Dunántúli Napló, 1973. június (30. évfolyam, 139-168. szám)
1973-06-10 / 148. szám
S zobája meghitt félhomályában, ezernyi apró emléktárgy, nipp, plakett, kitüntetés társaságában, csend-y ben ülünk szemben egymással. Elnézem reszkető, öreg kezét, ahogy a családi albumot lapozgatja. Hosszú csontos ujjaival négy és fél évtizeden át 'a karmesteri pálcát markolta szenvedélyesen. Tekintete most is fegyelmezett. Mégis ahogy lapoz, kutat emlékei özönében, nem tudja titkolni lelke opró rezdüléseit. Beszél a szeme. Aztán a szó is megered. — Nagy az én családom. Három zenészgenerációt neveltem Komlón. Amikor 1936- ban a szénbányák akkori vezetősége engem bízott meg a bányászzenel,ar megalakításával és vezetésével, máshogy festettem — mutat egy korabeli fényképre. — Kecskemétről kerültem ide a hetedik gyalogezred helyőrségi zenekarának éléről. Az emberek sokáig azt hitték, alföldi vagyok, Pedig én büszkén vallom magam baranyainak. Nyomja a szülőfalum, amely azóta Három egyesült Szederkénnyel. Ott vettem első zeneóráimat, majd képeztem saját magamat. Ott alakítottam első zenekaromat 1919-ben. Még a nevemet is onnan választottam. 1923-ban kerültem Pécsre Ezekben az években érlelődtem igazán muzsikussá. Akkor már több hangszeren is játszottam. A fuvola és a hegedű voltak fő hangszereim, de karmestereim mindig olyan posztra állítottak, ahol hiány volt, Fújtam én baritonkürtöt, po- zaunt és F-basszust is. Tulajdonképpen ennek köszönhetem, hogy később karmester lettem. Első ilyen próbálkozásaimat az Emericanum Fiúnevelő Intézet zenekarának élén kezdtem, majd a Munkás Ifjak Zenekarát tanítottam és vezettem Pécsett. Sokáig zenész is, karmester is voltam egy személyben. — Hoayan látott munkához Komlón? — Akkor még nem volt zeneiskola. A bányászok és gyermekeik közül választottam ki 80 alkalmasnak látszó tagot Tanítani kezdtem őket. Mindegyiket a neki legmegfelelőbb hangszeren. Az 1936-os Borbála ünnepségen mutatkoztunk be először nagy-nagy sikerrel. Szederkényi Adóm a negyvenes évekre bányászegyüttessé fejlesztette zenekarát. Olyan együttessé, amelynek énekkara, tánckara, színjátszó köre és vonós hangszerek beállításával szimfonikussá bővített zenekara már operettek bemutatására is alkalmasnak bizonyult. — Es ki rendezte ez előadásokat? — Talán el sem hiszi, ha azt mondom, hogy mindent én csináltam. A zenei munkán túl a színpadi jeleneteken keresztül még o tánc betéteket h én tanítottam be. — Hogyan jutott minderre ideje? — Fiatal voltam, tele lendülettel. Sok minden forrt bennem, amit ki kellett adjak magamból. Ha nem veszi szerénytelenségnek azt is elmondom, hogy emellett zeneszerzéssel is foglalkoztam. Saját szerzeményű operettemet „A tábornok leónyá”-t és a Li- liomfihoz írt kísérőzenémet ónnak idején nagy elismerés fogadta. — A bónyászegyüttes valamennyi tagja az ön tanítványa volt. Kik voltak legkedvesebb növendékei? — ök az én családom. Va- lomennyiükre szeretettel emlékezem vissza. Hogy neveket említsek? Fényképeket mutatok! Ismét előkerülnek a féltve őrzött, megsárgult fényképek. Elsőnek o János vitéz bemutatójáról: címszereplő Farkos József, a francia király, akiről mártírhalála utón utcát neveztek el Komlón, a királylány Király Margit, lluska Tóth Magda, a boszorkány a felejthetetlen emlékű Bika Eta. Egy németül dedikált kép Schwab József keletnémet csellóművésztől, aki hálás szívvel gondol ma is a komlói pályakezdésre. Sok-sok zenekari csoportkép, melyeken a jelenlegi kiváló komlói énekpedagógus- kóruskarnagy Tóth Ferenc mint ifjú hegedűs, vagy az 500-as Ipari Szakmunkásképző Intézet művésztanára, mint egykori baritonkürtös látható. Aztán előkerülnek a jutalmak, a kitüntetések. 