Dunántúli Napló, 1974. április (31. évfolyam, 90-117. szám)

1974-04-14 / 102. szám

Iparfejlesztés Baranyában Április 12-én, o Gépiporí Tudományos Egyesület megalakulása 25. évforduló­ja alkalmából rendezett pécsi Gép­ipari hetek nyitórendezvényén dr. Nagy József, a Megyei Pártbizottság első titkára Baranya megye és Pécs váró iparfejlesztési kérdései címmel élőt dóst tartott a Tudomány és Technik Házában. A Társadalmi Szemle azo­nos témájú cikket közöl áprilisi szá­mában dr. Nagy József tollából. Az alábbiakban e cikket közöljük kivona­tosan. A közgazdasági gondolkodás eddig fő­ként két síkon mozgott. Az egyik az or­szágos arányok, célok, feladatok megér­tése, a másik az adott területen levő vál falatok kérdéseinek elemzése. Tehát job bóra vagy a legáltalánosabbal, vagy a legkisebb gazdasági egységgel foglal­koztak, és viszonylag kevés figyelmet szen­teltek a regionális összefüggéseknek, ha pedig igen, ez az érdeklődés akkor is többnyire csak a saját megye határáig terjedt. Most azonban, amikor a fejlő­dés szükségletei folytán a megyék rátér­nek a közép- és hosszú távú fejlesztési tervek kidolgozására, ez a szemlélet fé- kezővé válhat, s a régi rutin-gondolkodás­mód elégtelennek bizonyul. Látjuk példá­ul, hogy még az utóbbi években sem mindenütt alakult optimálisan az ipar te­rületi elhelyezkedése a nyersanyagellá­tás és a munkaerő vonatkozásában. Ma már többnyire a helyi ipar hatósugara is túlhaladja a megyei kereteket, nem is szólva a nagyiparról, amelynek fejlesz­tési koncepcióját végképp lehetetlen, sőt képtelenség lenne a megyei határok közé szorítani. Mind időszerűbb követelmény tehát hogy a fejlesztés területi terveit ne szo­rítsuk be a közigazgatási határok szűk keretei közé, hanem azok nagyobb egy­ségek, országrészek méreteiben készülje­nek el. A gondolkodásmód ilyen értelemben va­ló megváltoztatása annál inkább idősze­rű, mert a megyékben a 15—20 éves táv­lati fejlesztési tervekkel együtt folyamat ban van a területfejlesztési koncepciók kialakítása. Most még „ahány megye, annyi szokás" alapján történik a dolog, de bizonyos, hogy változtatni kell és le­het is ezen a módszeren. A kérdés az, hogyan? A téma részletesebb megvilágítására vegyük példának Baranya megye iparfej­lesztési problémáit Jóllehet a megyei ke­retekben való megközelítési mód éppen e téma kapcsán ellentmondásosnak tűn­het, jogosultságát az adhatja, hogy ben­ne nem csupán egy megye, hanem egy gazdaságföldrajzi egység, egy régió ter­vezési és fejlesztési gondjai is tükröződ­nek. Történelmileg kialakult egyoldalúság Az ipar szerkezete Baranyában már e kapitalizmus időszakában is (az itt talál­ható szakmák, üzemek sokasága és tarka­sága ellenére) egyoldalúan nehézipari jellegű volt. A felszabadulás után — zöm­mel az ötvenes években — is ebben az irányban fejlődött tovább. Ismeretes, hogy ezekben az években a szocialista iparosí­tás során egyebek között a széntermelés nagyarányú feljesztését kívántuk elérni. A bányászatnak ez a gyors ütemű fej­lesztése történelmileg megegyezett a népgazdaság érdekeivel, hiszen a roha­mosan fejlődő feldolgozó ipar akkor szin­te korlátlan mennyiségű szenet igényelt, és magától értetődő volt, hogy erőtelje­sebben fel kell tárni a Mecsek gazdag szénvagyonát, A bányászat másik ágának, az