Dunántúli Napló, 1974. március (31. évfolyam, 59-89. szám)
1974-03-24 / 82. szám
A Jelenkor áprilisi száma A Pécsett szerkesztett irodalmi és művészeti folyóirat új számának lírai rovatában többek között Berták László, Bihari Sándor, Demény Ottó, Galambos/ László és Makay Ida verseit olvashatjuk. A prózai írások közül figyelemre méltó Tamás Menyhért és Thiery Árpád riportja. Bertha Bulcsú hagyományos interjú-sorozatában ezúttal Karinthy Ferenccel ismerkedhetnek meg a folyóirat olvasói. Az interjúhoz kapcsolódik Karinthy új drámájának részlete. Harmadszor jelentkezik a lapban Miklós Pál, fővárosi és országos képzőművészeti eseményeket értékelő Képzőművészeti krónikája. Ezt egészíti kj Bodri Ferenc művészeti könyvszemléje. Az irodalmi tanulmányok sorában Béládi Miklós Illyés Gyula költészetének új jelenségeit elemzi, Pomogáts Béla pedig Juhász Ferenc: A megváltó aranykard c. kötetét vizsgálja. A kritikai rovatban Tüskés Tibor részletesen ismerteti és méltatja Péczely László pécsi tudósnak a műelemzésről szóló irodalomelméleti munkáját. Makay Ida első önálló verseskötetéről Kiss Dénes írását olvashatjuk. Makay Ida Forró zendülés Örökös forró zendülés! Hullásra szánt, biztos bukásra. A domb máglyáján föllobog az elitéit fák tűzhalála. Dália-jelvény, jegenyezászló. Égre föltartott, fénybe kibontott Rózsák elvégzett vértanúsága. Ellene mondunk! — zúgnak a bokrok. Vonul a győző lassú-nyugodtan roppanó rétek csontjain át, Megszállott hittel szórnak az ágak halálig bújtó röpcédulát Hajnali négysoros Hajnali kettő tizenöt. Nem is vagy. S kezdet óta várlak. Pimasz úr, trónfosztott bolond - füttyentgetek az iramló csodának. Bartók László Uram A csend megint Ajtónyiláson át a becsúsztatott tiszta lap, fény négyszöge a padlón, és fenn a lassú, nagy madár. Áll. Ráér. Tudja, odaér. És a vásznon az uborkafa, Uborkafa Úr ábrázata, most az egyszeregy pengéi közt Hallgatnak a szótárirók, leborulva a fűszál előtt a részletek méltóságát tanulják. Itt kezdődik Uram! Nem vitaminpótló lóversenyek, könyvből merített ihletek, uborkafa árnyékos páholya. Ezékiel! — Uram. Fénykéve fal töve a sivatagban, homok a hányás tejútrendszeréit, körben a csend, elől a tiszta tapy belül: az utolsó vonat j Tamás Menyhért: „Mert a föld nem futhat el önmagától“ Mintha játszanánk o szavakkal. A súlyosabbakkal kezdem. — Mi jut eszébe a háborúról? — Jószerivel semmi, pedig az ostrom alatt öt esztendős voltam. Várjon csak, foltokban néhány kép mégis megmaradt. Egy zuglói bérház pincéjében két szobányi óvóhelyen voltunk vagy ötvenen. Én édesanyám mellett ültem és rajzolgattam. Más nem jut eszembe. De még valami: egyszer édesanyám süteményt szerzett. Kukoricából sütötték. Nekem ízlett — sütemény volt. Kevésre emlékszem? Ezt is anyám „ügyességének” (apám akkor katonaszökevény volt) köszönhetem: mindent elkövetett, hogy semmit se tudjak meg a kinti dolgokról, o háborúról. Mást mondok: — Gyermekkor. — Azt hiszem, szerencsés volt. A hétköznapok gondjaiból, küzdelmeiből, akárcsak a háború alatt, keveset észleltem. Ismét csak a szülői gondoskodás. — ötvenes évek. — Naiv voltam. —• ötvenhat. — Eszmélés. Addig a világot kizárólagosan fehérben és feketében láttam. — Leningrád. — öt esztendő egyetem. — Barátság. — Ha valamiben hiszek, akkor az o barátság. — Személyiség. — Szeretnék optimista lenni, hogy a következő évezred is ismeri majd ezt a