1956-ban a komlói Bányászzenekar élén eltöltött eredményes munkásságáért miniszteri, majd SZOT kitüntetésben részesült. Szederkényi Adóm 1967-ben tette le a karmesteri pálcát. Egészségi állapota miatt nyugdíjba vonult. Olyan zenei örökséget hagyott hátra, amelyből a Bónyászzenakar még ma is táplálkozik. Bornemissza Óén Bergengóciától Teketóriáig A szépséges kirólykisosz- szony beül a nézőtérre, hogy meghallgassa a hamarosan megszólaló meserádió műsorát. Az apró nézők soraiban az érdeklődés moraja fut végig. A nézők elsőosztályosok, a szépséges királykisasszony, akinek drágaköves koronája minden kétséget kizáróan valódi aranypapírból van, ötödikes. A meserádió megkezdi műsorát, de a felébredő király elzárja, így hát szétnyílhat a függöny, s az első vidám dialógus után a királykisasszony is föllép, a nézőtérről a színpadra, hogy felséges atyját köszöntse, s hogy szűnni nem akaró kérdéseivel zaklassa. Közzé Is teszik hamaroson Bergengóciától Teketóriáig, hogy jelentkezzék, aki... Szóval igazi mesejáték pereg a színpadon, s néha a színpad előtt is, mert a függöny nem választóvonal; a játszó gyerekek azonos értékűek az őket figyelőkkel, csak nekik most szabad ko- médiárni, a nézőtér örömére. Az Építők úti Általános Iskola V/b. osztályos tanulói tanulták be Fésűs Éva: Kiváncsi királykisasszony című mesejátékát Básti Enikő tanárnő rendezésében. A díszletterveket Vata Emil, a színház Jászai-díjas tervezője készítette, természetesen társadalmi munkában, s a gyermek-rajzok, színes-ragasztások stílusában. A kivitelezésben, szerelésben a tanári kar tagjai, jó kollektívához illően jeleskedtek. A jelmezeket a rendező tervei alapján a szülök állították ki, s a „társulat" minden tagja maszkmester is lett egyben. Egymást festették ki. A férfi szerepet játszó lányok arcára is festettek hetyke bajuszt, molyrágta szakállat. Június 4-én, hétfőn délután volt az első előadás, majd este a második. A hét többi napján három előadást tartanak, hogy az iskola minden tanulója megnézhesse a produkciót, amelynek legfőbb értéke, hogy szereplői felszabadultan mókázó, játszói játszó gyerekek maradnak a szerepkívánta maskarában is. A nézőtér gyermekközönsége mégis áhítattal figyel, értik a hangnemet. A varázslat létrejön . . . B. L, m VA5ARNAP1STTri MIUtKUl te 1 íj Az Álföldön gyakoribb a keveredés,,. Cigánykérdés Szépen m öveit kertek veszik kőről a ménfői ha jtOkanyamdl téri nyoMiéia* mhrf-dgénytotepel A kupé ajtajában feltűnik egy legény - semmi különleges nincs rajta, konfekcióöltönye, fehér inge, nyakkendője kifogástalan, mindössze — talán az inge egy árnyalattal fehérebb. Vagy a bőre sötét? Cigány. Aktatáska a kezében, Bérét egy pillanatra, aztán óvatosa« visszahúzódik — nem értem, majd útitársam arcára nézek. Valamennyien megkönnyebbiH- tek. — Elment a füstős — mondja egyikük. Röhögnek. Két óra múlva ráleltem. A kocsi peronján álldogált, a vécé előtt, és kibámult az ablakon. Magános volt, szomorú és félelmetes. * De hát tulajdonképpen kik a cigányok? Időszámításunk szerint 750 táján hagyták el őshazájukat, Indiát Felkerekedésük indoka nem eléggé tisztázott. Valószínűleg jobb megélhetésre, megfelelőbb körülményekre vágytak. Elkéstek, természetesen. Perzsiába, Kísázsiába értek néhány száz esztendő alatt s a XV. században megjelentek Európában, főleg Magyarországon. A török elől menekültek. Menekülésre kéyszerítette őket az Ozmán Birodalom pogroma. Már