Dunántúli Napló, 1974. január (31. évfolyam, 1-30. szám)
1974-01-20 / 19. szám
Sztárok, aganccsal.. e ivasom egyszer — meg is ^ mosolyogtam —, hogy • hó halványlila lehet, és tényleg lila, ilyennek láttam — talán valamilyen fénytörés miatt -— a havas vadföldet, amelynek túlsó peremén kezdődik már a sellyei rezervátum csudaszép gyertyánerdeje. Az erdőszél pedig — így csupaszon — még lilábbnak látszott, s ahogy közeledtünk Körcsönyére, a puszta (akóházainak, gazdasági épületeinek „császári-sárga" falai fu- rán-kedvese,p gazdagítottak e színes világot. És színes-e mindenkinek? Jártam én itt már esztendőnek minden évszakában és megszokhattam a több ezer hektáros erdő minden szépségét, változatos növényzetével, fáival, pedánsan egyenes nyiladékaival, üde vagy haragoszöld gyepeivel. Elámultam a vérpiros és rozsdabarna őszi csemetésein, a nyulaknak, vadmalacoknak búvóhelyet nyújtó sűrű aljnövényzet-tengerén, s a magaslesen moccanás nélkül kuporogva bámultam a vadföldeket dézsmáló vaddisznókat és e konda elvonulása után a maradékot félénken csipegető őzeket. És a tél is szép, órákon át szánkón dideregve, de még sem bántóan fagyoskodva végig az erdő kusza csapásain, amikor az ember arcába szél vágja a porhót és a nagytestű lovak erős, izzadt szagát. Színes világ... De ez romantika. Mert a pusztán lakó tizennyolc családnak megélhetést nyújt az erdő, kemény munka árán. Csak persze ne higgye senki, hogy az erdei munka egyenlő a favágással, s főként annak hagyományos módjával. Az üzemi vadászterületnek — rezervátumnak — kilenc esztendeje fóvadásza Prucsi Nándor, ö mondja, hogy nagyjából háromféle munka folyik a sellyei erdészetben. A 600 hold szántón és réten búzát, kukoricát, illetve takarmányt termesztenek. A másik a fakitermelési részleg, ahol a legnehezebb munkát a „legokosabb" gép, a Contra-Stiel motorosfűrész végzi, a kidöntött fákat is lovakkal húzatják ki az ideiglenes „depóra", ahol aztán darabolás után már önrakodós teherkocsik továbbítják a szállítmányt Többnyire ki a vasútra, vagy az erdészet feldolgozóüzemébe, ahol aztán fű- részeltáru, vagy éppen parketta készű1. A rezervátum rendszeresen fogad külföldi vendégvadászokat, s így nem is csoda, hogy a nyugatnémet Alfonz Schmenk — faipari üzem tulajdonosa — a kitűnő vadállomány mellett felfedezte a csomómentes gyertyánfa-állományt is. üzleti kapcsolat lett a vadászatból. A harmadik üzem a vadgaz- dasóg. A legutóbbi „vadszám- láiás” adataiból: 200 szarvas, 60 vaddisznó, 150 őz, és vagy 2100 fácán. — Mi gond van a vadakkal? — Sok! — mondja Prucsi Nándor. — Ősztől tavaszig naponta hordjuk ki az erdőbe a takarmányt, hogy télen is kellőképpen táplálhassuk őket. És ez komoly munka, ha csupán azt számítjuk, hogy mindennap harminc szarvos-, húsz őz-' illetve ötvenöt fácán-etetőhelyet kell fogatosainknak ellátniuk kukoricával, szénával, egyebekkel. A vaddisznók számára is több szóróhelyet törtünk fenn. De ezt a takarmányt meg is kell termelni ... Prucsi Nándor — családjával — itt él a pusztán, a vadász- házban, két szobát laknak, a másik háromban vendégvadászokat szállásolnak el. A szeptemberi szarvasbőgésre a nagypénzű külföldiek jönnek, aztán c téli hónapokra már a kevésbé gazdagok. Mert az érmes trófeákat meg kell fizetni.. . — De mennyit? — Tízezreket, de esetenként százezreket is ... —- Túl sok, nem? — Ne hidd! Körülbelül három év múlva már kiderül egy fiatal bikáról, hogy érmes trófeát visel-e majd golyóérett koráig, vagy nem érdemes tartani, selejteznünk kell. Nos, ho egy kitűnő bikáról van szó. jónéhány év telik el, mire