Dunántúli Napló, 1972. november (29. évfolyam, 258-282. szám)
1972-11-12 / 267. szám
JURIJ NAGIBIN: Az elveszett út Pardi Anna; Vihar Villám, még sűrűbben, legyél a szivzengésem, homály alá dördül minden fényességed, fölszáradó sárrá minden ékességed, a fák megtépázott selyemzsinórját rakd «államra kitüntetésnek. Bencze József: Nem vagyok még... Nem «agyok még olyan fáradt, álmomban még megjáratok vén füredi fakutyákat, szelíd gyerek-korcsolyákat Nem vagyok még olyan fáradt megvárom míg tavasz támad, nehogy nélkülem köszöntsék társaim a tücskök, szöcskék. Major János: Présházak, gálicos kádak Paprikafüzér pirosflk a fehér falakon — Bartók helyett stráfkocsik nyikorgását hallgatom. Présházak, gálicos kádak fölött a nap lehüL Árnyékai mértanának hódolok szüntelenül. Élt-e valóban az a kisfiú, akit úgy fogott körül a titokzatosság, mint Saint Exupery kis hercegét .. .? Én tudom, hogy létezett, mint az az út is, amelyet benőtt a lapu, a bojtorján, a gyom. De ha csak álmomban találkoztam volna is vele, mélyebb emléket hagyott bennem, mint sok valóságos, ám otromba ember. Az a nap egy kisebbfajta csodával kezdődött. Megtudtam, hogy az égerfa-erdő, amely egészen a nyaralóig leért, tele van gombával. Olyanok voltak ezek a nagy gombák, mint az ernyő, amit kifordít a szél; és tölcsérükben egy-egy harmatcseppet őriztek. Teleszedtem velük az ingemet, és futva vittem haza, majd újra vissza az erdőbe ... Gombaszedés közben gyakran hozzáért a kezem a rejtőző békák ellenszenves, hideg testéhez. Arra gondoltam, hogy a béka meg a gomba között valami titokzatos kapcsolat van, azért olyan boldogok. Egyre válogatósabb lettem, nem kellettek a nagy gombák, hanem csak a kicsi, kemény számokat törtem le, s azok közül is kiválogattam a legszebbeket, legegészségesebbeket. De a gomba is egyre kevesebb lett, végül teljesen eltűnt. Nem is bántam, mert megelégeltem. Szinte elámított az egyre ismeretlenebb erdő, amely szüntelenül változott; völgy és domb váltakozott benne, a mocsári növények helyett egyszeresük páfrányokat és zsurlókat találtam. Később a nyirkos égerfa-erdő is egészen elmaradt és fehéren ragyogtak elő a nyírfák. Alattuk selymes volt a fű. Ingemből kiöntöttem a gombát és úgy vettem magamra, a bemaszatolt inget. Aggodalmas érzésem támadt. Bár tudtam, hogy nem vagyok nagyon távol az otthonomtól, az út ismeretlensége miatt mégis úgy éreztem, hogy rettentő messzire mentem. És ismét egyre sűrűsödött az erdő, a fák között a gyom már akkora volt, hogy alig látszottam ki közüle; fejem felett gyertya formájú rózsaszín virágok — és egyre nehezebben tudtam előre haladni. Ekkor találkoztam a kisfiúval, ekkor született a nap igazi csodája. Kisfiú volt, sovány, az arca is, de vastagkeretes szemüveget viselt. Az út sűrű gaz-tengerét gyomlálta. Egy darabon már kitisztította, ott előbukkantak az út kövei, de amarrább, már semmi 9em látszott belőle a sűrű gazban. És a kisfiú nemcsak gyomlálta az utat, hanem a széleken javítgatta is valamiféle döngölő bottal. — Szevasz! — nézett felém barátságosan a szemüvege mögül. — Szevaszl — viszonoztam. — Miért viselsz te szemüveget, ha közönséges üveg van benne? — A pof miatt. Ha fúj a szél, a szemembe vágja ... — Milyen át ez? Még sose láttam... — Nem tudom. Van kedved segíteni? Kelletlenül vontam meg a vállamat, de hozzákezdtem én Is a gyomlálóshoz. Ráncigálni kezdtem a gazt mely öskzevagdalta a kezemet, mire sikerült kihúznom. Nem csoda, ha a kisfiú keze is csupa seb volt móri — Miért kell neked