fogalmat. — Dubna. — Munka, barátságok, szerelem. — Tudós. — Ha magammal kapcsolatban hallom: nagyképűen hangzik. Fennköltnek. Fizikus va- gyok. A „kérdezz-felelek" itt véget ér. A fizikus, fennköltség nélkül: atomtudós, át. Nyíri Júlia, kandidátus. Munkahelye: a Magyar Tudományos Akadémia Központi Fizikai Kutató Intézete. A lakásán, anyaszerepében ismerem meg. Az asztal kö-ül Palkó szaladgál, majd sebesen gyűrni kezdi a szaklapokat. Egyetlen pillanatra sem tud helyben maradni. A szaklapok helyett képes újságot kap a kezébe. Rövid ideig azzal foglalatoskodik, aztán minden bizta- tós-kérlelés nélkül azt mondja: Behunyja sok szemét a ház ... Ö meg csaknem diónyi barna szemeket kerekít rám. Tizennyolc hónapos. Hitt vasárnapi MíufKlÉT I Dtl — Térjünk vissza az iménti szavakhoz — javasolom. — Mégpedig? — Leningrádhoz. — Gondoltam. $ bizonyára az is érdekli, hogy miért éppen ezt a pólyát választottam. Ha hihetetlenül is hangzik: már gimnazista koromban pontosan tudtam, hogy mi akarok lenni. Érettségi után rögtön az EITE fizikai szakára kértem a felvételemet Közben az egyik újságban olvastam a külföldi ösztöndíj-felhívást. „lehet hogy mégis megvalósul az álmom?" Szeptember elsejéig ' nagy volt az izgalom. S még nagyobb, amikor már Leningrád felé utaztam. — Mit jelentett öt évig távol élni? Diákéveket idéző sóhajtással beszél a felnőtté-válás nagy próbájáról: — Nem tudom, látta-e a „Moszkva magyar diákszemmel" című műsort a televízióban. Abban mondta az egyik diák, hogy aki az első évet kibírja, a többit Is végigcsinálja. Meg azt is találóan fogalmazta meg, hogy az ünnepnapokon érzi az ember a legjobban az otthon hiányát Nagyon szép példákat láthattunk a baráti kéznyújtásra, a más kapcsolatok kialakulására — szerelmekre, amelyek mind-mind segítenek ilyen nagy távolságban is, széppé tenni a diákéveket Én is átéltem mindezt. Talán több nosztalgiával a szülők, Budapest iránt. Az a tény, tizennyolc éves korában kiszakad egy fiatal a megszokott környezetből (szerencsés esetben új barátokat szerez), s belecsöppen egy idegen világba, többszörös próbatételt jelent. Néha már a sírással küszködtem (meg sírtam is), olyan egyedül éreztem magam. Ilyenkor a Néva-parti sétákban, meg a magyar nyelvű könyvek, regények, versek között kerestem menedéket. Csak magyarul olvastam, pótolva az otthoni mulasztásokat is. De sokat mesélhetnék erről a szép városról! A fehér éjszakákról, az egyetemi rakpart álmokat- vallomásokot őrző lépcsőiről, a Nyári-kert sétányairól, a Nyevsz- kij proszpektről; a műemlékek útjáról, s mindig forgatagos Kert utcáról, az Ermitózsról, az Izsók székesegyházról, a Kirov- szigetekről és magukról a le- ningrádi emberekről . . . Megáradnak emlékei ... Én meg egyre inkább azt érzem: sajnálom, hogy nem jártam még Leningrádban. — „Utazzunk” tovább, közel Moszkvához, a Volga partjára. — Dubnába? — Oda. Az atomvúrosba — mondom. — Dubna. Tíznyelvű „Bábel”, ahogy az egyik újság nevezte. Nguen Van Thieu: Tó Hanoi központjában Fotó: Kovács Ferenc Képzeljen el egy nagy (összefoglaló névvel) „laboratóriumot”, ahol több ezer mérnök, technikus, laboráns dolgozik együtt — valamennyien ezt az emberi életben nagy változásokat —, boldogulást-ígérő tudományt szolgálva. — Dubna. Munka, barátságok, szerelem — ismétlem meg szavait. — Mit takar e hármas egység? — Kezdeném azzal, amíg egyetemista voltam, külföldinek tekintettek. Dubnában, ahol négy esztendőt töltöttem, kollégának, egyenrangú kutatónak. Egyéb vonatkozásban is más tartalma volt a másodszori kinn- tartózkodásnak. Otthon éreztem magam. (Azért ahányszor csak tudtam, Budapestre is hazalátogattam.) Emberi és szakmai szempontból egyaránt sokat nyújtott nekem az a négy esztendő. Egyrészt olyan neves tudós mellett dolgozhattam, mint Szmorogyinszkij professzor, aki mindig sokéves távlatban tudja, hogy mivel érdemes foglalkozni, s mindemellett van türelme a fiatalokhoz. Szmorogyinszkij professzor egyike a legkiválóbb képességű elméleti fizikusoknak. Dubnában sok tekintetben ideálisabbak a munkakörülmények, mint itthon, lehetővé tette az élő kapcsolatok kialakítását a „termékenyítő" konferenciák meghallgatását, továbbá olyan kutatások figyelemmel kísérését (erre Európában kevés helyen van alkalom), amelyek az eddigi eredményekhez képest előrelépést ígérnek. Rövidebben: Dubna az állandó kontaktust és a termékenyítő információt biztosította. Ez nagymértékben segített (kandidátusi) disszertációm elkészítésében. Ami még pluszt jelentett: külföldön sokkal többet lehet dolgozni — a lehetőségek minden tekintetben intenzívebb munkára ösztönöznek ... A barátságok? Sok máig-tar- tó, holnap is megmaradó barátságot kötöttem. A szovjet értelmiség magatartását is itt ismertem meg igazán, belülről. Az egyik ilyen barátság szerelemmé ért Akihez fűzött, ma már a férjem, ő is Magyarországon él. A neve: Markis Simon. — Szakmabeli?-i— Nem, irodalomtörténész, műfordító. (Az Irodalomtörténeti Intézetben dolgozik.) Görögből, latinból fordít. A Szovjetunióban eddig több mint húsz műfordítás és hat önálló kötete jelent meg. Jelenleg magyar népmeséket fordít oroszra. — Az előbb figyelemre méltó kutatásokról beszélt. — Az elmúlt ötévben, izgalmas kísérletek folytak le. Ezek ismeretében: rövid időn belül újabb felfedezések várhatók— Az elém rakott szaklapokra pillantok. — Ezekben olvashatók a munkái? — Az utóbbiak. — Látom, többségében idegen nyelvű szaklapokban. — Igen, orosz és angol nyelven. Az egyik címe (angol nyelven): Teljes függvényrendszer a kvantummechanikai három-test feladatban. A másik (korábbi munkája): Szimmetriák a klasz- szikus három-test feladatban. Mindkettőt gépiesen másolom le. Tartalmukról csak sejtelmeim vannak. A bonyolult képletek rovás-írásként rajzolódnak elém. Tekintetem az ablak üvegén keresztül a fákba, a Szabadság- hegy háztetőibe kapaszkodik. Gondolatom azonban még nem tud szabadulni — azt veszem észre, hogy amit idegvégződéseim felmérnek, másképp akarom látni, másképp szeretném látni, az egész mögött a részeket, a részek mögött a még kisebb részeket, lebontva az atomokig. Eddig a fát fának néztem, a vizet víznek, minden tárgyat, élőlényt, ami körülöttem van, annak, aminek láttam s most csak arra tudok gondolni: atomból van. Ahogy az én testem is atomokból épül fel. Atom: az eljövendő századok boldogulást-ígérő „csodáját” rejti magában — oldanám szorongásomat. És ugyanannyi veszélyt is — felel rá a kétség, amely felfedezése óta kíséri a titkot. Az elmúlt harminc esztendő példái is (Hirosima, pusztuló tengereink) erre figyelmeztetnek. A kétség és ismét a remény — feleselnek egymással. A remény fűzöld lobogóival, a költő Juhász Ferenc bizakodásával: „Mert a föld nem futhat el önmagától. / Mert a föld szent önmagát megőrzi." Őrzőnek ott áll óz értélem — nyugtatom meg magam, mint oly sokszor, ha az értelem halálára gondolok. Nyugtatom ozzof Is, hogy ez a kétség, ez a remény nemcsak az enyém, az egész emberiségé... — Elégedett? — Távolról sem vagyok elégedett Ez a pálya nem ismeri ezt a szót. Az elején — ki nem kezdi így — nagy terveket dédelgettem. Ma mór a nagy „produkcióról” lemondtam — olyan nagy területen folynak a kutatások, hogy a részeredmények is (amelyek a szintézishez vezetnek) nagy eredményeknek számítanak. Másodlagos, hogy híres leszek-e, vagy sem. Ha egy fizikus elfogadható szinten publikál (itthon és külföldön egyformán), úgyis megismerik, számon tartják. — Az elért eredmények (a külföldön töltött évek) bizonyára sok lemondást követeltek. Cserébe és kárpótlásul kapott helyébe valamit? — Kárpótlást? Miért? A munkára fordított (szórakozásból elvett) időt sohasem éreztem lemondásnak. Azért, azalatt a tíz év alatt, amíg egyedül éltem, szórakozásra — olvasásra, színházra, koncertre — is maradt a szabad időmből. Ma, Palkó miatt, annál kevesebb jut. Majd, amennyire pótolni lehet a mulasztásokat, bepótolom. Színházba kévéséit járok, olvasni viszonylag sokat olvasok, zenét meg (mindenekelőtt Bach muzsikáját) munka közben hallgatok. Zene nélkül talán már dolgozni sem tudnék. — Kedvenc írói? — Első helyen Tolsztoj áll. Szeretem még Thomas Mannt, Bulgakovot. Sorolhatnám hosz- szán. A maiak közül: Déry, Örkény, Moldova a sorrend. — Mivel telik egy napja? — A munkahelyemen? — Ott is. — Sok időmet köti le az adminisztráció, s a különféle szakmai viták, a nap további része a munkáé. Itthon a gyerek, a háztartás, s ha még marad időm, olvasok. — Elképzeléseinek megfelel? — Megfelel. Persze szeretnék sokkal többet foglalkozni a munkámmal. Erre nagyon nagy szükség lenne, hiszen férfi kollégáim, érthetően, több időt fordíthatnak kutatásaikra. Égy nőnek nehezebb érvényesülni a tudományos gályán: más kötöttségek is kötik, oz otthoni teendők.. Ess, eső! Ess, esői varjúváros utcáit ámítsd patakokká« mosd arcomat tengerfenékig töltsd tele hittel, szerelemmel varjúcimert, koronát, kardot kényszerits varjúszárny alá, szivárogj a szárnyak alá, tükör előtt emlegetett kalapok éjjele alá, ömölj torkomon lefelé, szúrd ki bőrömön csillagaidat varjúisten tollából takarót, varrjál fészket a szerelemnek, mosd Ariadné fonalát varjúként szálló növényekig, varjútollú kutyákig, halakig, át a károgó felhőn ujjamig, mert kívül-belül sötétségben, varjúnál varjúbb feketében, mert a város fölött a vonat, Noé bárkája tele varjúval, hova száll, ha itt a galamb, hova száll a galamb? Galambos! László Megtiportan Szárnytalanul, megtiportan: feledjem, hogy haldokoltam. Mindenség telt virágkelyhe, hajnalt hints a tengerekre. Bukdácsoltam tőrt sisakkal, omló vértben, csonka karddaL Útvesztőkben fönnakadva nem szánhattam magasabbra Ágaskodtam, megpihennék. Találok tán bélelt estél Találok tán bélelt napot, hol anyámra hajolhatok. Szárnytalanul, megtiportan: feledjem, hogy haldokoltam. Virágaim hajoljatok, fény-köntösben ne fázzatok! Bíborvörös tövis-kámzsa, ne boruljál az anyámra, asszonyomra se boruljál, fehérebb ő, mint az oltár. Fehérebb ő, mint a gyermek, mint a fehér asszony-szentek. Asszony-szentek rózsaágon. Sarjadozzál boldogságom I Sarjadoz már az én fiam, játszik a nap szirmaiban, gyöngyök között tollászkodik, gyöngyök közül magasodik. Dől a bánat üvegfala. Cikázhat az öröm hala. Szárnytalanul megtiportan: feledem, hogy haldokoltam.