golyóérett lesz, De addig majdnem a szó teljes értelmében nevelni, óvni kell, s nem csak azt az egyet, hanem végül is az egész állományt tartani kell. Minden pénzbe kerül, az etetéstől kezdve egészen az üzemi vadászterületen munkát végző dolgozókVw X» ; ♦' IUP * J » Lilafehér Körcsönye béréig. Nagy a „rezsi", főként jia ezt több évre sízólóan összegezzük. Egy érmes bika „fenntartási költsége" csak kilövésekor — mondjuk tíz év múlva — térül meg. A másik pedig: nem én mondom, ezt szakkörökben is nagyon jól tudják, hogy az országban nálunk van a legjobb szarvasállomóny, sőt, európai viszonylatban is hírünk van. — Az ember olyasmiről natt, hogy a külföldi vadászok elé szinte tálaljátok a vadat, csupán meg kell lőniök ... — Ebből csak annyi igaz, hogy a rezervátumok vadászai valóban ismerik az állományt, ismerik a vadjárásokat, tudják, hogy a nap bizonyos szakában körülbelül hol kószál a kiszemelt bika. De ez nem minden. A „becserkészésról" nem mond és nem is mondhat le a vendégvadász, másrészt pedig a vadat el is kell találni, hiszen ha nincs találat, vagy éppen megsebzi a vadat s az elmenekül, akkor is komoly összeget kell fizetnie Mondok egy példát. Hetvenhárom éves idős asszony, Jozefine Stenske most már vagy hat esztendeje jön vadászcsoportjával Nyugat-Né- metországból Körcsönye-pusztá- ra. Csoportja eddig hét bikát lőtt, azokból öt díjas volt s ezeket ő kapta cső elé. Még egyetlen egyszer sem hibázott, mellesleg 180—200 méterről is meglőtte már a vadat. Mondom: hetvenhárom esztendős asszony... Körcsönye-puszta valamikor papi uradalom volt, a lakások elhelyezkedése, formája a hajdani cselédvilógra emlékeztet: egy-egy lakótömb hosszú épület, a konyhákba közvetlenül az udvarról lehet belépni, minden lakrész előtt kicsi konyhakert, s azok végében szinte azonos méretű sertésól, vagy ólak. Semmi véletlen nincs abban, hogy a bányavidékek régi kolóniái, pontosan hasonmásai az uradalmi cselédlakásoknak. Persze a lakhatási viszonyok merőben mások, már amennyire az adott épületek alaprajza ezt megengedi. Földes lakás nincs, az Erdőgazdaság már régen nem csak a villanyt vezettette be, hanem padlóztatta, lekövez- tette a lakóhelyiségeket, de éppen két esztendeje megépült a bekötőút is Bogdásáról, aminek jelentősége fölért majdnem a villamosítással: azóta a kisgyerekeket naponta autóbusz viszi és hozza a drávafoki iskolából, könnyebben érkezik az áru is a puszta egyetlen kis boltjába, a Sellyéről kijáró dolgozók busszal érkeznek, a pusztaiak — komolyabb bevásárlásra — szintén igénybe veszik a buszjáratot. A bolt — Sellyei ÁFÉSZ egysége — zárva van, Szekeresékhez megyek: — Mikor nyitnak? — Délután. Ez üzemi terület, délelőtt nem szabad nyitni. , — Másfél esztendeje élnek itt... — Igen. Pécsett laktunk albérletben, a Kesztyűgyárban dolgoztam, közben kicsink született. most gyermekgondozási segélyt kapok. Férjem az Erdőgazdaságnál dolgozik. Nem mondom, jól keres, a múlt hónapban, ha jól emlékszem, háromezren felül hozott, nyáron volt már ötezer is. — Pécs után hirtelen egy egészen kis településen élni, azt hiszem, nem könnyű... — mondom neki: Széttárja a kezét: —; Itt kaptunk lakást A férjem nagyon sokat dolgozik, amikor délután hazaér, nyitjuk a boltot, napközben én meg az állatokkal vagyok elfoglalva. Huszonnégy malacunk van, két góbénk és két süldőnk. Igaz, eg/ hold illetményföldet ad az Erdőgazdaság, de nem elég az eleség, tegnap is nyolcszáz forintért hoztam tápot a disznóknak. Ha valaki tőlem két évvel ezelőtt azt kérdezi, mit eszik a malac, rácsodálkoztam volnaí Most