csinálnod ezt? — kérdeztem lehangoltam > — Belepte az utat a gaz... — mondta, miközben térden állva épp egy szívós gyommal kínlódott. - Meg kell tisztítani. — De hát minek? — Hát minek? A gyomok tönkreteszik az utat. Nézd. milyen hézagokat csinálnak a kövek között! És ha az út tönkremegy, senki sem fogja tudni, hogy itt út volt valamikor... — Vigye az ördög! — mérgelődtem. — De ez az út nem vezet sehová. — De igen! - mondta a kisfiú. — Minden út vezet valahová. Megcsinálták volna, ha sehová se vezet? — De elhanyagolták! Tehát nem kell senkinek I Egy ideig hallgatott, és gondolkodott, a szemében fájdalom jelent meg. — És azt tudjuk-e, hogy miért hanyagolták el? Hátha a másik végén is elkezdi valaki tisztítani és találkozni fogunk! Nem szabad hagyni, hogy az utat gaz lepje el! Én ezt megtisztogatom! — Kevés vagy egyedüli — Egyedül kevés. De majd szembe jön velem valaki ... utak nélkül az emberek nem találkoznának! Valami hirtelen felvillant bennem. — Elment valakid? Nem válaszolt, elfordult — Én segíteni fogok neked! — kiáltottam fel, úgy, hogy magam is meglepődtem. — Köszönöm — mondta egyszerűen, levette a szemüvegét és a zsebébe dugta. — De már csak reggel... mondta. — Most már késő van ... — Hol laksz? — kérdeztem. — Amott... — intett a sűrű felé, s elindult, porosán, fáradtan, törékenyen, és csakhamar eltűnt a szemem elől. Másnap kora hajnalban mór elindultam. Az éjszakai eső miatt csuromvizesen értem az ége<- fa erdőig és türelmetlenül vártam, hogy megtaláljam az utat és a kisfiút Az ő hite már az enyém is volt Siettem a biztosnak tartott irányban, át az éger erdőn, majd a nyír- és a nyárfák között... de nem találtam meg az elhanyagolt utat. Minden olyan volt, mint tegnap; a fák, a füvek, az ágak, a gombák, a virágok — de nem volt sehol az út és a barna szemű kisfiú sem. Késő délutánig bolyongtam az erdőn, fáradtan és éhesen, összevissza karmoltak az ágak, de hiába ... Soha többé nem találtam meg azt az utat, de még csak egy erdei ösvényt sem, amelyet nekem kellett volna megtisztítanom. Egyszer mégis megértettem, hogy mire tanított az a kisfiú. Az én szívemből sok emberhez, sok út vezetett. Soha nem sajnáltam rá a fáradtságot. hogy kiszakítsam belőle a gyomot, a gazt, nem engedtem, hogy ezeket az utakat benőjék, tönkretegyék. Talán azért sikerült ez, mert az út másik feléről is elindult mindig valaki, hogy találkozzék velem. (Fordította: Antalfy ktván) „FOGFÁJÁS" Szerdán este láthattuk a fenti című tévéfik- met. A műsor kitűnően volt időzítve. Az Újpesti Dózsa diadala, majd az FTC-meccs krimiszerű befejezése után direkt jól jött a példa, hogy lám, létezik annál kellemetlenebb fogfájás is, mint amit egy ilyen mérkőzés tud kozni az érzékenyebb lelkeknek. Bizonyára az sem véletlen, hogy a film éppen a fogászati hónap előestéjén kerül bemutatásra. Hiszen, ha meggondoljuk, ennél szug- gesztívabb propagandát alig lehetne elképzelni a fogszuvasodás megelőzése és gondos kezelése érdekében. A film kiváltképpen a bal oldali zápfogak alattomos tulajdonságaira hívta fel a figyelmet, amelyek életünk legszebbnek remélt óráit — esetünkben a nászéjszakát — képesek váratlanul szinte elviselhetetlen fájdalommá hasogatni. A fogfájás egyébként ősi problémája és témája az emberi kultúrának. — A fogfájásnak a művészetek történetében is óriási a szerepe. A zenekedvelők bizonyára jól ismerik A fogfájás dicsérete c. klasszikus kórusművet, az irodalombarátok pedig többek között Thoma* Mann: A Buddenbrook-ház c. regényét, melyben