Dunántúli Napló, 1973. december (30. évfolyam, 320-348. szám)

1973-12-08 / 327. szám

DUNANTOll NAPI© 1973. december 8. Már csak a pipás Orsósék maradtak A sásdi önkéntesek Lerombolták a lakatlan kunyhókat Megszűnt a véméndi cigánytelep Ma adják át a sásdi önkéntes tűzoltóknak azt a csapatzászlót, amit a megye termelőszövetkezeteinek területi szövetségei alapi* tottak. Baranya megye 142 önkéntes tűzoltó testületé közül ebben az évben a sásdiak érték el a legjobb eredményt a község taná* csa, termelőszövetkezete és egyéb gazdasági létesítményeinek tó* mogatásával. Fehér soha nem volt ez a le­pedő, mert ci-já,. -iszonyt sem láttam soha fehér oatyúval, ez is szürke mint a hamu, s meg szembeötlőbb is, a havas kocsi- úton. így születnek a „valami- hez-kapcsolódó-látomások": fá­radt cigárryasszony, ferde (de­rékkal, a válláró! lógó dísz!<os bátyú virágmintás csípőjén him­bálódzik és megy... a jóég tudja hova ... s cipekedik ... a jóég tudja mit és minek? A Rá­kóczi út, — amely kivezet Vé- méndről, pontosabban le a völgybe, a „Kirchnergrundra" — szilánkokra jegesedett s má- lasztja, tépi az asszony ormót­lan — lábbelire már nem is em­lékeztető — bakancsának ma­radványait. Lábaszára a mosat- ianságtól lefeketedett, a maró hidegtől lekékült, mert harisnya nincs az istenadtán, s mert azt is mondják, hogy a cigány bír­ja a hideget és forróságot, és nedvességet, de azt már nem mondják, hogy meddig? Med­dig bírja? Míg meg nem hal. Pedig meghal, előbb és sűrűb­ben, mint bárki más, ha nem csecsemőkorban — s akkor sze­rencséje van — később, haja­don korában, vagy gyermekszü­lés után, a férfiak életük delén, ezt higgyék el kérem, nagyon kevés az öreg cigány, s ha van, akkor kehesek, krákognak, be­vizelnek, csontjukra szárad a bőr, talán azért is — a termé­szet gonosz játékaként — hogy valami tartsa, összefogja a szik­kadt, üres csontvázat. — ...Hát ettől kell megme­nekíteni ezeket a férfiakat, asz- szonyokat... — mondja csüg­gedten Gruber Ferenc, a ta­nácselnök, s csak nézünk a tá­volodó asszony után, amíg el nertn tűnik az ösvény végén. — Kellett! Nem? Legalább­is nálatok ... — Tulajdonképpen így van, mindenki betelepedett a köz­ségbe, kivéve egy családot, a Pipósékat, azok még kint lak­nak a völgyben, a telepen. Egyetlen kunyhó csak . .. De előbb nézzünk be Orsósék- hoz... Vállas, rokonszenves, közép­korú férfi Orsós Lajos. Barna kordbársony zakót visel, két-ná- rom gyerek az udvaron hajxu- rássza a kutyát, az épület régi, de nemrégen tatarozott jó for­májú parasztház, elől két ab­lakkal, oldalt is ablak a pitvar felől. Az udvaron van még egy különálló kis épület, valószínű­leg nyárikonyha lehetett. Fér­fiak beszélgetnek a kisházban. jén még a Feked mentén levő völgyben táboroztak a cigá­nyok, a háború alatt már Vé- ménd felé húzódtak, a Trefort- pusztánál levő „kék-kereszt” alatti völgybe. — Ott is éltek ezerkilencszoz- hatvanig, de akkor már tartha­tatlan volt a helyzet. Hivatkoz­tak — igaz, joggal — a nagy távolságra, s azért nem enged­ték gyerekeiket iskolába. Akvor aztán az erdőbirtokosságtól fa­anyagot szereztünk. Megépítet­ték a kunyhók favázát, a kőzet rózsával fonták be és utána sárral betapasztották. Ez már viszonylag „lakhatóbb” haj'ek volt, mint a Trefort-pusztai föld­kunyhó. De ne higgye, hogy I szívesen jöttek. — Sokkal nehezebb volt őket