Dunántúli Napló, 1971. június (31. évfolyam, 148-177. szám)

1974-06-20 / 167. szám

6 DUNANTOLI NAPLÓ 1974. június 20. KANTAVÁR REJTÉLYE A pécsiek legrégibb és leg­kedveltebb kirándulóhe­lyei közé tartozik a han­gulatos Lámpásvőlgy végében Kantavár. „Omladványait leg­inkább a tanulóifjúság szokta meglátogatni" — írja már 1845- ben Haas Mihály, Baranyáról szóló munkájában. Tavasztól észig ma is sokan kapaszkod­nak fel a meredek mészkőkúp- ra, és teszik fel a kérdést, va­jon milyen építmény maradvá­nyait rejti e bozótos hegytető? Kanta Pista? Kántorvár? Nézzük meg, mit mondhat egy tősgyökeres Mecsek-járó az érdeklődőknek Kantavárról? Sajnos nem sokat. Elmondhat­ja a közkeletűvé vált magyará­zat alapján, hogy a pécsi kán­torkanonok építtette a tatárjárás körüli időkben, s az egykori Kántorvárból alakult ki a Kanta­vár. Esetleg elmesélheti még a rablóvezér Kanta Pista és szép rabja, Tünike romantikus mon­dáját. A „maszek ásatások” nyomai körben a hegytetőn mu­tatják, hogy sokan nem eléged­nek meg ezzel. Persze, semmit sem találnak, viszont hozzájá­rulnak a földből ma már alig kiemelkedő maradványok to­vábbi pusztulásához. De mit is tudunk valójában a kantavári várról — ki építet­te, mikor, meddig állt fenn, mi­lyen volt, vár volt-e egyáltalán? Műemléki, történeti munkák, útikalauzok csak néhány sor­ban említik meg, s ha köze­lebbről utánanézünk, kiderül, hogy csupán néhány megala­pozatlan feltevést ismételnek. Az az igazság, hogy jelenleg semmi biztosat nem tudunk a várról. Ismert középkori okleve­leink és egyéb történeti forrá­saink nem említik, s nem is valószínű, hoay a jövőben ilye­nek még előkerülnek. A kuta­tásnak tehát más úton kell el­indulnia. Természetesen az építmény eredetéről, formájá­ról a legfontosabb adatokat egy alapos régészeti feltárás szo'-’áltatná. Ilyennel azonban a közeljövőben nem számolha­tunk, egyrészt a várható ered­ményekhez képest költséges volna, másrészt más, sürgősebb ásatási feladatok miatt. Minden problémát azonban egy régészeti kutatás sem tisz­tázhatna. Rendkívül fontos is­mereteket nyerhetünk viszont a helynév- és néphagyomány-ku- tatás területén is, s ezek rész­ben pótolhatják a hiányzó tör­téneti adatokat, hozzásegíthet­nek a kantavári „rejtély” meg­oldásához. Tekintsük át, milyen feltevé­sek léteznek jelenleg a várról, mennyire használhatók ezek a további kutatás számára? Min­denekelőtt vizsgáljuk meg a vár nevét, amellyel, nem lévén más kiindulópont, már sok ku­tató foglalkozott Az említett „Kántorvárból lett Kantavár" — névmagyarázat Koller Jórseftől származik, aki az 1770-es években írta meg a pécsi püspökség törté­netét. Feltételezéseit később so­kan mint tényt fogadták el. Leg­nevesebb név-etimológusaink szerint azonban a közismert „kántor”-szó nem torzulhatott el ennyire, erre nincs példa, te­hát valószínűtlen, hogy itt kel­lene keresnünk a név eredetét. Ezt támasztja alá az is, hogy tudomásunk szerint a vidék nem volt egyházi birtok, s így az építmény birtokosa sem volt feltétlenül egyházi személy. Sokoldalú kutatásra van szükség De ismerünk más névmagya­rázatokat is! Feltételezik, hogy o „kanta" régi magyar szó, „feneketlen, lyukas” Jelentés­sel, ami esetleg a vár rossz te­tőzetére utalna. Mások viszont arra gondolnak, hogy a német eredetű „kanta = kanna" szó­val