Thomas Buddenbrook, ha jól emlékszem, szintén éppen egy zápfog kapcsán adja át helyét • következő nemzedéknek. Cseppet sem véletlen tehát, hogy a téma Kosztolányi Dezsőt is megihlette, és a vakbélgyulladás mellett novellát szentelt a fogfájásnak. Kosztolányi persze bölcsen tudta, hogy noha a fogfájás általános emberi téma, akkor válik művészetté, ha társadalomhoz, korhoz ét típushoz kötődik. Ő ezt a fogfájásos nászéjszakát rendkívül jeílemzőnek érezte a századelő vidéki kisszerűségének értékeltetésére, s ezt sikerült is remek novellává tömörítenie. Az alig „tií- perces" novellában csak látszólag a fogfájás a fontos, valójában ez csupán eszköz egy életforma művészi ábrázolására. A novellában az elbeszélés és a leírás uralkodik, egyenes párbeszéd nincs is benne, csupán a menyasszony szólal meg háromszor; — Fáj?, — Annyira?, — Nem múlik? — s a kérdésre a vőlegény csak gesztusokkal felel. A film alkotói a tízperces novellából negyven percet kerekítettek, fokozatosan egyre messzebb rugaszkodva Kosztolányitól. Ök is szerették volna korhoz kötni a témát, de ez csak külsőségekben sikerült A fogfájás annyira túlrészle- teződött, annyi, Kosztolányitól távol álló gyenge párbeszéddel és helyenként már-mór bur- leszk-szerű motívummal bővült, hígult, hogy a végén már Kosztolányi sem ismert volna rá szülöttére. Nem tudom, szabad-e ezt csinálni „Magyar elbeszélések tévéváltozata" címen? Az adaptációnál nehéz mérni a határokat, de úgy tűnik, ezúttal helyesebb lett volna ilyesféle megfogalmazás: Kosztolányi Dezső ötletéből írta; Springer Márta, szerkesztő: Lehel Judit rendező: Szirtes Tamás stb, A szereplők: Schütz Ha, Sztankay István és a többiek — kitűnőek voltak, ők mindent megtettek, ők semmiről sem tehetnek... Sz. E. ALMAMELLÉK A VÉLETLEN éppen halottak napján vezérelt Almamellékre, amikor mindent beleng az őszirózsa fanyar illata. A falu közepén koradélelőtti csend volt, kihallatszott az óvodások éneke — Cirmos cica, haj, hová lett a vaj... — és a templomtorony elhagyott gólyafészkében galambok hancúroztak. Ilyen az igazi vénasszonyok nyara, melegen süt o nap, de a távoli hegyek párájáról fehéren verődik vissza, s a levegőben ökömyál úszkál. Az őszirózsa-illat egyre jobban sü- rősödött, amint a temető felé haladtunk. A temető a dombon van, mély bevágásban halad az arravezető földút. A földúton járnak ki a traktorok, i gépek a határba, ősztől, ha nekiered az eső, az asszonyok alig, vagy csak nyakig sárosán tudtak kijárni a temetőbe. — Azért rendeztük Itt a terepet és csináltuk ezt a gyalogutat — meséli Soltész Jánosné tanácselnök büszkén. — Az egész falu itt volt, irtotta a gazt, egyengette az utat. szórta a salakot, követ Azon megyünk most, a társadalmi munkában készült gyalogúton. Fönt vezet, a földút fölötti bozótos szélen. Odalent, mintegy bizonyítékul, traktor pöfög végig a falu felé, pótkocsija imbolyogva ereszkedik utána. Fent a temetőben viaszgyertyák füstszaga elegyedik az őszirózsa illatába. Asszonyok igazgatják a sírokat, kapál- gatnak, rendezkednek, végzik, amit ilyenkor, ősidők óta, szokás. A ravatalozó is új. Nyalánk ciprusok emelkednek a magasba, s a legrégibb sírokat ellepik a fátyolviróg fehér függönyei. Fakeresztektől a legújabb kőfaragócsodákig minden van itt. És mennyien porladnak már a föld' alatt, olyanok, akik az életüket itt élték le, az Almáspatak völgyében, a Nagy Terecsényi Erdő, a Jaj-domb és az öreghegy alatt. Bizony, fontos hely a temető. S ahogy megy a csendes beszélgetés — így Ilonkám, úgy