Dunántúli Napló, 1973. október (30. évfolyam, 260-290. szám)

1973-10-14 / 273. szám

Bemutató a Pécsi Nemzeti Színházban A ködevés tragikomédiája Versengés a Hangversenyek és zenei versenyek Garai Gábor: A lebegő AHasz A felhőkben- Járó álmodo­zásnak már sokféle típu­sát láthattuk magyar drámában — többnyire azonban a gondol­kodó, az eszmék világában élő ködevés maszkjában, Garai Gá­bor költő első prózai drámájá­ban azonban egy eddig isme­retlen figura jelentkezik: ez a hóbortos hős, aki a köznapi élet­ben, a gazdasági műveletekben, az emberekhez való gyakorlati viszonyában válik álmodozóvá, itt építi kártyavárait. Hőse tehát nem gondolkodó, hanem cselek­vő figura, — csak éppen hamis ez az aktivitás és komikus ez a felfűtött tettvágy, mert minden lépése önmagát gáncsolja: azt hiszi benne él a valóságban — ám messze elrugaszkodik tőle. Erre a tragikomikus konflik­tusra utal mér a cim is és a benne rejlő mitológiai utalás is: olyan Atlaszról esik szó a da­rabban, aki - szemben az ere­deti mitológiai figurával - úgy akarja a Földet tartani, . hogy közben az űrben lebeg, elru­gaszkodva minden támponttól. ló drámai kísérlet A darab figurája Kővári Ágos­ton, aki nemcsak szobrásznak képzeli magát — jóllehet egyet­len szobrot sem fejezett még be életében — hanem sikeres gaz­dálkodónak is — bár minden üz­letén vagyonokat veszít A fel- szabadulást követő hónapok­ban kerül haza külföldről és a iatu — demokrata múltját, meg­hurcoltatását elismerendő — tisztes kis földet szavaz meg neki. Kővári azonban fokról fok­ra elkótyavetyéli a vagyont és vele párhuzamosan elveszíti em­beri hitelét is: lassan a falu is ellene fordul. így találja őt Pest­ről hazalátogató fia is, aki kép­telen megállítani ezt a Don Quijote-i magatartást — vitájuk szakítássá válik. A valóságra ne­velődéi kegyetlen útját követi tehát a dráma - csak fordí­tott és igy tragikomikus lépés- rendben: itt nem az apák neve­lik a fiaikat, hanem a' fiúk sze­letnek nevelni apjukat a valóság tényleges logikájának felismeré­sére. Kővári nemcsak egy egzaltált, vagy beteges figura: vaksága, a világot félreismerő tévedései mögött egy társadalmi látásza­var munkál, ízlését, emberszem­léletét a dzsentri Magyarország emlékei határozzák meg, s bár Az egész ország küldte leg­szebb néprajzi kincseit a cente­náriumát ünneplő fővárosba. Városiak és falusiak ezrével né­zik a kiállítást, amely, ha úgy t itsrik „népművészetünk Pesten”, s amelyet a megyei múzeumok válogatott anyagából rendeztek a Nemzeti Galériában, S nem is csak a szokásos népművészetből. Mert a szoká­sos, csak vasárnapra figyelő, csak módos paraszti módira né­ző, hímre és tulipános ládára ügyelő kiállításokkal ellentétben most az egyszerűbb és mélyebb népművészetre is irányítja a fi­gyelmünket. Régebben az efaj- ta kiállítások úgy mutatták, mintha a magyar parasztság egy szálig dúsan hímzett kön­tösben járt volna, csak díszesen faragott kanállal ette volna az ételt, amit kizárólag virágdíszes edényekben tálaltak elébe — ter­mészetesen a leaszebb festett asztalokra, a díszpárnákkal du­gig tömött tiszta szobában. Hogy a nép, a parasztság na­gyobb része naqyon egyszerűen faragott bútorok, dísrteien, de a fa és a faragóeszköz törvé­nyei szerint szép használati esz­közök között élt, hogy a módos ünnepnapok között több volt a magát republikánusnak tartja — mégis ezek az egykori úri ideá­lok vezérlik köznapi döntéseiben, üzleteiben, emberi kapcsolatai­ban: ezért nem talál utat haza­felé sem — ezért szakad egyre jobban el az élet más irány­ba mozduló logikájától. A drámának ez o fonala rend­kívül termékeny, mert felfedezés erejével hat. Csakhogy ezt az eredeti ötletet egy másik drá­mai szál fonja körül, ahol a szerzőnek már nem sikerül ugyanilyen mélységekig eljutnia. A Kővári család egy faluban él, és álmodozásuk az új életre ké­szülő parasztok világával is üt­közik: a dráma viszont ezt a falusi világot nem tudja igazán hitelesen felvillantani. Itt már jobbára csak a szándékot érez­zük, a színpadi megjelenítés erőtlen, mert a különböző áram­latok — a falusi osztályharc egy­kori tendenciái - csupán leegy­szerűsített címszavakban szólal­nak meg. A „tsz-t szervező” Ba­logh Jani. a „mindent elrende­ző" Hosszú Szabó figurája nem tudja felvenni a versenyt a fő- alak eredetiségével és frisse­ségével, így a drámai egyenleg — Kővári és a világ tragikomikus ütköztetése - suta marad. Hogy olykor mégis drámai közegként tud működni ez a történelmi háttér, az a Gazda bácsi figurá­jának köszönhető (Szabó Ottó sokrétű alakításában) annak a figurának, aki nemcsak a pa­raszti ravaszságot, a kulák pénz­éhséget, hanem az álmodozó urakon bosszút álló emberisme­retet is meg tudta személyesí­teni. Ennek ellenére jó drámai kí­sérletnek tehettünk tanúi a be­mutatón. Garai első „nyiltszini” vizsgája magasan felette áll ar elsödrámás kísérleteknek. Végül is egy olyan drámai mag köze­lébe sikerült férkőznie, melynek jelentése messze túlmutat a színpad falain és közéletünk hímzés és spanyolozott minta nélküli hétköznap, — azt jó­szerivel most mutatják be elő­ször a Szabolcs—Szatmárból küldött konyhai alkalmatossá­gok, a Baja környékéről érkezett halászeszközök, az egyszerűen díszített csákvóri cserépedények és a vasi-zalai primitiv szerszá­mok. Természetesen ott van, és többségben van, a mostani ki­állításon is a matyó meg a ka­locsai hímzés, a vásárhelyi fes­tett bútor és a dunántúli spa- nyolozott pásztormunka, ott a boldogi népviselet és a palóc faragás. Mindaz, amit népmű­vészetünknek ismerünk — pon­tosabbon: jobban ismerünk. De ott van, s méltán, mert művészet, a hétköznapok mű­vészete, a mai, modern művé- szetszemléletünkkel nagyra ér­tékelt tárgysorozat: ha úgy tet­szik, a népi formatervezés em­lékei. A szamosháti, nemesbor- zovai, gulácsi gabonatartók, amiket úgy faragtak ki egyetlen fatörzsből, mintha már a mai ipari tervezők törvényeit ismer­ték volna, a bajai vesszővar­sák, amelyek — éppen mert a hal becsalogatásának és a víz áramlásának törvényei alakrtot­egyík ritkán érintett, de eleven konfliktusát keresi: a kodévá, irrealitásokba tévedő magatar­tás kritikáját vázolta fel. Mai, közéleti A Pécsi Nemzeti Színház együttese a mű mondanivalójá­nak pszichológiai eaységét, a „lebegő életmód" kritikájának színi hatását teremtette meg. Nógrádi Róbert rendezése dicsé­retes módon ki akarja emelni a történetet az „egyszer volt, hol nem volt” elbeszélő tónusá­ból és aláhúzza általánosabb, szimbolikusabb jelentését. Szá­mára ez a történelmi dráma — mai, közéleti jelentést is hordoz, és ezt jeleníti meg színpadán is. Különösen jól kamatozik az a rendezői ötlete, hogy a darab hőséről csak a játék végén derül ki, hogy betegesen képtelen a valós helyzettel szembenézni, hogy felhőkben járása már pa­tologikus jeliegű. Igy a dráma során e magatartás olyan társa­dalmi betegségként áll előttünk, melynek elsősorban szociális, világnézeti mozgatóit látjuk — csak a történet végére, mintegy az okok. felsorolásának utolsó tételeként érünk el az idegálla­pot megemlítéséhez. A játék tengelyét Bánffy György kemény, szálkás alakítá­sa teremti meg: nem elomló, mélázó álmodozót érzékeltet — ahogyan ezt o színpadi sablon kialakította — hanem bátran szakítva ezzel a rossz tradícióval egy agresszív figurát formál, akit elsősorban karaktergyengesége és rossz emberismerete sodor bukásba. Ám orra is van érke­zése, hogy kimutassa: a nagy­hangú, ellenszenves önzés mö­gött egy önpusztító, sőt család­ját is károsító magatartás rejlik. Ez o kétrétegű jellemkompozició ózonban olyan finom eszközök­kel bontakozik ki játékából, hogy Pesten tők őket - modem absztrakt szobrok szép harmóniáira em­lékeztetnek. Őrségi háncs-„kó- picok”, hatezer éves és ma di­vatos edényekkel egyszerre ro­kon dunántúli cserepek bizo­nyítják a népi művesség „mo­dernségét”. Nemcsak a parasztságét. A paraszt-művészettel azonosított népművészet panteonjába ezút­tal beereszti a mézeskalácsoso- kat, kalapos mestereket, kolomp- készítőket és fazekas céheket — mindazokat, akiket eddig mél­tatlanul ugyan, de többnyire ki­hagytak az etnográfiai kiállítá­sokból. Pedig művészet volt az ő tevékenységük, ez látnivaló, s hogy népi volt, mert a népi ízlést tette magáévá, és csak a népi kultúrára hatott, ez be­látható. „Egész” túri vásár szűcs-sátrastul és csengóöntós- tül, teljes debreceni mézeskalá- csos sátor és újvárosi kalapos­kollekció cégtáblástul („Mihal- kó Zoltán kalaposmester, Bal­mazújváros, Nádudvari út 9.”) mutatja, mi minden gazdagítot­ta a magyar népművészetet. Pontosabban: a magyarorszá­gi népművészetet. Meri (gaz ez a mostani kiállítás e nemzetisé­csak az előadás közepétől sejt­jük meg benne a gyenge em­bert. Pásztor Erzsi (aki Kővári feleségét, Verát alakítja) egy világon kívül élő asszony karika­túráját formálja. érzékeltetve, hogy a történetnek egy igen erős tragikomikus felhangja is van. De az ő alakításából még az is kiderül, ami az előadás egyik legfőbb érdeme: a rende­zésnek sikerült érzékeltetnie, hogy Kővári hóbortos, fellegek- ben járó álmodozása mennyire járványszeröert fertőz, — szinte minden szereplőt megérint. Fe­leségét, Verát a legkomikusabb formában — álmaiban már Niz­zában érzi magát, milliomosok társaságában. De ugyanez az álmodozás-kár fertőzi meg Klá­rit is, aki alig tud átváltani a cselekvő tervezésre, hogy a vá­gyott főiskolai felvételiért tegyen is valamit. (Vörös Eszter megko- póon érett játéka érzékelteti ezt a belső drámát). Sőt, talán Balogh Janit (Dávid, Kiss Ferenc magasszinvonalú megfogalma­zásában megnemesített gyen­gébb figurát) is meglegyinti ez a csak tervező, de keveset tevő magatartás. Szabó Ottó (a már említett Gazda bácsi szerepé­ben) kivédte azokat a kliséket, melyek ehhez a szerephez a népszínművek óta tapadtak. Buj- tor István (Telegdy Jenő figurá­jában) hiteles és egysíkú egy­szerre. Említsük még meg Szeg- váry Menyhért és Pákozdy Io­nos nevét mértéktartó játéku­kért. Vota Emil felemás szoba­belsője — mely egy félig úri, félig paraszti lakrészt enged látni, szegényes albérletként — kitűnő atmoszférát teremt a já­tékhoz. Vágó Nelly jelmezei ta- lálóak, és kedves színfoltként élveztük o Mátyás király utcai Általános Iskola néptáncköré­nek betlehemező jeleneteit, ami dr, Siptár Ernöné kezét dicséri. Almási Miklós gek, a köztünk élő idegen anyanyelvűek oldaláról is. Ba­ranya az ormánsági magyarok szép „szökrönyei", faragott szé­kei mellé elküldte a délvidéki németek takaros hímzéseit, a mohácsi busók gazdag délszláv művészetét, s Pest megye a me­zővárosi, ceglédi, nagykörösi kultúra mellett tiszteleg a szent­endrei szerbeknek, a Pest kör­nyéki szlovákoknak, Buda kör­nyéki németeknek. A kiállítás tudásit természete­sen a vásárhelyi szőrhímzésről, a mezőtúri fazekasok mester­munkájáról és a hortobágyi pásztorművészet nagyszerűségé­ről, tudósít borsodi festő-aszta­losokról, dunántúli kékfestők­ről, sárközi fakötőkről és somo­gyi pásztorfaragásokról is. Fel­sorolni nem érdemes, mi min­dent mutat be, mert a felsoro­lás unalmas volna, a kiállítás meg minden gazdagsága, zsú­foltsága ellenére izqalmasan változatos. És zsúfolásig teli nemcsak a látnivalóval, láto­gatóval is. A vetítettképes elő­adások, a „megyék napjain” éneklő, táncoló, zenélő népi együttesek csalogatására szinte nem is szorul: a Nemzeti Galé­ria napról-oapra megtelik a no­vemberig nyitva tartó kiállítás miatt. *. &r Ma délelőtt és holnap este a Pécsi Filharmonikus Zenekar Mozart-hangversenyével meg­kezdődik az új hangverseny­évad, Azok a zenebarátok, akik rendszeresen járnak hangver­senyekre, aligha gondolkoztak még el azon, hogy mit is jelent a hangverseny fogalma. A Ze­nei Lexikonból megtudhatjuk, hogy az olasz concerto, német Konzert - magyarul hangver­seny — a nyilvános zeneelőadás neve. Zenemüvek nyilvános elő­adása a nagyközönség számára régebbi századokban nem volt általános szokás. Régebben meghatározott alkalmakat, célo­kat szolgáltak a nyilvános mu­zsikálások: tudunk az udvari ünnepségeket, mulatságokat, nagy templomi ünnepeket díszí­tő zeneelőadásokrói, városi „to­ronyzenékről” és a nagyurak ét­kezésénél szokásos „asrtali mu­zsikálásról”. Belépődíjas nyilvá­nos hangversenyeket először 1672-ben Londonban tortottak, az első nagyszabású nyilvános zenekari hangversenyeket 1725- ben Párizsban rendezték meg. Magyarországon a 18, század végén a pozsonyi diétán tűnnek fel a hangversenyek és a 19. száradban oly ayakoriak lesz­nek, hogy a nagy zeneszerzők egész sorát (Haydn, Beethoven, Liszt, Brahms, Wogner stb.) megtalálhatjuk a magyarországi hangversenyek műsorain. * A hangok versengése, a koncentrálás — szintén a Zenei Lexikon szerint — egyenrangú hangszerek versengése egymás közt vagy szólóhangszerek ver­sengése o hangszerek zenekari együttesével, esetleg énekhan­gok versengése hangszerekkel. A versengés azonban minden időben elsősorban a zenélő em­berek kapcsolatát jellemezte. Természetes, hogy a zenét ta­nuló gyerek is többre szeretne eljutni, mint társai, bizonyítani próbálja, hogy ő az ügyesebb, ő a tehetségesebb. Nem csupán hiúságuk, de meghatározó anya­gi érdekeik is hosszú évszáza­dok óta versengésre késztetik a muzsikusokat. Énekeseket és hangszereseket egyaránt, a „szakma” középszerű, szürke képviselői mellett a kiemelkedő egyéniségeket is. Bár a zene — kompozíció és előadás - mint művészet eg­zakt eszközökkel nem mérhető, az összehasonlítás mindig is szubjektív, régesrégi az igény: eldönteni, ki a jobb előadó, esetleg melyik az igazibb re­mekmű. Talán a lovagi tornák párviadalát elevenítették fel az első, alkalomszerű művészi ver­sengések. A drezdai udvarban csembaló „mérkőzést" akartak tartani Johann Sebastian Bach és XV. Lajos udvari orgonistája között, de Bach gyakorlását meghallgatva vetélytársa kere­ket oldott. A Liszt-filmből is em­lékezhetünk rá, hogy 1837-ben Párizsban viszont már összemér­te „erejét” a kor két legna­gyobb zongoraművésze, Liszt és Thalberg. A rendszeres, nemzetközi ze­nei versenyek azonban csak századunkban kezdődtek meg, az első világháború után. Mi volt a célja ezeknek a verse­nyeknek? Sok esetben méltó emléket akartak állítani egy-egy nagy zeneszerző, esetleg elő­adóművész emlékének, maga a verseny hozzájárult a rendező város zenei életéhez. De leg­főbbképpen: a versenyek alkal­mat nyújtottak a fiatal művé­szeknek, hogy megismerhesse őket a zenei világ. (Éppen ezért a versenyek kiírásánál azóta is megkötik a korhatárt: harminc­két év szokott lenni a felső vo­nal, de általában alsó határral is megszabják az indulók élet­korát, mert a „csodagyerekeket” nem lehet egybevetni a művészi pályájuk kezdetén álló ifjú mű­vészekével.) A 30-as években még ritkábban és főként zon­goraversenyeket írtak ki. Ere­ken tűnt fel két nagyszerű ma­gyar művész, — hogy csak a győzteseket említsük, —. 1932- ben a varsái Chopin versenyen Unqár Imre, majd 1933-ban a budapesti Liszt-versenyen Fi­scher Annie. * A második világháború után és különösen az utóbbi másfél­két évtizedben nagy mértékben elszaporodtak szerte a világon a zenei Versenyek. Nemcsak zongoristáknak, de vonósoknak, fúvósoknak, különböző kamara- együtteseknek, énekeseknek, énekkaroknak, sőt zeneszerzők részére is a legkülönbözőbb versenyek garmadát rendezik meg. Van köztük nemzetközi, országos és területi egyaránt. Színvonaluk, rangjuk is jócskán különbözik. Magyarországon 1948-ban Bartók-versenyt ren­deztek (nemcsak zongoristák ré­szére), majd 1956-tól kezdve rendszeresen, évenként váltogat­va tartanak Liszt—Bartók zon­goraversenyeket, Szigeti-hege­dűversenyeket, Casals-gordonka- versenyeket, Weiner-kamaraze- nei versenyeket — hogy csak a legnevesebbeket említsük. Deb­recenben rendezik meg a nem­zetközi Bartók Béla énakkori versenyeket. Egyes intézmények o mecénás szerepét töltik be az ifjú tehetségek felkutatásánál és bemutatásánál, gondoljunk csak o Rádió zongora- és más hanqszeres versenyeire, a Tele­vízió tavalyi Kodály-énekverse- nyére. Pécsről és Baranyából már annyian vettek részt — sokszor sikeresen - a különböző zenei versenyeken, hogy mindet nem áll módunkban felsorolni. Fiadd emlékeztessünk azonban a ki­emelkedőbb és jelentősebb sze­replésekre! Losonczy Andor az 1956-os Liszt-Bartók versenyen tűnt ftel, Horváth József első (!) lett a montreali világkiállítás alkalmából kiírt nemzetközi ze­neszerzői versenyen, A pécsi ze­nebarátok örömmel tartják szá­mon Jandó Jenő sorozatos ver­seny-sikereit, de tolón kevesen tudják, hogy Bánky József, Bánrévy Antal, Gerő Pál és Kir- esi László is jelentős szerepet játszott több nagy versenyen. A Zeneművészeti Főiskola pécsi intézetének új gordonkatanára, Záborszky Kálmán is részt vett e nemrég véget ért Casols- versenyen. A pécsi Nevelők Há­za kamarakórusa Írországban versenyt nyert és több más nem­zetközi versenyről is értékes he­lyezésekkel tért haza. A komlói Kodály-gyermekkórus is több al­kalommal a dobogón végzett Debrecenben. A zenei versenyek mellett a zenei versengésnek számos for­mája virul manapság. Fesztivá­lokat, találkozókat is rendeznek, amelyeken nem rangsorolják olyan értelemben a résztvevő­ket, mintha versenyen „találkoz­tok” volna. A Ki mit tud és a Röpülj páva vetélkedőin a fia­tal nemhivatásosak versengtek. Alig lehet ma már áttekinteni, hol, mikor és milyen feltételek között folyik zenei versengés. Működik Budapesten egy ver­senyiroda, amely a hazai jelen­tős versenyek szervezésével fog­lalkozik, továbbá tájékoztatást és segítséget nyújt a magyarok­nak a külföldi versenyeken való részvételhez. * Kérdéses, hogy egyáltalán helyes-e a zenében versenyezni. Ez nem sport, a zene a csend­ből és a nyugalomból születik, a versenyláz nem feltétlenül já­rul hozzá a zenei szépség létre­jöttéhez. Az egyes versenyek győzelmei, helyezései nem egyenértékűek, nem beszélve ar­ról, hogy a zsűrik’ döntései is milyen sokszor vitathatók. Az sem biztos, hogy a versenygyőz­tes nagyobb művész, mint o pályatársa, aki nem vesz részt versenyeken. Sőt, még a „le- győzöttek” között is akadhatnak a győztesnél igazibb, mélyebb művészek, akik idegileg vagy fi­zikailag nem bírták olyan jól a versenyzést, akiknek éppen ak- j kor nem jött ki olyan jól a lé­pés, vagy akiknek produkciója nem volt elég rokonszenves a zsűri előtt .., Mégis tudomásul kell venni, ho«” korunkban a zenében is jellemzők a versenyek. A pálya­kezdő fiatal részére naayon so­kat jelent, ha fel tud tűnni a versenyeken. A közönség is igényli a versenyekkel járó ze­nei bemutatókat. Mert a zenei versenyek mindenkor hangverse­nyek is. t Siesitay Zsolt Népművészetünk k i

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom