Dunántúli Napló, 1974. január (31. évfolyam, 1-30. szám)

1974-01-13 / 12. szám

Káldi János Azt szeretem Vad szarvasok futnak minden éjszakámban, bevérzik a cserjést félhalálraváltan. « A végtelen égen tűzvész-lábuk csattog, hullanak a mélybe parazsos agancsok. Vad szarvasok futnak nyugtalan szivemben. Csak azt szeretem már, ami tehetetlen. Kovács József Tulipán tulipán (ZSUZSÁNAK) • tulipán tulipán vérere* koronás hajnallal cicomás halállal koronás tulipán tulipán haraggal kinyíló méreggel tóduló sirdombon viruló tulipán tulipán hamura változott füzekre lob bontott üstökké átkozott tulipán tulipán megjelölt koronás bélyeggel cicomás halállal koronás Játszom Játszom éles kövekkel hóval megvert öklömmel Dózsa-kaszákkal játszom tékozlom ifjúságom Ki az én Virágom? IQ az én Virágom? Vérem fölbujtója Csontom kinyujtója Fehér-márvány Rózsám I (MnWit a tnrtS „Vivaldi életének krónikája" címmel, a Zeneműkiadó gondozásában meg- jelené kötetéből. A könyv — mely fennmaradt dokumentumok, memoárok és egyéb feljegyzések alapján követi a komponista re. gényes életútját — Vivaldi „A négy óvszak" című, közismert mű­ve alapján ugyancsak négy részre oszlik. Közülük „A tál" címűből, Vivaldi életének utolsó éveiből közlünk részleteket.) 1736. januárban a firenzei Teatro le Pergolá-ban adják elő Ginevra, Skócia hercegnője című operáját, nagy siker­rel. Vivaldi bizonyosan nincs jelen, nem hagyja el Velencét Más tervek foglal­koztatják: Ferraro számára készít operát, és egy másikat Veronának. Nagy igye­kezettel próbálja megteremteni művei bemutatójának lehetőségét. Sűrű levél, váltásban áll Guido Bentivoglio d'Ara- gona márkival, akiben pártfogóra talál. December 26. Vivaldi levele a márki­hoz: „Kegyelmes Uram. Én nem köve­tem sokak régi szokását, okik nem kí­vánnak boldog új évet évről évre, ha­nem legalázatosabb hódolatommal nem kívánok mást. mint hogy az Isten hal­mozza el áldásával mindörökre o ke­gyelmes házat Ma elküldtem másik ope­rám első felvonását, kiigazítva, készen másolásra. Szükségesnek tartottam né­hány oldalán kis változtatással jobbá tenni, ezért kérem, szíveskedjék meg­vizsgálni, mert ha az impresszárióhoz küldöm, méregbe jön. Ogy tűnik, ez az év a kevéssé tapasztalt impresszáriók éve ..." 1737, január 26. Miközben intrikákkal fűszerezve folyik a vita és a levelezés a márki, Vivaldi, valamint az impresszárió és a srínházi ügynök között, Velencében a Tizek Tanácsának egyik embere meg­jelenik Carlo Dall’Acqua házában és fél­beszakítja a Cato Uticában című opera magánelőadását, mert — mint mondták: „ .., a jelenlegi politikai helyzetben nem kívánatos dolog, amit ott csinálnak". November 16. Beidézik a nunciatúrára, ahol közlik vele Ruffo kardinális úr Őeminenciája nevében, hogy megtiltják operáinak ferrorai bemutatóját, mivel bár pap nem misézik és barátságot tort fenn Giro énekesnővel. Azonnal sürgős segítségért pártfogójához, Bentivoglio márkihoz fordul, miután az anyagi és er­kölcsi csőd szakadékát látja megnyílni: „Kegyelmességed elképzelheti, mennyire lesújtott engem ez a csapás. Hatezer dukát szerződésileg vállalt kötelezettség nehezedik vállaimro ezzel az operával kapcsolatban s eddig több mint száz zecchinót fizettem ki készpénzben. De leginkább az bánt engem, hogy Ruffo Őeminenciája megbélyegzi ezeket a sze­gény nőket, pedig eddig még soha sen­ki ilyent nem tett velünk. Tizennégy esz­tendő óta sok városba utaztunk együtt, és, tisztességünket mindenütt elismerték. Betegségem