uránérc termelésének, ugyancsak az ötvenes években történt megindításával olyan ágazat megteremtésének lettünk ré­szesei, amely a jövő energiahordozójának, energiabázisának kialakulását szolgálja. Baranya megye a foglalkoztatottak ará­nya, valamint a termelési érték mutatója alapján az ipari területek közé sorolható. A szocialista ipar jelenleg 592 telephelyen működik a megyében, és mintegy 75 ezer (az építőiparral együtt 88 ezer) dolgozót foglalkoztat, ez az aktív keresőknek 41 százaléka. Baranya az ország ipari fog­lalkoztatottainak létszámából 3,7 száza­lékkal, az ipar állóeszközeinek bruttó ér­tékéből 4,9 százalékkal részesedik. A két arány közötti eltérés arra vezethető visz- sza, hogy a megye ipari szerkezetét első sorban a nehézipar, ezen belül pedig a nagy eszközigényű bányászat túlsúlya jel­lemzi. Ezt bizonyítja az is, hogy az egy ipari foglalkoztatottra jutó állóeszközök bruttó értéke 23 százalékkal; az egy főre jutó hajtóerő 54 százalékkal haladja meg az országos átlagot. Néhány termékből az ország termelésének jelentős hányadát adja a megye ipara. 1973-ban például o feketeszén, az uránérc, a farostlemez 100 százalékát, a porcelánszigetelő 98,3, a keménybőrök 34,8, a puhabőrök 32,5, a porcelándíszmű 30,9 és a füstszűrös ci­garetták termelésének 30,9 százalékát ad­ta. A megye jelenleg Is az ország nehéz­ipari, döntően alapanyagot termelő me­gyéi közé tartozik. Néhány vonatkozásban azonban eltér a tipikusan nehézipari me­gyéktől. Az első eltérés, hogy a megyében és a vele gazdaságföldrajzi egységet alkotó dunántúli régióban a feketeszén-bányá­szathoz nem kapcsolódtak közvetlenül a nagy szánfogyasztó ágazatok (például a kohászat), és ezek hiányában a további feldolgozó ágazatok is hiányoztak. A másik eltérés az, hogy a nehézipari ellegű megyék ipari szerkezetével ellen­étben Baranyának van (és mindig is volt) .önnyűipara. A könnyűipar itt az elmúlt évtizedben sokat fejlődött, és ma ez az egyetlen olyan nehézipari megyéje az or­szágnak, amelynek ipari szerkezetében vi­szonylag nagyarányú a könnyűipar része­sedése. A harmadik eltérés: a gépipar megle­hetős fejletlensége. A gépipar itt alig 6 százalékát foglalkoztatja az ipari létszám­nak. (Az országos átlag 37 százalék.) A felsorolt problémákat figyelembe vé­ve, szerencsésebb lenne egy olyan ipari szerkezet, amelyben a nehéz- és a köny- nyűipar, valamint az élelmiszeripar har- monikusabban, arányosabban oszlana meg. A csökkend beruházások halasa Ismeretes, hogy a párt és a kormány gazdaságpolitikai döntései alapján a hat­vanas években az ipar nélküli, egyúttal munkaerő-forrásokban gazdag alföldi me­gyék iparosítása került előtérbe. Követke­zésképpen az új ipari beruházások foko­zott mértékben a gazdaságilag fejletlen mezőgazdasági megyékben létesültek. Az iparjlag fejlett megyék, közé tartozó Ba­ranyában ugyanakkor az iparosítás üteme lelassult és új beruházások helyett a meg­levő üzemek viszonylag szerényebb re­konstrukciójával folytatódott. A harmadik ötéves tervben a megye ipari állóeszkö­zeinek bruttó értéke mindössze 5 százalék­kal növekedett Ezzel a rendkívül alacsony növekedéssel a megye akkor az utolsó előtti helyre került az országban. Ismeretes gazdaságpolitikánknak az a fontos alapelve, hogy a termelőerők elhe­lyezkedésének