Dunántúli Napló, 1973. február (30. évfolyam, 26-49. szám)
1973-02-18 / 41. szám
* — Papa, menjünk ki az erdőbe sí- fel! — Ilyen időben? Nézd, mennyire esik a hó. ~ Ne törődj vele, hadd essen! — Biztosan betemette a sinyomokat ÍV — Majd törünk újat. Én megyek elól. öltözz feli ~ Elhalaszthatnánk holnapra . .. — Máris hozom a léceket. Te pedig öltözködj! — Na jó, rendben van. A fiú kiharcolta a magáét. Szaladt a lécekért, az apa meg kénytelen- kelletlen nekilátott, hogy felhúzza a cipőjét A síbakancs merev volt és hideg, sehogy sem akart rámennj a „-vastag gyapjúzoknira. Sokáig babrált a fűzővel, szándékosan húzta az időt: semmi kedve nem volt kimenni a hidegre. A fiú már elő is kerítette a léceket, ott állt mellette felöltözve, türelmetlenül váltogatta a lábait. — Készen'vagy? - sürgette az op lát — Azt hiszem , . — Na, akkor induljunk! Ilyen időben fűtött szobából kimenni az utcára olyan, mint hideg vízbe mártózni: a hirtelen hőmérsékleti változástól elakad a lélegzet és borzong az ember bőre. Az apa hunyorgott, s hátat fordított az átható szélnek A fiú gyanakvóan figyelte, attól tartott, hogy meggondolja magát és visszamegy. De nem, már leguggolt res a léceket csatolta, — Segítsek? — Nem kell... Egy kicsit szoros a szíj... Kifogtuk az időt... — Indulhatunk? Az apa komoran hallgatott» a fiú várta, türelmesen. Végre elindultak. A fiú ment elől. Széles nyomot hagyott ‘maga után, akár egy jégtörő, mikor utat vág a teherhajónak. Sietett és sok felesleges mozdulatot tett. Az apa, míg vére ■ föl nem melegedett és el nem múlott: a légszomja, jobbra-balra dülöngélt. — Nem baj, hogy esik a hó — kiáltotta a fiú a vállán 'keresztül. — így még érdekesebb! Az apa nem felelt, a légzésre győzött A szél jobbról fújt és jeges érintésétől elzsibbadt az állkapcsa. Lehajtott fővel siklott, hogy védje az arcát a szúrós, fagyott hágóitól Csak a két fénylő csíkot figyelte — a két sinyoinot, amit a fia hagyott hót no. Mikor időnként felegyenesedett, a fiú előre nyúló, kissé hajlott alakját látta maga előtt, ahogy hóval belépetten fáradhatatlanul himbálózott. Ügy tetszett neki, hogy ha nem állítják meg. egyszuszra átvág a hóbuckákkal teli erdőkön, mezőkön. A fiú. hogy megbizonyosodjon, nem maradt-e le az apja, néha hátrapillan tott és ilyenkor hóval födött szem- pillái alól vidáman csillogtak a szentet. így értek el a szakadékig, A hú megállt, bevárta az apját — Te ne itt ereszkedj le, papa! Ott balra lankásabb — mondta, £s te? — En itt megyek! Az apa a fiára nézett és eszébe jutott, hogy nem is olyan régen — öthat évvel ezelőtt — mikor síelni tanította, mindig az alacsonyabb dombokat választotta, hogy ha elesik is, nagyon össze ne törje magát. A fiú méltatlankodott: nem vagyok már olyan kicsi! — és követélte, hogy a magas hegyre vigye fel Azóta az a kisfiú megnyúlt, felső ajka felett sötét pelyhek jelentek meg és most azt mondja az apjának: „Ott balra lankásabb!" Magában 'elmosolyodott, a fiú váratlan gyámkodásától derűs és nyugodt lett. Egész testét könnyűnek érezte és most már csak azért is a meredekebb részen akart leereszkedni. Megmarkolta a botokat, törzse előre lendült, de a ho hirtélen kavardult fehér örvényében megperdüli a teste. A szemei önkéntelenül becsukódtak, a karját széttárta. Elvesztette az egyensúlyát és a következő pillanatban már nem tudott megállni a iában. Zuhant lefelé. VASÁRNAPI MELLÉKLET Rögtön mellette termett a fiú. — Megütötted magad? — Csekélység . .. Nincs semmi baj. Felsegítette az apját, ruhájáról kezdte lesöpörni a havat, — Miért itt jöttél le? — Na és? — Hiszen mondtam, hogy ott -balro enyhébb a lejtő ... No, gyerünk tovább! Az apa fájást érzett a lábában, amelyikre ráesett, de nem akarta, hogy fia észrevegye, ezért sietve beleegyezett: — Igen, ( igen, gyerünk ... Menj előre! A fiú oly könnyedén siklott, mintha a szél kapta volna fel. Karjával szaporán, lendületesen dolgozott, mint valami szárnyakkal. Hirtelen úgy tűnt, ha jól nekiiramodik, mindjárt elszakad a földtől és elrepül a sötétzö’d, csúcsos fenyők fölött. Az apa óvatosan áthelyezte a testsúlyát az egészséges lábára és a bo tokát nem annyira az elrugaszkodáshoz, mint inkább a támaszkodáshoz használta. A mozgás fájdalommal járt, kenyelmetlen volt A hózápor közben elállt Pihés, könnyű fehérség rakódott a fákra, a bokrok ágaira. A szél olykor tenyérnyi hópa mátokat fújt le a tenyágallyakról. Az erdő lassan megnyugodott. „Talán mégis balról kellett volna le- siklanom, ahol lankásabb volt a terep ..." Az apának eszébe jutott az oktalan hősködés és dühös lett magára. Nemkülönben a fiúra, aki kóny- nyedén, a súlyától szinte megválva suhant a havon és nem törődött o hátul botladozó apjával. A fiú, mintha kiolvasta volna gon dolatait megállt de nem fordult hátra. — Hallgasd csak! — szólt Az apa is megállt és hallgatózni kezdett — Hallod? Az apa nemet intett a fejével. Semmit sem hallott a szívdobogásán kívül. • — Bontsd ki a sapkád zsinórját - ajánlotta a fiú. levette a kesztyűjét és szófogadócin kibogozta a fülvédös sapka madzag- iát A füle egyszeriben megtelt sok kis csengő szapora csilingelősével. Mindenféle szálamban csengettyűztek, elnyomva a szel zúgását és a szíve dobogását — Hol van ez? — A fenyőfán I Az apa hunyorgó szemekkel fölnézett a magas piramisaiakú fenyőre, amely előtt a fia állt. Agai között apró, virgonc madarak seregét pillantotta meg. Ágról ágra ugrálva trilláztak finom hangon, parányi csengők csilingelősére emlékeztettek. — Ezek fiókák. Tudod a nevűket? — kérdezte a fiú. Az apa a fejét rázta, — Erdei cinegék. Menjünk további — Menjünk .., A sapkája zsinórját mór nem kótát te meg. állandóan hallgatózott, hátha az útjukba akad még egy ilyen fenyőfa. De az ösvény mentén álló fenyőt némán hallgattak. Sajgott a térde. Mozgás közben lehajtotta a féjél, többnyire csak az egészséges lábát használta. Hirtelen azt vette észre, hogy a fia ismét megáll és őt figyeli. — Nem fáradtál még el? — kérdezte a fiú, s tekintete találkozott az apjáéval. — Nem. Es te? Válasz helyett a fiú halkán elnévet- te magát, majd így szólt: — Maradj itt az ősvényen. Gyújts rá, ha akarsz! A fiú letért az útról és az erdő mélye felé Indult, taposva sílécével a magas, pihés havat. Az apa botjaira támaszkodott es tekintete követte a fia kissé hajlott qlakját, amin! előelőbukkant a fák között. A fiú szefn- látomást keresett valamit Végül megállt, leguggolt és kezével a havet kezdte kapargatni. — Mit keresel ott? -r- kiáltott az apja, — Rejtett kincset? — Azt bizony, Csak pihenj nyugodtan! Az apa féllábon állt. akár egy gólya, kímélte á fájós lábát. A térde hasogatott és égett. Kis idő múlva a fiú felbukkant az ösvényen. Kesztyűit ó fogai között tartotta, a botokat pedig a hóna alá szorította. Hidegtál kivörösödött kezeiből csónakot fórmáit. Valamit hozott a tenyerében, óvatösqn, mintha gyufaláng lett volna. Odament az apjához és szétnyitotta a kezét A tenyerén egy lila foltocska virított. Mi ez? — kérdezte az apja. — Ibolya! Az apa közelebbről megnézte. Az apró, eleven virágot cérnavékony zöld szár tartotta. — Hol találtad? — Egy fenyő tövénél, a hóban. Ha akarod, még keresek. — Nem kell! Húzd fel a kesztyűdet, megfázik a kezed — Annyi baj legyen. Tessék! Az apa óvatosan elvette a virágot. Ajkához emelte és rálehelt, hogy felmelegítse a dermedt szirmokat. — Te sohasem szedtél ibolyát télen? — kérdezte a fiú, s miután felhúzta a kesztyűjét, egymáshoz veregette a tenyerét. — Nem. A fiú erre semmit sem szólt. Kezébe vette a botokat és könnyedén elrugaszkodott. Az apa csak állt a helyén, nem tudta, mit kezdjen az ibolyával, s arra is nehezen szánta rá magát, hogy ismét használja fájós lábát Ügy látszott, a fia nemsokára teljesen eltűnik és á egyedül marad. Egy pillanatra keserű érzés járta át a szívét — Mi történt papa? — kérdezte a fiú hátrafordulva. — Semmi, semmi — felelte gyorson. — Mindjárt indulok ... Nem tudom, hová tegyem az ibolyát — Szorítsd az ajkaid közé — ajánlotta a fiú és siklott tovább. Lassan, imbolyogva ment hogy utol lehessen érni. Az apa sántikálva haladt a nyomában. Valami új, eddig soha ét nem élt érzés támadt most benne ez iránt a nyúlánk, hajlott hátú fiú iránt, aki fájdalmát madákcsicse* * *-- géssei, hó alól előkapart ibolyával enyhítette, s hogy követni tudja, lassította az iramot Egyszeriben kinőtt a félretaposott cipők, a koszos kezek, az iskolában kapott kettesek megszokott világából és csodálatos, igéző fényben állott előtte, mint egy szál virág a hóban. — Apa, néra fáradtál ef* — Nem.. — Most már ne siess. Mindjárt otthon leszünk. A szél is elcsendesedett Kiértek az. erdőből, sík mezőn futottak-, Az egyik fékezve a gyors iramot a másik - fájós Iáéba! sántikálva. A házuktól néhány méterre az apa megkérdezte. — Holnap is elmegyünk? — Holnap ném lehet — mondta a fiú. — A srácokkal megyek. Az apa bcesánatkérően elmosolyodott , — Akkor majd máskor..,» A háborította mezőről meleg földszag áradt mintha valahol a mélyben már készülődött volna a tavasz. Kovács Sándor ferdítése „Egy szerelem története” ...és egy esztendő krónikája Az év első napjaiban a Lityera- tumcja Gazeta különtudóstója felkereste Jevgenyij Jevtusenkót. hogy — mintegy számvetésként - elbeszélgessen vele arról, arai éle tében és alkotói munkásságában emlékezetes volt a múlt esztendőben. Jevtusenko a következőket mondta a tudósítónak: — Negyvenéves vagyok. A költő számára, de általában az ember számára döntő fontosságú ez a kor. Huszonhárom éve dolgozom az Irodalomban, és a „fiatal" szó, sajnos, nem illik hozzám ezután, bár a lélek fiatalságát továbbra is szeretném megőrizni. A múlt esztendőben sok olyan költő hagyott itt bennünket, aki nekem is segített az első lépések megtételénél, s most magain is abba a korba , értem, mikor — úgy érzem — erőm- höz mérten hasznos támogatást kell nyújtanom „az ifjak, még ismeretlenek" nemzedékének. D© hiszen mások nevelése — egyben önnevelés is! A most elköszönt évet azonban nemcsak a veszteségek .teszik emlékezetessé számomra, hanem a keresések, az utazások és az újonnan szerzet): barátok is. A legfontosabb, ami valódi izgalmat jelentett nekem, az. az utazás volt. melyet a tomszki járásban tettem, ahol szibériai egyetemistákkal és olajbányászokkal találkoztam. Mely nyomokat hagyott bennem a tomszki sportpalotában történt fellépésem. Itt a hatezer főnyi hallgatóság előtt amellett, hogy verseket olvastam fel, életemben először búcsúbeszédet mondtam az ifjúságnak. A múlt év elején, miután visszatértem Vietnamból, háromhónapos utazást tettem az Egyesült Álla- mpkban ottani kiadóm meghívására, Utazásom során több alkalommal olvastam fel verseimből sokezres közönségnek, találkoztam amerikai kollégáimmal, politikai személyiségekkel, egyetemi hallgatókkal, munkásokkal és űrhajósokkal. A jobboldal dühös vádaskodása ellenére, mely néha már a nyíltszíni megtámadásig fajult a haladó gondolkodású olvasók- ' nál mindig a legszívélyesebb fogadtatásra találtam. A Szovjetszkij Piszátye! és a Szovremennik kiadók két új könyvemet jelentették meg tavaly. Az egyik „Az éneklő móló” volt, a másik „Az egyes számú út”. Nagy örömömre szolgált, hogy bemutatták „A Szabadság szobor bőre alatt” című darabomat, melyet J. ljubimov állított színpadra a Taganka Színházban. Nemrég Gagrában, ahol verseskötetemen dolgoztam, megismerkedtem egy emberrel, aki elmesélte nekem szerelme történetét Egy egész lírai ciklust írtam ennek az embernek a nevében. Ügy vélem, a költő legintimebb verseiben Is köteles nemcsak a saját, de más. verset írni nem tüdő emberek érzéseiről is szólni. Az alábbi vers ebből a ciklusból való.