becsalni, mint gondoltuk — mondja Gruber Ferenc. — Ahogy a kunyhók elkészültek, úgy hoztuk be a családokat és a dózerről mindjárt eltakarítot­tuk a telepnek nvomaít, nehogy visszaszökienek. De így is olyan sivalkodás volt, hogy rossz rá- gondolni. — ... És végül megszűnt ez a telep is ... Rákóczi út, Munkácsy Mihály utca, Dobó Katalin utca, Arany János utca . . . ezt a környéket hívták régebben 1Kszegény-ne- gyednek", de ennek már nincs különösebb jelentősége, amióta a község népének életszínvo­nala lassan kiegyenlítődik. A „szegény-negyed”-beliek bőví­tették, újjáépítették házaikat, j vagy éppen újat építettek a j község más pontján, a régit j meg elhagyták, mert nem volt ki megvásárolja. Feljegyzek né­hány sort egy hivatalos köz­lönyből: „2/1965/11. 18/ÉM— PM számú együttes rendelet a szociális követelményeknek meg nem felelő telepek felszámolá­sáról” ... Szólván építési, illet­ve lakóházvásárlási kölcsönt he­lyez kilátásba. A kölcsön vissza­fizetési ideje 30 esztendő! Ka­mat nélkül. A kölcsön folyósítá­sának négy feltétele van: 1. — legalább 1 éves folyamatos munkaviszony, 2. — havi átlag­kereset legalább 1000 forinton felül, 3. — az igénylő cigánv- telepi lehet csak, 4. — rendel­keznie kell a kölcsön összegé­nek 10 százalékával és a köl­csön felső határa nem lehet több 50 ezer forintnál. A „pénzforrás” —, kézenfek­vő: amikor a 168 lelket számlá­ló kis kollektíva végérvényesen elhagyta az erdőt és a község alatti völgybe költözött, a ci­gánycsaládok zöme egyúttal egy — korábban számukra ide­gen — társadalmi közösségben találta magát: ahol az embe­rek dolgoznak, törekszenek, gyarapodnak és tiszteletben tartják azokat a bizonyos együttélési szabályokat. Mun iát adtak a termelőszövetkezetek, gépjavítóüzemek, mohácsi üze­mek, a MÁV, a TÖVÁLL, a köz­lekedés és az építőipar. — Általában négy-ötezer fo­rintot kellett összegyűjtenrök, hogy meqlegyen a hitel tíz szá­zaléka. Itt a páncélszekrényben őriztem a betétkönyveket — mondja a tanácselnök — -I- mánkodtak, hogy ha „térden- állva kérnek is", hónap közben, de egy fillért ne adjak. Már csak két betétkönyv van, bár ezek tulajdonosai is „ház- tulajdonosok” már, csupán az ügylet lebonyolítása várat ma­gára néhány napot. — A község lakói hogyan vé­lekedtek a cigányok beköltözé­séről? — Nem egyformán. Még kül­döttség is jött hozzánk, hogy az ő utcájukba egyetlen cigányt se engedjek be. Sőt! Egy egé­szen olcsó házat — egyébként tízezer forintért — négy szom­széd megvásárolt volna a ci­gánycsalád elől, azzal, hogy azonmód le is bontják, csak ne legyen a cigányoké. Megmond­tam nekik — meséli az elnök — ehhez joguk van, de a folya­matot többé itt megállítani nem lehet. • Azért „lesz,”, mert az utolsó család még ott várja a telet a völgyben. Jó kilométernyi járás­ra vgn a Rákóczi út végétől. Ki­ballagunk az elnökkel, elmond­ja közben, hogv az utolsó kuny­hóban — a többinek már nyo­ma sincs — Orsós József lakik asszonyával, három kisebb gye­rekével, egy nagyobb lányával, aztán a kunyhó másik végében a fia, fiatal feleségével és kis­gyerekkel .. . dehogy is! Hiszen a nagyobbik lánynak is van gyereke,'de férje nincs... illet­ve... Mindegy, pontosan tízen élnek kint. Ha ez egyáltalán életnek ne­vezhető. Mert amit itt láttam, ahhoz foahatót egyetlen cí- gánykunyhóban nem tapasztal­tam, pedig néhányat megjár­tam Baranyában. Hét-nyolc mocskos ábrázatú macska nyal­dos valami állati bőrdarabot a piszkos vízzel locsolt havon, a kunyhó ajtaján kitódul a cso- 'ád, olyan rettenetesen bűzösek és mosdatlanok, hogy hirtelen düh foq el. — Mi a vénistennek nem mosakszanak? — mondom a hórihorgas, de sovány, nagy- szó !