kezdtek. — Szűnjetek megl Amint többen vagyunk, kitör rajtatok a csordaösztön. — Hát akkor kezdjük ... — vette ót az irányí­tást Sinkó Eszter, mintha csak ezzel akarná kár­pótolni a társaságot azért, mert a legsilányabb egzisztenciát nyújthatta számukra. Falusi fő- agronómus nejének lenni nem éppen fényes karrier. — Kivel történt valami rendkívüli az el­múlt évben ... ? Egy ideig senki sem szólalt meg .......Ne légy gy áva Szabó Kázmérné, született Bánáti Kriszti­na — biztatta magát. — Talán én ... — jelentkezett erőtlenül. — Halljuk! Halljuk Bánátit! — Remélem meg fogjátok érteni, könnyebb harmadik személyben ... — Értjük, akárhogy mondod, csak magya­rul... — Volt egyszer... — Úristen, csak ne azt meséld, hogyan falta ta fel Piroskát a farkas, ezt mindannyian ismer­jük — vágott közbe Kóta Piri. — Nem falta fel... csak efkábítotto ... Szóval, volt egy szomorú könyvtárosnő, nevez­zük Krisztinnek, s azért volt szomorú, mert dol­gai valahogy nem úgy alakultak, ahogyan azt valamikor megtervezte magának. Történt egy­szer, hogy a könyvtárban kivágódott a biztosí­ték. Mire megérkezett a szerelő, a látogatók megunták a várakozást, s Krisztin egyedül ma­radt a sötétben. — Mint egy rossz krimi... — kuncogott va­laki. — Megérkezett a szerélő. Gyertyát kért, s míg a takarítónő azt keresgélte, beszélgetni kezdtek ... S ekkor egyszerre csak megállt az idő. Peróék, órák teltek el? Akkor nem volt ké­pes felmérni. A szavak közvetítésével olyan kö­zel kerültek egymáshoz, mintha a világ kezdeté­től kézenfogva jöttek volna be a 20. századba. — Egy szerelővel — Igen. — Miről társalogtak, ha szabad érdeklőd­nöm? Talán, hogy mikor tilos és életveszélyes a vezeték érintése? — Pletyka Márik, csend legyen! Kezd érde­kessé válni a sztorii Már szívesen abbahagyta volna az egészet, de elég dacot hordozott ma­gában ahhoz, ne ismerje el könnyelműen vere­ségét — Zenéről, könyvekről, házasságról, életről... nem emlékszik már pontosan, olyan volt, mint egy ólom... Hirtelen, váratlanul előkerült a takarítónő. Krisztin ijedten eszmélt, gyertyát gyújtott. Az imbolygó, halvány fényben csak magasra nyúlt árnyékát láthatta, arca felderít- hetetlen maradt. Kíváncsian, bódultán, telve a szokatlan összetalálkozás élményével fürkészte a homályban, mire kigyulladt a villany, áléit volt az izgalomtól. — Na és milyen volt? — Krisztin szépnek látta... — A szerelőt? — Tiszta röhejl De azért nagyon szép. Foly­tasd! Remélem nincs rossz vége? Utálom a könnyes finálékat — Nincs vége ... Egy ideig némán, csodál­kozva és ujjongva, a megajándékozottak örö­mével meredtek egymásra. Aztán a szerelő Krisztin karja után nyúlt, magához húzta, meg­csókolta a kezét, majd a szóját — S a nő, mint egy megbűvölt kanca, hagyta? — Hagyta és visszaadta. — S aztán? — Aztán csak annyit mondott, ha szüksége van rám, üzenjen értem. Itt lakom a szom­szédban. — És elment? — El. — De visszajött? — Mindig velem von. Krisztin kimerültén nyúl a pohárért Csend van, de nem fojtogató, kínos csend,- inkább el­gondolkodó, beszédes csend, melyet végül Esz­ter tör meg. — ügyeletét adtál a könyvtárban és akkor történt, igaz? — S Kázmér? — Kázmér messze von, egymás mellett élünk, közős alapokon nyugvó szövetségben, melyet meg lehetne ugyan bontani, az ok nem rend­hagyó, de a gyerekek ... azokkal nem dobálóz­hat az ember. — Lefeküdtél vele? A kérdés megtöri a