Dunántúli Napló, 1971. június (31. évfolyam, 148-177. szám)
1974-06-09 / 156. szám
1972 őszén Nagy-Britannia és Izland között sajátos ellentét robbant ki, amely később tőkehalháború néven került be a modern kor történetébe. Ez év elején, több ezer kilométerrel keletebbre, a Kínai Népköztársaság és a dél-vietnami kormány katonái csaptak össze bizonyos szigetek birtokáért Ezt Paracel-konfliktus- ként rögzítették napjaink krónikásai. A két esemény között látszólag semmi ösz- szefüggés nincs, mégis egy ponton találkoztak a történések gyökerei. A háttérben ugyanis több ok mellett mindkettőnél a tengerparti vizek problémája húzódott meg, amely az elmúlt évszázadokban már sok esetben szerepelt politikai ellentétek forrásaként Az egyik esetben Izland először három tengeri mérföldről tizenkettőre, majd 1972 szeptemberében ötven tengeri mérföldre növelte felségvizeinek határát * egyben fenntartotta magának a jogot a körzetben való halászatra. Nagy-Britan- mia viszont, amely korábban már elismerte a 12 mérföldes határt, most nem kívánta tudomásul venni az új helyzetet és hadihajókat küldött a brit halászok védelmére. A Kínai Népköztársaság viszont oz egész Dél-Kínai-tengert felségvizeinek tekinti és atlaszaiban, valamint földrajzkönyveiben Sarawaktól nyugatra levő Csengmu-szirtet jelölte meg területe leg-, délibb határának. Mindehhez hozzájárult, hogy 1956-tól a Kínai Népköztársaság is 12 tengeri mérföldre növelte felségvizeinek szélességét. Az is figyelmet érdemel, hogy az utóbbi időben támogatja azoknak a latin-amerikai országoknak (Salvador, Chile, Ecuador, Peru és Costa Rica) törekvéseit, amelyek 200 mérföldben jelölték meg felségvizeik halárát. A Paracel-sziqetekkel összefüggésen kirobbant konfliktust elemezve, nem nehéz a háttérben a Kínai Népköztársaság szándékai mögött is hasonló motívumokat felfedezni. Nincs jogszabály Mindezt figyelembe véve felmerül a kérdés: létezik-e olyan elismert jogszabály, amely a felségvizek határát rendeli, illetve megsértőivel szemben hatásos ellenintézkedéseket helyez kilátásba? Az eddigi események azt bizonyítják, hogy nincs. Az idők folyamán többször megkísérelték ugyan a kérdés tisztázását, de mindeddig sikertelenül. A norvégek már egy évezreddel ezelőtt foglalkoztak a tengeri határ kijelölésének kérdésével, majd 1565-ben II. Füiöp spanyol király, a XVII. században pedig a dán király tett kísérletet a probléma megoldására. Az első érdemleges, általánosabban is elismert megfogalmazás Cornelius van Bynkershock holland jogász nevéhez fűződik, aki megállapította, 'bogy a felségvizek' határát nem önkényesen meghúzott vonalak segítségével kell rögzíteni, hanem egy parton felállított A hajók a tengerészeti összetűzéseket jelzik az egyes országok felségvízhatárán belül. ágyú hordtávolságával, azaz a kívánt vonal védhetőségével. A fegyverek hatósugarának terjedésével párhuzamosan azonban áttértek a parti felségvizek tengeri mérföldben való meghatározására és számos állam ma is a hagyományosan kialakult 3 mérföldhöz tartja magát. A két világháború között nem történt jelentősebb változás ebben az ügyben, 1945 után azonban számottevő mértékben fellángoltak a felségvizekkel kapcsolatos viták. A második világháborút követően egyre több állam jelentette be igényét a tizenkét, vagy ennél több mér- földnyi kiterjedésű felségvízre, és így apránként ez a kérdés az egyik legsúlyosabb nemzetközi problémává vált. Az ellentétek okát nem nehéz megállapítani, forrósa a legutóbbi évek általános fejlődésében keresendő. Kincsek a tenger mélyén Az elmúlt időszakban bekövetkezett általános technikai haladás következtében jelentősen megnőtt az óceánokat járó hajók száma és teherbírása, egy sor korábban csak szárazföldi érdekeltséggel bíró ország is a tengerek felé fordult. Nem utolsósorban felfedezték a kontinentális talpazatban (a szárazföldhöz