ú Orsósnak. De ennek be­szélhet az ember, csak üv It, hogy a hangját a hegyek visz- szaverik: — Ilyen helyen élni...! A patkányok szétrágtak mindent, a kisgyereknek a kezét kezd'ék ki. a nagyobbik gyerek meg bőrbajt, vagy mi a rossebet ka­pott.. . gyere ide! Nem hal­lod?! Cigányul ordít egy tizenéves forma — különben szép, báios arcú kis lurkóra — a nadrág­ja szárát szeretné az apja fel­rántani, hogy a lábát megmu­tassa, de a qyerek lefekszik g mocsokba, akkor az apja lábá­nál fonva emeli maqasra mint a nyulat, mielőtt tarkón csap­ják, — Megvolt maqának is a pénze házra, mégis elköltöt­te. .. — Az erdőgazdaság rossz papírt adott, elnök úr, az istent ezekbe is! „Rosszat”, vagyis nem iga­zolták az egyéves folyamatos munkaviszonyt, mert nem is volt. Az asszony rikácsol, hogy ő kitüntetést, „bitétát" érdemel­ne a mellé-e, amiért ilyen la­kásban neveli gyerekeit (neve­li . . .?), nézzem meg milyen kö­rülmények között kell élniök, ki­tárja az ajtót, mondom neki, menjen be a rosseb, de nem én, maid ha megmosakszanak és felgyújtják azt a patkány­fészket, maid akkor mindenről lehet társalogni . .. Orsós fia dolgozik. Pénze Is van. Ő viszi maid a feleséget, meg a picinyét. Ezek maradnak maid heten. Már meqvan a ház, csak a papírokat kell még in­tézni. De a Pipás Orsós most baltával fenyegeti az eget. hogy a patkányok az életére törnek. Ki tudia ezt is megérteni, ezt a Pipás Orsóst, aki nem a fa­luig — mint többi társai — de egy darab szappanig nem ju­tott még el?! Rab Ferenc Kltmo'vtfllnn rovat Zárszámadás . — Ebben ki lakik? — Papa — mondja Lajos. — Szegény, most már egyedül. A mama egy hónapja halt meg. — A telepen még divat volt, hogy ha valaki elhalt, a kuny­hót szétverték és újat építet­tek .. — Igen. — Orsós nevetgél. —• Féltünk a szellemektől ... — S most? — Most más. Vettem a há­zat, a kicsit is, meg a telket. Eszembe sem jut, hogy lebont­sam. Most már jól néz ki, ami­kor megvettem egy öregasz- szonytól a TÖVÁLL-nál, ahol dolgozom, mondták, jönnek se- g;teni, tatarozni. Segítettek is. A Gruber elvtársék meg nekem adták ezeket a használt burkoló­lapokat, a régi óvodából. Ta­vasszal lerakom vele a kony­hát. — Mit szól ahhoz, hogy Vé- rhénden megszűnt a cigányte­lep, mindenki rendes családi házba költözött? Rákiált a gyerekekre, szana­szét futnak. — Mit szólok? Nekünk ez már így megfelel. De a gyere­keim, ha felnőnek, még szebb házban kell, hogy éljenek. Olyanokban, mint bent a köz­ség közepén ... És ez ’gy is lesz. • Orsós Lajos a véméndi cigányok vonulásának utolsó- előtti „fokozatára" utal. Mert eléggé távolról érkeztek ide a telepre, majd be a községbe . . Nezdei Györgyné — a községi tanács igazgatási előadója, ko­rábban vb-titkára — pontosan tudja, hogy a húszas évek ele­Elérkeztünk az év végéhez. Közeledik a zárszámadások idő­szaka. Jön a termelő szövetke­zeteké, a gyáraké és befejező­dött már a futballban. Most bölcs megfontolással, amint kedvenc lapom, a Hétfői Hírek írja: „Megtehetjük mi is az ösz- szegezést” Én ugyan rég megtettem már, amikor a mérkőzésekre