megtanultam. Anyagilag persze jobbon kijövünk, sokkal jobban mint Pécsett... De hát ...Itt meg ellátási gondok van- nők. Sokan azt hiszik, hogy fa lun mindenki vág disznót, vagy baromfit, tehát nincs húsgond. Nincs a fenét, minden héten nem lehet disznóölést rendezni, a füstölthúsra pedig ráun az ember. Meg közben el is fogy. — Miért tartanak ennyi ma facol? — Eladjuk. Sok haszon nincs rajtuk, mert sokat is esznek és az pénzbe kerül. Farkas Sándorék néhány hete költöztek ide Bisséről. — Bisse nem nagy község, de valahogy mégis közelebb van Pécshez, mégis ide költöztek? Középkorú, szőke férfi, Farkas Sándor: — Valamikor együtt dolgoztam a fővadásszal, szintén az erdészetnél. Volt hely, szólt, s így eljöttünk a feleségemmel. Farkasné bort, poharakat tesz a konyhaasztalra, szép, fehérre festett konyhaberendezés teszi hangulatossá ezt a kis helyiséget, a nyitott ajtón belátok a szobába, masszív, sötét kombinált bútor, térítők, csipkék. — Csak a gyerekeink hiányoznak, ott hagytuk őket a házunkban, Bissén — mondja az asszony csendesen. — Meg az öt szobát... — Felülünk a motorra, egy órán belül ott vagyunk ■— vigasztalja a férje. — Mii csinálnak a gyerekek? — Sanyi nős már, a Volánnál géplakatos, Laci meg az AG- ROKER-nél dolgozik. Nem akar nősülni. — Nyolc évig dolgoztam a termelőszövetkezetben — folytatja Farkas Sándor — de elhiheti, előbb-utóbb úgyis az erdészetnél kötöttem volna ki, mert az erdőt elfelejteni nem lehet. Ezt sok ember meg sem érti. Amikor Prucsi elvtárs szólt, na mondom, itt az ideje, megyünk vissza. Most én vagyok a foga- tosa. A másik soron — nem tudom, van-e itt utca, vagy hózszám —, lakik a gazdaság kovácsmestere, Gasparics József. Inas, alacsony, rokonszenves férfi. A lakásban nagy a felfordulás, kétnapos lakodalom után miért is ne lenne, az utolsó rokoneso- lád most készülődik az útra, indulnak haza Balatonkilitire, álmosak, fáradtak. A konyhában óriási fazekak, lábasok, tepsik, immár tisztára sikálva várnak sorsukra. — Ki kőlőtt házasságot & családban? — A kislányom! — mondja a kovácsmester. Jön is a kislány, Margitka, pontosabban Gergics Jánosné és férje is, nyúlánk, fiatalember. Jókedvűek, az ifjú férj kicsit rekedt, ajaj...! — mondja — énekeltünk egész éjjel meg táncoltunk. Száznegyven vendéget hívtak, százhúsz becsülettel meg is érkezett. Sertéshús, baromfihús, marhahús, az állatokat múlt hét közepén vágták, az asszonyok a tortákat sütötték, de o főbb „étkeket” — jó konyhájukról „híres” asszonyok — Varga Jánosné, Prucsi Nándorné, Hámor Ferericné és Hámor Jánosné „állították elő” s erre is ráment néhány nap. — Tehát elmegy a lány o háztól.., — El bizony. —■ mondja a mama, el is pityeredik. de hát tagzi még nem zajlott le assza- nyi könnyek nélkül. A férj mondja: — A dróvasztárai termelőszövetkezet savanyítóüzemében dolgozom, az elnök elvtárs mondta, hozzam csak a kisfele- ségemet, beállhat, lesz munka számára is. A lakodalmi vacsorát Ponduf Józsi bácsi, az „I. Vőfély" nyitotta meg egy kis strófával, aztán pontosan esti 9 órakor valaki „véletlenül” lerántotta a cipőt az ifiasszony lábáról. A cipőt aztán meg kell váltani — ez is az „I. számú Vőfély" feladata. aki egy százast mindjárt bele is hajított a kalapba s utána rálicitáltak a férfiak. így aztán ez a kis fehér cipeilő ösz- szesen 1200 forintot hozott, drágább lett, mint — két évvel ezelőtt országos botrányt okozó — nyolcszázforintos import spanyol cipő. Lehet vendég akárhány, bor mindig marad a lakodalmak után, hát nyakaljuk is a jó kis máriagyűdi Csabagyöngyét, a fővadász barátommal, meg