Ilonka néni, végre, csakhogy meggyógyult — azon töprengek, mit számít, hogy a tanácselnök — asszony. Nem azt mondom, hogy mindig jobb, de más ... Bizonyítja ezt a temetőhöz vezető gyalogút ügye, mint közügy. A közigazgatási reformok, a rendeletek, az ügyintézések, az adminisztráció és a máshová figyelő vezetők dzsungelében, ha csak egy pillanatra nézünk másfelé, már el is veszett az ember. Nagyon könnyen elvész ... * ALMAMELLÉKEN mór legalább hétszáz éve élnek emberek. Bizonyítja ezt egy 1262-ben kelt oklevél, amelyben a tatárjárás után országot építő IV. Béla Szigliget váróért a pannonhalmi egyháznak adja többek között „Alma földet Somogy vármegyében, mely az ugyancsak a Szent Márton egyháza birtokát képező Szent László falu földje mellett fekszik." Almamellék olyannyira Szentlászló mellett fekszik, hogy egy ideje a két falu lakói a közös Búzakalász Tsz-ben dolgoznak. Az évszázadok folyamán jöttek ide német telepesek szép számmal, 1851- ben pedig Almamelléket „magyar- schokácz falunak” minősítik, amelyben „847 kath., 4 ref., 10 zsidó” lakik, s amelynek „van szőlőhegye, erdeje, jó legelője, hegyes határa. F. u. gr. Batthyány. Szigetvárhoz 1 1/2 óra ” Amiből rögtön le is szűrhetjük a főbb változásokat. „F. u.”, vagyis földesúr nincs errefelé több mint negyedszázada. Szigetvárhoz pedig percekben lehet mérni a távolságot, különösen, mióta elkészült a Szigetvár—Kaposvár országúttól leágazó kövesét, amelyen traktorok, mezőgazdasági gépek, az állami gazdaság munkásbuszai, a falu több mint tfz személygépkocsija, mentőautók, áruszállító teherkocsik, motor- kerékpárok járnak. Ami stimmel, az a szőlőhegy - soj- nos, némi nohával is megáldva —, az erdő, amelyben ugyan most mór különféle vadásztársaságok számára őrzik a megritkult vadakat, a jó legelő, amely ugyan egyre fogy, de azért itt még mindig számottevő az állattartás. Tóth Lajos, a tsz üzemegységvezetője számolt be erről. — Több mint kétezer állatunk van, marha, hízósertés, 1300 birka. Az állattartás meghatározza a növénytermesztést, a kenyérgabona után mindjárt a kukorica jön meg a többi takarmánynövény. Háromezer holdon gazdálkodunk, 82 olyan tag van, ala naponta munkába áll. De nagyrészük az állattenyésztésben vagy gépen. Húsz asszony van, aki „mozgatható”, szerencse, hogy jó munkaerők, derekasan dolgoznak, mert különben... A gondok a levegőben vannak. Tóth Lajos erről inkább nem beszél, de beszéltek a faluban mások; mindenki tudja, hogy a tsz legföljebb csak 80 százalékot fizet már... Mindenki tudja, hogy ha kimegy dolgozni mondjuk 100 forintért, abból húsz máris elúszott. így számolnak az emberek. S ez, bár szinte megfoghatatlanul, mégis érződik a napi munka végzésében. ' Egyszóval itt, a Zselic halban-vad- ban, erdőben és legelőben mindig gazdag vidékén valami baj van a gazdálkodással. Ez — ezen a jellegzetesen, túlnyomóan mezőgazdasági területen — az egész életet meghatározhatja. Ám szerencsére csak rövid ideje alakulnak így a dolgok — az egyesülés előtt, mondják a faluban, mindkét tsz jól működött —, és talán csak átmenetiek lesznek. ALMAMELLÉKHEZ tartozik Tereesenypuszta, Németlukafa, Sasrét, Szentmártonpuszta és Szentegyedpusz- ta. A lélekszám 1200. A községi tanács községfejlesztési alapja évente 52 ezer forint. Ettől függetlenül az idén mór 1500 méter járdát építettek. Közművesítve nincs. Valaki így fohászkodott beszélgetés közben: csak addig legyen még saját tanácsunk, amíg a közművesítés valahogy meglesz! A félig tréfás, félig életbevágóan komoly