csatlakozó, állandóan tenger által borított terület) rejlő hatalmas nyersanyagkincseket, illetve megteremtették kitermelésük lehetőségeit Már az először művelésbe vett kőolaj- és földgáz-lelőhelyek körül kialakult viták is bebizonyították, hogy feltétlenül szükség van mind a vízfelület, mind- pedig a tengerfenék felosztására. Az 1958-ban, majd az 1960-ban megtartott genfi konferenciákon azonban nem sikerült egységesen, valamennyi állam számára elfogadhatóan rendezni a parti tengerek határának kérdését. Addig jutottak el csupán, hogy az ott kidolgozott konvenciók alapján a parti országok jogot kaptak 200 méter mélységig a kontinentális talpazat természeti kincseinek kiaknázására, illetve esetenként az ennél nagyobb mélységben folytatandó munkákra, amennyiben ehhez a szükséges technikai eszközök rendelkezésére á.llnak. De ugyanakkor hangsúlyozták, hogy a parti állam nem gyakorolhat ellenőrzést a tenger felett, amely a talpazatot borítja. Mint látható, alapvető hibája ennek a megfogalmazásnak az, hogy nem állapítja meg egyértelműen a tevékenység határát, így a technikai eszközök fejlődésével az egyes államok igyekeznek egyre nagyobb területeket birtokba venni. A határok kitolására irányuló törekvés aztán számtalan konfliktus forrásává válik. Ami a felségvizek határát illeti, ezeken a tanácskozásokon kizárólag a három, illetve a tizenkét mérföldes sáv körül folyt a vita. Az ennél nagyobb távol ságok lehetősége a következmények miatt nyilvánvalóan szóba sem kerülhetett. Érdemes áttekinteni, hogy mi történne akkor, ha minden ország kiterjesztené 200 mérföldre a parti vizek határát. Ez azt jelentené, hogy a világóceán teljes területének 40 százaléka parti víz lenne, tehát jogilag és gyakorlatilag az egyes országok szuverén területéhez tartozna. Ez természetesen beláthatotlan következményekkel járna a nemzetközi hajózás és a nemzetközi kereskedelem szempontjából. Annyit jelentene, hogy a szóban forgó állam szuverén jogait gyakorolva, jogosan átvizsgálhatná a hajók okmányait, ellenőrizhetné az utasokat olyan útvonalon is, amelyek eddig nemzetközi vizeknek minősültek. A tengerszorosok Még súlyosabb problémát jelentenének a tengerszorosok. Egyes esetekben itt már a 12 mérföldes határ is nehézséghez vezetne. A Doveri-szoros például, amelyen 400 ezer, vagy a Gibraltóri-szo- ros, amelyen 150 ezer hajó halad át évente, már a 12 mérföldes felségvizek általánossá válása esetén is területi víznek minősülne, így a part menti állam joghatósága alá tartozna. Hasonló bonyodalmakhoz vezetne a Malakka-szorossal kapcsolatban jelentkező indonéziai, illetve malaysiai követelés teljesítése is. Közismert, hogy Japán a Perzsa-öböl térségéből származó kőolajszállításai (összes szükségletek négyötödét teszi ki) ezen a szoroson áramlanak keresztül és a Szovjetunió is fontos ösz- szeköttetési útvonalainak tekinti távolkeleti és európai területei között. Nem nehéz megállapítani, hogy milyen jelentőségre tenne szert egy állam, ha kizárólagos joqot szerezne egy ilyen fontos útvonal ellenőrzésére. Mindezt felmérve érdemes megemlíteni, hogy a Kínai Nép- köztársaság támogatja Indonézia és Malaysia igényét a tengerszorosra és bírálja a nemzetközi statt, s fenntartására irányuló szovjet javaslatokat. A Szovjetunió ugyanis világosan leszögezte, hogy olyan tengerszorosokban, amelyek a nyílt tenger két része között nemzetközi hajózás útvonalait alkatiak, az áthaladó hajók ugyanolyan jogokat kell hogy élvezzenek, mint a nyílt tengeren. A parti vizek kiterjedésével kapcsolatban pedig az az álláspontja, hogy azoknak 12 mérföldig való kiszélesítését az egyes országok szabad elhatározására kell bízni. Tolnay László Lisszaboni gondok, tanulságok A világ jóformán még mindig nem ocsúdott fel abból a fantasztikus fordulatból, amely az európai földrész legnagyobb országában, Portugáliában végbement. Egyik pillanatról