meghatódott, eférzéke­nyült hangulatot Krisztin érzi, szerelmét köznapi viszonnyá akarják degradálni s ettől dühös el­szántság éled benne. — Még nem! Miért, kellett volna? — Elbi­zonytalanodik. Talán mégsem kellett volna el­mondani? — Minden szerelemnek ez a vége, aztán folytatódik a legmocskosabb unalomig. Azt hi­szed, velem nem történt Ilyesmi? Ott akartam hagyni mindent Antallal együtt, pár hétig külön éltünk, de valahogy akkor már nem azok vol­tunk, mire összeköltöztünk, mint annak előtte. Egyik napról a másikra idegenné vált nem is tiltakoztam, amikor Antal értem jött Szó nél­kül vele mentem. A mai napig fejemhez vágja, milyen nagylelkű volt Ekkor már egymás szavába vágva vitatkoztak, Krisztin, bár erősen figyelt már azt sem tudta, ki, mit is mondott A szavak egybemosódtak, azonos masszává tömörültek. Mintha gát sza­kadt volna át hömpölyögtek az önvallomások, kis szélhámosságok, csalások és csalódások. Elégedettnek kellene lennem, kimozdítottam őket, ronggyá téptem hazugságaikat, — miért mégis ez az irdatlan keserűség, ami beborít el­áraszt? — tépelődött magában. Sennyes kis ügyeikben, melyekből látszólag makulátlanul tértek vissza a biztonságba, a szokott és nélkülözhetetlen kényelembe, — megcsúfolva látom magam és kettőnk szép sze­relmét Ebből is csak ennyi maradna meg, csak eny- nyi... ? — Titokban Bogárkáim, csak úgy szabályos, ha nem akartok tönkremenni szakadó idegek­kel... — Szónokolt valaki. — Az öregem a laborba jár henteregni fiatal csitrikkel, csak azt tudnám, minek... — kacarászik sírásán és tel­jesen egyértelműen Jutka. — Ne borulj ki Krisztin! Feküdj le néhányszor vele, majd kimutatja a foga fehérjét és rájössz, semmivel sem különb, mint a többiek. — Ha most rögtön nem megyek el, elhányom magam... Úristen! Mi lett belőletek? Elme­gyek I — hisztérikus zokogással borult az asz­talra. — Krisztin, drága Krisztin — aggódó, lehig­gadt hangfoszlányok érnek tudatáig. — Te buta kölyök, hát ennyire szereted? Irigyek vagyunk mind, mert túljutottunk, már többször is azon, amiért te boldog vagy és ro­hadt kínnal szenvedsz. A kiábrándultságunkat, keserűségünket zúdítottuk rád, mert nekünk nem sikerült, mi nem tudunk kimászni a mézes pik- szisből, menthetetlenül beleragadtunk. Ne ha li­gás ránk, Krisztin, te erős vagy, neked még sikerülhet... Eszter elcsukló hanggal borult Krisztin mellé az asztalra. Csaknem éjfél volt, amikor Micike hazarepítette Szabó Kázmérné, született Bánáti Krisztinát, hófehér Opel Karavánnal. Akkorra némileg megnyugodtak a kedélyek, összehangolódtak és egyértelműen megállapí­tották, hogy a következő találkozót már más szempontok szerint bonyolítják le, valamivel diszkrétebb helyen, lényegesen terjedelmesebb IdőveL Krisztin kimerültén botorkált fel a tizedik eme­letre, — liftkulcsát, híven saját hagyományai­hoz, nem találta. A lakásajtó előtt kiborította a táskáját nem akarta felcsengetni Kázmért, de nem találta kulcsait holott esküdni mert volna, mielőtt elment megvoltak. Férje szemrehányó arccal, az álmukból (el­zavartak kellemetlenségével nyitott ajtót — Jól érezted magad ... ? — kérdésében ott büjkált az is, hol az Istenbe mászkáltál ennyi Ideig, — kimondásában, csupán jólneveltsége akadályozta meg. — Különben Fiacskám, ma megint elfelejtet­tél kenyeret hozni — tette hozzá valamivel később. Mohácsi Regős Ferenc: 6baső « *

Next

/
Oldalképek
Tartalom