Dunántúli Napló, 1973. január (30. évfolyam, 1-25. szám)
1973-01-21 / 17. szám
Füzes Jánosa FIATALOK Bodor 1—í li: Ringató Csillog a víz és villog az ég: fölszáll a mélyből oz aranyhajú éj. Alszik az álom, s éber az ész; várva várt Holdfény, hova tiint meséd? Csillan a víz és villan az ég: kiszállt a mélyből az aranyhajú éj, Éber lett az álom, s már alszik az ész... Velem az éj, s az éj minden álma, napjaim éjszakáiban Téged visszavárlak. Holdosi József: Raktárban A raktárban, ahol dolgozom Egymást falják a szagok .., Ismerem őket, mégis újak Erőszakosak, belém marnak A kéz — íme — éJö hintát játszik Levegőbe lendül, kacarásxik Karjai közt az élelmiszeps ládák Virgonc gyerekként mocorognak A lift még makrancoskodik velem De tudja már, hogy megszelídítem Az emeletről szállítom az árut, A barna homály szorosan ölel át A raktárban, ahol dolgozom Egymást falják a szagok,.,. És itt fájdul belém az iskola Kék füzete, vignettás könyvlapja Pió Márta: Találkozás Most találkoztatok először Így; az éjszaka, a hideg, a hó, a szél és te. A hideg; szoknyád alá kapkod, a hó: csak egyik sarkadra tapad, s a másik koppanása úgy hallatszik, mintha nyugodt, lassú léptekkel jönne utánad valaki. Nem marad le, akárhogy gyorsítasz. Az éjszako; melegedő motor köhögése. A szél: kopogós havat fúj az úton. Mindúntalan visszanézel. Már egyik sarkad sem koppon a betonon. Magad sem tudod, hogy mitől féltél, s nem hinnéd el, ha valaki azt mondaná; — az egészből csak a hideg emléke marad — mert te a hóra, a tiszta, faágmintájú hóra emlékezet Lyukas fazék — Hiába, nem tudok jobbat, pedig nagyon szeretnék segíteni magán. Más munkára nem tudom rákényszeríteni, Munyi bácsi. Még néhány pillanatig farkasszemet néztek egymással, azután az öreg megfordult, és az ajtó felé indult, majd onnan mondta; — Az isten áldja meg az urat Nem értettünk szót Nem bizony. Kint az ajtó előtt vállára vette ládáját, amelyben szerszámait hordta, és fáradt léptekkel elindult. Munyi drótost az egész város ismerte, hiszen régóta az egyetlen edényfoltozó a környéken. Becsületesen öregedett meg, a szakmájában élt, és cigány létére sosem mondták róla, hogy lopott Pénze nem volt, de önérzete annál több. A város szélén a Bont oldal mellett lakott családjával. Négy gyerek sivított még mindig kenyérért, így aztán reggel vállára akasztotta a ládáját és csak este tért haza. Most úgy érezte, hogy minden bezárult mögötte. Az a nyűgös ötvennyolc év, amit húzott maga után, értelmetlenné vált. A kezében született munka, a bádog, a folt elérhetetlen távolságba kerültek. Az egész élete nem volt más, mint egy nagy lyukas fazék. Kicsorgott abból minden, csak a szenny, a piszok, a gyűlöletes élet maradt meg az alján. Hiába jött az új, a jobb, 6 már azt nem tudta befogadni. Kivetette magából, mint valomi idegen testet. Számtalan munkát kaphatott volna már, de makacsul ragaszkodott a régihez. Dermesztő decemberi szél zúgott végig a fagyos Dunán. Keze rágémbe- redett a Iá da szíj re, om'rnt bandukolt hazafelé a Böntön. Gondplf egyet, és elkiabálta szokásos mondókáját: — Drótoz-tatni... lábost, vasat... rossz fazekat... Ez a furcsa sirató ének úgy zengett és