a másikra félévszázados, megkövesedett fasiszta diktatúra dőlt romba és — a kontinenshez nem tartozó Izland Kellett — Portugália lett Nyugat-Európa egyetlen olyan tőkés országa, ahol a kommunista párt a szocialisták oldalán helyet kapott a kormányban. Érthető, hogy az események gyors áramlása jóformán alig hagyott időt a fordulat elvi jelentőségének felmérésére és a következtetések levonására. ‘ Annál is inkább, mert az ország I vezetőinek erőfeszítéseit egyelőre az afrikai gyarmati háborúk felszámolásának súlyos és bonyolult feladatai kötik le. Bármilyen súlyos és nehéz legyen is azonban ez a feladat, az világos, hogy az afrikai gyarmatok függetlenné válását nem lehet feltartóztatni. S végül is Európa és a világ számára az lesz a politikailag döntő kérdés: miképpen alckul a helyzet magában Portugáliában? Földrészünk számára ennek rendkívüli jelentősége van, s a helyzet számos vonatkozásban teljesen új. Portugália NATO-tagál’ccm, amelyet ugyanekkor külön kétoldalú szerződés, az úgynevezett ,,ibériai paktum” fűzi Spanyolországhoz. S miután elképzelhetetlen, hogy a portugál heiyzet a jövőben ne befolyásolja a spanyolországi politikai erők mozgását —- ez a hatás a „Franco utáni korszak” közeledtével még fokozódni fog. Ennyiből is világos, hogy Európa demokratikus és haladó erőinek történelmi érdeke a Portugáliában létrejött fordulat megszilárdítása, sőt, visszafordíthatatlanná tételei Ezt a szilárdulást az első hetek tanúsága szerint két oldalról fenyegetik. Az első, nyilvánvaló és mindenki által megértett fenyegetés: a régi rendszer embereinek lehetséges összeesküvése. Éppen a fordulat gyorsasága és vértelen jellege azt jelenti, hogy a nagytőke és a földbirtokosok gazdasági pozíciói érintetlenek maradtak; az ötévtizedes, megcsontosodott fasiszta államapparátus kevésbé látványos pontjain még ott ülnek a régi bürokraták. Nehezen tételezhető fel, hogy ezek az erők valamilyen formában ne tervezzenek ellenakciókat. Különösen akkor, ha figyelembe vesszük, hogy a Franco-rezsimnek elemi érdeke fenne egy ilyen reakciós fordulat támogatása, és minden bizonnyal a NATO stratégiai érdekei is „konzervatív stabilizációt1* követelnének egy dinamikus, haladó Portugália helyett. Társadalmilag és politikailag tehát ez elsődleges veszély a konzervatív reakció oldaláról fenyeget. Ezeknek az erőknek azonban nincs tömegbázisuk, s az adott társadalmi és politikai helyzetben egy ilyen tömegbázisra csak akkor tehetnének szert, ha a kispolgárságot és a középosztályt a maguk oldalára tudnák vonni. A reakció ezt a számára kedvező változást úgy véli kikényszeríteni, hogy kiprovokálja a gazdasági helyzet látványos romlását. Portugália gazdasági helyzete egyébként is súlyos, hiszen a gyarmati háborúk az ország szinte minden erőforrását felemésztették. Ilyen helyzetben rendkívül veszélyesek a hirtelen fordulat nyomában lábra kapott ultrabaloldali, trockista és maoista szervezetek követelései, amelyek az üzemekben és a közalkalmazottak között „vadsztrájkokat” igyekeznek szervezni és olyan béremelési követeléseket akarnak kiprovokálni, amelyeknek teljesítésére a fasizmus és a gyarmati háborúk évtizedei után a gazdasági élet egyszerűen képtelen. Cunhal, a Portugál KP főtitkára világosan meghatározta ebben a kérdésben a kommunista álláspontot, kifejtvén, hogy a munkások jogos és törvényes követeléseit a párt mindig támogatta és a jövőben is ezt teszi. Am ugyanakkor „meg kel! győznünk a dolgozó tömegeket arról, hogy tartózkodjanak minden akciótól, amely kiélezhet égy gazdasági válságot. Mindent meg kell tenni a gazdasági káosz elkerülésére, amely alkalmat nyújthat a jobboldal számára a demokratikus fejlődés visszafordítására.” Portugáliában tehát a reakció és ez ultrabal nemzetközileg másutt Is tapasztalt gyakorlott együttműködéséről van szó. (Jellemző például, hogy számos tőkés nagyvállalat „elébe ment11 az ultrabal követeléseknek és aránytalanul nagy béremelést Ígért. Ez természetesen a kisüzemek és kiskereskedők széles körét csődbe kergetné és hozzájárulna ahhoz, hogy a középosztályt a haladó erők ellen fordítsa.) A fordulat néhány hete utón tehát a főfelndat a fusizmus ellen létrehozott széleskörű nemzeti egység — beleértve a hadsereg és a tömegek szövetségét — megőrzése a régi rendszer és az ultrabal szövetségével szemben. Egyben ez a feltétele orrnak Vs, hogy fenn lehessen tartani a fordulatot létrehozó hadsereg különböző felfogású csoportjainak akcióegységét. Jelenleg a tábornokok Spinola elnök által vezetett és politikailag nyilvánvalóan konzervatívabb csoportja, valamint a haladó, sőt a kommunista és szocialista eszmék iránt fogékony „kapitányok csoportja” között tart a gyakorlati együttműködés. A portugál demokratikus fordulat megszilárdításának elemi érdekei azt szolgálják, hogy ez az együttműködés minél tovább fennmaradjon. Portugália kis ország. De az európai földrész nyugati felének jövőjét elhatározó módon befolyásolhatja, ha az ötévtizedes fasiszta diktatúra romjain sikerül megszilárdítani a most születő demokratikus egységet. Szó vj et-amerikai kapcsolatok A SZOVJET és az amerikai külügyminiszter ismétlődő találkozói világszerte a iapok címoldalaira kerülnek — s közben folyik az amerikai elnök nyárra tervezett útjának előkészítése. Ne(n váltak be azok az amerikai ultrakonzervatív köröknek reiményei, amelyek abban bíztcA, hogy Nixon belpolitikai nehézségei miatt lemondja a látogatást. Nem kétséges, hogy napjainkban a rendszeres szovjet—amerikai érintkezés a nemzetközi kapcsolatok kiemelkedően fontos és stabil elemét jelenti. És még valami mást is elmondhatunk e kapcsolatokról: azt, hogy döntő részük van annak az enyhülési irányzatnak sikerében, amelyet a reakciós erők több kontinensen' is megélénkülő ellentámadása sem tud visszafordítani. Jó alkalom ez arra, hogy áttekintsük e kapcsolatok jellegének és történeti változásának néhány problémáját. A történeti elemzés azt mutatja, hogy a végbement változások objektív jellegű, tartós folyamatokon alapulnak. A nemzetközi erőviszonyokban — s ez a leglényegesebb tényező — rendkívül mélyreható eltolódás ment végbe a szocializmus erőinek javára. Végérvényesen lezárult az a korszak, amikora tőkés világ még abban reménykedhetett, hogy az erőszak, az ellenforradalom visz- szavetheti o szocializmus pozícióit, helyreállíthatja a régi rendet. Kudarcot vallottak a későbbi időpontban a „hídépítés” egységbontó kísérletei is. A Szovjetunió védelmét szolgáló fegyveres erő fejlődése lehetetlenné tette az „erőpolitika” alkalmazását Érlelődött o felismerés, hogy a külpolitika meghatározó tényezője nem lehet többé a katonai erő alkalmazása. A nemzetközi erőviszonyokat azonban nem szabad egyszerűen a katonai erők oldaláról vizsgálni — noha ennek jelentősége óriási —, hanem szélesebb értelemben: ebből a szempontból az erőviszonyok kulcsfontosságú tényezője a Szovjetunió s a vele együtt fellépő szocialista testvérországok politikai, gazdasági, erkölcsi ereje és befolyása. KÜLÖNÖSEN FONTOS szerep jutott a fordulat előidézésében a Szovjetunió, s más szocialista országok egységes, a békére irányuló külpolitikai lépéseinek. Előállhatott volna ugyanis olyan helyzet is, amikor a szovjet katonai erő növekedését a fegyverkezési verseny megállíthatatlan fokozódása követi. Csakhogy az aktív, egyeztetett békepolitika aláásta az antikommunizmus, a féktelen fegyverkezési hajsza legfontosabb alapját, azt az argumentumot, hogy a tőkés világot a Szovjetunió, a szocialista országok részéről valamiféle offenzíva fenyegetheti. Ami a szovjet—amerikai viszony fő területeit illeti, ezek közül természetesen a politikai kapcsolatok a döntőek. A hetvenes évek legmagasabb szintű találkozói roppant gondosan előkészített, lényegre