az órömapával már majdnem nótázásba kezdünk, amikor a kovácsmester kedves felesége tenyérnyi széles szelet tortákkc! kínál bennünket. Megdöbbenünk, mert egybehangzó állításunk szerint hat-hétéves korunk óta egyikünk sem evett édességet De hogy aztán még se sértsük meg a mester feleségét, a ház asszonyát, így megegyeztünk abban, hogy torta helyett — ha nagy nehézség árán is — inkább megiszunk még néhány üveg bort... Czépen alkonyod ott már, ^ amikor elindultam a pusztáról és úgy tűnt akko', mintha sötétlilában úszott volnu a körcsönyei határ... láb Perem 1969-BEN, amikor Bertha Bulcsú első „interjúi” megjelentek a Jelenkor hasábjain, az olvasók némi zavarral fogadták a különös vállalkozást A bizonytalankodás évekig tartott, s tavaly, amikor Meztelen a király címen a sorozat tizenöt darabja külön kötetben látott napvilágot, a kritikusok egy részét is hatalmába kerítette. Többen csak arra figyeltek, milyen italokat fogyasztanak az írók és mivel kínálják a riportert A kérdéseket többnyire meghökkentőknek találták, s egyesek intimpistóskodásra gyanakodtak. Az interjúk azonban zavartalanul sorakortak továbbra is a folyóiratban s nemrég az újabb kötet is megjelent A cím ezúttal kevésbé feltűnő — írók műhelyében —, az írások módszere és lényege azonban alig változott. Való igaz, hogy Bertha Bulcsu írásai alig hasonlítanak a hagyományos interjú-műfajhoz, noha kérdések is, válaszok is vannak bennük, sőt az arányokat tekintve ezek uralkodnak. A kérdések azonban nem mindig a megszokott művész-interjúk tipikus kérdései. Bertha kérdései nem csupán az írói alkotással kapcsolatos „műhelyproblémákat" veszik célba, hanem a teljes embert, a világszemlélettől a legszemélyesebb szférákig, a nemzet és az emberiség gondjaitól az álmok és az indulatok, az egyeni örömök és fájdalmak látszólag egyáltalán nem közérdekű területé’g. Bertha Bulcsút még az olyan „apróságok" is érdeklik: mi az író kedvenc étele, itala, lottózik-e, s ha igen, mire költené egy főnyereményt, melyik évszakot szereti legjobban, melyik a kedves ünnepe és hány órakor szokott lefeküdni? Mégsincs ebben a kötetben semmi felesleqes bizalmaskodás, semmi olcsó vájkálás a magánélet intimitásaiban, semmi öncélú hatásvadászat. A legfontosabb, a lényegest kutató kérdések közé beszúrva a látszólag jelentéktelenek is megemelkednek, az Bertha Bulcsu: írók műhelyében író vagy a mű megértése szempontjából fontosakká válnak. Közhely, hogy ebben a műfajban érdemleges és pontos válaszokat csak jól feltett kérdésekre lehet kapni. Bertha Bulcsu kitűnően tud kérdezni, ezt a válaszok is igazolják. A kötet egészében tolón nem is az a legfontosabb, hogy ki, melyik kérdésre, mit válaszolt személy szerint. Ennél lényegesebb, hogy a ma élő magyar írók általában, összességükben mit válaszolnak. A két kötetben együtt immár harminchárom író vall, s ez a mennyiség már közel áll ahhoz, hogy a kirajzolódó összképet egész élő irodalmunkra jellemzőnek fogadjuk el. A részletes elemzés és az összegzés tanulmányt érdemelne, most csak arra hívnánk fel a figyelmet, milyen, kevés kivétellel összecsengő válaszokat olvashatunk az írók általános közérzetéről, alkotó munkájuk kedvező feltételeiről, az országhoz és a nemzethez fűződő kapcsolatukról s az emberiség jövőjéért érzett aggodalmukról, felelősségükről. Pedig ezek a válaszok egyáltalán nem „jólfésültek”, nem óvatosan tartózkodók, hanem nagyon nyíltak és őszinték, s egyes — néha nem is jelentéktelen — kérdésekben J egymásnak is, sót a politikai gyakorlatnak is ellentmondók. Ellenséges vagy destruktív