■ Jevgenyij Jevtusenko: A tengerre gondolsz... A felejtést hívod irányár gén segítségül, de a falon egy képről felzúg a tenget. A képei kweheted múltunk így se bekül a tengerre gondolsz, s nem felejthetsz el. Egy nap kis rendelődben, fecskendőt emehr«, a felgyűlt ingujj felett remegve nézed v horgony mély sebét, s révedé szemedben bálé merül fef és tengerhab csipkézet Este hazamégy, leülsz. Tévéd bekapcsolod Mondjuk, Ciprusi mutatják. ©yőnyőrü ország* A kép széttörik, s érzed a gagraf konok hullámok újra a térdeid csapkodják. Mosogatsz — a csobogás, iszol — a málnahab tengert idéz, „Hagyj elP suttogod hasztalan; az altatók ize szádban hosszan megmarad, mert abban Is a tenger őrök sója van, I szövetség, mint titkos szerződés köttetett hullámok tintájával írva — életünk közös sors. Míg itt vagyunk, míg vannak tengerek, s bennünk hullámzónak, mindig ketten teszünk! Kovács Sándor fordítósa HÉTKÖZNAPOK Egy asszony fehérben „teetvIIOk a lortatnnötef*' (Petőfit A kórházakban talán nincs is igazi éjszaka. Nehéz sóhajok, emberi kl- párolgás, jódszag, éber motoszkáló® növelik a levegő amúgy is nehéz fajsúlyút. A halványzöld csempék, a berregek, a vérnyomásmérők, a sorba állított kémcsövek, a steril injekciói túk. az ágytalok, a kampókon lógó lázlapok mind-mind éberen várnak a sötétben, akár az az ember, aki nyitott szemmel, tbmpá félálombán feleszi végig az éjszakákat. Az üveg- kalickában egy villanykörte ég, ott van most ennek a félólomba zuhant világnak a középpontja. Egy kéreszt- szetnes minta, egy csomó színes pamut, gyűszű és kisolló népesítik be á kalickát, esetleg egy regény, máskor á Füles: afrikai folyó, át betű,.. Ha valaki csönget, végetér a békességéé idill, lehet ugyan, hogy csak az ágytálat kéri, de bármi előfordulhat ,.. Az emberek szeretnek éjszaka meghalni, ha beszélhetünk egyáltalán valami Ilyesmiről a halállal kapcsolatban ,.. Vagy csak félnél, igen, talán főként felnek, jólesik nekik egy másik ember éber jelenléte, egy egészséges emberé, egy erős emberé, egyszóval egy emberé, akinek bele lehet kapaszkodni a kezébe, ha csak egy pillanatra is, és aki rójuk mosolyog, jelezve, hogy nincs minden veszve, a világ nemcsak fájdalomból, jöd- szagbáf, fehér lepedőkből és mozdulatlan derékaljakból áll. A kalickábón ülve minden harmadik héten Bóta Istvánné töpreng az ötbetűs afrikai folyón. Vagy saját kis gondjain: miként alakíttassa át régi ruháját, vagy mit főzzön holnap estére .. Fején hófehér fityula, két csipesz rögzíti rövid gesztenye színű hajához, Fehér köpeny, fapapucs, báíp- hős, fehér zokni. Erős keze van, % széles, kedves arcára gyorsan, köny- nyen jön a mosoly. Férje munkás a sörgyárban, 6 akkor ment el dolgozni, amikor a férjét katonának vitték. Munka mellett végezte el az ápolónőképzőt. „Meggürcölt a szakképzettségért" — mondta róla a főnővér. Lehet, hogy ezért is ragaszkodik annyira a murtltűház, ami neki hiyatás. * Az ápolónők évekig ezer forint kőrtjl kerestek, most inkább kétezer körül Számtalan kedvezmény. Intézkedés megbecsülés! kampány, rendelet, helyi kedvezményezés próbálja vonzóbbá tenni a pólyát, mert a káderhiány változatlanul az egészségügy egyik gondja. Jurij Jakovlev: Időváltozás