vélemény mögött az van, hogy a falu nem növekszik és fejlődik, s előreláthatóan nem is fog. Amíg azonban tanácsa van a községnek, addig önmagával törődhet. S törődik is. Nemrég Terecsenypusztán megrendezték az első erdei zselici dalostalálkozót, óriási érdeklődés mellett. Kiderült, hogy a Zselicség hasonló léptékű, hasonló gondokkal küzdő, hasonlóképpen jövőjéért aggódó községeiben bőven akad még aktivitás es alkotókedv. Ha dalolni kell — tudnak dalolni is. Ennélfogva Almamellék Szulimánból ideszármazott elnökasz- szonya közölte, hogy szeretnék a szabadtéri dalostalólkozókat tovább folytatni, legközelebb már a községben. A kultúrházban ugyan működik egy ifjúsági klub, de ez a működés vitatható. Különben is közel van a kocsma, a kultúrház pedig riasztóan barátságtalan, magán viseli hajdani istállósá- gának lehangoló nyomait. Ezért a községben létrehoznak egy klubkönyvtárat. Az épületet nagynehezen meg is kapták a tsz-től, itt van a falu közepén, Ha az meglesz, talán odajárnak inkább a fiatalok. Hogy most hová járnak? Leginkább az állomáshoz. Nem mintha volna ott valami. De a főutcából rövid, széles út ágazik az állomás felé. Ideális séta- és randevú-hely. Az állomáson túl a szabad természet tárul a szem elé. Az állomáshoz vezető út sarkán, amely voltaképpen a község középpontja. a tanácselnökasszony lendületes mozdulattal mutatott a tejbegyűjtő barátságtalan épületére és lelkes hangon mondta: — Ha megmaradunk, ide szeretnénk egyszer egy tanácsházát! Egyik felében presszót építenénk, szépet, krrt- turáltat, ott találkozhatna aztán a fiatalság. Melléje nyitott, fedett tánchelyet ... Az álmok világából azonban homár lepottyantunk a földre. Szerettem volna megnézni a kocsmát. Az elnökasszony lebeszélt. Elég tudni, hogy este tízig van nyitva. Nézzük meg inkább a boltot. A bolt a falu egyik büszkesége. Mindent lehet itt kapni. S láthatóan a falu egyik találkahelye is a bolt. Diszkrét illata meghatározhatatlan. Czimmer János boltve. zető a faluban nőtt föl, ügyes boltossá. A polcokon ruhaanyagok, törölKö- zők, ágynemű, súrolókefe, kocsislámpa, ruhakefe, húsdaráló, golyóstoll és iskolai számolókorong. A megvehető tárgyak e részegítő erdejében magányos, öreg Triumph írógép áll, egy darab indigó társaságában. A szélsb pultnál parizert és leveshúst mérnek. S folyik a beszélgetés. Németlukafa közelében találták meg az üveghuta nyomait. Itt álljunk meg egy pillanatra. Fényes Elek 1851-ben készült műve, Magyarország geogro- phiai szótára (amelyet már idéztünk egyszer), az első, amely itt üveghuta létezéséről szól. De valószínű, hogy a huta régebbi. A német telepesek hozhatták magukkal a mesterség ismeretét és azt az üzleti szellemet, amely az erdőirtáskor talált magas szilikát- tartalmú homokot és a kitermelt, helyben is felhasználható fát egy ügyes ötlettel üvegkészítésre használta fal. A huta sokáig működött, ellátta a környéket színes üvegtárgyakkal, és specialitásként a színes festett üvegekkel. Még üvegképek is készültek. Egy-két éve megtalálták a huta helyét, a színes üvegtömböket és az iskolások segítségével óvatosan lehordott földréteg alatt a hajdani kemencék széleit. Nem bántották tovább, csak a tanácselnök járt-kelt egy ideig, hátha segít a megye, múzeum, valaki, hogy feltárják s látványossággá tegyék a hutát. Megérné. Néhány érdeklődő már így is kiutazott a lóré- val, a kisvasúttal, hogy megnézze a helyszínt. Addig is összeszedték a faluban s a környéken található színes üvegeket, behordták a felszínen heve*j