miatt állandóan otthon tar­tózkodom, s csak gondolán vagy hintán hagyhatom el a házat. Három farsangi évadot töltöttem el Rómában az opera miatt, s kegyelmességed tudja, hogy so­hasem mondottam misét: a színházban hegedültem és mindenki tudja, hogy őszentsége maga is hallani kívánta já­tékomat Mindezeket a való dolgokat csaknem egész Európa tudja; így most Kegyelmességed jóságához esedezem, szíveskedjék Ruffo őeminenciáját a va­lóságnak megfelelően tájékoztatni, mert ez a tilalom teljes tönkremenetelemet je­lentené.” őszintén emberi, pózmentes és meg­döbbentő a levélnek az a része, mely­ben egészségi állapotát ecseteli. Az a munka, melyet Vivaldi életében kifejtett, nem eyy, hanem több ember energiáját és fizikai erejét igényli. Fizikai megter­helést jelentett számára a komponálá­son kívül a hegedűn való játszás, a ze­nekar és a kórusok betanítása, dirigá­lása, a hangszerek oktatása, az első he­gedűs irányítása, az operaelőadások ze­nekarának vezénylése és mindenekfelett Nádor Tamás VIVALDI (A tél) az impresszárió felelősségteljes munká­ja. De ő mindezt szívvel-lélekkel csinál­ja egy életen keresztül. És most válság­ba kerül: csaknem hatvan éves. Ruffo kardinális kemény parancsa megégeti. De a márki sem tud rajta segíteni. Röviddel ezután Amszterdamba uta­zik, ahová a városi színház jubileuma al­kalmából hívják meg. 1738. január 7. Ö nyitja meg az ün­nepélyes' összejövetelt egy nagyszabású művel, melyet a műsor „concerto grosso 10 hangszerre Vivaldi úrtól" tüntet fel. Bizonyára Giraud kisasszony is elkísérte a mestert Amszterdamba, hogy gyűjtse a babérokat, melyekkel tisztelői és cso­dáiéi halmozók el. Karneválkor kerül bemutatásra a ve­lencei Sant'Angeloban a Messenia orá­kuluma című opera. Úgy látszik, hogy Vivaldit — kimerül­ve az amszterdami úttól — nem vonzza újabb operatéma. Ahelyett, hogy önálló, eredeti alkotással kísérleteznék, szinte „órák alatt összeüt egy operát a bran­denburgi őrgróf tiszteletére, s ebbe gon­dolkodás nélkül beírja jó néhány kora­beli zeneszerző daliamait, szinte válto­zatlanul átvett énekszámait”. Augusztus 9. Charles de Brosses, ez a „jószemű és csípősnyelvű francia uta­zó”, megismerkedvén Vivaldival, őt „élelmes öregúr"-nak nevezi, így ír ba­rátjának, De Blanceynek: ......teljesült az a kívánságom, hogy gyakran legyen részem jó zenei szórakozásban... Vival­di valóságos megszállottja, vak dühű őrültje a komponálásnak... Tanúja vol­tam, amint vállalkozott rá, hogy megír egy koncertet, valamennyi szólamával együtt gyorsabban, mint a másoló leír­ná”, 1739. január 2. Újabb kétségbeesett hangú levél Bentivoglio márkinak: „Ha a nyomorultakat nem segélyezik mecéná­saik, akkor kétségbeesésnek adják ma­gukat. Hasonló nyomorúságos helyzetben vagyok, ha Kegyelmes Uram, az én leg- jobbindulatú régi gazdám nem segít raj­tam. A hírnevemet úgy tépázzák Ferra- rában, hogy megtagadták második ope­rámnak, a Farnace-nak bemutatását, amit kifejezetten ennek a társulatnak ké­szítettem. Azok után, hogy Európa-szerte ismerik az általam komponált 94 operát, nem tudok hasonló kellemetlenséget el­viselni.” 1740. március 21. Frigyes Keresztéfy lá­togatásával tiszteli meg az Ospedale della Pleta-t Drezdában őrzik azt a kö­tetet mely három koncertet és egy sin- fóniát tartalmaz a következő címmel: „Koncertek több hangszerre, amelyeket az irgalmas Ospedale della Pieta leány- növendékei adtak elő Ő királyi fensége Frigyes Keresztély lengyel királyi herceg, szász választófejedelem előtt. Zenéjét szerezte Don Antonio Vivaldi, fentneve- zett Ospedale hangversenymestere, Ve­lencében, 1740." Az öreg, hatvankét esztendős Vivaldi kapcsolata a Pieta-val egyre romlik. Nem tudjuk mikor, melyik napon vagy melyik éjszakán, talán a Riva Degli Schiavoni-n haladva, a parthoz loccsanó hullámok moraját hallgatva születik meg benne a nagy elhatározás: itthagyni Ve­lencét, a sikerek és kudarcok színhelyét, a büszke és cifra várost, mely mindig újabb és újabb divatnak hódol, és gon­dolkozás nélkül elfelejti a tegnapit Csak azt tudjuk, hogy sorra eladja, elkótyave­tyéli kottáit, partitúráit. Április 27. 15 dukátot és 13 lírát kap az Ospedaie-ban három koncertért és egy sinfoniáért. Május 12. Húsz koncertért 70 dukátot és 23 lírát vesz fel. Augusztus 29. Miután áruba bocsájt tömérdek koncertet, koncertenként egy dukátot kap. Nyomorúságos ár ez. Ha nem lenne szüksége sürgősen pénzre, bizonyára sohasem egyezne bele ilyen honoráriumba. De kell a pénz: az uta­záshoz. Hogy mikor hagyja el Velencét, merre veszi útját, pontosan nem tudjuk,., „Ores falok maradtak Vivaldi abbé ott­honából. ő maga még hajnali derengés előtt két megbízható erős ember vállán, gyaloghintón hagyta el szülővárosát. Pos­takocsin Bécsbe utazik, hogy hatvankét esztendős korában megmentse hírnevét, s a császárvárosban visszaszerezze azt, amit a velencei zene gazdagsága rabolt el tőle...” Minden bizonnyal pártfogó­ját, VI. Károlyt keresi Bécsben. A körül­mények azonban drámaian alakulnak. Október. Meghal Károly császár és az osztrák örökösödési háború leköti az ál­lam minden erejét. Vivaldinak semmi le­hetősége sincs művészi tevékenységre, még kevésbé állásra. Ki törődik a kopot­tas reverendájú idegen pappal, aki ha­marosan megbetegszik, nem folytathatja útját Drezdába, hogy a szász udvarnál próbáljon szerencsét. Valahol a Kärntnertor közelében, a Satler-féle házban vetik meg betegágyát, amelyből többé nem kel fel... 1741. július 26. vagy 27. Meghal Anto­nio Vivaldi Bécsben. Holttestét a köz­kórház temetőjébe szállítják. A bécsi Stephanskirche halotti köny­vében ez áll. Július 28. „Tisztelendő Antonij Vivaldi úr, világi pap, a Satler-féle házban, a karintiai kapunál, a spittali temetőbem, kisha rangozás.” A megtalált okirat szerint a temetés a kisharangozással, halotti lepellel, sírhely- lyel, a köpenyes hclottvivőkkel, csuklyás fiúkkal együtt összesen 19 forint 45 kraj­cárba került. A házat, amelyben Vivaldi meghalt, később lebontották. A temetőt, melyben elhantolták, meg­szüntették. így ér véget Vivaldi életének króniká­ja, idegen földben, a szegényeknek járó harang kongó szavánál. A jeltelen sírt csakhamar befödi a gaz, a télen ráhulló hó. A télre azonban új tavasz következik. Igaz, Vivaldi életében az újjáéledést jelentő tavasz csaknem két évszázad múlva következik be. Ennek története is hozzátartozik Vival­di életének krónikájához. D elépsz az ajtón, apám. ®Hideget hozol kabátod­ban. A messzirőljött emberek havas hangján szólsz. Megsi­mogatod fejemet. Megöleled anyámat. Mit hoztál? Állok föl a kissámlira, hónaljig kotorász­ni, kikutatni zsebeidet. Cukor! Cukor! Cukor, két hatalmas zsebbel. Markostól szórom a konyhaasztalra. Közben a szám­ba is dugdosok belőle mámo­roson. Anyám szeme is ragyog. Nahát! Ennyi cukor! Te meg, apám; állsz, spiccesen moso­lyogsz. Már nem is törődöm ve­letek. A hokkedlire térdelek és harapom, ropogtatom a cukrot, a cukrot, amíg egy nyelésnél meg nem érzem az émelyt Se le, se fel. Fulladozó gyerekköhögés, vé­gül az ágy felé sompolygó szo­morú arcú kisfiú; ez nekem a cukor emléke. Pedig hogy vágy­tam rá! Órákig tudtam nézni a tarka édességkirakatokat, orro­mat az üveqre szorítva. Vágytam c marcipánt, oz égetett medve­cukrot, a bocskorszíjat, a krump­licukor mikulásokat, csokinyula- kat, a csörgőcukrot, kandiscuk- rot, kakasnvalókót, mézeskalá­vasarnapi meuekiet m Varga Rudolf: A nagy cukrosbácsi csókát, a vattacukrot, cukorsüve­geket, cukormikulást, cukorállat­kákat. Néztem órákig és majd nekiugrottam és megharapdál- tam őket. Odaadtam volna egy mézeskalácsióért az élő cocát, egy zacskó „dunakavicsért" leg­szebb kavicsaimat és gombjai­mat, a ziziért fakordomat, a kis húsvéti tojásokért a riadt, pihés nyulacskáinkat. Ha megjött a fagylaltosautó, vittem én mindent otthonról, amiért egy gombóc jegesre fo­gyasztott cukros vizet adott a hájastokójú, aki izzadton mérte a kocsiablakon át a szűk ada­gokat. Csórtam a tojást és o sor végén álltam, hogy azért adjon nekem, ha forintom nem volt. Hogy izgultam, hátha ki­fogy, mire én odajutok! Búcsúkon, ó hoqy faltam vol­na a sok émelyítő nyalánksá­got. Csurgott a nyálam is. Ki­váncsi voltam mindegyik izére. Hallottam a mesét a cuko*­hegyekről. Lestem a szót róla. Elszedtem nagyanyám kötényé­nek zsebéből á ragacsos se­lyemcukrokat Cukorért vigyáz­tam nagyapára is, aki ha meg­ivott egy liter bort régi baka­nótákat énekelt és gyújtogatott. Tüzet rakott a kertben. Ügy kel­lett figyelni, nehogy fölgyújtsa a házat egyszer. Aztán jött az émely. Most is érzem. Undorral for­dulok el a cukrászdák előtt. Hányingerrel küszködöm. Pedig jön a cukor, jön hatalmasan, megállíthatatlanul. És kapkod­ják el gyorsan. Már nemcsak az iskolák, az óvodák, de a gyárak, templomok, szerelme­sek lombos e fői mellett, előtt is ott vannak a cukrosbácsik. Minden sarkon, minden utcán ott vannak. Fehérek, akár a habcsók, ön a cukor feketén, éget­ve, rengeteg arccal, rengetea csomagban. Jön az elcsöppenő slágerekben, jön, mint a hányinger. Jön az „AMO” szagos szappanok, az édeskés szagú spray-ek árada­ta, izzadságbűzzel keveredve, ömlik a hajlakk, az édes rúzs, a körömlakk, meg a kölni. Ékes­kedik a nyalóka nyakkendőtű, a praliné bizsu, a karamella mandzsettagomb. Szégyellj« magát az, akinek nincs!... „Fogyasszon több édessé­get!" — kinólgatja magát, bir- tat a NAGY CUKROSBACSI hunyorogva, kacsintgatva. S tűnnek el a szájakban a tábla­csokik, a mignonok, puszedlik, krémesek. Jön a cukor feketén, mint a gyász. Ellopja asztalunk­ról az utolsó darab kenyeret. Jön a cukor, mint a baj, fel- vóghatatlan fekély. Jön a cukor és rontja a fogakat. Húzzák is a hívatásos foghúzók és csinál­nak helyette porcelán protézise­ket Sebaj! Jön a cukor, hogy elviqye étvágyunk. Sebaj! Ki emlékszik még a szaharinra? Hát a melaszra? Jön a cukor és ragacsos ke­zével mindent bemocskol, ami­hez hozzányúl. Csinálnak neki ünnepeket. Micsoda zsúrok? Micsoda vatta­cukor orgiák? Jön a cukor és megvált, üdvözít. Erős italt keverek. Nem ját­szom tovább! Spiritusz sistereg­jen artériámban. S megmond­jam, miért? Ki törődik avval, hogy legyen a szemekben min­dig virág? Ki csodált meg utol­jára egy szép madárrepülést? Mindenképp széppé kell tenni az életet. Gondoskodik róla a cukor? Méltóságunk rabolná el. Alszik a gyerek cukorral a szájában. Nem törődik már a mesével, a szabad játékkal, a nyargalászó rétekkel. Szép min­den, Jaj, de édes! M ondom én; meg kéne kóstolni néha a kese­rűlaput, a papsajtkenyér semmi ízét, a földet, a sárból készült lángost, mielőtt letapossa és bepiszkolja a sárga gázálarcos cukordisznó, o mindenevő, Könyv Antonio Vivaldi életének krónikája Vivaldi zenéje napjainkban gyakran hangzik fel a rádió­ban és a i.angversenytermek- ben. Egyre több azoknak a kí­váncsi zenekedvelőknek a szá­ma is, akik ’,.Jni akarják, hogy a barokk zene e kitűnősége miként élt és dolgozott. Minden bizonnyal ez is közre­játszott abban, hogy a Zene­műkiadó Napról-napra című, nagy muzsikusok életének kró­nikáját eredeti dokumentumok, hiteles feljegyzések alapján be­mutató sorozatának kilencedik könyve Antonio Vivaldiról szól. A könyv szerzője dr, Nádor Ta­más pécsi zeneiró, akinek a sorozatban már jelent meg kró­nikája, éspedig Giacomo Pucci­niről. „1939. szeptember 19. Vivaldi zenei feltámadásának na gy napja — olvashatjuk Nádor Ta­más most megjelent könyvében. Ekkor szólal meg Sienábon Vi­valdi operája, az Olimpiádé". Részletesen és alaposan tárja fel a szerző Alberto Gentili. to­rinói zenetörténész érdemeit Vi­valdi műveinek felkutatásában. Az Európa szerte ismert velen- cei születésű zeneszerzőt ugyan­úgy elfelejtették, mint nagy kortársát, Johann Sebastian Bachot. Ma már tudjuk, hogy Vivaldi nélkül — amint erről a könyv­ben is szó esik — Bach talán sohasem jutott volna fel olyan művészi magaslatra, ahová el­ért. „Vivaldi hegedű-concerto! adták meg neki a szükséges út­mutatást -, elhatározta: billen­tyűs hangszerre írja át Vivaldi müveinek sorozatát. Ettől kezd­ve a zenei gondolatok fejlődé­sét, összefüggéseit, a modulá­ció változatosságát és a zene sok más hasonló jelenségét ta­nulmányozta." Nádor Tamás könyve a kéz- hezférhető forrásmunkák alap­ján követi „napról napra" Vi­valdi különös, sok esetben ho­mályba vesző, majd világosan felvázolható életútját. Képet kaphatunk Vivaldiról, Velence „rőt papjáról", aki nem misézett: „aminek oka betegségem, mellbetegségem, vagy inkább mellszorulásom — írja egyik közölt levelében amely engem születésem óta szüntelenül gyötör". Megtud­hatjuk a könyvből, hogy milyen sokirányú tevékenységet fejtett ki Vivaldi a Conservatorio deli' Ospedale della Pietában, vagyis az irgalmasság kórházának ze­neiskolájában, ahol törvényte­len leány-gyermekeket tanított zenére és zenekart vezetett. Megismerhetjük o hegedűmű­vész és operaszerző Vivaldit; Róma és Amszterdam ünnepelt muzsikusát, és világossá válik, hogy miért hagyta el öreg ko­rában Velencét és Bécsben pró­bált szerencsét. „A körülmények azonban drámaian alakulnak — írja meghatóan Nádor Tamás Vivaldi életének utolsó szaka­száról. Meghal (pártfogója) Ká­roly császár. Vivaldinak semmi lehetősége sincs (Bécsben) mű­vészi tevékenységre, még ke­vésbé állásra. Ki törődik a ko­pottas reverendájú idegen pap­pal, aki hamarosan megbeteg­szik... a Satler-léle házban vetik meg betegágyát, amelyből többé nem kel lel. A házat, melyben Vivaldi meghalt, ké­sőbb leromboltatták. A temetőt, melyben elhantolták, megszün­tették". Nádor Tömés könyvének leg­nagyobb erénye, hogy egysze­rűen, őszintén és a tisztelet hangján idézi fel Vivaldi életé­nek krónikáját. Nádor Tamás — nagyon helyesen — nem akart új elméleteket kitalálni Vivaldi zenéjéről. A neves Vi- valdi-kutató, Walter Kolneder megállapításaira támaszkodik ott, ahol erre szükség van. Könyve a szakértők és a zene- hallgatók számára egyaránt hasznos olvasmány. Várnai Ferenc

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom