Dunántúli Napló, 1973. augusztus (30. évfolyam, 200-229. szám)

1973-08-30 / 228. szám

6

DUNANTOLI NAPLÓ

1973. augusztus 30.

Pásztorkunyhóban a Vogézekben...

Divat lett a

Agyagban sült hal a Duno-parton

— Kié az erdő, a hegy a folyó?

— Mindenkié — mondja a jóhiszemű laikus.

— Attól függ: ki s mi célból? — mondja a „Hivatal".

— Miért ne verhetnék tanyát ott, ahol akarok? — mondja az előbbi.

Nyugodtan, amig nem rak tüzet, nem igényel iható vizet, emésztőgödröt, nem szórja szanaszét a konzerves dobozokat és . . . — sorolja a „Hivatal",

Lám, nem is olyan egyszerű. Pedig igazsága van mindkét álláspontnak. Van, aki „nomá- dozik", s van aki ragaszkodik a kényelmesebb kiránduló központokhoz,

•

Jóval Dunaszekcső előtt egy áteresz megy át az országút alatt, néha csak csörgedezik

benne a víz, amely az úttól jó három-négyszáz méternyire folyik a Dunába. A magas part tulajdonképpen füves, virágos tisztás, az erdősáv beljebb kezdődik. Nyugalmas, gyönyörű környék, az erdő felől madár- hanq hallatszik, a mohácsi kikötőből hajókürtölés kúszik fel a folyón.

A kocsi kint áll a hídnál, a csalód lent a torkolatnál telepedett le. A férfi rakja a tüzet száraz ágakból, amelyet a mezítlábas, kényeskedve lépegető fiatalasszonyka szedett a fák alól. A sportmelegítős nagymama — sovány, kedvesen „nagyszájú”, cigarettázó hölgy — három jó nagy pontyot vesz kés alá térdelve a parton. Nem pikkelyezi le a halat, csak fölvágja, kiszedi a belsőrészt, a „pattantyút" a hat év körüli fiúcska tartja óvatosan a tenyerében, hogy aztán elpukkassza.

. — Gyerünk a tűzzel, ha enni «kartok, a fene a jódolgotokat! —- korholja a nagyokat a nagymama, aztán csak nevet maga elé.

— A rét tele van tüskével és egy méh is megszúrt — mondja az asszonyka, ledobja a rozsét, ott helyben lehuppan a földre s a talpát vakargatja.

— Kényesek vagytok, az az (gazság. Én lánykoromban mezítláb szalodtam a tarlón aratáskor, amikor zavartak azok az ökör legények!

— Milyen hal lesz ez? — kérdem ámuldozva. Az öreg hölgy sóval, borssal szórja be a hal belsejét, majd az egészet vizes

agyaggal becsomagolja és fél- I reteszi. Fogja a következőt.

— Majd meglátja Csak rakja maga is a tüzet, jó nagy parázs legyen nekem!

A férfi Mohácsról származott I el, katonáskodott az Alföldön, j Kecskeméten ismerkedett meg feleségével, ott maradt. Villany- szerelő, az asszony technikus, most hazajöttek a mamához egy hétre. „Ne törődjön az anyámmal, mindig ilyen szókimondó, de aranyos asszony”. Egy kis botot szúrt az iszapba, arra pányvázta ki madzaggal az üveg bort, amelyet a vízben hűtöget. Papírpohárból iszoga- I tunk.

— Mondják a qyerekek, ugorjunk át Szekcsőre halat enni. Mondom nekik, egy nyavalyát, csinálok én nektek olyan sült pontyot, hogy életetekben megemlegetitek. Vettem három nyolcvandekásat, gyerünk ki a Duna-partra I

A három agyaggömbőcöt be- . takarja Darázzsal, még rozsét dob rá, aztán az öreg hölgy lehasal a fűbe.

— Gyakran járnak kirándulni?

— Csak ha hazajövünk — mondja a férj. — Anyám nagyon jó helyeket ismer a Duna- parton, gyakran lemegyünk 8é- dáig gyaloq, a kicsi is jól bírja o „menetelést". Ide muszáj volt autóval jönnünk, mert messze van.

Jó háromnegyed óra múlva kipiszkáljuk a parázsból az agyagtömböket. Elég egy kis ütés rá és szétesik, a pikkelyes bőr rátapad az agyag belsejére és kibomlik a fűszeres, jóillatú, fehér halhús.

— Na ugye? Van ennél jobb? — néz rám kérdően a nagymama. — Hol, melyik kiránduló- helyen, vagy vendéglőben kap ilyent? Sehol! Az a jó, amit az ember maga csinál elejétől végig, más nem számít...

•

Belvárdgyula fölött — Pécs irányából — patkó alakú ívet húz az országút, a „hurokban" sűrű fák borította domboldal, bent egy kis tisztás is. Utolsó éves diákok, a két fiú és a lány is. A sátrat —, amelyet az imént húztak fel és csúcsát a fa alsó ágára erősítették — a lány foglalja el. Bepakolja a hátizsákját, plédeket, a fiúk a j

nomád élet- Két hét gyaloglás a kifulladásig

szabad éq alatt alusznak majd, felszerelkedtek ők is hátizsákkal, takarókkal. Velü|< van a kis úttörőbogrács, amelyben elkészítik — aki éppen soros! — a szalonnás, kolbászos lecsót.

— Hova készültök?

— Mohácsszigetre — két hetes kirándulásra . .

— Mivel jöttetek Pécsről?-— Gyalog — mondja a lány.

Mindhármuk farmerben, kékfehér kosarascipőben.

— Tudom, hogy mi lesz a következő kérdése ... — mondja gyanakodva a lány.

— Micsoda?

— Hogy mennyi pénzünk van, meg hogy-hogy egy lány két fiúval, meq a szüléink tudják-e és egyáltalán ... A szokásos szöveg. Nem igaz?

— Nem igaz — felelem. — Ellenkezőleg, érdekes látvány. Hogy csak így gyalog . . . ilyen hosszú távra. Manapság majdnem mindenki motorral, vagy autóval vág neki ilyen utaknak . . .

— Ma nem sokat gyalogoltunk, de hajnalban korán indulunk és beérünk Mohácsra, vagyis át a szigetre . .

— Mehettünk volna busszal is, van pénzünk hármunknak összesen ezernyolcszáz forint. De utáljuk a buszt, a vonatot, a forgalmat, a tömeget. . . Legszívesebben a mellékutakon mennénk, de nem mindenütt lehet. Majd a Szigeten . . . bejárjuk az egész tanyovilágot és ott alszunk, ahol akarunk . . .

Tervük egyszerű és világos. Valóban ki akarnak szakadni a városból. A pénz csak biztonsági alapot jelent. A lehető legszükségesebbet vásárolják meg: kizárólag nyersanyagot a kenyéren, tejen kívül. Majd kotyvasztanak valamit. Egyikük sem tud főzni, de valamit otthon ellestek. Méq táskarádiót sem hoztak, újságot sem vesznek. Semmi nem érdekli őket. Két hetet akarnak gyalogolni a fáradtság maximumáig. „Kiszel- lőrtetjük a bőrünket, agyunkat”! — Éppen rájuk fér iskolakezdés előtt.

— Klassz szülei lehetnek, hogy a fiúkkal elengedték ... — mondom a lánynak.

— Ismernek engem és Adá- mot is, Lacit is. Mi lenne az emberrel, ha ezt a legcsekélyebb bizalmat sem kapná meg az életben, főleg a szüleitől?

A lány törökülésbe ül, majd két lábfejét térdeire húzza fel, a fiúk is utána csinálják. Megkezdik a jógagyakorlatot . , .

A „nomádozásnak” egyre több híve van. A Világ Ifjúsága utal a francia Figaro egyik

cikkére: ......Sokan vágyódnak a

vadember-életmód után egy- egy nyárra, vagy akár évekre. — Egy francia tanárnő és eqy diák nyolc évvel ezelőtt faképnél hagyták a civilizációt, egy pásztorkunyhóban élnek a Vogézekben két gyermekükkel, egy szamárral és száz birkával . . . Jacques Massacrier volt reklámszakember — három év óta boldogan él feleségével és két gyermekével eay isten háta mögötti majorban, kecskével, néhány tyúkkal a teljes önellátás ieqyében. Maguk építették a házat, fúrtak kutat, faragtak bútorokat, maguk készítik még az orvosságot, fogkefét és fogpasztát is . . ."

Ez a másik véglet. Hogy e két példa mennyi túlzást és ész- szerűtlenséget tartalmaz, azt mindenki qondolja hozzá. Az viszont tény, hogy az egyszerű kirándulás reggel föl a heqyre, este le a hegyről — sokaknak már kevés, amennyiben ez a kirándulás a buszvégállomástól a hegyi vendéglőkig teried csupán. Sokkal több önállóságot, szabadságot biztosítanak a tavaly rendbehozott (2 millióért) kirándulóközpontok: Remeterét, Szentkút, Mandulás, Kisrét, Égervölgy, Tripamerfa, Rigókút, Zsolnay-kút (Kozári vadászház, Arpádtető között), Melegmány és a többi. Erdei padok, asztalok, szalonnasütők, forrósok, szemétgyűjtők, esőbeállók nyújtanak bizonyos kényelmet. És a mecseki kemping? Egy sátorhelyet 7 forintért adnak ki egy főre. Ez is elviselhető, hiszen itt még zuhanyozó és gázrezsós főzőhely is van De a vadkempingezőket mégsem szeretik a hivatalos szervek:

— Mindenképpen biztonságosabb eltölteni egy éjszakát kempingben, vaqy kirándulóközpontokban — mondja az idegenforgalmi szakember.

És igaza van.

— Megértem a vad-kempingezőket: lehetőleg távol minden civilizált helytől, közegtől, csak ott lehet valóban kikapcsolódni, ott, ahol rajta kívül senki a közelben. Én is ért tenném, legszívesebben, de . . . az embernek kötelessége tartania magát a törvényekhez, szabályokhoz — mondja egy erdészeti főelőadó.

És neki is igaza van.

Rab Ferenc

A csatatéri kápolna

Mohácstól délre, a római katolikus temetőben, a Kálvária dombon áll a Csatatéri-kápol- na. Sokáig egyedül hirdette a hősi múltat. Csak 1856-ban telepítették köréje o temetőt. Tornyán a kereszt alatti félhold hirdeti a kereszténység győzelmét a mohamedán török felett.

Itt őrzik Dorfmeiszter János két festményét: az első és a második mohácsi csatáról. E képeket 1783-ban festette a művész a pécsi püspök megrendelésére. 1854-ig mohácsi nya- ralópalotájót, (a mai gimnázium épületét) díszítették. Ez évben ajándékozta Girk püspök a csatatéri kápolnának.

A kápolna 1816-ban épült, (A rajta lévő műemléket jelölő márványtábián a két utolsó számot felcserélték. Helytelen az 1861-es évszóm.) De miért éppen a Kálvária dombon?

A mohácsi csata utáni napon, 1526. augusztus 30-án egy rendkívül elszánt kisded csapat várta a biztos halált. A Pécsi Egyetem 300, történetírók szerint 600 hallgatója és tonárai mint utóvéd álltak e kishalmon. Hősiesen sokáig harcoltak és mind egy szálig elestek a menekülők védelmében. S ezzel megszűnt működni hosszú időre a pécsi Egyetem.

Még egy évfordulóra emlékeztet e kápolna.

1687. augusztus 12-én zajlott le a II. mohácsi — vagy mint mostanában szokták említeni — nagyharsányi csata.

Mohácsnál hidat vert o Dunán a felszabadító sereg. Bádeni Lajos, Lotharingiai Károly, Szavoyai Jenő seregvezérek a városban haditanácsot tartottak és elhatározták Siklós, Pécs és Mohács várónak felrobbantását, nehogy a török támpontot építsen ki e felszabadított területeken, amikor csapataikkal ők téli szállásra visszavonulnak. Mohácson a hídfőállást megerősítették ágyúkkal is, míg Siklósra vonulnak, hogy ott tervüknek első részét végrehajtsák. Közben a török többszöri csatározás után döntő ütközetet csikart ki, melyben sorsdöntő vereséget szenvedett. A felszabadító keresztény seregek birtokába került az egész török tábor teljes felszereléssel együtt, a szétvert török csapatokat pedig a Dráva és Karasica mocsaraiba szorították a nagyharsányi hegy alatti csalamezőkről.

Az elfoglalt török tábor és egyéb zsákmányolt értékek — egykorú történetírók becslés«

szerint 6 millió rajnai arany értékének feleltek meg. A diadal híre bejárta Európát.

A mohácsi hídfőálláson maradt ágyúkkal ki is törődött volna akkor? Ezek földbe süppedve még a múlt szárad végén is a Duna partján feküdtek. Ke gyeletes kezek e kópolno (Bel

letti kis fülkébe helyezték, ahoi ma is láthatók.

Sajnos a kápolna és a benne elhelyezett két rendkívül értékes Dorfmeiszter-kép is manapság igen rossz állapotban vannak. Sürgősen restaurálásra szorulnak.

Kiss Béla

Mohács emléke

OROK IDŐKRE szomorú emléket állított e napnak 1526-ban Mohács. Három esztendő múlva lesz 450. évfordulója nagy nemzeti katasztrófánknak, megkezdődtek az előkészületek a méltó megemlékezésre.

A leghitelesebbnek tűnő történetirodalom alapján most visszapergetjük a négy és fél évszázada bekövetkezett eseménysort.

Mátyás király halála után zuhanásszerűen hanyatlott hazánk. A folyamat megállítására j sem Ulászló, sem II. Lajos nem tett komoly intézkedést. A nagyurak nem tűrtek maguk felett erős királyi hatalmat, megsemmisítették az állandó hadsereget. Együtt járt vele a bande- riális honvédő rendszer hanyatlása is. A városi zsoldoscsapatok még gyengék voltak s a harctól elszokott köznemesok katonai értéke alászállt. A végek megerősítésével senki sem törődött. Pedig már 1525 novemberétől szállingóztak a hírek a szultán készülő hadjáratáról. 1526. április 3-án, midőn a török Konstantinápolyból útrakelt, a magyar seregnek meg nyoma sem volt. E négy hónap még a legnagyobb sietségben is éppen elegendőnek bizonyult volna a déli várak megerősítéséhez, a bandériumok beérkezéséhez, zsoldosok fogadósához és külföldi segítség megszerzéséhez. Helyette véget nem érő tanácskozás, veszekedés, halogatás, félelem és pénzsóvárgás lett úrrá az országban.

Régi történelemkönyvekben gyakran találkozunk olyan indoklással, hogy a jól felfegyverzett, többszörös túlerővel rendelkező török hadsereggel szemben mindenképpen el kellett vesztenünk a csatát. A török sereg létszámára vonatkozóan nagyon is eltérő vélemények alakultak ki. Így háromszázezer |ól felfegyverzett harcosról és háromszáz ágyúról is olvashatunk. Álljon előttünk néhány megbízható adat Kocsi bej török írótól, aki a tizenhatodik század utolsó negyedében írta:

„A ruméliai- olajét negyvenezer, az anatóliai pedig tizenhétezer katonát á I lit ki." A kivonuló katonaság létszáma tehát ötvenhétezer volt, a kónum kiszabása szerint. A zsoldos csapatok állománya huszonkét- ezer harcos, a végbeli irregu!á- ris (kiképzetlen, mezei had) sereg ötvenezerre rúgott. A fegyverforgató török sereg létszáma a hivatalos megállapítás szerint legfeljebb százharmincezerre tehető. A másfélezer kilométeres úton harcképtelenné vált a sereg negyedrésze. Mire Mohácsra ért a török, harcokban még apadt tíz százalékkal a létszám. így az ütőképes sereg mindössze ötvennégy-ötvenöt- ezerre tehető.

Ha a török háromszáz ágyúval rendelkezett is, mégsem szabad túlzott fontosságot tulajdonítanunk ennek, mert o tengelyig merülő Dráva—Száva vidéki utakon csak a kisebb ágyúkat vonultathatta fel a hét és fél kilométeres menetoszlop A könnyebb ágyúk pedig ebben az időben még 'nem játszottak szerepet.

A TOROK HADSEREG felvonulása négy .hónapig tartott. Szulejmán szultán naplója szerint 932. redseb havának 11. napján (1526. április 23.) indult Konstantinápolyból. Hadtörténészek egyöntetű véleménye, hogy a védelem szervezésével késlekedő ország sokat behozhatott volna, ha kihasználja a déli határok természet-adta lehetőségeit: a Szávát, a Drávát és a Dunát.

1526. július elején elesett i Nándorfehérvár, így a szávai természetes akadály kihasználatlanul jutott az ellenség kezére. Az urak nemtörődömségét mi sem példázza jobban, hogy még augusztus 8-án sem volt összesen hatezer katona a vezérek 'Tömöri Pál kalocsai érsek és Perényi Ferenc váradi püspök) táborában. Végre, amikor a szultán már előkészületeket tett a drávaí átkelésre, akkor indult el

Tömöri ötezer lovassal. Mire To- moriék a Drávához értek, az átkelést nem akadályozhatták meg, elkéstek. Ez o védekezési lehetőség is odalett. így Tomo- rinak már más választása nem maradt, mint nyílt csatában megütközni.

NÉMI ELTÉRÉS látszik a magyar források és Szulejmán naplója között, mert Szulejmán szerint augusztus 19-én készült el a 199 méter hosszú, másfél méter széles drávoi török hajóhíd, és az átvonuló törökkel megütközött a magyar sereg (tehát Tömöri előőrsei). A balporti hídfő megszállása után mégiscsak vissza kellett vonulniuk Bárányává r irányában. A reményt mégsem adták fel, mert augusztus 20. és 26. között nagy csatározások folytak a Dráva és a Kcrasica közötti területen. A Karasica átjáróit mindenáron védeni igyekvő Tomoriék tízezer törököt semmisítettek meg. Az átjárók, s velük a legutolsó természetes akadályon alapuló erődvonal mégis elveszett, mert a király visszarendelte Tomortt egész csapatával együtt Mohácsra,

Ilyen előzmények után ütközött meg a maroknyi magyar sereg augusztus 29-én Mohácsnál, amelyet korábban csak tábornak, gyülekezőhelynek szántak. Nem volt kétséges a szultán győzelme, az idő folyamán sokat vitatott csatatér — a Sátorhelytől észokra levő egykori templomrom környéke — egvik oldalról sem védhető. A néhány éve végzett csatatéri ásatás kétségtelenül bebizonyította a végzetes harc színhelyét.

II. Lajos király Móré Fülöo pécsi püspök mohácsi kastélyában töltötte utolsó éjszakáját s innen is ment ama végzetes ütközetbe, amelyben az egérz magyar hadsereg és a király is elpusztult. Másfél órai küzdelem után a magyar sereg teljesen megsemmisült. Meghalt hu- szonkétezer vitéz, 28 zászlósúr, 7 főpap és ötszáz köznemes (köztük Tömöri Pál fővezér, Perényi Ferenc, csulai Móré Fülöp).

II. LAJOS HALÁLÁRÓL eltér«

véleményekkel találkozunk. Általánosságban közismert az a fülfogás, mely szerint a megáradt Csele-patakba fulladt. Más forrás szerint gyilkosság áldozata lett. A király holttestét ugyanis 1526. október 10-én ásott sírban találták meg, jó 10-12 km-nyire a csatahelytől, állítólag cseh tőr ejtette hármas sebbel. Szerémi György, II. Lajos káplánja Botára helyezi a gyilkosság színterét történeti munkájában, „ahonnan Csele faluhoz viszik és lámpafénynél temetik el”. A csatában részt vett Brodarics István, Sárfy Ferenc győri prefektus levele alapján írta le a király tetemeinek feltalálását, Sárfy ugyanis János király megbízásából II. Lajos egykori szolgálójával, Czettricz Ulrikkal kutatott a csatában eltűnt király után, akik a király holttestét ásott sírban találták.

A siklósi vár úrnője, Kanizsai Dorottya — akinek a mostoha- fia Perényi Ferenc váradi püspök, Tömöri egyik hadvezére is meghalt a csatában - temettette el az ütközet halottait nagy közös sírgödrökbe, de egyetlen szóval sem emlékezett meg a király holttestének felismeréséről, akit pedig személyesen is jól ismert. A „nagy temetés" napjaiban (szeptember elején) tehát már nem volt a holott II. Lajos a csatatéren. Ez a tény is a gyilkosságot látszik megerősíteni.

A nemzeti katasztrófa méreteit Kisfaludy Károly; Mohácsé, elégiájának kezdő sorai feiezik ki a legszebben. (A Csele patak torkolata közelében a csata négyszázadik évfordulóján emelt obeliszken is olvasható):

„HŐS VÉRTOL PIROSULT GYASZTÉR, SÓHAJTVA KOSZÖNTLEK:

NEMZETI NAGYLÉTÜNK NAGY TEMETŐJE, MOHÁCS!”

Dr. Koyács András

i