akkor kergették a cigányokat, akiknek föltehetőleg egyetlen bűnük az volt hogy különböztek másoktól. A XV. században hazánk területére érkezett cigányok nyomát ma már nem lehet kimutatni. Teljesen feloldódtak társadalmunkban. És a jelenlegiek? Ök a Balkán országaiban telepedtek le annak idején, nem asszimilálódtak. Magyarországra a XIX században telepítették át zömüket a déli uradalmak — Draskovich, Montenuo- vo, Pejacsevich birtokok — Romániából Szerbiába és hozzánk. Azóta — a iátszot ellenére — rendkívüli változáson mentek keresztül, A jelenleg hazánkban élő, mintegy 48 ezer cigánycsalád 70 százaléka magyar anyanyelvű, nem is beszél más nyelvet, 20 százalékuk cigány és 10 százalékuk pedig román anyanyelvű. Tolnában, Somogybán és Baranyában főleg az utóbbiak élnek. Más és más környezetük, folyton változó kulisszájuk azt eredményezte, hogy ma már nem akad két olyan cigány az országban, aki nem érti meg egymást. Nyelvük nem egyseges, ónnak tehát, hogy nemzetiségként tarthassuk őket számon, hiányzik a legalapvetőbb feltétele. Népcsoport, amelynek természetesen ebbál következően nemzeti kultúrája sincs. Az egymáshoz való viszonyulásuk viszont sokat mond: a román kolompár-cigányok és a magyar rumungrók kölcsönösen söpredéknek tartják egymást. Náluk asszonyuralom van. Az asszonynép kormányoz, persze, ha verekedésre kell sort keríteni, az férfidolog, ott: a nők háttérbe szorulnak. Még akkor is, ha őket verik, ami gyakran előfordul. Társadalmuk informális, nem szervezettek. Tradícióik szerint élnek. Eredetileg, az áttelepítés idején erdőkben alakították ki „folvaikat", ez természetes ésszerű volt, mert közel volt a nyersanyag. Fával, fémmel munkálkodó mesteremberek voltak, akik az uradalmak számára rengeteg szerszámot készítettek. Nevük ma is őrzi e foglalkozások emlékét: Orsós, Rostás, Lakatos, Kalá- nyos, Kovács, Tűzszerész... Az idő teltével mind közelebb költöztek a falvakhoz, elérték, s be is települtek. Szép példa erre Alsászentmárton, az eredetileg sokac falu, ahol a sokacok ma jóval kevesebben vannak. Itt görögkeleti vallású, nem tisztán román nyelvű cigányság él. Az ország más részeiben élők zömmel katolizáltak. * Két szó, amit együtt szoktak emlegetni velük: sátoros, muzsika, A sátoros cigányok „virágkora" o húszas években ért véget Gyakorlatilag akkor szűnt meg a nomád életforma - vagy csak elvileg? — hiszen a Hor- thy-csendörség szigorúan fogo- natósftotta o bejelentési kötelezettséget Nyilvántartásba kerültek hót > ez elvette az amúgy is vékony réteg ide-oda lődörgési kedvét Persze, ma is látni szekéren vándorló cigányokat akik ronggyal, tollal kereskednek, vagy valamelyik termelőszövetkezet megbízásából dinnyét árulnak Valamelyik faluban laknak ezek, üzleti útjaikon pedig általában a szekéren alusznak. És ez hadik a legfurcsábban: szükség van rójuk, ez a tevékenység nép- gazdasógitog indokolt és fontos! , A muzsikus-cigányokká! kapcsolatban legendák járnak különleges képességeikről, nagyfokú muzikalitásukról. Ezek természetesen csak legendák. Egy rétegük tényleg régóta foglalkozik muzsikálással, a XV. századból már van feljegyzés erről. de különösen a XVIII. század végén tör fel a cigányzene, ami a bécsi muzsika és a magyar folklór különös egyvelege. A galóntai Eszterhózyak abban az időben cigányzenekarokat szerveztek, ezután ez szokássá, majd hagyománnyá vált. A zene kitűnő művelői vannak köztük, nem egyikük világhíres lett. Elég csak Bihari nevére hivatkozni, kit Csermákkal és La- vottával emlegetnek együtt, e három név szinte azonossá vált a „verbunkos” fogalmával. De annak, hogy muzikálisab- bak lennének, mint más, semmiféle jele nincs. Maga Kodály, akit foglalkoztatott ez e gondolat, Hjelentette, hogy Ilyesmit nem tapasztalt * Van-e cigánykérdés? Hogyan élnek ma. képesek-e beilleszkedni társadalmunkba? Okoznak-e gondot? Ha igen, hogyan lehetne ezt megoldani? Megonnyi kérdés — a válasz nem is olyan egyszerű. Hiszen bizonyítottak egyszer, a XV. században! Akkor teljesen beolvadtak a magyarságba. Má%- részt válasz erre a vagon peronján álldogáló „füstös” magánya és szomorúsága, akit a kupéban ülők nem fogadtak maguk közé. — Az Alföldön és északon gyakoribb a keveredés - mondta Kemény István tudományos kutató, okit cigány-ügyben kerestem fel — de a Dunántúlon nem keverednek. A folyamat, űz integráció jóval lassúbb, szélsőségesebb. Lakás, iskola, munka — e három gond körül csapódnak a bonyodalmak. ~ — Van-e törekvésük ona, hogy beilleszkedjenek? — Nagyon szeretnének integrálódni. Folyton közelednek, igyekeznek. Ezt a törekvésüket a magyar lakosság nehezíti meg. A faluban, aki cigánynak adja el a házát, azt kiközösítik. Szörnyű előítéletek és ellenérzések dolgoznak az emberekben. Ez megindítja az önmagába visszatérő görbék egész áradatát. A munkahely nem szívesen alkalmazza őket, mert nincs lakás. Lakáshoz nem szívesen juttatják őket, mert nincs wuntohefy. A szegénység tor»' bői köztük, ennek legszebb j*-' le szapora ságuk. Rengeteg * gyerek — ohhoz, hogy kevesebb legyen, jobbon kellene éfcuöfc. Hogy jobba« élhessenek, kevesebb gyerekük keltene, hogy le-' gyen. Jó munkahely, «totaeo kellene a kezükbe. TomM nen tudnak. Miért?- Nem versenyképesek « feJ kólában, mert a hatévesek seJ mán és cigány nyelvű csoportjaikban egy kukkot sem tudnak magyarul. A többieknél is sok minden hiányzik Ingerszegény környezetük miatt.- Megoldási 1- Bogyisztó« cigány teedtj van. Borzasztóan szeretik a kts rajkók. Játszanak, s közben eM sajátítják mindazt amire az iskolában szükségük lesz. Semmi mást nem keltene tenni: a cigánytelep közelében volaJdnefcJ _I rt - .... - L í, .ml A ni 1------- 1 *» - - - 7 — O KI CfTÖ WVuiOm CfM, fJöTOTHI kellene a gyerekekkel délelőttönként ' C3 Cí lyeket jelentene. Legalábbis au Iskolában. De az sem ártonqj ha a 48 ezer csatádnak jóm*- nóségű Ivóvize volna. Mert nincs. Egészségtelen telepeket élnek, a földes viskókban pusztít az asztma, rengeteg köztük az ízületi beteg. Átlagéletkoruk jóval alacsonyabb a miénknél.- Nemzeti gondként kel! a cigány-ügyet kezelni, s nem külön, elszigetelten. Igen. „Elment a füstös" hallom magamban és hirtelen lep meg a felismerés, hogy cigány- kérdés tulajdonképpen nem is cigánykérdés, hanem a mi kérdésünk. Pedagógiai feladattal állunk szemben. Meg kell tanítani társadalmunkat arra. Hogy befogadja őket némi áldozatvállalással. És addig, amíg nem késő. Amíg nem lesz nagyobb, megoldhotatlanabb gond. Amíg csak magános és szomorú a peronon álldogáló „füstös”, és nem félelmetes. Irodalmukról kérdezősködöm. „Meséikben, verseikben mindenütt balladisztikus hangulat uralkodik, szinte mindet valamiféle bűntudat szövi át” — mondta a kutató szociológus. Eszembe jutottak a komlói Orsós Tériké képei. Figuráinak arckifejezése, színhasználata, komponálása, sötét tónusai ugyanezt a bűntudatot sugározták. És eszembe jutott ezerkétszáz esztendős kálváriájuk, a megaláztatások sora, a folyton- odébb-ebrudalások, a pogromok, hatósági intézkedések, örökös menekülésük. Voltaképpen fölemelésükhöz nem is pénz kellene, hanem egy kicsivel több szeretet. lompis Péter