zúgott, mint a lélekharang egy kietlen temetőben. — Ide jöjjön be, jóember! — kiáltott rá egy hang. Munyi azt hitte, hogy az ördög incselkedik vele. Gyanakvón nézett a házkapuban álló emberre. — Én? — kérdezte bizonytalanul. — Hát maga a drótos mester, vagy nem? Belefehett a markába és jai megdörzsölte, amikor a konyhába értek, ahova betessékelte az ember. Nagyon jó meleg volt odabent — Ez lenne az —, rakott elé az ember egy mosófazekat —, vizet melegítünk benne, aztán valahogy kilikadt, egye meg a fene, Eldobni meg sajnálom. Az öreg forgatta a kezében. Megnézte jobbról, balról, megkopogtotta, körmével megkarcolta, és olyan szeretettel simogatta, mint az édes gyermekét — Meg lesz csinálva — mondta végül, rövid töprengés utón. Azzal lekuporodott a konyha kövezetére. a tűzhely mellé. Egyik lábát maga alá húzta, és arrg ült, a kalapját pedig a ládájára rakta. A jó melegben szinte kiolvadt belőle a dohányszag, és úgy terjengett körülötte, mint valami felhő. Soha nem látott még ennél gyönyörűbb fazekat. — Te vagy a fazékkirály, ugye? — beszélt hozzá félhangosan. — Ne félj, úgy megreperállak, hogy jobb leszel, mint újkorodban. — Ejnye, de megtitulólta ezt a randa edényt —- nevetett az ember. — No csak csinálja, kint van egy kis dolgom. — Már, hogy véna ronda? — méltatlankodott az öreg. Te vagy a világ legeslegszebb iazeka. Csak nem lelem rajtad a likat. Agyonrepedezett ujjaival kutatta a nyílást a fazék alján, míg megtalálta. Eleinte nagyokat szortyogott, a meleg kieresztette az orrát, később azután hagyta, hadd csöpögjön bajszára, onnan pedig a kezefejére. Akkor letette a munkát és szétkente, beledörzsölte bőrébe. — így lesz neked is jó, legalább nem repedsz föl. A lyuk pedig ott tátongott a fazékon, alaposan kitágítva, mert csak úgy érdemes foltozni. — Jössz te bádog! — nyúlt o ládájába. — Kiváglak, aztán rápasszint- lak. Mintha kenyeret szelt volna, oly óvatosan nyírta a pléhet Az pedig kanyarodott, ledobta mogáról a felesleges ruhát, és ott feküdt a markában kereken, fényesen. — Hogy a fene vigyen el, megvágtad a kezem! — szisszent föl az öreg, mert vékony rozsdabarna csík nyújtózkodott végig a bádogon. — Az anyád keservit, oz én kezem vágod meg? Majd egy mérges mozdulattal az előbbihez hasonló korongot nyírt, — Te vagy a testvér. Ö kerül alul, te pedig belülről. Olyan folt lesz belőletek, amilyen még nem volt fazékon. Azzal a két korongot átlyukasztotta, és szegecset ütött beléjük. — Most pedig kaptok valami olyat, amit csak ritkán adok a magadfajtá- nak — mondta jelentőségteljesen, és elővett egy dobozt amiből ragacsos kence került elő. így ni! Ez lesz a ti véretek, ösz- szekeveredtek az enyémmel. Értitek ti ezt? Foltocskáim, utoljára ti kaptok belőle. Lassú, egyenletes ütésekkel kezdte kalapálni a szegecset. Szép szabályosan terült a vas. Előbb kinyílt, mint a rózsa, majd egybeállt, mintha esteledne. — Egyet ütök ide... Egyet meg ide ... Ide is, oda is, egyet ide, egyet oda. Közben úgy csörgött a könnye, hogy végigpatakzott az arcán, és lopakodva osont az időmarta barázdákon. Már régen elkészült, de még mindig nézte. Ott állt a folt az edény alján fényesen, szinte nevetve. Görcs markolt az öreg szivébe. Csavarintott rajta kettőt, de úgy, hogy azt hitte menten kiszakad. Rómelegedett a ruha, viszketett ez egész teste. A piszkos rongy egybekelt a bőrével. — Na, már meg is von? Ez hamar ment —, nyitott be az ember. — Hadd lóm! Az öreg rámutatott a fazékra, majd felállt. Arra gondolt, huogy az a másik most mustrálgatja a foltot, és azon jár az esze, mennyibe is kerülhet Mert neki a folt is csak pénz, és az egyik olyan, mint a másik, az a fő, hogy ne folyjon a fazék. Pedig gyönyörű munka, istenes dolog, valódi volt. — Elég jól megcsinálta, papa! Aztán mennyibe kerül? Mennyibe? — hökkent meg » öreg. Lehajolt és felvette a kalapját, majd megismételte: — Mennyibe. A kalap belsejéből egy zsíros, összehajtogatott papírt húzott elő. — Ennyibe! Az ember csodálkozva nézett ar öregre, — Maga bíz'isten bolond, hát ez • működési engedély. Azt kérdeztem, mennyit fizetek? Az öreg fölemelte a ládát, fejébe nyomta o kalapot, és csöndesen azt mondta: — Ügy sem tudná azt megfizetni. Nagy annak az ára. Amit Munyi drótos megcsinált, oz munka vát Na, az isten áldja meg. — Aztán, nehogy azt mondja valahol, hogy én nem akartam fizetni, hallja-el — kiabálta utána az ember. Az öreg meg újra fölment a Böntre. Nagy lábnyomai feketélledtek a friss havon. A fölkavart hó pedig rácsava- rodott rongyos kabátjára, Várnay Dea: Melankólia Az időt csak magamon mérhetem le, mert visszhangtalan lett léptem. Szürkén ácsorognak a házak, elgyötört ágak mögül figyel a csend .,, A megvénült fák lombjai közt hattyúdalát énekli a szél. Álmatlan hajnalok tejködén dermedten néz rám az ébrenlét, Amikor Petya belép az üvegajtón a lépcsőházba, úgy érzi, mintha hűvösebb volna. A paneltól mit várhat az ember? A lift persze rossz, de ez nem lepi meg. Lakótelepi ö is. Nekiindul, öt emelet az tíz lépcsőforduló. Menet közben előveszi a nővérétől lopott La- son-kendőt, de nem tépi le a védőpapírt. Majd odafönt. „Cuni. Kevés ruha lesz rajta, talán csak bikini. Ilyen dögmelegben! Milyen hülye voltam eddig! Karesz vette észre, hogy mi van. És tényleg! Cuni egyből ideadta a kezét a moziban. Nyirkos volt, mint az enyém.” Félemelet. Dr. Szilágyi Ervin fogorvos. Rendel: minden nap 4—6-ig. „Szólni kellett volna tegnap, hogy jövök. Á, minek? Nem linkségből mondta, hogy nyaralnak az öregei.” Petyát elönti a meleg. Pedig ez még csak az első emelet. „Bikiniben nyit ajtót, abban az apró kék bikiniben. Rámnéz, piros lesz, pedig hetek óta rám vár. Valami göncöt akar fölvenni, de lefogom a kezét, és lábbal berúgom magam mögött az ajtót,” l l VASÁRNAPI MEtlEKLIT Darányi Marianna: Második emelet Rotkó János vizsgázott fogtechnikus. „Aztán bemegyünk. Majd inni kérek. Lesz annyi gódéja, hogy nem vizet ad. Alexa papa menő íej. Docens. Az ilyeneknek van bárszekrénye. És nem is üres. Jó lenne Cinzano! Egyszer ittam már olyat. Lezserül ráemelem majd, és lassan elkortyolóm, mint Jason King a Különleges ügyosztályban. Ahogy leteszem a poharat az asztalra, hozzáérek a kezéhez. Ö rám néz. Zavarban van a kevés ruha miatt. Más a strand, és más ez. Egészen más. Aztán lassan fölcsúsztatom az ujjaimat a karján a válláig, ahhoz a klassz forgóhoz. Ö lesütné a szentét, de pem engedem. Fölemelem az állót; és..." — Hé, nyissa ki a szemét! Belemászik a vödrömbe! Petya tényleg majd boletertyerelt a lefelé tartó asszony narancsszínű szemetesvödrébe a krumplihéjak és el- büdösödött szárú virágok közé. — Bocsánat — motyogja, »Le vagy ejtve!*’ Harmadik emelet. Lakóbizottsági elnök. Félfogadás: kedden, csütörtökön ő——4-ig. „Le van ejtve a lakóbizottsági elnök is. A fogorvos is. Mindenki le van. Csak Cuni nincs. Se a szeplős frinyója, se a szabályozatlan fogai, se a frankó szája, amivel nem tud még mit kezdeni. De majd én, majd én .,. Igen, fölemelem az állát, és nézek a szemébe. Csak ne bandzsítsak! Karesz mondja. hogy a két szeme közé kell nézni a csajnak pontosan. A filmeken fgy csinálják. 0 tudja, már statisztált is. Szóval, nézek a szeme kőié, és ókkor.. . akkor megcsókolom. Jaj, istenem, mi lesz ebből?” A negyedik emeleten Petya etgyön- gtjlve ül lé a kőre. Tudja, hógy neifi a lépcsőmászás ártott meg. NéM attól liheg. Egy kicsit meg is vén ijedve. Kiálljotó 0 próbát? Fölemeli á karját, hóna ala szöpol. Stingis. Föltépi a mentolos kendő bontóját; • hűvös, nedves papírral végigtöri i arcát, nyakát, még az inge alá is benyúl. Aztán gombóccá gyűri a zsebkendőt, a korláton kinyújtja, megcélozza o földszintet, elengedi. Nem esik egészen le, a második emeletnél a korlátnak ütődik, és ráhuíl az egyik lépcsőfokra. Föláll, sóhajt, de mielőtt elindulna, talán időhúzásból, talán egy kis levegőért, talán mindkettő miatt, a lépcsőházi ablakon lenéz az útra. Nem az utcára kíváncsi, hanem a bokor mel- létti pádra, ott át a játszótéren, ahol este Cunival csókélózótt, „Hát az túlzás, hogy csökolóztunk. Cuni tartotta a száját, az igaz, hogy nágyon tartotta, én meg rászorítottam pz enyémet. Karesz ügyesebb lett volna, át tuti. Neki már viszonya is volt. Ó Maga mesélte.” Lépések hangzanak lentről, fölfelé tárté, kláffogő, pápucsos léptek. Petya ellép az ablaktól, lenéz a korlát mellett, Narancssárga vödör közeledik óz emeletnél. Nekiiramodik hát kettesével. „Cumi, Cuni, agya megeső koihato» c melled? Igen, igen, hát persze. Jézus Mária! Cuni, te édes, ugye engeded ?” ötödik emelet. Dr. Alexa Bálint. Petya kóvályogva megnyomja a csengőt Odabent bim-bam hangzik. „Hü, de klassz!" Vár egy kicsit, újra megnyomja. Semmi. Csak csend. Lenéz. A vödör mast fordul be a negyedikre, már áz asszonyt is látja, ahogy komótosan baktat fölfélé. Vadul és hosszan nyomja újra a gombot, da ugyanaz a szelíd és rövid bim-bam szól csak. Az asszony is fölér már, kíváncsian és gúnyosan néz rá. — Kár volt így szaladni, fiatalember. Erzsiké nincs itthon. Megjött a kis olasz barátja, modem olasz autóval. — Köszönöm. Nem tesz semmit — mondja Petyp fölényesen, ahogy a menők szokták, aztán könnyedén szd- ládni kezd lefelé. A torka olyan, mint egy kiszáradt spöngya á Szaharában. „Undok, vén spinkó! Mit ért az ilyen a szerelemhez!" A második emeletnél fölveszi a ga- lacsinná gyűrt Lason-kendőt, és ahogy lendületes hányavetíséggel fut lefelé, legszívesebben megenné, lenyelné, mint egy bűnjelet, de mentolosbán még a cukorkát sem szereti, így hát q kukába ejti elegáns, Jason King-i mozdulattal,