hangot nem találunk, de kétségekbe, aggodalomra, sőt egyes részlet- problémák félreértésére bőven akad példa. Bertha Bulcsu a téves megfogalmazásokkal sem vitatkozik. Legfeljebb „kiegészítő" kérdést tesz fel, vagy más témába kezd, de nem igazít helyre és saját véleményét közvetlenül nem iryílvánitja. Lehet rajta vitatkozni, jobbak lennének-e ezek az írások, ha a riporter vitatkozna az írókkal. Bertha mindenesetre fontosabbnak tartja, hogy olyannak ismerjük meg az írókat, amilyenek valójában, a helyre- igazítást pedig az olvasóra bízza. Az íróról alkotott véleménye persze közvetve csaknem minden esetben érezhető, sőt kielemezhető az írásokból. Rendszerint az interjúk bevezető részéből, amelyek következetesen az író környezetét és személyiséget rajzolják meg, nem a tudós, hanem a szépíró szemszögéből és eszközeivel. Nemegyszer novellákká kerekednek erek a bevezetők, melyeknek főhőse a riportalany, alaphangulatukat pedig Bertha Bulcsu és az író közötti kapcsolat vagy Berthának az íróról alkotott véleménye határozza meg. Ezek a bevezetők távolítjók legmesszebbre Bertha írásait a hagyományos interjútól, ezekkel együtt érezhetjük teljes értékű portréknak is egyszersmind a beszélgetést, ezzel teremt Bertha Bulcsu újszerű műfajt. A BEVEZETŐK okozzák azt is, hogy noha az interjú-részben nagyjából azonos kérdések variálódnak, mégsem érezzük egyhangúnak, uniformizáltnak a módszert. A bevezetők hallatlanul élesen elkülönítik az egyes írólőtft, s néha nagyobb a jellemző erejük, mint az írók válaszainak. Az első kötet címe, a Meztelen a király, kissé egyoldalúan azt sugallta, mintha Bertha Bulcsu legfőbb célja a legendák szétfoszlatása, a de- heroizálás vagy a lemeztelenítés lenne. Igaz, a hamis pózokat nem szereti, s finom iróniával csipkedni is tud. ha kell. Bertha azonban szereti is a mítoszokat, s nemegyszer maga alkotja őket Az első kötetből még emlékezünk Weöres Sándor hogyan idézte fel Berthában a Húsvét-szigetek titokzatos szobrainak alkotóit Hotu Matua királyt és hosszúfülü népét Az új kötet legszebb mítoszát talán a Nagy László beszélgetés bevezetőjében olvashatjuk. Ösmagyar sámánként idé- ződik fel itt a költő, aki: „A sámán- dobot, mely egyben ló is, korán megszerezte. Bejárta vele az alsó és felső világot o dunántúli csipkeerdőket, o süppedő ősi falvakat a falvakban a kamráket, félszereket, padlásokat, szénában aludt, s a holdvilágos éjszakákon fehér menyétek énekeltek neki menyétországról. Lova, mely egyben dob is volt átúszta a folyókat, átugrotta a hegyeket, sörénye hófelhöket kavart, s amikor megpillantotta a puha fehér várost, leereszkedett. A városlakók azóta gyakran hallják a furcsa dobszót, és összenéznek, megölelik egymást, máskor megrettennek és sírva kirohannak a Duna-partra, mert úgy hiszik, a folyó hátán, vagy a folyón túl történik valami, ami nélkülük mór nem történhet meg ...“ A látomásszerű kép önmagában is írói remeklés, értékét azonban az teszi teljessé, hogy megdöbbentő hűséggel idézi fel Nagy László személyiségét és költészetének lényegét. Azoknak, akik Bertha Bulcsúban netán keveslik a filoszt, a tudós elemzőt, ezt s a hasonló bevezetőket kell figyelmükbe ajánlanunk. A KÖTET impozáns névsort sorakoztat Nagy Lászlóén kívül Cseres Tibor, Csuka Zoltán, Déry Tibor, Fodor András, Garai Gábor, Illés Endre, Illyés Gyula, Juhász Ferenc, Kende Sándor, Kolozsvári Grandpierre Emil, Ladányi Mihály, Mándy Iván, Simon István, Takács Imre, Tatay Sándor, Vas István és Zelk Zoltán írói műhelyébe látogathat az olvasó, Bertha Bulcsú vezetésével. Szederkényi Ervin