lehetne kapcsolatba hozni a vár nevét, tréfás elnevezése lenne egy kicsiny, „kanta-sze­rű" épületnek. Ehhez viszont az épület alakját kellene ismerni I A „kanta”-szó személynév is lehetett. Zalában pl. több he­lyen szerepel újabb kori Kanta­személynév földrajzi névként. (Kanta-kút, Kanta-hegy stb.) A szláv névanyagban is ismere­tes. A XV—XVI. századból igen sok Kantha-vezetéknevet isme­rünk az országból, így pl. 1563-ban a somogyi Falkhós faluban élt Nicolaus és Grego­rius Kantha. Nincs kizárva az sem, hogy várunk neve újabb, esetleg XVIII. századi eredetű. A név változhatott Is — egy 1802-es kiadású térképen Kon­tóvá r-változatban szerepel. A kutatás feladata tehát az lenne, hogy megvizsgálja me­gyénk középkori, illetve XVII— XVIII. századi névanyagát, az idevonatkozó térképeket, meg­keresse az összefüggéseket az említett hely-, illetve vezetékne­vekkel. Ezzel kapcsolatban igen fontos a várra vonatkozó nép­hagyományok Összegyűjtése. Fel kell deríteni a Kanta Pista-mon- da eredetét, esetleg töiténeti magját, az eddig ismert válto­zatok kapcsolatát is. A névmagyarázaton kívül van­nak más feltételezések is. El­terjedt az a nézet, hogy a ro­mok o „XII—XIII. századból származnak”, bár tulajdonkép­pen ezt senki sem indokolta meg. Szőnyi Ottó, Pécs tudós kutatójp említi kis könyvében, hogy a múlt század végén gó­tikus terrakotta-töredéket szál­lítottak a várból a Nemzeti Mú­zeumba. Ez a lelet sem alkal­mas a pontos kormeghatározás­ra, hisz csupán annyit bizonyít, hogy a XIV—XV. században fennállt a vár. Arra, hogy ko­rábbi időpontban épült volna, semmiféle bizonyítékunk nincs, s a fennálló maradványok alapján sem lehet erre követ­keztetni. Ma a várból a legjobb álla­potban egy kiemelkedő sziklán épült négyzeten (4,6x4,3 m) to­rony 2 m széles maradványai állnak. Mérete és építőanyaga nem támasztják alá azt a feli­tevést, hogy helyén esetleg ró­mai őrtorony állt volna. A va­lószínűleg öregtorony céljait szolgáló, építmény a hegytető természettől legkevésbé védett oldalán épült, ahonnan jól szemmel lehetett tartani a Lám­pásvölgyből felérkező utat. Ez o hegycsúcsot megkerülő út — átlépve a hegy oldalában kör­befutó, ma is jól követhető sáncárkot — az északkeleti ol­dalon érte el a fennsíkot kerítő falrendszert. Ez a szabálytalan területet körülölelő falrendszer alapjaiban, ha nehezen is, de végig követhető. A keleti olda­lon kettős fal húzódik, valószí­nűleg itt volt a vár bejárata is. Érdekes, szögletes építmény csatlakozik a falrendszerhez a délkeleti sarkon: ciszterna, vagy toronymaradvóny lehet, de semmiképpen sem gótikus ká­polnaszentély, mint azt Szőnyi Ottó gondolta. A középkor tanúja Mindezek oz igen szerény maradványok a kerítőfalon be­lül rejtőzködő esetleges továb­bi falakkal együtt jelentősebb erődítményt sejtetnek — a kö­zépkor mindennapjainak érde­kes tanúját a Mecsek közepén, mely megérdemelné, hogy fej­lődő helytörténetírásunk, honis­mereti mozgalmunk pártfogásá­ba vegye, s megpróbálja elosz­latni a történetét körülvevő ho­mályt. Feld István Á budai erdőktől a Mecsekig és vissza Pécsett vogyok most, ahol 23 éves koromban fordultam meg először, összesen egy napot töl­töttem akkor Pécsett A hegyet erdőivel, völgyeivel csak mesz- sziről láttam, helyesebben érez­tem és tudtam, hogy egyszer nekem még vissza kell ide jön­nöm. és most itt vagyok ebben a városban, amelyről eddig csak keveset tudtam abból a sokból, amit szerényen rejt sok épülete, földjének mélye és erdőinek, völgyeinek, rétjeinek, virágainak, csendjének, harmóniájának áhí­tatra méltó és újjászülő ereje. Úgy kerültem ide fel a he­gyekbe, hogy a Mecsekről szóló Panoráma könyv akadt a kezem­be, a vidék térképével együtt. A térképet átnézve, megérez- tem, hogy addig nem szabad meghalnom, amíg nem láttam Orfűt, Abaligetet tavaival, for­rásaival, azután Sikondát mél­tatlanul elhallgatott gyógyító vizével, táji szépségével, a szi­getvári és siklósi várat, a ma­gyar vitézség és hősiesség tö­mény leheletével. Harkányt, a reumósok Mekkáját és hát a Misinatetőt tornyával, a város és erdőségek felett őrködő szí­nes lámpáival és benne a presszó három szintű tükröző- désű lámpafényeivel. Milyen öröm volt, amikor a város múzeumait, hegyeit-völ- gyeit járva fiatal fiúknak és leányoknak seregével találkoz­tam minden nap. Nemcsak Pécs környékéről, hanem Szegedtől— Szolnoktól ót a Tiszán és Dunán Tapolcáig. Áhítattal hallgatva vezetőik magyarázatát a nagy­bányai iskola művészeiről, Rud- nayn és Rippl-Rónain keresztül a maiakig. Milyen tágra nyílt szemmel nézték a Zsolnayak művészi munkáit, a formákat, a színeket! Mikor ráakadtam a legszebb Zsolnay darabra, egy ezüst és bronz színorgiát játszó tökéletes alakú vázára, amit csak leguggolva és ujjaimra tá­maszkodva tudtam a maga egé­szében lelkembe rögzíteni, mel­lém térdelt egy fiú és egy leánydiák, éreztem, hogy ez az, amit minden fiatalnak át kel­lene élni, hogy a forma és szín tökéletessége révén emberré, jó emberré, talán művészi lélekké lehessen. Vezető tanáruk is oda jött a kis guggoló csoporthoz. Azt kérdeztem, milyen gondola­tokkal hozták ide ezeket a gye­rekeket: csak úgy szokásból és illendőségből, vagy mi másért? Azt válaszolta: „Szeretnénk, ha ezek a gyerekek megtanulnának tisztességet tenni a szellem ha­talma előtt és tisztességet adni azoknak a neveknek, amelyek egy világ előtt bizonyítják a művészet hatalmát.” Volt még egy másik ilyen ta­lálkozásom is, a Tettye fölött száz méter magasságban, az or­szág egyik legszebb kis parkját nézve. Vagy 10 percig magá­noson ültem egy pad szélén, pásztázva a várost, a Székes­egyház tornyait, a Dzsámi gyö­nyörű kupoláját és a Havihegy miniatűr templomocskáját Ek­kor bukkan* fel egy barnahajú kislány után egy másik, majd egy fiú és a tanítónéni. Együtt néztük először szó nélkül, igé- zetten a páratlan látványt. Az­után megkérdeztem, honnan jöt- . tek? — Hát Szegedről. — Sze­gedről? és miért éppen ide? „Én harmadmagammal mint fiatal tanárnő jártam itt először és elhatároztam, ha csak lehet, minden esztendőben küldünk ide diákokat. Mert tetszik tud­ni, ez az igaji honismeret. Egy ilyen látványt a gyerek sohasem felejt el. És ha másban nem, ebben a tájban megérzi és megtanulja a hazáját" Honismeret... Elgondolkoz­tam ezen a kifejezésen. Mennyit hallja és olvassa az ember és sokszor ürességet érez. Sok diákra ma is úgy hat, mint gim­nazista koromban rám ez a ki­fejezés: kötelező olvasmány. És most döbbentem rá, hogy a hazát nem könyvből kell taní­tani, hanem megnézni és úgy nézetni, hogy a gyerek lássa is megrendüléssel és azzal a büsz­ke és hálás felismeréssel, hogy ez oz én hazám! És lehet, hogy más hazák is vannak, de ne­kem csak ez az egy van. És ne­Száz éves a fogas A karcsú Budapest Szállóval ótellenben, a Városmajorból indul útjára — immár 100 éve — a fogaskerekű vasút. Pályá­ja majd négy kilométeres távon (3733 méteren) emelkedik 315 méternyit, egészen a Széchenyi- hegy tetejére. Amikor megépí­tették, 3 kilométer utat tett meg, 277 méter magasságot győzve le. A Svábhegy a múlt század közepéig — valóságos vadon volt. Dús növényzettel, ritka ál­latokkal, gazdag madárvilág­gal. Aztán a színészek, írók föl­fedezték, mint üdülőhelyet, me­nekülve — mór akkor! — a nagyváros ártalmaitól. A Sváb­hegy divatba jött. Csakhogy a hegyre „az apostolok lova volt az egyedüli közlekedési eszköz”. „A véletlen — azt mondják egy regénynek a hatása — ho­zott egy svájci vállalkozót, aki megkísértő a lehetetlent, a költő fantazmagóriájának meg­testesítését, egy fogaskerekű vasútnak az építését, föl, egé­szen a Svábhegy tetejéig" — írta Jókai Mór a fogas megszü­letéséről. Tény, hogy a budapesti — a világon a harmadik — fogas­kerekű vasutat Cathry tervezte, sőt még a megépítéshez való pénzt is előteremtette. Miután a hazai bankokhoz hiába for­dult, megnyerte azt a Bőseiben székelő nemzetközi társulatot, amely a fogas-vaspályák ter­jesztésére alakult. Ezzel a társu­lattal kötött szerződést a fővá­ros — „mely szerint 40 évre az építendő pályára nézve a tu­lajdonosi jogok és kötelességek Cathry és érdekfeleinek biztosít­tatnak”. Még 1873 nyarán megkezd­ték a földmunkákat, s a követ­kező év áprilisában készen állt az összes alépítmény, megkezd­ték a sínek rakását. Néhány hó­nap múltán, június 25-én át is adták a forgalomnak a gözvon- tatású fogaskerekű vasutat. A nagyszabású ünnepségen ott volt a miniszterelnök, négy mi­niszter, ott Jókai Mór, s a köz­élet számos kiválósága. Az ak­kori végállomáson, a Svábhegy tetején, a volt Eötvös nyaraló­ból alakított vendéglőben tar­tották a bankettet. Az első ál­lomás homlokzatára ezt írták: Per ardua ad astra — a mere­délyeken át a csillagokig. Az első teljes forgalmi évben 1875. április 10-től október 15-ig 95 490 utast szállított a fogas­kerekű. Csak a századforduló után, 1910-től közlekedett egész éven át a vasút, amikor is 320 ezer utas vette igénybe. Már a fogas működésének első évtizedében felmerült az igény az útvonal meghosszab­bítására, s nem sokkal később tovább vezetik a vaspályát, a mai végállomásig, a Széchenyi- hegyre. Az időközben megala­kem csak itt lehet élnem, csak itt lehetek igazán ember. A Fehér-kúttól jöttünk haza a kantavári úton. A vízmosások­ban a szálfák úgy néztek ki, mint akiknek még a puszta he­lyen is életet kell teremteniük. Az egyenes úton pedig és föl­felé ót a Kisrétig gondozott szál­erdő kilométeres hosszúsága fo­gadott. Büszke, egyenes, külön- külön álló szép fák, délcegek, mint a kisportolt fiatalok. Alat­tuk az alj-növényzet, virág, bo­kor, de nem elnyomva, hanem a maguk természetes voltában, s szabadon. Mindegyik sudár fa — ezt a szót kell használ­nom — külön egyéniség. Nem­csak megtűrik egymást és a gyengébbet, hanem különvaló- ságukban támogatják is, hogy mindegyik kinőhesse magát a beteljesedésig, mert csak így, együttesen, lehetnek erdővé, lombbá, oxigén termelővé, a vá­ros, a tájék és az egész ország tüdejévé. Ha kalapom lett vol­na, megemeltem volna a Ter­mészet csodálatos rendje és fe­gyelmezett bölcsessége előtt. És úgy elgondolkodtam, nem le­hetne ezt a sokat tudó, nagyra látó, bölcs emberiségnek szin­tén megtanulni és gyakorolni: az egymást támogató élet nagy leckéjét és gyakorlatát? Zádori László kult Svábhegyi Fogaskerekű Vasút Rt „szükségesnek tartja a vasút villamos üzemre alakí­tását” —, amely 1929-ben meg Is történt. Legutóbb a főváros centená­riumának évében újították fel a fogaskerekű vasutat. Korszerűsí­tették a pályát, a megállókat, új osztrák szerelvényekre cserélték a régieket. Az üde zöld dombok, a vi­rágzó ágak közt megújulva kúsz­nak a hegyre a száz éves fogas élénk piros kocsijai. Három napos ünnepségsoro­zattal emlékeznek meg a fogas­kerekű vasút 100 évéről. Kádár Márta dió a pécsi Mecsek Együttes énekkarának műsorát A zenét Tlllai Aurél vezényelte. Pár nap­pal később (17-én) az ólai énekhármas műsorát közvetí­tették. Az országoshírű bara­nyai délszláv trió, a drávasztá- rai menyecskekórus és tambura- zenekar, valamint a mohácsi tamburazenekar muzsikált oz országnak. A szakszervezett kulturális munka hatékonyságának a szo­cialista brigádmozgalom szín­vonalának növelése érdekében írja ki a MEDOSZ évente a pályázatot a „Kiváló klub” cím elnyerésére. A Népszava hír­adása szerint ez évben a 10 kitüntetett klub között olvas­hattuk a bólyi Munkásklub és a szigetvári MEZŐGÉP Válla­lat Expressz Ifjúsági Klubja ne­vét is. A beremendi vasútállomás vezetőjének önkényeskedéséről ír Zsidai Pál a Népszava hasáb­jain. Zádori Ferenc azt pana­szolja, hogy többet követeltek tőle, mint amennyit elbírt, ezért felszínesek voltak ellenőrzései, kapkodásával feszült munkahe­lyi légkört teremtett, elviselhe­tetlenné tette a dolgozók mun­kakörülményeit. Tizenkét éves szolgálat után ezért alkalmat­lanná vált a vezetésre. Saját törvényei szerint ma már senki nem dolgozhat Baranyában sem. 1973. február 16-án a PMSC megalakulásával új fejezet kez­dődött Pécs sportéletében — írja Vincze Jenő a Labdarúgás című folyóiratban. Pécs labda­rúgásának helyzetét értékeli a szerző, elismeréssel szól az 1955-ös szurkológárdáról, segí- teniakarásáról. Az első NB l-es mérkőzés előtt társadalmi mun­kában takarították el a vastag hótakarót, az újonc csapat pe­dig 3:0-ás győzelemmel kö­szönte meg a jóindulatot Az első évben 23 ponttal hetedik lett a pécsi csapat. Azóta is ott van — egy év kihagyással — a magyar futball legmaga­sabb osztályában. Végül Dunai dr. nyilatkozik a PMSC eredményeiről, jövő­jéről. tipóczH öivadtcdí, jtailottcdí „Gyűrűfű és ami következik". A baranyai község példáján keresztül vizsgálja o Magyar Hírlap a kisfalvak pusztulását. A június 15-i számban a kis községek hátrányos helyzetéről ír Beluszky Pál földrajztudomá­nyi kutató. Nehéz az ellátás, gondot okoz a közlekedés meg­oldása, folyamatos az elnépte­lenedés. A fiatalok vagy el­hagyják a falut, vagy már nin­csenek is fiatalok. „Gyűrűfű ma még csak egy van, de már nem soká kell várni új Gyűrűfűkre.” Elkerülhető-e a kisfalvak pusztulása? Erre keres választ az író. „Kóruspódium” címmel június 14-én sugározta a Kossuth ró­Kedvelt kirándulóhely a kantává ri forrás és a mellette lévő pihenőhely. — Szokolai felv. —

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom