Dunántúli Napló, 1973. augusztus (30. évfolyam, 200-229. szám)
1973-08-05 / 204. szám
SENDE SÁNDOR: — Miért keresi? — Érettségi találkozó. Huszonöt éve oz osztályfőnökünk volt. — ö??? Olyan gyanakodva mór végig a házfelügyelő: talán attól fél, hogy a bolondját Járatja itt vele valaki. Visszahúzódik a küszöbről, be a dohos szobába, hátrálva egészen az asztaláig. — Nekünk irodalmat tanított — próbálom megmagyarázni. — A doktor úr??? — A tanár úr. — Rosszul hallottam volna? Nem Hargittai urat tetszik keresni? — De igen. Teljes értetlenség. A szürke arc a szürke mennyezet felé fordul. Vagy úgy! — villan az emlék a régmúltból, s mór értem, mi a baj. — Hát persze: mi, annak idején, tudtuk, természetesen, hogy Hargittai tanár úr mósf is csinál, de valóban — s erre most kell rádöbbennem! — nem gondoltuk, hogy az más, és egyáltalában, hogy: csinálja, ö a számunkra egyszerűen csak az a tanár volt. aki mindig fekete vagy sötétkék ruhában nyitott be az osztályba, fehér ingben és egyszínű nyakkendővel, az a tanár, aki az év folyamán háromszor se csapta föl a tankönyvet, de az osztólyzatos noteszt sem, hanem kényelmesen nekidőlve az asztalnak, képes volt arra, hogy óra hosszat történeteket meséljen. Ő volt az a tanár, akinek minden órája előtt ki lehetett találni valamilyen ürügyet arra, hogy ne kelljen felelnünk: — egyikünk fölállt, épp csak megindult a katedra irányába, s ő már mondta is: — Tudom, névnapom van! Hót fogj csak bele, ha elhatároztátok! — Tanár úr, engedje meg, hogy az osztály nevében... — kezdte dadogni a kamasz diók, s dadogott volna tovább is, ő azonban minden teketória nélkül, azonnal félbeszakította: — Megengedem. — ... szeretettel kívánjuk ... Űjabb félbeszakítás: — Kívánj már! • Majd fölállt, és helyére zavarta a szónokot: — Nem akartok felelni, gazemberek! — sóhajtotta. — Rendben van. Ma nem felelünk. ő volt az, akinek az órájára tehát nem kellett okvetlenül készülnünk. Viszont sokmindenre megtanított, ami nem áll a tankönyvekben. Mesélt: írókról, könyvekről, kávéházakról, szerelmekről mesélt nekünk, párbajokról és halálokról beszélgettünk, furcsa rímekről is és rím- telen szenvedélyekről, nagy találkozásokról, nagy haragokról, végzetes kitérésekről, csupa kétségbeejtő, dühítő és izgató dologról — és végül valahogy mégis mindig osztályzatok rögződtek csöngetés előtt. Mese volt minden, s a mesék közben kanyarodtunk el odáig és csodálkozhattunk amolyan furcsaságokon is, amikről az írók ugyan mindenfelé írnak, de mi azt hisszük, hogy csak mese. Szóval, történetek és BARDOSI NÉMETH JANOS: Példa a gyümölcsfélén fáról Ha már árnyékot ad, hagyd, ára van annak, ne vágd ki a fát Ülni lombja alatt madárfüttyben nyár forró idején, fröccsöt iszogatva vagy nyugágyon megbúvó csöndben jó elaludni. Ne vágd ki a fát, gyümölcsfélén is aranyat érő, ha nincs közel árnyék. S ha könyvre hajolsz, messze röpít föl a magasba, népbe, reménybe. Életed tájait is látod a lomb rajzaiban, s gyógyuló szívvel mondod napszállat előtt: mégis, ez a fa aranyat érő, meghozta gyümölcsét a szép örömet, nvugovást, s kell-e több ennél? MAKAY IDA: Mindörökre Hordoztalak, mióta élek S kezdettől tudom: nem enyém igéd, se csontod. Romölemben a mindenségnek rejtlek én Hozzátapadva: hús a csonthoz veled mozdulok, s mozdulatlan vagyok, ha nyugs-ol. Holthoz a gyász tapad igy. eloldozhatatlan. Veled indulok minden útra, s ha le keli rogynom már a földre, tartalak. Mint a Fiát az Asszony, leroskadva is mindörökre. történetek jöttek egymás után, például arról is, igen, pontosan emlékszem: hogy miért fél gyógyulás az ágyba dőlt tehetetlen embernek, ha tiszta ingben áll előtte valaki, ha fölnézhet ró, s hogyan lesi lázasan nyűglődve a töltőtollat, mellyel az orvosságot rendeli: ezért kell hát a receptet aranytollal írni, mert a hit és a tekintély bizalmat kelt, s a bizalom gyógyít... Két magyaróra között fölkereste valamelyik betegét, s a következő óránkon .talán már bele is került a beteg este a mesék zökkenői közé. Tehát nem volt ő tanár is és doktor is: a csoda se osztályozta így magában, dehogy határoztuk meg, hogy ez ő, vagy az, vagy mind a kettő, vagy egyik se — nem; ő az osztály- fónükünk volt, úgy, ahogyan fekete ruhában, fehér ingben, arany tollal közénk lépett mesélni és kérdezni: Hargittai Sándor. És nemcsak orvos volt — azonkívül, hogy tanár —, hanem zenélt is, és valószínű, hogy nem puszta kedvtelésből, hanem bizonyos, hogy erről is szerzett valamilyen fokon oklevelet, hiszen nem akárhol játszott, hanem orgonáit vasárnaponként, délelőtt, a Belvárosi templomban. És négy fia volt, akiről jókedvűen emlegette, hogy kettő se írja közülük egyformán a nevét (az egyik két tével és ipszilonnal a végén, a másik egy tével és ivei, a harmadik megint két tével. de csak ivei az ipszilon helyén, és így tovább), aszerint, hogyan jeqyezte fel őket a bába a kórházi ágy táblájáról. És mind a négy fiával, és a fiúk anyjával, minden vasárnap délután virágot vitt a temetőbe, az első feleség sírjára. Virágot tett a kőemlék lábához sorba a négy fia, az asszonya, majd végül ő. Minden vasárnap. A házfelügyelő pedig ezt kérdi itt most tőlem : — Érettségi találkozót tetszett mondani, Huszonöt éveset, ha jól értettem? — Jól értette. — Akkor volt mór más jeles fordulójuk is. — Pontosan tíz évvel ezelőtt. Maga mióta lakik rtt? — öt éve. Nincs egészen ... És akkor is megtartották, izé, megünnepelték?... — A tizenöt éveset Miért kérdezi? — Tizenöt év, az is szép lehetett, nagy idő mór az is, szép idő!.., — lelkendezik, majd némi szünet után nekibátorodik ismét: — Akkor is jól beivott már? A doktor úr, úgy értem, az engedelmével. Vagy a tanár úr. Az mindegy; legyen hót tanár, ha egyszer itt tartunk! Szerette már akkor is? ... — Nem értem. — Jó. jó; megnyalom a pohár szélét én is... Értelmetlenül heherészik, vissza kell utasítanom, ne bizalmaskodjék itt velem. — Nem szégyen az — fogja hát csöndesebbre. — Ami éppen azt illeti, nem szégyen. Különösen, ha ilyen ünnepi alakolom éri az embert... És kitárja a karját, úgy mutat az ajtó irányába; megkönnyebbül, fogatlan mosoly önti el az arcát: — Jön az asszony, ő jobban megmagyarázza .. . Mariska, mozogj mór! Mariskával szél és világosság csapódik a szobába, pedig ő se fiatalabb. Huzat támad. — Nyitva hagyja maga után az ajtót mindig! — morogja a szürke ember, s mint aki jól végezte dolgát, leereszkedik az asztal mellé a fatómlájú székre. Annyit még meg kell mondania rólam, hogy miért vaqyok itt, kit keresek: kelletlenül fintorogva közli a feleségével, és nógat, hogy most aztán folytassam már magam. Mariska azonban piroson fölcsattan a név hallatára, mintha forró zsír fröccsent volna az orcába: — Azt a?!!!... Amaz csak könyököl előtte: — Mariska, ne beszélj így! Az úrnak tanára volt... — Az a ?! II... A férfi úgy érzi, magyarázattal tartozik: — Mariska nem tudja a doktor úrnak megbocsátani, hogy akkor... — Éééén nem tudom?!!! — csap ki az asszony a kezéből és a kosarából mindent azt asztalra, majd kiront a konyhába, ott is csapkod, aztán amikor visszafordul a szobába, még mindig vörös az arca a felháborodástól. — Éééén nem bocsátom meg neki?! Kérdezzen meq a házban akárkit! Azt mondom, akárkit! .. . Milyen ember az, aki ilyesmit elfelejt! — Pedig azelőtt tisztelték itt... — próbálja csöndesebbre fogni az ura. — Amennyire ezen a fertályon tisztelni érdemes valakit Tisztelték vagy szerették, meglehet, nem tudom én azt pontosan. Említettem, hogy csak öt éve vettük át a házat... — Tisztelték! Na, hót én mindig mondtam, hogy ez nem tisztesség! — ül le Mariska szélesen, majd máris újra föláll. — Nem vezethet jóra! — Kinek ártott vele? — fényesíti maga előtt a linóleumot ez az alighanem asztmás ember. — Megjött, amikor meaiött, s azzal már be is zárkózott odafönt, zenélt, amíg rá nem dörömböltek; jó, hát igya meq a magáét, legalább csöndben van. Megvolt, íqy volt, azóta mindenesetre így, amióta én vagyok itt. Nem bántották, kérem, tehát valószínűleg tisztelték. A szomszédja is elköltözött, ahová azelőtt beült sakkozni. Mariska összekotor most az asztalról mindent, amit imént odaöntött. Nem kiabál: — Csak egyszer kellett volna segítenie! A férje nem szól közbe. — Egyetlenegyszer! — Hót istenem, szegény Károlyiné... — hallatszik kicsivel később az asztmás mormogás. — Igen; szegény nem volt fiatal ... — Ha egy perccel előbb kapja azt a nyomorult Injekciót!... Telefonáltunk mi a mentőkért, de futottunk föl hozzá is, nekem jutott az eszembe, én dörömböltem be, hogy jöjjön azonnal, mert mire a mentő kiér, ennek az asszonynak addigra vége; jöjjön már!... Az meg ott ült a szobája közepén, fel volt öltözve rendesen, és mégse mozdult! Magyaráztam neki, kiabáltam, hogy annak ott mindjárt vége! Meg is ráztam a vállát; erre épp csak előre nyújtotta a kezét, az ujjai reszkettek, az egész karja reszketett. — Mutatta neked, Mariska, hogy reszketnek az ujjai; tiszta valóság, hogy jzt mutatta ... *— Mert dögre itta magát meginti Vagy mitől volt így!... De én magammal rángattam; hogy tetszik azt képzelni, hogy ne Jöjjön át velem?!... Megfogta annak a verődő szerencsétlennek a fejét, a csuklóját is, az igaz, de aztán megint csak állt előtte. Injekciós tű is vo'‘ nála: a kezébe adtam. Én! Az istenit a világnak, art is én adtam a kezébe! Tartotta az átkozott tűt, nem tette le tartotta maga előtt, és nézte. Nem tudom, miért kell azt annyit nézni; nem volt hajlandó beleszúrni, csak nézte a saját kezét. — Nem vagyok méltó ... — ezt mondta. — Doktor úr! — kiáltottam rá, de ó elfordult — Vívódott... — nyögi most amaz, kinek tiszte, hogy vigyázzon a házra. S hosszú gondolkodás előzi meg a folytatást. — Vívódott, kérem, valóságosan ez az: vívódott. Vagy hogy szokták az ilyesmit mondani; bizonyára jobban tetszenek érteni hozzá. — Nem értek hozzá jobban. — Akkor meg mindegy. — Ha meg tudta volna tenni... — ezzel a sóhajtással tartozom. — Ha mégis. Azt az egyetlen mozdulatot... Megmenthette volna az életét... — Az életét! — köhög a tenyerébe az öreg. — Ha tetszett volna látni azt a szerencsétlen asszonyt! ... — A saját életét!... Egyetlen mozdulat elég lett volna, úgy, reszkető ujjal is elég. Talán... Újra emberré válhatott volna. — Mit tetszik mondani? Hogy emberré?!... Én megértem oz urat, persze, mert amint mondja, a tanárja volt Belátunk mi, kérem, már mindent — Ügy érezte volna, hoqy újra... Ha... ha meg tudta volna tenni... Ha mégis... — Nem vagyok méltó; ezt mondta, semmi mást. Ki hallott már ilyent! — Nem merte ... — Nem akarta! — Nem tudta ... — Mindegy. — Ha mégis ...' — Olyan, mint egy második születés; értem én, hogyan gondolja az úr!... Ezt a kockás ingű ember mondta, könyökölve, s nem gombolja ki a gallérját És az ablakot se tárják itt fel soha. Csak az asszony győzi erővel: — Nem lehet kétszer születni! — kiált a férjére. — Ilyen csak a te fejedben van! — Egyetlen doktornak se öröm, ha nem teheti meg; igaza van az úrnak, hagyd te csak. — A mentő is azt mondta, hogy egy perccel előbb még... Jaj, istenem! Meg kell törölnie az acát és otthagy minket. A konyhából szól vissza: — Hát ilyen emberrel a kutya se álljon szóba! Hallgatunk. Nem ültem le — várom, hogy megmondják, hányadik emeleten találom, Nem tudom, miért vonja meg a vállát a férfi megint: — Többé nem ivott — közli. S a felesége rácsattan: — Figyelte a fene! — Pedig mi, kérem, megadtuk azelőtt a módját, nagyonis becsültük, így igaz. Amikor az első évben olyan igen beteg volt a fiúnk, itt ült egész éjjel és dörzsölte a hátát ecettel. Reggel telefonon hívták, aztán érte is jöttek, de ő nem mozdult innen, amíg le nem esett a láz. Ez faktum. — Nem állt itt szóba vele senki, azóta nem; ez a faktum. — Temetőbe nem jár?... — kell megkérdeznem. Megbénulnak a csodálkozástól. Különben már éppen hellyel kínáltak volna. — Kihez? Volt ennek valaha is valakije?! ... Mit tetszik mondani? Hogy felesége, ennek?! — Mariska, valaki egyszer beszélt itt ilyesmiről, de én se hiszem, akkora zagyvaság az Takács Dezső rajza egész!... Hogy a fia ki akart innen szökni, és lelőtték, vagy meg is szökött, az ördög ismeri ki magát; nem lehet adni a nagyszájúakra I Az anyja meg a vízbe ölte magát miatta... Nem igaz az egészből semmi, egy percig se higgye: olyan ember mondta, aki összehord mindent, mint cigány a szemetet!... Meg aztán rég nem lakik az már itt; nem is volt igazi lakó soha. Ebben a házban nem történt ilyesmi. Ez csak amolyan ronda összevisszaság, amilyeneket a tévében is kitalálnak. Én mind lecsuknám, valahány gazember ennyi gyalázaton töri a fejét! Egy krimi, az ilyen vacak, pontosan az, kérem. Rossz beszélni róla! — Igen. Szóval, hányadikon találom? összenéznek. — Ugyan. Hiszen mindenki tudja... A feleség: — Meghalt. — Kicsoda?!... Lehetetlen... — Semmi se lehetetlen. — Meghalt; nem akarjuk ml bolondítanl. Mély sóhajtással, mintha fohászhoz készülődne: — Hálistennek. — Mariska, a fiúnkon segített — rázza a fejét oz eber rosszallóan. — De. Legalább pont, Nem kiáltotta. Konok meggyőződéssel nyelte el, Meg kell köszörülnöm a torkom: — Nem tudtuk ... — Azzal is bajt csinált. — Hagyd, Mariska! Minek gyűlölködnünk már?! — Leugrott. Karácsony után... Rám akarták fogni, hogy én löktem le! Készülődne a főzéshez, fellobbantja a gáz lángját Az ura is előjön a mély szobából, otthagyja az asztalt. S az asszony válla fölött beleszagol a lábosba. — Az úr, látod, nem tudta ... — bólint, és megdörzsöli a szemét. — Huszonöt év; így tetszett mondani... Sokan lesznek? Hogyan számolja? ... 1 á i
