Dunántúli Napló, 1974. május (31. évfolyam, 118-147. szám)
1974-05-30 / 146. szám
DUN ANTOtl NÍPIO 1974. május 30. Délszláv népcsoportok betelepülése a XVIII. százai! elsi évtizedéül! leranp iiieiyében A megyénkben folyó hely- “ történeti kutatás mind nagyobb figyelmet szentel a területünkön élő nemzetiségeknek. A falumonográfiák igen nagy teret szentelnek a nemzetiségek helyi, történeti vizsgálatára. Kitűnő összefoglalást jelentetett meg Sarosác György mohácsi múzeumvezető a délszláv népcsoportok magyarországi jelentkezéséről, amelyben baranyai adatok egész sora található. Ismerünk jugoszláviai szerzőktől több olyan tanulmányt, amelyekben jelentékeny anyag a baranyai délszláv csoportok bevándorlását, települését, életformáját írja le. Előttünk áll az a hatalmas levéltári forrásanyag, ami szinte feldolgozatlanul kutatóra vár. A Baranyai Monográfia keretében a velünk együtt-élő népek történetét is részletesen fel kell dolgozni. Ezt azonban részletfeldolgozásoknak, analitikus módszerrel készítendő tanulmányoknak kell megelőzniük. A délszláv népcsoportok he- )yi fejlődésében a török utáni Időszakot egyik legdöntőbb, legkritikusabb fejezetnek tartom. Az itt élő, vagy betelepülő bunyevácok, bosnyákok, soká- cok, horvátok, szerbek története már „tömeges adatok", mai kifejezéssel élve: „reprezentatív felmérés” alapján kutatható. Ezek közül is kiemelkedő jelentőségű források a különböző célból készített összeírások (Conscriptiok). Három típusa érdemel különös figyelmet. Az úgynevezett regnicolaris összeírás, amelynek rovatai az országos felmérések igényeit szolgálták, bennük a család adatain kívül igen sok gazdasági helyzetre utaló kérdéssel. Mellettük a megyei összeírások, a megyei adószedő által készített felmérések fontosak. Végezetül az ezekhez hasonló célból alkotott uradalmi gazdasági és adó összeírások. E főtípusok mellett speciális összeírások is készültek, amelyek már a korukban is kifejezetten a nemzetiségek különböző célból történő összeírásával foglalkoztak. Ezeket értékeljük legjobbnak még akkor is, ha legtöbbjük ném az egész megyét, hanem rendszerint egy vagy több uradalmat fogott át. A hatvanas években jugoszláviai (szerb) központi levéltárból visszakerültek azok a conscriptiok, amelyeket 1921- ben a kivonuló szerb hatóságok magukkal vittek. Ezek tüzetes számbavétele után lehetővé válik, hogy a XVII. század utolsó évtizedét és a XVIII. század első félévszázadát szinte évenként vizsgáljuk. A török megszállás alatt! adóösszeírások (defterek) vizsgálata bizonyítja, hogy a megye lakosságának túlnyomó része magyar. Ez a megye teljes egészére, tehát a Dráva mentére is vonatkozik. Mai vizsgálatainknál mór teljes bizonyossággal állíthatjuk, hogy a magyarság pusztulása a „felszabadító” hadjárat során, majd azt követően a Rákóczi Ferenc vezette szabadságharc időszakában az egész Dél-Dunántúlt végig pusztító szerb határőr csapatok támadása következtében és ezzel egyidőben o kuruc csapxitok támadásaival vált tragikus méretűvé. A felszabadító hadjárat mindent jelentett, csak a népesség megkönnyebbülését nem. Buda visszafoglalását követően a győzők prédája lett a Délkelet- Dunántúlon igen sok mezőváros. Pl. Mohács, Gödre mezőváros dúlása. Harsány és hasonlóképpen Siklós és környéke csaknem teljesen elnéptelenedett. A hadak vonulásának körzetéből elfutott a magyarság. Az 1689—1703 között vizsgált összeírások nem belső vándorlást, hanem inkább példátlan menekülést tükröznek. Nincs más út. Egyetlen maradt csupán, menekülni a hadjárás közeléből. Szalánta lakói Pécsre menekülnek, Bakóca népét a Mecsek rejtette el, s valameny- nyien Farkasfára szaladtak. Monyorosd „per pagos”, tehát lakatlan lett. Görcsönyt 1690- ben hagyták el a lakói, pedig 40 ép ház maradt utánuk. Csat ősi magyar település a Duna árterében. Lakosai 1622-ben gyarapodtak, 1551-hez viszonyítva csaknem kétszeresére. 1695-ben nevét sem ismerik. 1700-ban 4 magyar jobbágycsalád költözött vissza ősi tűzhelyéhez. 1705-ben végképp elenyészett. Egy a sok közül. Számításaim szerint a magyar falvak 40 százaléka nem érte meg a századfordulót. (1695 és 1701 összevetése.) A felszabadulást követően keletkezett letelepedési folyamatot a különböző délszláv népcsoportok betelepülése, betele- píttetése, tömeges bevándorlása jellemezte. Mint fontos tényt szögezném le, hogy a török utáni másfél évtized forrásainak vizsgálata azt mutatta, hogy a vegyes nemzetiségű községek zömében a legkisebb ellentét nyomával sem találkoztam. A telepítő földesuraknak is a különböző nemzetiségű jobbágynépek kondicionálása volt a célja. Viszonylag kedvező feltételekkel kívánták telepíteni a munkaerőt. A Rákóczi szabadságharc kirobbanása előtti időszakban vizsgált különböző fajto összeírások, kis eltéréssel, egybehangzó eredményt nyújtanak a megye nemzetiségi összetételéről. E szerint: 187 lakott helyen zömében magyarok élnek, 89 helyen különböző délszláv népcsoportok, ezen belül is 25 lanott helyen görögkeleti szer- bek. Mindössze 11 helyen találtam túlsúlyban németeket, Pécsett 476 magyar, 776 délberben és vagyonban írta le. A megye délszláv lakosságának menekülését részletezte. A betört határőrvidéki csapatok elől a magyarok északkeletnek, az ott élő horvátok, bosnyákok, bunyevácok, szerbek a támadó kuruc csapatok elől Szlavóniába menekültek. A fenti két összeírás mellett keletkezett 1711., 1712. év' népösszeírás is. Ezekből a maga teljességében bontakozik ki a baranyai népekre zúdult tragédia. Pécs lakóinak 80 százaléka elpusztult a betört kurucok, majd rácok dúlása következtében. Még döbbenetesebb a kép, ha a falvakat vesszük sorra. A megjegyzés rovatában a három iszonyatos szó: „Rasciani occi- derunt Homines”. A magyar falvakat tehát megtizedelték. A városban a városháza védelmében egymásnak hűségesküt tett szerb, horvát, magyor, német polgárok estek el Sándor László fegyelmezetlen hadainak csapásai alatt. A kirobbant ellentétek következtében szinte le- rázhatatlan kölöncként, évszázadokon át mély sebként égett bele a gyűlölet az itt élő népekbe. Ilyen kétségbeejtő helyzetben a terület betelepítése hallatlanul izgalmas és egyben megható mozzanat népeink történetében. A lakóhelyhez ragaszkodás ősi erejét a visszatelepítés minden mozzanata bizonyítja. Az 1712, 1713 és a későbbi összeírásokban szereplő falvak A Slavoniából visszatelepült „rácok” összeírása 1711—1713-ban. szláv, 199 német élt. Meg kell jegyezni, hogy egész pontos feltárás folyamatban van, s az eddigi eredmények szerint ha az arányokon nem is, de az össznépesség számában változásokra lehet számítani. A Rákóczi szabadságharc eseményei jelentékeny változásokat hoztak, a szerb határőrvidék fegyveres csapatai végigdúlták Baranyát is. Az udvar által tüzelt, kiváltságaitól mindjobban megfosztott görögkeleti szerb fegyveres csapatok a magyar és bunyevác, sokac stb. falvakra törtek. A források tanúsága szerint több szerb lakosságú baranyai falu is áldozatul esett. A kurucok hadjárata nyomán a délszláv lakosságú falvak jelentékeny része vált lakatlanná, az ott megtelepült nép átmenekült a Dráván. E döbbenetes drámáról két roppant értékű forrós ad hírt. Az egyik elbeszélő, leíró jellegű összeírás 1709-ből, amelyet Galambos Ferenc történész ajándékozott a Baranya megyei Levéltárnak, a másik Szlavóniából visszatelepült rácok összeírása 1711, 1712, 1713-ból. Az előző összeírás a hatalmas Batthyány domínium községeit veszi sorba és a pusztítást emlakóinak névvizsgálata a következőket mutatja: a rác és kuruc hadjárat elől elmenekült szerbek, horvátok, bosnyákok, bunyevácok közül 988 jobbágy j és 59 zsellér költözött vissza békességben Baranyába. Nevüket megtaláljuk a háború előtti összeírásokban, rendszerint előzőleg lakott falvaikba érkeztek. Akiknek családjaik itt pusztultak, más falvakban telepedtek meg. A magyarság visszavóndorlá- sa is megfigyelhető. A Duna— Tisza közére menekült jobbágyokat, amikor újra összeírták, nevük elé előbbi