való gyaloglás után a tévénézést is megspóroltam és helyette a J sokkal izgalmasabb ultit válasz- j tóttá m. A Fradi-közönség is valahogy mintha kezdene számolni, mert hideg ide, hideg oda, a Nép­stadiont megtöltötte 2200 fizető néző. Kedvenc csapatunk, a PMSC dobogós helyre jutott, ami Pécs város történetében még nem fordult elő, és vagy százhúsz percig első volt. Minden megbecsülésem derék fiainké, akik ebből azért ne azt a tanulságot vonják le, hogy a PMSC olyan jó, hanem azt, hogy hogy néznek ki a többiek! Egyébként fiaink valóban min­den dicséretet megérdemelnek, ők akik a legrégebben nem kaptak ki és már többször vesz­tett állásból fordítják meg a mérkőzést, élénk tanúbizonysá- ] gául annak, hogy magyar pá- j [ lyón ritka tüneményt produkál- | ! nak, a mérkőzés elejétől a vé- j géig küzdenek. Megérezhették ezt a nézők is, mert ellentétben a Népsta­dionnal, itt 6000 néző fázott kinn. A rosszabb helyzetben levő ZTE-nél is 8000 becsületes zalaegerszegi szurkoló vállalta, hogy vörösre csípje fülét a zúz­mara. Nagyon fontos NB l-es csa­patunk, az Egyetértés is össze­szedett vagy 600 nézőt Gon­dolom, ennek fele tarjáni volt, úgyhogy fele-fele alapon ki­gyönyörködhették magukat a megérdemelt 0:0-ban. Minden esetre a Hétfői Hí­rek megvonta a maga mérlegét és mindannyian egyetérthetünk vele, legfeljebb a hangnemével nem, de ő jólnevelt. Az én hangnemem a mérlegelésnél ennél sokkal gorombább. Az elején nagy betűkkel meg­említi, hogy az európai hierar­chiában a szürke csapatok so­rába kerültünk. Ebben az egy­ben téved a lap. A hierarchiá­ban már rég nem vagyunk benn. Foglalkozik aztán a húsz év előtti dicsőséges napokkal, amikor is Albiont otthon térdre kényszerítettük. Igaz, azóta már többen térdre kényszerítették őket, de azok nem mi voltunk. Mi legutóbb ott térdepeltünk a Néostadionban az NDK előtt. Azért néhány vitézi dolgot másutt is szem ügyre vehet az ember, ha tovább lapoz. Olva­som valahol, hogy kedvenc csa­patom, a Vasas játékosai mi­lyen fürgék. No nem a pályán, hanem a kocsma-hivatalban, így most már értem a Vasas előkelő helyezését. Azt is olvasom, hogy a válo­gatott Vidáts Csaba egyszerűen: „Maga nem ért a futballhoz” torkolta le Baráti Lajost. Hát én annak idején eleget bántottam szegény Barátit, de annak csak egy oka volt, mert még nem is­mertem másokat. De hogy egy futballista a világszerte elismert edzővel így beszéljen, az már sok! Mészáros mester is, ahogy a lapokból értesültem, egy pohár bor hatására erős fiúvá válik. Ügy rémlik, végigpofozta Dá­niát és Luxemburgot, meg fél Közép-Európát, de azért betet­ték a válogatottba. Bár, ami azt illeti, nem védte ki az el­lenség szemét Örömmel látom, hogy más sportágak művelői is megkap­ták a vitézi bajvívó szellemet, csak kissé rosszul időzítve. Csjeff és Kari, ha kijutottak volna Walesbe, biztosan szét­verték volna az egész walesi válogatottat. Csak rosszul volt időzítve a formájuk, így egy pesti kurta kocsmával kísérelték meg a leszámolást. Klampi mester is megint hal­latott magáról és a válogatott nélküle volt kénytelen felvenni a harcot ellenfelünkkel. Elég jól! — ötven liter bort és vacso­rát fizettem valamennyi önkén­tes tűzoltónak, amikor felvet­tek a testületbe. Ennyi volt a belépő. Ha valaki megnősült közülünk, annak is 50 liter bo­rába került a házasság. Később aztán jöttek a gyerekek: ha fiú, újabb ötven, ha lány, akkor har­minc liter bort... — emlékezik a régi időkre Fischl Jenő, a Sásd járási Tűzoltó Parancsnok­ság vezetője. — Több, mint huszonöt évvel ezelőtt ilyen tarifát szabtak az önkénteseknek. Én is akkor kezdtem. Később aztán nem, kellett a család tagjainak in­gyen munkába és fuvarba men­ni, sőt a férfiakat még a leven­te foglalkozás alól is felmentet­ték! Díszes öltözetben parádéz­tunk: a parancsnok rőzsekésé- vel, a rajparancsnok és a su- gárcső-vezető pedig még tűz- kürtjével. Amikor tűzhöz riasz­tottak bennünket, felkaptunk a lovaskocsira és gyerünk! Ha szerencsénk volt, akkor még időben értünk, ha nem, akkor minden leégett. Még így is hosszú ideig országosan elis­mert testület volt a miénk. Az­tán jött egy időszak, amikor teljesen visszaestünk. — Igen, tizenkét évvel ezelőtt ott tartottunk, hogy a község egyik vezetőjét meg kellett bír­ságolni, mert olyan helyen és állapotban voltak a tűzrendé­szet! felszerelések, hogy még kihozni sem lehetett az eszkö­zöket, nemhogy azokkal tüzet oltani! — veszi át a szót Szi­lágyi Mihály, Sásd tanácselnö­ke. Ez volt a mélypont. Innét kellett feltornásznunk magunkat. Hosszú ideig nekem is vörös posztót jelentettek az önkéntes tűzoltók. Bosszantott, hogy er­ről a társadalmi testületről csak rosszat hallottam. Aztán — már nem is tudom, hogy kezdődött — kialakult egy kis csoport, pmelynek a tagjai aztán igazán elkezdtek dolgozni. — Olyan volt ez, mint egy vérbeli futballmeccs — szól köz­be Dukits Károly, a Baranya megyei Tűzoltó Parancsnokság parancsnok-helyettese. Először bizonyítani kellett az önkénte­seknek ahhoz, hogy megjöjjön a biztatás hangja is a komoly „mérkőzéshez”! — No igen, mi voltunk a „közönség” — folytatja az elnök a biztatás pedig az új tűz­oltó szertár, ami 1971-re készült el. Ebben az évben pedig — ugyanott — a járási parancs­De azért maradjunk a futbal!- nál. Én leginkább azt az egye­dülálló teljesítményt becsülöm labdarúqó szakembereinktől, hogy 20 éves, igazán mozgé­kony fiatalembereket, akiknek egész csontozata, idegrendsze­re megkívánná a dühödt moz­gást, képessé tettek arra. hogy 90 percet álldogáljanak. Az, hogy vasszervezetük van, az lát­szik abból, hogy nem fáznak fel. De valahogy kiirtották be­lőlük a rohangászási vágyat. Nem a PMSC-t bántom, min­den tiszteletem és megbecsü­lésem az övék. El is megyek legközelebb a meccsre. De 2000 ember a Népsta­dionban?! Egy Fradi-meccsenU! Zárszóként nem tudnék más javaslatot, hogy vegyenek be az NB l-be olyan vállalatokat, mint Debrecen, Békéscsaba, ahol 10—20 ezer ember hajlar- dó még pénzt adni a nagy küz­delemre. Mert szép, hogy van Egyetértésünk, 50—60 törzstag­gal, de ez valahogy nem olyan jó bolt Hogy méqis menjen a verkli, azok zsebéből húzzák ki a pénzt, akik hajlandók azt megfizetni és ne azokéból, akik nem. Vagyis a mienkből. Sokat szidtam a labdarú­góinkat, dicsérni most sincs okom, de javaslatom: ne az ő fejüket üssék le. Eddig úgyis játékosainkat ütöttük, pedig azok szegények olyanok, ami­lyeneknek csinálják, vagy hagy­ják őket. Ha nem megy másként, több vezetőből csináljanak amatőrt. Szőllősy Kálmán noksógnak is kialakítottunk egv irodát. Egymillió forintba került a két létesítmény. Ez csak töre­déke mindannak, ami az elmúlt években Sásdon történt azért, hogy valóban ütőképes tűzoltó