törő diplomáciai események. Az 1972. évi moszkvai megbeszélés — Leonyid Brezsnyev és Nixon amerikai elnök között — megtörte a hidegháború jegét és lefektette a kapcsolatok alapelveit. A következő évi, 1973-as amerikai Brezsnyev-út már más feladatot testesített meg- megszilárdítani és valóban tartóssá tenni a változást A két csúcstalálkozó éveiben, napjainkig több megállapodásra került sor,' mint a kapcsolatok egész megelőző időszakában. Az eddigi megállapodások elősegítették a nukleáris háború veszélyének elhárítását, némileg csökkentették a fegyverkezési verseny veszélyes ütemét. Úgy tűnik — és ez is elválaszthatatlan az eddigi találkozóktól —, hogy az amerikai diplomácia megértette: a világ semmilyen térségében sem lehetséges tartós rendezés, ha nem veszik figyelembe a Szovjetunió, s a vele egybehangolt politikát követő szocialista országok közösségének súlyát, hatókörét és érdekeit. *A politikai szférában' elért haladás számos sorompót emelt fel már eddig is, más területeken. A kereskedelem többszörösére emelkedett és a legnagyobb amerikai bankok körében divattá vált azzal toborozni ügyfeleket, hogy a banknak már irodája van a szoviet fővárosban: a képes hirdetéseket a Kreml hagymakupolái díszítik. A tudományos együttműködés egyik kifejezője az Apollo—Szojuz-program, amely az űrhajósok kölcsönös látogatásaival, közös kiképzésével, az űrtervezők tapasztalatcseréjével sikeresen halad a megvalósulás felé: néhány évvel ezelőtt ez egyszerűen fantasztikus és elképzelhetetlen lett volna. A kapcsolatok atmoszférájának alakulását, azt, hogy a szovjet—amerikai viszony az Egyesült Államokban sokkal több, mint egy párt vagy csoport ügye, tükrözte Edward Kennedy moszkvai látogatása és az is, hogy mind a politikusok, mind az üzleti körök részéről egyre többen foglalnak állást a kölcsönösen előnyös együttműködés kialakítása mellett Ezzel egyidejűleg azonban aktivizálódnak e folyamat ellenfelei is. Ezt jelzi a Szovjetuniónak szóló amerikai szállítások hitelezésé körüli huzavona vagy a moszkvai Kissinger- látogatást követő — Washingtonban hivatalosan is alaptalannak minősített — pesszimista sajtókampány. Befolyásos reakciós erők (a kőtonaí-ipari komplexum, a szélsőjobboldali szervezetek és a cionista törvényhozási lobby „különös koalíciója") nyilván célul tűzték ki, hogy aláássák a szovjet— amerikai kapcsolatok megjaví- tásának politikáját EZEK AZ ERŐK a kereskedelempolitikai kérdések mellett a legnagyobb hévvel a SALT-ot, a hadászati fegyverrendszerek további korlátozásáról folyó szovjet—amerikai tárgyalásokat támadják. A téma egyik elismert szakértője, Larionov ezredes, a történettudományok doktora, a Pravdában úgy vélekedik, hogy az enyhüléssel szembehelyezkedő erők azért iparkodnak mérgezni a tárgyolások légkörét, mert a SALT mostani fordulóján, a minőségi korlátozásból fakadó minden technikai nehézség ellenére, van lehetőség a konstruktív eredményre, ha mindkét részrőí megvan c megegyezésre irányuló tényleges óhaj. Nyilvánvaló — ezt mutatják az amerikai közvéleménykutatások eredményei is —, hogy az amerikaiak többségétől ma mór idegen o szovjetellenes- ség. Még olyanok is egyetértenek óbban, hogy folytatni kell a normalizálást a Szovjetunióval, akik minden más kérdésben eltérő nézeteket vallanak. A hidegháborús propaganda várt hatása elmarad. Óriási dolog ez, s mutatja, hogy a változó szovjet—amerikai kapcsolatoknak óriási tudatformáló hatásuk is volt oz egyszerű amerikaiakra. BIZONYOSRA VEHETŐ, hogy az előkészítés alatt álló harmadik magas szintű találkozó lépést jelenthet afelé, hogy a a szovjet fővárosban további szovjet—amerikai kapcso'atok- ban elért fordulat — amely a békét és enyhülést szolgálja és egyetlen nép érdekét sem sérti — megszilárduljon és visz- szafordíthatatlanná váljék. Vajda Péter mn VASÁRNAPI ggf | MElLEHLET A tengerparttól Df ágyúldvásre