évek lakóhelyének nevét mondották: Körösi Kis János, Halasi Kis János, Körösi Balázs Istók, Solti Avas János stb. A települések jelentékeny része ugyanazokkal népesült be, akiket korábban helyben találtam: magyarokkal, délszlávok- kal. Egymás mellett, újra kezdték mindazt, amit a háború elpusztított, amit a Habsburg uralkodói politika népeket megosztó módszere átmenetileg csaknem lehetetlenné tett: az együttélést. Dr. Szita László ievéltárigazgató wmmtám w iHl- ^ Német telepes család résiére kiállított útlevél 1768. Foto: Keresztény János Adatok a németek betelepedésének történetéből Baranya megyében B aranya megye még a török alatt is megfelelő népsűrűséggel rendelkezett. A török megszállás közepén dúló 15 éves háború okozta az első komolyabb emberveszteséget az itt élő magyarságnak, de ezt a veszteséget viszonylag sikerült hamar kiheverni. Sokkal súlyosabb volt a század végén zajló felszabadító háború, mely során a lakosság rendkívüli mértékben megritkult. Ezt a kurucháború, a kuruc- és rácdúlás csak tetézte és 1711-re a megye népessége katasztrofális méretekre csökkent és a hasonló sorsra jutott megyék közül a legsúlyosabb helyzetben volt. A gyéren lakott területeket először szerbekkel, horvátokkal igyekeztek betelepíteni, ez azonban elégtelennek bizonyult. Ekkor fordult a figyelem a németek felé. 1723-ban jelent meq III. Károly törvénye, melynek 103. cikkelye intézkedik a betelepedésről. A törvény kimondja : „Ö legszentségesebb Felsége jóságosán meg fogja engedni, bogy bármely szabad embert hat éven keresztül minden közadó fizetéstől való mentesség feltétele mellett az országba hivassanak ..." A törvény igen szűkszavúan beszél a telepítésekről. annak ezzel csak a lehetőségét teremtette meg. A földesurak feladata volt a részletek kidolgozása és a további kedvezmények biztosítása. Az igazi szervezett telepítés a Bánát felé zajlik le, ennek szervezője Mercy gróf volt. Mer- cynek azonban Tolnában is voltak birtokai. Ki is használta a kedvező helyzetét és az érkező németek egy részét saját birtokai felé irányította. Baranyában a legintenzívebben telepítő földesúr Savoyai Jenő herceg volt, akj béllyei birtokait népesítette be. A telepesek általában a Dunán érkeztek, majd a megfelelő helyen szárazföldre léptek és úgy folytatták útjukat, rendszerint a telepítő földesúr védőszárnyai alatt. A bdranyaj telepítés egyik igen fontos helye volt a török háborúk során teljesen elnéptelenedett Bár község. A Tolnából szárazföldi úton érkezők itt pihentek meg hosszabb-rövidebb időre, de a Dunán érkezők közül is sokan ezen a vidéken — Dunaszekcső és Mohács között — szálltak partra és itt tarthatták első nagyobb pihenőjüket. Az egész környéken ugyanis csak ez az egy lakatlan hely volt, s így a telepesek kipihenve, nyugodt körülmények között indulhattak el végső helyükre. Baranyában az első telepes hullám az 1720-as években érkezett. Bárban 1727-ben telepedett le oz első csoport, kilenc család. Három éviq tartózkodtak itt, majd tovább vándoroltak. Az eltávoztak helyét újak Év 1727 1728 17» 1730 1731 1732 betelepült 7 4 7 3 “=“= foglalják el. 1727—1737. között, tehát 10 év alatt tíz csoport érkezett és jóformán senki sem maradt itt 4—5 évnél tovább. Ezek azonban csak csoportok, mert szinte állandóan érkeztek egyénenként is családok, kiknek Bár szintén csak pihenőhelyük volt. Ennek a hihetetlenül nagy mozgásnak azonban csak az eqyik oka volt az, hogy a folyón, vaqy az országúton érkező telepesek itt megpihenve tovább vándoroltak. Sokan kihasználták a törvény által biztosított 3—6 adómentes évet, s amint a földesúr kezdte rájuk is kiterjeszteni az adózást, egyszerűen felkerekedtek és odébb álltak. Nem véletlen az, hogy a legtöbben 3—5 évig tartózkodtak itt s ezután távoztak el. A harmadik ok magában az uradalomban keresendő. Valamennyi uradalom igyekezett fényes ígéretekkel megnyerni a telepeseket, nagyobb ígéretekkel, mint amit a másik birtokos adni tudott, hogy ezzel a maga oldalára csalogassa őket. Amit természetesen ez a földesúr sem tartott be. A legtöbb nem is tudta betartani, ezért kezdett egyre követelődzőbben fellépni, ami a telepesek eltávozó-, sát vonta maga után. A földbirtokosok ugyanis szerették volnq minél előbb szolgáltatásokra kötelezni az új telepeseket. Ez azért volt számukra sürgető, mert a megyében éppen ebben az időben kezdték megszervezni a majorsági gazdaságokat, ami fokozott robot igényeket vont maga után. Az új telepesek ezt nem teljesítették szívesen és ezért mentek inkább tovább, szerencsésebb lehetőségekben bízva. A bári—sombereki uradalomnak, mely a Sauskák kezén volt, nem volt szerencséje a telepesekkel. Túlságosan kevés pénzzel rendelkeztek ahhoz, hogy türelemmel ki tudják várni azt az időt, ameddiq a niegye benépesedik és a terhek növelése után már nem kell félni a telepesek eltávozásától. Mindezeket figyelembe véve Bár közséq népessége a következőképpen alakult 1727-től 1741-ig: 1733 1734 1735 173« 1737 1741 6 2 2 4 2 15 Természetes az, hogy a földesúr nem örült az ilyen nagy migrációnák, de nem tudott mást tenni, mint várni. Sauska közben megpróbálkozott a horvátok letelepítésével is, d® a behívott 7 család három év el! telte után a német telepesekhez hasonlóan tovább költözött, A bári telepesekről ma már szinte lehetetlen megállapítani azt, hogy honnan érkeztek. Az összeírások közül csak kevéshez írták oda ezt, ami érthető is, hisz a földesúr számára nem is ez volt fontos, hanem az, hogy végül meg tudjon velük állapodni valahára. Erre azonban valóban addiq kellett várni, amíg a megye nagyjából benépesült és az újonnan érkezetteknek sem volt olyan nagy választási lehetőségük. Az első bári telepesekről az összeírások helyenkint megemlítik azt, hogy a ..Német Birodalomból”, és Ausztriából érkeztek. A bellyei uradalomról és a megye keleti részéről azt is tudjuk, hogy telepesei fuldaiak voltak. A század második felében végül Bárban zömében frankok telepedtek le. Dunaszekcső földesura, Bé- sán egész más okból telepített. Neki nem volt olyan nagy ember-hiánya, viszont kialakulóban lévő majorsági gazdaságához rengeteg robotmunkára volt szüksége. Ezért megpróbálta a magyar és szerb jobbágyok ro- bot-terheit növelni, (1711-tő| évi 4 napról először 8, majd 30 napra emelte az ingyen munkát, a robotot.) A magyar és a szerb jobbágyok erre elemi erővel zúdultak föl. A* 1766-ban Dunántúlon végigzúgó jobbágyi megmozdulás egyik leghevesebbje zajlott le Dunoszek- csőn és a magyar, valamint n szerb jobbágyok teljes összefogását eredményezte. Bésán a szerb—magyor összefogást először azzal akarta megoldani, hogy újabb rác (szerb) telepeseket hozott Szekcsőre. sőt népes hajdúi sorába is főleg eze- ket vette fel, de ezek az új telepesek is hátat fordítottak neki. Hiába vereti véresre az embereket, hiába kéri a vasas németek kivezénylését, a két nemzetiség példátlan összefogását nem tudta megbontani. Ekkor a német telepesek felé fordult. Minden kedvezményt megadott nekik, a bevett szokástól eltérően erőszakosan, a bíróválasztás alkalmakor német bírót akart a falura erőszakolni. Bevezette a ,/némettartást", ami nagy terhet rótt a többi lakosságra. Pandúrjait és hajdúit most a németek sorából verbu- vá Ita. Az első időben úgy tűnt, sikerült is az új telepeseket maga mellé állítani. Ez érthető is volt, hisz ezek nem tudhatták, miről van itt szó. Csakhogy az évek múltával már egyre jobban megértették egymást, s amikor az 1800-as évek elején a föidesúr és a szekcsői jobbágyok között újból kirobbant a harc, ebben már német telepesek is részt vettek. Az újból kivezényelt vasas németek mór németeket is elhurcoltak, töm- löcbe vetettek, s amikor ütötték- verték a jobbágyokat, nem válogattak a nemzetiségiek között. Az 1700-as évek végén és az 1800-as évek eleién igen sok család menekült el a terhek növekedése és a földesúri önkény elő! Szekcsőről. Ezek között németek is voltak, s ezek zömében Bárban telepedtek le. Sezerédy Győző
