Dunántúli Napló, 1973. június (30. évfolyam, 139-168. szám)
1973-06-17 / 155. szám
LÁZÁR ERVIN: Elkésett füttyögetés H ót fura egy alak volt ez a Szarvaspataki — őt adták mellém, hogy kísérjen a szállodába. — Sváb vagy, mi? — kérdeztem tőle —, a svábok magyarosítanak ilyen marhaságokra, hogy Szarvaspataki, Vérha- lomkői meg fittyfene. — Hehe — heherészett és a hátamra vágott —, te meg Kis vagy. Bár az se rosszabb. Egy sövel vagy két sövel? — Eggyel. — Brühaha — röhögte —, mégis rosz«000. MegáTTt egy koszos cipőkirakat derengő tenyeben. kihízott, egygombos zakója feszült a pocakján s most vettem észre, hogy bokán felül érő, hajtókás nadrágot visel. Csupa eldobni való, kinőtt holmi Egy pillanatra úgy tűnt, hogy maga Szarvaspataki semmivel nem különb ruházatánál, csak éppen senkinek sem volt még érkezése szemétdombra hajítani őt A feje azonban más volt. Szokratész- fej, de pohos, germán kiadásban, kis, tömpe orra csupa szenvedés, s a szőke, borzas haj is, ahogy körülfolyta feje teteje pihés kopaszságát — hát az is valami megejtő volt. Különösen ott, annak a vacak kirakatnak a fényében. — Te, Kis, te megkedveltél engem. Ne is tagadd — mondta és bizonytalanul magasba emelte a jobb keze mutatóujját. — Aha — mormogtam és a sarok felé indultam, mert valami kocsmafélének a fényei csillogtak arra. — Kocsma hát! — rivallta Szarvaspataki — a csapos puszipajtásom. — Minden csapos ebben a porfészekben, mi? De ügyet sem vetett a közbeszólásra. — És miért kedveltél meg? — kérdezte. A hangja elvékonyodott, tömpe, látszó- szólag mozgékonyságra képtelen orra úgy rezgett, mint egy angóranyúlé. Muszáj volt végiggondolnom, hogy miért is kedveltem meg. Ott ült a többi nagykutya között. Azok piszokul rázták a rongyot Hogy így Kis elvtórs, meg úgy. Ez meg csak kopasz volt. — Azért, mert kopasz vagy — mondtam. Sértődötten rámnézett. Meg tón mérgesen is, mert az orra megkeskenyedett Elvékonyodott hangon, majdnem suttogva mondta: — Marhóskodszl? Most marháskodsz velem?! — Mi van? Buzeráns vagy te! — kérdeztem tőle dühösen. — A nagymamád! A jó nagymamikád, az — sziszegte és megállt, nekitámaszkodott egy villanyfának. — Pedig hát a kopaszságod miatt — mondtam neki bocsánatkérően. — Olyan magától értetődően viseled a kopaszságodat a sok handabandázó, válltöméses frizurakirály között. Kutyaként nézett rám a villanyfa mellől. A szempilláját így árnyékban lehetett látni. Fényben nem. Olyan szempillája volt, mint egy kese kocának. — Hát ezt elhiszem — mondta lassan —, látod, ezt elhiszem. És mentünk be a kocsmába. Itt újra nem lehetett látni a szempilláját A szemöldökét se nagyon. — Tiszteletem Rudi úr — ordibált a csapos Szarvaspatakinak és felém bökött. — Neki is? Bólintott. A csapos elénk csúsztatott a lucskos bádogon két konyakot meg két pohár sört. Szarvaspataki gyanakodva rám pislan- tott. — Komolyan mondtad, ezzel a kopaszsággal? Éppen csak ránéztem. Ebből megtudhatta, hogy komolyan. — Még egyszer — mondta a csaposnak és lenyomott a pult meg a fal közé egy söröshordóra. — Mesélj magadról valamit Valami fontosat! — Ne hülyéskedj! — mondtam és lóbáltam a kezemben az üres söröspoha- rőt. — Nem hülyéskedek — az orra megint, mint a nyúlé. Tudtam, hogy mesélni kell valami fontosat. — Egy spinkónál voltam egy hete — mondtam —, a férje éppen Angliában van. — Elhallgattam. — Na! — biztatott — Lehet, hogy nem is fontos. — De az — mondta határozottan —, igenis fontos. Megtekert nyakkal néztem egy darabig, a poharat se lóbáltam. Honnan a francból tudja, hogy fontos? Mert az volt. — Na igen, és füttyögettek meg huj- gattak a srácok a ház előtt Szemben valami kultúrház van. Beat-zene meg ilyesmi... annak a nőnek nagyon szép combja volt Mint az alabástrom. — Mint micsoda? — kérdezte mohón. — Alabástrom. — Az milyen? Bambán néztem rá. Elröhintettem magam. — Nem tudom. Az anyja keservit, fogalmam sincs, milyen az alabástrom. Tényleg nem tudtam, az jutott róla eszembe: alabárd. — Nem baj — legyintett — folytasd. F eküdtünk egymás mellett. A faiak sárgák voltak. Szórt fény ... azt hiszem, jó nő ... „Mi van veled?" — kérdezte. „Nem hallod, füty- työgetnek" — mondtam. „Kis hülye huligánok — válaszolta — idejárnak haca- cárézni" ... Egy bérházban voltunk a második emeleten. Magamra kaptam a fürdóköpenyt és kióvakodtam a loggiára. Három srác állt a kultúrház előtt és füttyögetett. Semmiért, csak úgy bele a vakvilágba. Szép, loboncoshajú srácok. Igaz, este volt már, sötétedett, lehet, hogy nem is voltak loboncoshajúak. Én meg ott álltam a loggián trotyakosan, igaz, a térdemben, a mellemben, a csontjaimban egy jó nagy szeretkezéssel. De azért trotyakosan. Ezek meg füttyőgtek ott. Leüvöltöttem nekik: „Mi az, srácok, nincs nőtök?" De csupa szeretetből, azért, mert szerettem volna köztük állni... Azt hiszem. Azok ott lent abbahagyták a füttyögetést és az egyik fölkiabált: „Tökfej!" — azt kiabálta. De én biztosan tudom, hogy szeretetből. — Egész biztos — mondta áhítattal Szarvaspataki. — A nő meg őrültezett és rángatott befelé. „A szomszédok, a szomszédok” — lihegte. Én meg már nem akartam melléfeküdni. Irtózatosan szerettem volna ott lent füttyögetni, meg hujgatni a srácokkal. — De visszafeküdtél — mondta szomorúan. Elhúztam a számat. Hát, persze, visz- szafeküdtem. Kint az utcán a váltamra tette a kezét. Bár ez kényelmetlen lehetett neki, mert jóval alacsonyabb volt nálam. — Kerülünk egyet, jó? — Tőlem, akár ne is mondtad volna, úgysem tudom, merre van a kosz szállodátok. — Nono — mondta —, új szálloda — és a vállamra csapott. Egy ramaty mellékutcában állt meg velem, kétszintes, szemmel láthatóan új családi ház előtt. Az ablakból tompa fény szüremlett a fejünkre. Most megint meghatóan kopasz volt. — Hehe — rötyögött rám kislányos- szemérmesen és négy ujját a szájába dugta. Füttyentett... fityfiufüty ,,. csak úgy harsogott. Én meg mint egy oroszlán: hujuuhuhuj. ő is. Erre én füttyögettem. Zenebona, gilingalang! Az ablakon kihajolt egy férfi. Fürdőköpenyben. — Trógerok! Rohadt huligánok! Takarodjanak! Nem üvöltött, félhangosan mondta, mint aki nem akarja ezt a szerencsétlen, szétcincált csendet háborítani. — Tökfej! — üvöltötte neki Szarvas- pataki. — Vén kopasz állatoki — kiabált amaz, most mór ügyet sem vetve a csendre. Mi meg futóra, neki a sötét utcának. A saroknál lassítottunk. A futástól kalapált a szívem, fu de öreg vagyok. Ezt akartam mondani. De nem szóltam. Néztem ezt a marha Szarvaspatakit Sir. A jó fenébe I Egy darabig ballagtam mellette, aztán a vállára tettem a kezem. — Süket, hát miért nem montad? — morogtam szelíden. — Valami nőd lakik ott? Szeretőd? Feleséged? Óvatosan kihúzta magát a kezem alól. — Nincs nekem senkim — mondta —, nem is volt soha — és barátságosan a hátamra paskolt. — Jó srác vagy. Istenbizony. Az a fényes ott a szálloda. Ezzel otthagyott. Félik sz Dereczki A közvélemény /■” lobusiaknak dolga akadt az egyik hivatalban, egy igen fontos ügyet kellett elintéznie. A lehető legrosszabb elöérzetei támadtak, amikor belépett a zord intézmény kapuján, S milyen kellemesen csalódott! A rokonszenves hivatalnoknő minden bürokratikus huzavona nélkül elintézte a kérését. Boldogságtól csordultig telve ment hazafelé, jókedvében még fütyörészett is. — Minek örülsz ennyire? — kérdezte a barátja, akivel véletlenül összefutott az utcán. — Képzeld el, Peczarkowska a jelenlétemben elintézett egy számomra rendkívül fontos ügyet. — Peczarkowska? — a barát sokatmondóan rákacsintott. — Meg kell hagyni, ízlésed az von! Gratulálok! — Megveregette Globusiak vállát és sar- konfordult, mielőtt az mondhatott volna neki valamit. Másnap már az egész város arról beszélt, hogy Globusiak- nak intim kapcsolatai vannak Peczarkowskával. 