egységünk legyen. Nem volt könnyű meggyőzni a gazdasági vezetőket arról, hogy ezek az emberek elsősorban a közva­gyont védik, minden ellenszol­gáltatás nélkül. Legalább ab­ban segítsenek, hogy elengedik őket oktatásra, s ha kell — munkaidőben is — tüzet olta­ni. A termelőszövetkezet első­ként jelentkezett, s három rajt szervezett. Két férfi és egy női egységet. Ma pedig ott tar­tunk, hogy a községben levő valamennyi nagyobb létesítmé­nyünknek vannak önkéntes tűz­oltói. Parancsnokuk Magyar Sándor, a termelőszövetkezet asztalosa. Amikor a kishajmási erdő égett, az önkéntesek már eloltották a tüzet, mire az ál­lami egyséaek megérkeztek. Pe­dig egyenként kellett összeszed­ni az embereket! — Most mondjam azt, hogv ez nem is olyan nagy feladat? — kérdezi az elnököt a testü­let parancsnoka, Magyar Sán­dor. Ha úgy vesszük, akkor ná­lunk a Gárdonyi Géza utca —- ahol én is lakom — tulajdon­képpen az önkéntes tűzoltók utcája. Ha éjszaka riasztanak, felkapkodom a ruhát, ótszólok a Galambosnak, ő is fut tovább, s mire megérkezik a kocsi, már valamennyien ott toporgunk, in­dulásra készen. A gerényesi tűzhöz — a riasztástól számítva — 17 perc alatt értünk ki. Eb ben az évben is többször vo nultunk tüzet oltani, de ugyan­csak fontos feladatunk a fel- világosító munka, ami a tüzek megelőzése érdekében történik. Évenként legalább egyszer vé- gigiárjuk a község házait, min­denkinek elmondjuk, hogy mire kell vigyázni, s ha valahol rend ellenességet találunk, ott felhí­vást adunk ki. Ez egyben fel­szólítás arra, hogy a tűzrendé szetileg veszélyes kéményt, olaj­kályhát, vagy bármi mást meg felelően kezeljék. Ha az illető ezt nem veszi figyelembe, s ne talántán éppen emiatt tűz Ü ki a házában, akkor a biztosítc sem fizet... Sok helyütt a tűz­oltó gyerekeink figyelmezteti a felnőtteket arra, hogy mi csinálnak helytelenül. Az Isko Iánkban ugyanis úttörő tűzolt egyséqeink vannak. Két fiú é egy leány raj. Nagyon sok ver senven szerepeltek már kitűn eredménnyel. — Ha arra gondolok, hoc számos példa akad olyan tűz esetre, ahol a felnőttek cső sópítoztak, s még mozdulni ser mertek, akkor talán érthető e az izgalom — magyarázkod Böröcz Sándor. — Tudom, hog miről mondanak le ezek a qye rekek a gyakorlatok, oltásc miatt. A versenyeken való i szereplés és jutalom legaláb* elismerést és örömet ielent ne kik. Ők a kis szakértők. Mos már egyenruhájuk is van. Ti i tudjátok, mit segítettek nekün a srácok, amikor égett a Per malom szárítója, meg a szénc kazal. Amellett, hogy hírvivő ként tulajdonképpen a rádic helyettesítették, vizet hordtak é szerelni és segítettek. Én az mondom, hogy azok közül e gyerekek közül, akik most út­törő-tűzoltók — azok is, akii nem maradnak Sásdon — ak­kor felnőttként is nagyon sokan önkéntes tűzoltókká lesznek. Ez már most látni lehet, amikoi a nagyokkal együtt gyakorta toznak és hívás nélkül is velük mennek a tüzekhez. * A sásdi önkéntesek ez évber összesen nyolc alkalommal vo­nultak lángokat oltani. Ez az adat azonban nem sokat mond Az önkéntes tűzoltó-mozgalom igazi jelentőségét ugyanis nem a konkrét tűzesetek száma feje­zi ki. A lényeget itt a közösség­hez való viszony, az állandó készenlét, a szándék jellemzi — vagyis mind olyan dolgok, amit statisztikailag képtelenség ki­mutatni ! Lukics Éva I £

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom