Dunántúli Napló, 1973. július (30. évfolyam, 169-199. szám)

1973-07-15 / 183. szám

HEINRICH BÖU_ Lurkó és nővére Platthy György rajta GALAMBOSI LÁSZLÓ: Ringató Csillaghegyű kökénylaág átdöfi az égi mohát. Égi moha, felhő-csipke hova száll? Szárnyát lánggal meg ne hintse a madár. * Kong a mély. Bong az éj. Köve, érce megreped. Sejlő sugár férceli, bárány gyapja béleli fehérebbre a telet * Gallyak mögött áll az angyal, tűzbe mártott piros karddal. Csöngettyűzzön a sok fa: vadkörte meg vadalma. Berek ölén torony nő, tetejében keszkenő. * Selyemköntös bojtja ring, hullámzik a rozmaring. Rozmaringban páva röpdös, páva száll. Bögyében kék liliom zeng, liliommal muzsikál. * Mi forog? Mi csorog? Újjak között gyöngy bozsog. Gyöngy-vért készül, legényeknek gyöngy-ruha; lábuk csosszan, lépnek hosszan gyöngyből horgolt saruba. Mi forog? Mi csorog? Újjak között kö bozsog. Kősisak készül, kondul holdja. Kőkesztyű készül, kékül fodra. Legény mosdik gyöngyben, kőben, gyönggyel megszórt kőtekenőben. *' « Kőtekenőből hull a virág. Kőtekenőből hajlik az ág. Omlik a csipke a fejre, a nyakra, a váltra, omlik a szirma a földi világra. Sarjad a mámor, sarjad a gond. Serken a nádsíp, bong a kolomp. Omlik a csipke a fejre, a nyakra, a vállra, omlik a szirma a mennyei tájra. * Omlik a szirma, hull a virág. Omlik a lombja, hajlik az ág. IFI PÁLINKÁS GYÖRGY: ’ Mikor... „Egy madár láthatatlan visszanyilalló fénye sebzi társam nyugtalan életét" (G. Ajgi csuvas költő) Mikor szeméből kiesett a távolságok megnyújtott remegése csak a benső szárnyak csupasz surrogására figyelt (— ahol a csend gravitációja) (— ahol a tér-idő elforduló ivén) (— ahol a gondolat sebességkülönbségei érzékelhetetlenek minden irányban) ahol a megnevezések rekedt artikulációjú tartományában a szó egyformán visszhangtalan Nyomozási jelentés K eresek egy tízéves, valószínűleg sápadt, sötéthajú, szomorúságra hajlamos, nagy, barnaszemű kislányt. Okom van feltételezni, hogy szép. Isme­rem születési idejét, gyermek- és ifjúkora tartózkodási helyeit: Düren, Heisenberg, esetleg Palenberg, Aachen. Egypontosán meghatározott évből. 1887-ből keresem. Úton van a Düren és Golzheim közötti országúton, Golzheim- ba igyekezvén, esetleg onnan jövet, nem tudom. Ha Golzheimbe megyen, egy üres tálat cipel, ha onnan jön, egy ré­palevéllel teli edényt. A Düren—Golzheim közötti távolság 7 kilométer, a kislány teljes útja 14 kilo­méter. Nem tudom, mennyi időre van szüksége egy tízéves kislánynak ahhoz, hogy ezt az útszakaszt megtegye, egy olyan úton, amelyről nem tudom, vajon már akkor is kopár, fasor nélküli volt-e. Tételezzük fel, hogy legalább három, esetleg hat óra? Azt is elképzelhetjük, hogy odafelé és vissza az úton az üres és a teli tálat esetleg le kellett tennie, hogy vékonyka karjait megpihentesse. Nem tudom, hány kiló répalevelet hozott a rokonoktól, vagy ismerősöktől, azt sem, ajándékozták, vagy csak olcsóbban ad­ták neki. Három óra? Négy, vagy hat? Nyolc ki­logramm, tíz, esetleg hét? Nem tudom. Azt sem tudom, mennyi pénzt takarí­tott meg az üzleten. Tíz pfenninget? Har­mincat, vagy csak hetet? Nem tudom. A lányka úton van és én kérésem. Máriá­nak hívják és néhány évtizeddel később az édesanyám lett. Az édesanyámról sok mindent tudok, erről a kislányról semmit. * Nyolcvanöt éve gyakran átutazom Golzheimon, Golzheim előtt gyorsan, Golzheimban a megengedettnél gyorsab­ban, Golzheim után ismét viszonylag csökkentve a sebességet gépkocsimmal. Tételezzük fel, 100 kilométeres sebesség­gel megyek. A hét kilométert három, négy, esetleg hat perc alatt robogom vé­gig. Persze minden attól függ, mennyi mezőgazdasági jármű csoszog az úton, miként lehetséges őket meqelőznöm, s milyen a szembejövő forgalom. Hat percnél több időre semmiképpen nincs szükségem. Ha egész idő alatt, amíg a kislány úton van, gépkocsival mennék, három óra alatt Darmstadtban lennék, hat óra alatt valahol Augsburg és München között, ezalatt a lányka még mindig az úton poroszkálna. És milyen sűrűn tette meg a kislány ezt az utat. Egyszer? Többször? Minden évben? Miként hívják azokat az embere­ket, akiktől a répalevelet hozta, hogy hét, hogy harminc pfenninget félretehessen? Mindezt nem tudom. Ha a kislány nyolcvanöt évvel később látná az ország­úton a gépkocsikat és az egyikben a fiát? Lát enqem vajon? Én nem látom őt, habár mindig is őt keresem. Semmit sem tudok róla, legalábbis nem sokat Szigorú édesanyja van, öt leánytest­vére és két fiú, egy, enyhén szólva köny- nyelmű apja, aki sokat szeret inni. Va­jon mibe kerül egy pohár sör, egy ko­nyak? Biztosan többe, mint amennyit a tízéves kislány a háromtól hat óráig tar­tó ballagással az üres és teli edénnyel megtakaríthat. Szeretnék beszélni vele, megkísérelném, hogy mindenről kikérdez­zem. Hogy megtudjam, mire gondol. Két, három megfakult képről ismerem a kis­lány-édesanyának keserű, kedvtelen ar­cocskáját. Néhány anekdotát is tudok ró­la. A ponyvaregények becsapott gyámol­talanja volt. Látom a sokévtizedes fakó fényképen, hogy valamikor nagyon szép volt. Klasz- szikus gyámoltalan, klasszikus arccal. Ka­tolikus, erős janzenista színezettel, öröm- telen puritán, egyházellenes, elkesere­dett. Vágynék a kislánnyal beszélgetni az országúton. Nem az édesanyámmal, ve­le sokszor beszélgettem, de a tízéves kis­lánnyal, soha, Mit gondol vajon, mit érez, mit vall be önmagának, mit rejt el maga és mások elől? Mit gondol iszá­kos, könnyelmű apjáról, aki két perc alatt többet vedel, mint amennyit ez a lányka három, vagy hatórai szerzetesi gyaloglásával megkeres. Most, nyolcvanöt évvel később szeret­ném ízekre szedni és összezavarni a tova­tűnő időt —, hogy a lánykával szórakoz­zak. Magammal vinném, s bizonyára szí­vesebben maradna kinn a sivár ország­úton, minthogy visszamenjen megkesere­dett anyjához, kinek örökké takarékos­kodnia kell, mert egy érzéketlen férfi min­dent elherdál. Mesélnivaló is lenne sok az öt leánytestvérről, a két fiúcskáról, a családjával nem törődő apáról, a szét­törő külsőségekről. De hát végül is mindez érdektelen szá­momra. Én azt a kislányt keresem szen­vedélyesen, aki később az édesanyám lesz. Mindaz, amire gondolhatnék, amit el­képzelnék, kinyomozhatnék, unalmas, mert tudom, miként bogozzák ki. Jól. Rosszul. Nem is annyira rosszul. Nem is oly kiválóan. Egy azonban biztos: a va­lószínűséggel megegyezően. Egy kicsit kérdést intézve így, vagy úgy a problémához: irodalom? Nem azt ke­resem. Tízéves lánykát keresek, akiről nem tudok semmit. Nyolcvanöt évvel ké­sőbb, ugyanazon az országúton robogok, és nem látom, nem hallom, semmit sem ismerek róla. Sok mindent elképzelek, majdnem mindent, de — mint említet­tem —az engem nem érdekel. Keresek egy tízéves kislányt sápadtat, sötét sze­műt, szomorúságra hajlót, amely mind­ezek ellenére meglepően gazdag humor­ral van megáldva. Nem az emlékét, a reá vonatkozó tár­gyakat, hanem őt magát keresem. Cs egy valószínűen vöröshajú, so­" vány, szeplős tízéves kisfiút ke­resek, aki 1880-ban reggelenként az es­sem Schwanenkamp utcából az iskolába futkároz. Victornak hívják, és számos év­vel később az apám lesz. Apámról is tu­dok néhány dolgot, de erről a tízéves fiúcskáról semmit. Tudok néhány történe­tet, elmondott emlékeiből is őrzjSk néhá­nyat és mások is meséltek róla nekem, de őt nem ismerem. Legszívesebben széttörném, az idők rendjét, hogy apámat néhány percig él­ve látva lássam, mielőtt a róla szóló em­lékezések hagyománnyá válnának. Látni szeretném iskolatáblóját, könyveit, füze­teit, vékony karéjnyi kenyérkéjét, zseb­kendőjét, s az is izgat, hordott-e már ak­kor is szemüveget. Néhány apró mozaik megmqradt róla, életéről, melyekből ösz- szerakhatóvá válnék egy ember életút­ja. Nyomozni lehetne, kombinálni, elkép­zelni róla az igazságot. Zsánerkép kelet­kezne, a hagyomány szerint vöröshajú. sovány fiúról, aki reggelenként a Krup^ gyár falai tövében iskolába megy. Ismert a környezet, én nem a fiú em­lékeit, hanem őt magát nyomozom. Sze­retnék a szemébe nézni, látni a zsebken­dőjét, a füzeteit, az iskolapadját. Victor- nak hívják a fiút, 1880-ban tízéves és később az apám lesz. És saját magamat is keresem, tízéve­sen, kerékpárral, az iskolába baktatva. Nem az én emlékeimet, sem azt, amit mások ismernek rólam. És feleségemet keresem tízévesen, gyerekeim, baráta­im, testvéreim. Szétrombolnám az átkozott időt. Látni 1923-at, 1935-öt. 1917-et, az iskolába vezető utat, játszva az utcán, áhitotosan a templomban, a gyóntatószékben. Sze­retném minden tízévesnek a gyónását hallani. Mindent elképzelek: tízévest egy maradék birtokon 1957-ben: tízévest 1958- ban egy gimnázium udvarán; tízévest 1960-ból egy parkban. Mesélnek róluk, emlékeznek rájuk, fényképek tanúskod­nak létükről. Minden kéznél van: iskolát eszközök, katonakönyvek, imakönyvek, gyermekrajzok, levelek, naplók lapjai; felhasználhatnák őket. -s Én ennél többet szeretnék. Szemeik nedvébe nézni, kezemet szájuk elé tarto- ni, hogy érezzem lélegzetüket, látni aka­rom a kenyeret, melybe harapnak, az almát, melyet mások rágicsálnak. 1930 vagy 1935, labda a kézben, körvonalak az aszfalton: minták a tálon, amelyben Mária egykoron a répalevelet hordta az országúton, s a tízéves, vöröshajú, so­vány, szeplős kisfiú cipőjét keresem, akit Victornak hívtak. Nem akarom vissza a múltat ami el­múlt; a jelent keresem. Nem azt, amit mesélnek, nemcsak az igazat, a megvál- tozhatatlant. Az elmúlt idők jelenét aka­rom. Be- és kiszállni, ahová és amikor én szeretnék. A Lipcse téri ugróköteiet keresem, és a kenyeret, amelyet a mo- kadám úton az iskolaudvaron ettek; láW ni szeretném még egyszer a krétavonalo­kat a Teoburger utca járdáján: a szél­malmot a Schwanenkamp utca házának az udvarán: a sört, melyet a Peltzerger utca aszfaltján kiöntötfek. Korsóban hoz­ták, hogy az öreg egyszer otthon marad­jon; a fényes üveggolyókat a Kreuz- macher utcából. És az almát, melyba egy lány 1940-ben beleharapott, vagy o másikat, melyet egy másik lány 1935-ben szedett kosarába. Nem emlékként, nem anekdótának,’ nem vitrinben őrzött talizmánként, nem azért, mert az akkor volt, többé nincs és soha nem is lesz. A hajat akarom visz- sza, amely leesett fejemről. Révész Tibor fordítósa ’ Akácz László: Tarhonyaleves Reggeltől egészen mostanáig zu­hogott. Az eperfák ágai könnyeznek, s tócsa, tócsa mindenütt; mintha be­lőlük párologna föl ez a hideg, nyú­lós este. Még mozdulni is alig lehet: hiába húzom a gumicsizmámat, két marokra fogja a vizes föld. Igen, minden úgy van, ahogy anyá- mék mondták. Megjöttek az esők, és ameddig csak látni, mindenütt sár, sár, sár. .. Menni, ilyenkor menni? Reggelen- kint kúttól-kútig széthord bennünket a terepjáró, s így estefelé, mikor haza­érünk, hova is indulhatnék el. A fa­lu szép időben, autóval is jó félóra, s annak a telepfélének, ahol feltört a gáz, nincs egyebe egy ócska bódé­nál. Egy savanyú fröccsért elbotorkál­ni oda? Egy langyos, savanyú fröcs- csért? Dehát még csak öt óra. Egy fél­nap, amíg ki lehet nyúlni a piszkos vaságyon. Fölnézek; eqy kövér csepp hull az arcomba. Föltépem a csizmámat, s bemegyek az öreg tanyába, ahol lassacskán már három hete lakunk Vándorélet, eqyszer itt, máskor ott — kellett ez nekem! KI az, aki a pipáját piszkálgatja ott, a petróleumlámpánál? Skerlec, a « bicskás gépész? Na, ráadásul még ez is! Csak aztán nehogy nekem is föl kelljen futnom a fára, mint annak az embernek Zalában ... A legjobb lesz lefeküdni, hátha eb­ben a pocsék időben hamarabb visz el naposabb vidékekre az ólom. A fene, de éhes vagyok I Persze, már hét óra is elmúlt. Otthon ilyen­kor már javában vacsoráznak. Sza- lonnás rántotta, hagymával, rajta szép dísznek a piros paprika. Dehát a cso­mag, amit anyám küldött... Nincs már abból semmi; semmi, csak tán valami zacskó. Tényleg, az a barna zacskó! Előkotrom, tarhonya van benne. Szép, sárga szemű tarhonya, három­tojásos. Nagyot nyelek, s a kis szemek meg­puhulva, kikerekedve ugrálnak előt­tem: a fényes lében hasábra szelt sár­garépák. Először is valami edény kell. Tor­nyai, az egyik fúrómester néha főz, az ő polcán kell lenni egy lábasnak. Na, ez már megvan. Tornyai az eresz alatt kotyvasztja a vacsoráit; a két kormos derekú téglarakás is ott eme­li a vállát. Rozsét lehet tördelni a kerítésből — már csak főzni kell. No, de hogyan is készül a tarho­nyaleves? Előbb a víz forr, s abba te­szi bele a tésztát édesanya, vagy mindjárt együtt, az egészet? Kérdezzem meg ettől a Zalából szalasztott bicskástól? Ha tudná, ak­kor se mondaná meg.... — Előbb pirítani kell! Tényleg, pirítani. Tehát zsír, vala­honnan kell egy kis zsír... — Szalonnát tegyen bele; azzal jobb! Meg egy kis hagymát is az al­jára. Szalonnát végülis a részeges Gál polcán találok, s szerencsére egy fél­bevágott hagyma is ott szaglik mel­lette. No, innen már tudom, Előbb, ahogy anyám szokta, szép kis darabkákat szabni a szalonnából, majd rászelni a hagymát is. Aztán a zsírt kisütni, a tarhonyát megpirítani. Dehát ez a gally nemigen gyullad. Már alig van néhány szál gyufám, és még mindig csak kis ködök röp­ködnek a lábas alatt. — Petróleumos papírral próbálja; az maid segít! Skerlec áll ott a tanyaajtóban, fur­csa, vékony újjai közt egy gondosan összehajtogatott csomagolópapír. A tűz szapora csapdosásától a szalonna hamarosan sercegni kezd, majd lassacskán a hagyma is sárgul, fonnyadozik. Egy nagyobbacska ágért nyúlok, hogy megkavarjam. — Ezzel — mondja a másik, és fe­lém nyújtja a maga faragta fakana­lát. — Jó, azzal I A hagymaszeletkék hamarosan-ösz- szezsugorodva remegnek; lassacskán következhet a tarhonya. / Teszek a tűzre. Ahogy felcsap a láng, most valahogy nem tűnqek olyan durvának Skerlec ráncai. Várok egy ideig, aztán újra a rán­cokra nézek, és azt mondom: — Kavargatná? Amaz nem szól, de a hagymás zsírba hulló szemeket pontos mozdu­latokkal kezdi igazgatni. Amikor a tarhonya megbámult, ki­hozom a kannát, s míg a vizet csor­gatom, újra odaszólok a férfinak: — Egy kis rozsét is..., legyen szí­ves ... Skerlec leguggol. Méginkább el­ereszti a ráncait; a törődött arcot most mintha rács helyett háló borí­taná. Amikor beviszem a kannát, a ré­szeges Gál polcáról két tányért veszek le. Egy papírdarabbal kitörlöm, majd odaigazítom őket a foltos asztalra. Ahogy a leves gőzt vet, a lábast a törülközőmmel derékon kapom, s oda­csúsztatom a két tányér közé. — Tessék — mondom Skerlecnek, aki most megint a tanyaajtót támaszt­ja. — Tessék, vegyen! Szó nélkül eszünk. Az utolsó ka­nál után felállók, elöblítem a tányé­rokat. Aztán visszaülök az asztalhoz. Skerlec odanyújtja a cigarettás dobo­zát. Amikor egyforma tüzes mindkét parázs, megkérdezem: — Honnan érti ennyire a módját? Csendesen válaszol: — Két évig főztem az asszonyra. Beteg volt, nekem kellett helyt állni. — És az a bicskázás..., amit me­sélnek magáról? Egy pillanatra megmered, de las­san elengedi magát megint. — Igaz. Az asszony meggyógyult, aztán odébbált eqy technikussal. Azt kergettem föl a fára. Mikor a többiek úgy fél kilenc táj­ban párás szemekkel megjönnek a telep bódéjától, csodálkozva nézik, ahogy az asztalnál előrehajolva, csen­desen beszélgetünk. A következő estéken aztán mégin­kább megütközve figyelik, amint ösz- szetanult, ügyes mozdulatokkal együtt főzzük meg*a vacsoránkat. Y I A t

Next

/
Oldalképek
Tartalom