6 BMüa nn — Együtt is éltek? — kérdezte az egyik kebelbarátja. — Ne marháskodj! — háborodott fel Globusiak. — Semmi közöm hozzá! — Egy kis romantika, mi? Meddig akarod szövögetni? — érdeklődött a másik. — Ugyan már, minden őrültséget összebeszéltek. A segítségemre volt egy nagyon fontos ügy elintézésében, ennyi az egész. — Ne add az ostobát, biztosan a szeretőd. Máskülönben várhattál volna ítéletnapig, amíg elintézi az ügyedet! Peczarkowska hasonlóképpen szenvedett környezetének bizalmas kíváncsiskodóitól. — Hallom, hogy elcsavarta a fejedet ez a Globusiak — jegyezte meg csípősen a barátnője. — Nem értem, mit esze! rajta? — Semmit sem eszek rajta és ő sem rajtam! Egyszerűen elintéztem az ügyét, ami elvégre a kötelességem! — Pont ezzel a Globusiakkal kellett kikezdened! Ha nem tudnád, két gyereke van! — figyelmeztette jóindulatúan egy másik. Peczarkowska bedugta a fülét és kirohant az irodából, de a célzások és kétértelmű mosolyok mindenhová elkísérték. Globusiaknak otthon pokollá vált az élete. A felesége nap mint nap botrányt csinált. A gyerekek már az új mamáról súgdolóztak. Kénytelen volt egy időre a barátjához költözni, mert a veszekedések és vádaskodások felőrölték az idegeit Peczarkowska álmatlanságtól szenvedett és lesoványodott, ami sokak véleménye szerint csak megerősítette a Globusiak iránti érzéséről szóló híreszteléseket. Átkozta magát, hogy oly könnyelműen gyorsan kimozdította akkor Globusiak ügyét a holtpontról. Most a kérelmezők hónapokig várhattak, ómig panaszuk orvoslást nyert. Egyszer Globusiak, amint éppen betért megszokott kávéházába, nem talált szabad helyet. Odament egy magányosan üldögélő nőhöz és udvariasan megkérte, hogy helyet foglalhasson az asztalánál. — Parancsoljon — mondta a nő. Amikor leült és egymásra néztek, mindketten kővé dermedtek. A nő Peczarkowska volt. A kávéház lelbolydult, mint •' egy méhkas. Minden szó, minden mosoly és köhé- cselés — nekik volt címezve. Egy pillanatig úgy ültek ott, mintha izzó parázson ülnének, majd hirtelen, mintha egyet gondoltak volna, mindketten felálltak. És Peczarkowska jó hangosan így szólt: — Gyere, menjünk fel a lakásomra! Ettől a perctől kezdve visszatért életükbe az áhított nyugalom. Most már nem volt semmi problémája velük a közvéleménynek. (KOVÁCS SÁNDOR fordítása) MOHÁCSI REGÖS FERENC RAJZA BARDOSI NÉMETH JANOS VERSEI: Krúdy Gyulának Gyula bátyám, a szivarod mögött láttam a pávafarkú ördögöt. Épp este volt és folyt az oktatás, zenélt a szél és susogott a sás. Olyan az élet, mint a füst enyész, legszebb öröm a néma szenvedés. Keleti álmok hercege lehetsz, ha úgy találod, mindez csak ketrec. Kilépsz magadból és a képzelet kék hintáján szállsz: lét, nem-lét felett. Egy korty ital, egy álom többet ad, mint kövér erszény, lapos gondolat. Asszony, ábránd, dal, mind csak arra jé,. hogy Indiába vigyen a hajó. így szólt a démon, hold lengett a fán, a kép örökre szivembe talál. A szép pávafark eltűnt, mint a köd, csupán sötétlő árnya röpködött, mint kék havon az elhúzó madár, zengett az ég és azt zengette; kár. Kár ifjúság, dal, szerelem, borok, ha egyszer úgyis messze szádotok, csupán az emlék, az szépít tovább, te hulló csillag, csalárd ifjúság. Hajnal Bélatelepen Ez a hajnali ragyogás olyan ünnepi, oly csodás, a kék ég fent, a zöld lomb lent és mindenütt a boldog csend. Csak egy madár, ha néha száll, csipogó édes kis madár csipogja szép az élet, szép, szétküldi szárnyas énekét. Alig mozdul a Balaton, halk csobbanását hallgatom, távol a hegysor integet Badacsony, Kisfaludy-ház, a Boldog szerelem trilláz, s nem látsz csak vizet és eget A törvény táblája Barátaim kötetét hozza a posta, egyik az egyértelmű elviség, másik a soha-meg-nem-nyugvás kergetöje, de a pecsét, vérünk válsága, a vajúdó kin fájdalma s a fölemelt homlok öröme, hogy végülis, bárhogy a törvény táblája készül, melyen élet és halál aranybetüi égnek felmentésül a magunk kárhozata ellen. ( 1 A