optimális arányait valósít­suk meg, amely lehetővé teszi az ipari kapacitások jelenleginél jobb elosztását az ország egyes területei között. Éppen ezért a népgazdaság tervezési' módszerei­nek szerves része a területi tervezés, amelynek során, a közép- és hosszú távú fejlesztési koncepciók keretében, az egyes területek arányos fejlődését, szerkezeti összhangját is meg kell tervezni. A területi tervezésnél azonos vagy ha­sonló adottságok, jellemzők szerinti táj­egységeket, gazdasági körzetek régiókat vesznek alapul. Ezek természetesen nem egyeznek meg a jelenlegi közigazgatási (megyei) határokkal: egy-egy tájegység három-négy megyét is magában foglal. A területfejlesztés irányelveire vonatkozó 1006/1971. sz. kormányhatározat szerint például a dél-dunántúli régió „társme- gyéi” Baranya, Somogy, Tolna és Zala megye. Mindinkább régióméretekben kell tehát gondolkoznunk, látásmódunk kereteinek tágítása feltétlenül szükséges. Ugyanak­kor azonban nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a tervezéssel kapcsolatos ki­fejezés- és mértékrendszerünk még jó ideig a jelenlegi közigazgatási-területi realitásokhoz tapad, amelyek egyúttal rendkívül erős hagyománybeli és kulturá­lis realitások is. Ezért a továbbiakban, problémáink bemutatásánál — az előbb említett hiány tudatában is — még nem a régióról beszélek, hanem „csak" a me­gyére szorítkozom, Mii célszerű fejleszteni ? Bár az energiastruktúra átalakítása so­rán érthetően mindinkább a földgáz és az olaj kerül előtérbe, továbbra is szük­ségesnek látszik a természeti adottságok­ra épült szénbányászat fejlesztése, mint­hogy a mecseki szérimedencék 750—800 millió tonnára becsült geológiai készlete erre perspektivikus lehetőséget biztosít Az ország energia-szerkezetének átalakításá­ra irányuló politika a megye bányászatá­nak helyzetét eddig sem befolyásolta lé­nyegesen, mert változatlanul igény van ó legmagasabb kalóriájú és kokszolható szénre. A bányászat fenntartását, sőt fej­lesztését tehát nemcsak a készletek indo­kolják, hanem a termelés technikai fej­lettsége és a helyi szén magas kalória­értékével kapcsolatos kedvezőbb gazda­sági mutatók, valamint a piac — elsősor­ban a hazai kohóipar — igénye is. Indokoltnak látszik az uránbányászat fejlesztése is, amely a megye iparosítá­sában eddig is fontos tényező volt. Előre­láthatólag o nyolcvanas évektől kezdve megnövekszik az uránnak, mint energia- hordozónak a súlya az energiatermelés­ben : ez összefügg a többi lépcsőben ké­szülő első hazai nagykapacitású atom­erőmű felépítésével is. így tehát még a következő évtizedben is a bányászat lesz Baranya vezető ipar­ága. A realitásokat figyelembe véve azon­ban a jövőben nem számolhatunk a szén­ás az urántermelés olyan mértékű fejlődé­sével, mint amekkora az ötvenes éveket jellemezte. A szükségletekhez alkalmazkodó terme, lés érdekében elsősorban azoknak az iparágaknak kell gyorsabban fejlődniük, amelyekben a kapacitás szűkösségét a hiánygazdálkodás tünetei, illetve a ki nem elégített igények is jelezték. Közöttük az első helyen az építőipart és építőanyagipart kell megemlítenem, amelynek az igényekhez viszonyított el­maradása már a második, de még inkább a III. ötéves terv időszakában fékezte a fejlődést. Baranya megyében az országos­nál nagyobb mértékű az építési kapacitás hiánya. A fejlesztésnek azonban megvan­Baranyo az ország nehézipari, döntően alapanyagot termelő megyéi közé tarto­zik. 1973-ban például megyénk adta a hazai feketeszén-, uránérc- és farostle­mez-termelés 100 százalékát. A porce­lánszigetelők 98,3 százaléka készült Baranyában. nak a lehetőségei, és a sokféle termé­szeti adottságot eddig is kihasználta a megye építő- és építőanyag-ipara. Az utóbbi évekhez hasonlóan valószí­nűleg gyorsan fejlődik tovább az élelmi­szeripar is. Erre utal mind a belföldi igé­nyeknek és az exportlehetőségeknek, mind a feldolgozásra váró mezőgazdasá­gi termékek mennyiségének növekedése. Ezzel a szükséglettel egyébként a harma­dik és a negyedik ötéves terv egyaránt számolt, mivel az élelmiszeripar úgyszól­ván valamennyi üzemében (hús, bor, kon­zerv, sör stb.) jelentős rekonstrukciót va­lósítanak meg. A továbbiakat illetően elkerülhetetlenül beleütközünk abba a korántsem egyszerű kérdésbe, hogy milyen szerepe és fejlő­dési lehetősége van ebben a térségben a gépipar fejlesztésének. Mint ismert, Dél- Dunántúlon e fontos iparág súlya az or­szágoshoz és más területekhez viszonyít­va meglehetősen csekély. Említettük, hogy így van ez Baranyában is, ahol jelenleg egy-két tanácsi vállalaton, a mezőgazda- sági gépjavító vállalaton és a bányák ja­vító üzemein kívül mindössze a középüze­mi szintet is alig elérő Sopiana Gépgyár és az Építőgépgyártó Vállalat képviseli ezt az ágazatot. Már az előző ötéves tervekben is több­ször felmerült az a gondolat, hogy a gép­ipar arányát növelni kellene a jelenlegi vállalatok bővítésével, vagy új üzemek lé­tesítésével. Ezek a tervek különféle gon­dok miatt elhalasztódtak, és csak most, a negyedik ötéves terv első felében kezd­hette meg működését Pécsett egy hír­adástechnikai gyár. Az ágazat fejleszté­sének további lépései is biztatók. így pél­dául az Egyesült Izzó a közelmúltban át­vette a pécsi Sopiana gyárat és a váku­umtechnikai gépgyártás egyik bázisává kívánja fejleszteni. Ez az elképzelés össz­hangban van a Kohó- és Gépipari Mi­nisztérium távlati terveivel. Az új üzem megvalósulásával, a munkáslétszám a je­lenlegi 500 főről 1980-ig 2000-re, 1985-ig 4000 főre növekedne. Hasonló gyártele­pítési szándékai vannak a Szerszámgép­ipari Műveknek is, amely a következő ötéves tervben jelentős beruházással lét­re kívánja hozni pécsi gyárát, Az átmenet láncszemei Iparfejlesztési gondjaink szükségképpen még jó ideig tervezési keretekben foglal­koztatnak bennünket. Minthogy ezzel egy­idejűleg Baranya is, más megyék is hosz- szú távú területfejlesztési tervek kidolgo­zásán fáradoznak, a regionális méretű koncepciók alapjainak kialakítása már most időszerű. A kulcskérdés: hogyan ta­lálhatjuk meg országosan is az átmenet láncszemeit az új koncepcióhoz, milyen tervezéstechnikai, közigazgatási, pénzügyi, beruházáspolitikai feltételek mérlegelését kellene kitűzni. Ügy vélem, hogy minde­nekelőtt a központi szerveknek kell napi­renden tartani a témát, és néhány olyan elhatározásra jutni, amelynek alapján meg lehet teremteni az átmenetet a re­gionális fejlesztéshez. Tudatában vagyunk annak, hogy ez igen bonyolult feladat, amely sok közigazgatási, jogi és szerve­zeti kérdést érint. A feladatok természe­tesen nemcsak „felső síkon", a népgazda­sági tervezés szférájában jelentkeznek, hanem a „területek", régiók vonatkozá­sában is. A megyéknek már az elkövetke­ző időben lehetne kísebb-nagyobb lépé­seket tenniük nemcsak saját határaikon belül, hanem egymás között is, hogy a fej­lesztés kérdéseiben összehangolják mun­kájukat és egyesítsék erőforrásaikat. Ide kívánkozik egy másik gondolat is. Bara­nya és a vele azonos régióba tartozó me­gyék többsége egyben határmenti megye is. Gondolkozni lehetne azon, hogy a szé­lesedő jugoszláv—magyar gazdasági együttműködés keretein belül miként le­hetne a mindkét fél számára hasznosnak ígérkező határközi gazdasági kooperációt, termelési kapcsolatokat is kialakítani és intenzívebbé fcenisL A magyar ezüst aranykora Magyarország egyetlen szá­mottevő nyersanyagkincse a bauxit. E summás megállapítást egészítsük ki néhány adattal. A geológia tanúsága szerint ha­zánk bauxitvagyona 60—70 mil­lió tonna, és ez a világ becsült készleteinek mintegy másfél szá­zaléka. A Központi Statisztikai Hivatal 1973-as jelentése szerint tárnáinkból tavaly 2,5 millió ton­na földfém került felszínre és ez Magyarországnak — a nemzet­közi rangsorban —- a hatodik helyet biztosítja. Új lehetőségek A magyar alumíniumipar kez­detei az 1920-as évek elejére nyúlnak vissza. A bányák és az ipari üzemek üzleti érdekeltsé­gében már kezdettől ott talál­juk a német tőkét, s így érthe­tő, hogy az 1944-ben termelt 1 millió tonna bauxit, illetve 21 ezer tonna timföld és 10 ezer tonna alumínium csaknem teljes egészében a hitleri hadígépeze- tet szolgálta. A potsdami egyezmény értel­mében a magyarországi német javak ■— ilyenformán a hajda­ni német alumíniumipari érde­keltségek is — szovjet tulajdon­ba kerültek, illetve létrejött a magyar—szovjet bauxit- és alu­míniumipari vegyes vállalat, a Maszobai. Szakembereink a szovjet geológusokkal karöltve megközelítő pontossággal fel­térképezték a számba jöhető le­lőhelyeket, miközben a bánya- művelés, a timföldgyártás és a kohósítás bővítéséhez gépek és berendezések érkeztek a Szov­jetunióból. A szocialista internacionaliz­mus jegyében, országaink meg­szilárdult testvéri barátsága ér­telmében, mint ismeretes, a Szovjetunió 1954-ben végleg le­mondott a háborúban megszer­zett tulajdonairól. Ekkorára vi­szont már jelentékenyen bővült az alumíniumipar valamennyi ágának termelése és megterem­tődtek az azóta megvalósított erőteljes fejlesztés feltételei. Említsük meg a szocialista or­szágok között kibontakozó gaz­dasági együttműködés egy má­sik korai, ám igen jelentős pél­dáját. Magyarország és Cseh­szlovákia 1951-ben megállapo­dott abban, miszerint hazánk bauxitot és meghatározott ideig timföldet szállít északi szomszéd­ja számára, ahonnan az alumí­niumipar fejlesztéséhez a gépek sora és villamos energia érke­zik. Együttműködés Lengyelországgá/ Hazánk 1960-ban Lengyelor­szággal is értékes együttműkö­dési megállapodást kötött. En­nek keretében 80 ezer tonnára emelkedő mennyiségben szállí­tunk timföldet, és az alumínium­tartalom negyven százalékát kapjuk vissza tömbalumínium formájában. Az elszámolás a mindenkori világpiaci árakon történik. Az 1960-as évek elején már mind nyilvánvalóbbá vált, hogy az alumíniumipar vertikális ter­melés-fejlesztését — tehát a bauxitbányászat, a timföld-, a tömbalumínium, továbbá a kész­árugyártás bővítését — az or­szág képtelen megvalósítani ön­erőből, elsősorban a korlátozot­tan rendelezésünkre álló villa­mosáram miatt. A kormány két lehetőség között választhatott: vagy lemond a leggazdaságo­sabb félgyártmány — és kész­árugyártásnak az ország nyers­anyag-adottságaival arányos fejlesztéséről,, vagy pedig « nemzetközi kooperációra építve „megtakarítja” a rendkívül ener­giaigényes alumíniumkohásza­tot, ugyanakkor fejleszti a tim­földgyártást és az alumínium- feldolgozó ipart. Az utóbbi megoldás Ígérke­zett célszerűbbnek. A magyar- szovjet timföld-alumínium egyez­ményt a két kormány 1962. no­vember 15-én írta alá. A szer­ződés lényege, hogy Magyaror­szág a Szovjetunió részére 1967- től kezdve, növekvő ütemben, végül is évi 330 ezer tonna tim­földet szállít kohósításra. Ennek megtörténte után a Szovjetunió évi 165 ezer tonna alumíniumot szállít vissza Magyarországra. A megállapodás egyik oldalán az olcsó szovjet villamosáram áll, a másik oldalon pedig azok a gépszállítások, amelyekkel ha­zánk kiegyenlíti a volgográdi alumíniumkohászat költségeit. Az egyezmény nyomán a ma gyár alumíniumipar átrendezhet, te sorait. Jelentékenyen meg­gyorsult o bauxitbányászat, a meglévő tárnák mellett újak lé­tesültek. Szinte ugrásszerűen bővült az ajkai és az almásfü zitői timföldgyár termelése. A magyar—szovjet timföld­alumíniumegyezmény, amely egyben kifejező megvalósítása a KG5T komplex célkitűzéseid nek, lehetővé tette, hogy a nép* gazdaság — a IV. ötéves terv kiemelt programjaként — fo­kozhassa a félkészgyártást és o készáru-termelést. Székesfehér­várott új csarnokok épültek a Könnyűfémműben, korszerű be­rendezések, gépsorok kezdték meg a termelést, s külföldi li- cencek felhasználásával szélesí­tették a termékválasztékot, il­letve javították a gyártmányok minőségét Reneszánszát éli as alumínium alapanyagú kábel­gyártás is, miközben — egye­bek között — a Fémmunkás Vál­lalatnál ötletes nyílás-zárók, könnyűszerkezetes elemek, Jász­berényben autoszifonok, a bu­dapesti Alumíniumárugyárban gázpalackok, kukták, s annyi más között — licenc alapján ■— teflonedények készülnek. Olcsó készáruk bősége Nem vitás, hogy a kétoldalú megállapodás, amelyet a ma­gyar és a szovjet kormány lé­nyegében 1985-ig meghosszab­bított, lehetővé teszi, hogy ha­zánkban is bőség alakuljon ki az olcsó alumínium készárukból, s kifejlődjék a műszaki-tudomá­nyos forradalomnak megfelelő magasfokú alumíniumkultúra. Amíg az egy főre jutó alumíni­umfelhasználás 1962-ben átla­gosan mindössze 4,3 kiló volt; addig jelenleg már több mint 10 kiló jut egy-egy lakosra. Ez meghaladja Olaszország, Ang­lia, Franciaország fogyasztását, s a „fejadag" csupán az NSZK- ban és Svédországban maga­sabb. További előny a magycn —szovjet egyezmény keretében, miszerint az alumíniumipar mái és holnapi beruházásai lehető­vé teszik, hogy az egy főre ju­tó átlagos felhasználás 1?85-re már elérje a 20 kilogrammot! Nemzetközi gazdasági körök­ben nagyra becsülik és magas színvonala miatt egyértelműen elismerik a magyar alumínium- ipart. Ugyanakkor az is köztu­dott, hogy e sikerek a szocia­lista nemzetközi együttműködé­sen alapulnak. Benedek István Góbéé

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom