Dunántúli Napló, 1972. október (29. évfolyam, 232-257. szám)
1972-10-22 / 250. szám
Évforduló Csermák Antal 150 évvel ezelőtt, 1822. október 25-én halt meg. Biharival és La- vottával együtt, annak a „virtuóz- triász"-nak volt a tagja, amely a 19. sz. első évtizedeiben kivirágoz- tatta a nemzeti tradíciókon alapuló verbunkos zenét. Azt a zenét, amelyből Erkel, Liszt és Mosonyi magyar stílusa táplálkozott, és amelynek hatása Bartók és Kodály művészetében is fellelhető. Csermák születési helyét és pontos idejét titok fedi. Állítólag Csehországban látta meg a napvilágot, és a trencséni főispán, lllésházy István törvénytelen fia volt Becsben tűnt fel először, mint elragadó hegedűs és hegedűtanár. Bécsből Pozsonyba költözött, majd 1795-ben Pestre, ahol a pest-budái magyar színtársulat szólóhegedűse lett Gödöllőn, egy főúri kastélyban, ünnepi lakomán találkozott össze Biharival, kinek játéka és előadott magyaros zenéje annyira meghatotta, hogy „sírva lakadt, és e pillanattól fogva, búcsút vesz az eddigi zenétől, melynek előadásában akkor egész Némethonban párja nem vala, és magát egészen a magyar nemzeti zenének szenteli.“ Hamarosan felkereste Lavotta Jánost is, és leckéket vett tőle, hogy a verbunkos zene stílusát megismerje. Az 1800-as évek elején híre, neve országszerte elterjedt, és alig győzött eleget tenni a szereplésekre szóló meghívásoknak. Egerben, az érsek egyik ünnepélyén beleszeretett egy főúri hölgybe, aki egy darabig hitegette, aztán eltaszította magától, s ez Csermákot az őrületbe kergette. Négy évig o Zemplén megyei Izsipen lakott, ahol lázasan komponált, majd bánatában elindult kóborolni „faluról- falura, egy helyről a másikra, hol itt, hol ott, legszebb nótáit írván, melyek fájdalom, nagyobb részt elvesztek. Sokszor legszebb nótáit valamely csárdában, kocsmákban, pásztor-tanyán, néha a legfinomabb szalonokban írta.“ Csermák elsőnek szerzett tánc- sorozatokat kamarazene-együttesekre hazánkban, s így a magyar kamarazene-irodalom úttörője is volt. Életrajzírója, Fáy István, aki hallotta őt játszani, ezt írta: „...jajgatott a hegedű a kezében, oly tiszta hongokat adott, mint a füle- mile. És midőn a toborzót kezdte és cifrázta, azt gondoltam összetöri azt a hegedűt, a frisseket mint a villám, úgy vágtál“ Koldusszegényen tengette élete utolsó szakaszát. Veszprémben halt meg, ahol talán Ruzitska Ignác- hoz, a város neves muzsikusához tért be - kivel jó barátságban volt - néhány falat kenyérért. {Várnai) Sokat' töprengek rajta mostanában, milyen ostobán, milyen igazságtalanul szórja szét kincseit a természet. Hányán járnak orvoshoz, hogy legyen gyerekük, mások meg azért, hogy ne legyen. S milyen szörnyű, amikor a már megkapaszkodott élniakarást kell erőszakkal elpusztítani! Hogy lehet ezt ép ésszel elviselni? De el kell viselni magunkraerőszakolt, hazug önfegyelemmel! Mert hogyan szüljön az ember három kisgyerek mellé egy negyediket? Hogyan álljon helyt a munkahelyén is, a családban is négy gyerek mellett?! Hiszen így is csaknem széijelszakad ... Pedig milyen boldog az ember ilyenkori Olyan elámult, elcsodálkozó. Nagy-nagy csendre vágyik, hogy minden idegszálával befelé figyelhessen. Hogy hallgathassa a benne fogant újat, hogy érezze a csodát, amit magában hordoz. Hogy dédelgesse azt, aki sose lesz, még akkor is, ha tudja, hogy nem sokáig ... Legalább addig, amíg lehet, addig édesgesse magában gyermekét... Hiszen ezt nem tilthatja meg neki senki. _ * ilyenkor nyolc óra előtt csak úgy pezseg az utca. Gyerekek igyekeznek minden irányból az iskola felé, felnőttek sietnek a munkahelyükre, özönlik az emberáradat az állomás felől is. Pontosan kialakul, hogy melyik utcasarkon kivel találkozunk, ismerősökkel és idegenekkel, de minden reggel ugyanazokkal. Csilla is sorolgatja az ismerőseit, ahogy bekanyarodunk az ovija felé. Oda is köszön mindenkinek messziről harsogó-boldogan. Mintha csak ezen múlna mindnyájuk jó napja, a Csilla köszönésén. Legtöbbször persze elvéti a dolgot A Béla anyukája Bélanéni, és van Zsuzsibácsi is. Én is Zsoltinéni voltam régebben ... (Ezek az ismeretségek még mind a bölcsődéből valók.) Máskor ilyentájt már visszafelé tartok. Ha fél nyolckor indulok és nem kell sehol vámom, nyolcra hazaérek vajjal, kiflivel, tejesüveggel. Sokan járnak reggelenként az utcán hasonló csomagokkal. Szeretem nézni őket Valahogy mindig átmelegszem ettől a látványtól. Családjuk van, gyerekeik, mint nekem. Visszük, hordjuk haza az ennivalót mint morzsáikat a szorgos hangyák. Csak most meg ne állítson valaki! Csak meg ne kérdezzék, hova megyek! Csak ne találkozzam ismerőssel! Ezen a reggeli sétámon... Ezen a szörnyű reggeli sétámon... . Jobban kell sietni, mert elkésem. Milyen nehezen indultam ell Kétszer is visszaléptem a konyhába, jól elzártam-e a gázt Kétszer bekiáltottam, hogy na indulok. Kifutottak megpuszilni, aztán kitárták az ablakot és kihasaltak rajta. Integetnem kellett a sarokig... És milyen nehezen vált el tőlem a kislányom is! Háromszor visz- szafutott az öltözőből, a nyakamba csimpaszkodott. — Te gyere ám értem, ne az apu jöjjön, te gyere ám — ismételgette makacsul, mintha megérezte volna, hony nem jövök, nem jöhetek, valami szörnyű helyre kell mennem, s ott tartanak, mint a rabot a börtönben ... * Tíz óra. Fekszem a kemény ágyon, az undok kórházi uniformisban, szabályos kórlappal a fejem fölött, valódi betegként. Két üres ágy közül választhattam. Teljesen mindegy volt, melyiket választom. A szobatársaim megszemléltek. Befogadtak-e maguk közé, ki tudja? Még új vagyok, még nem vettem át a kórház pszichéjét, még bennem van a rohanás, a pezsgés, az utca. Negyed tizenegy. Most kezdenek tanulni a fiaim. De lehet, hogy éppen verekednek. Zsolti nem adja oda a hegyzőt, Csaba orrba vágja. Zsoltinak folyik az orra-vére és sír. Ha kisebb lenne azt sírná: a-nyurká-ám gyere... De már nem olyan kicsi... A regaelijüket még elkészítettem. Tehát: beágyaztok és tanultok. Fél tizenkettőkor Csabi elindul az ebédért, mire hazaér, megjön apu. Elmenni sehova nem szabad, beengedni senkit nem szabad, gyufához, gázhoz nyúlni... Uave beágyaztok? Ugye tanultok szépen? Ugye nem fogtok verekedni? Fél tizenegy. A csendet mely riadt madárként ül a kórtermen, az egyik nő magábafojtatt zokogása szakítja át Időnként Halott gyerekeket szült oz éjjel. Két halott gyereket Tizenegy. Még egy beteg jön. Elfoglalja a másik üres ágyat, az utolsót Egy ideig fészkelődig aztán nézelődni kezd. Nem szól hozzá senki. Hiszen, ha nagyobb lenne a lakás! De hát hova? Abba az egy szobába? Be se férne még egy gyerekágy! Nem. Sehogyan se férne be... Hogy becsapott bennünket az az ember, amikor a harmadikat vártuk! „Arra ne is gondoljon asszonyom, ilyet ne Is mondjon ... előre tesszük ..,, az elsők között lesznek .... mire megjön a kicsi... Azóta is intézik. Eh, kár is ezen tépelődnL.... késő is. Most mór késő ..." * Fél then kettő. Csaba indul az ebédért Beáll a sorba, kibetűzi az étlapot Azt választja, amit jobban d tud olvasni. Ápolónő lép a kórterembe. A két küretes jöjjön a műtő elé - mondja nyersen, kegyetlenül. Leteszem az órámat az éjjeliszekrényre. Háromnegyed tizenkettőt mutat Csaba hazafelé tart az ebéddel. A leves kilötyög az éthordóból... Olvastam valahol, hogy Magyarországon minden ötvenhatezerhétszóz- hatvanötödik művi abortusz végződött az anya halálával az utóbbi tíz év alatt Ez százezer küret során 1,5 nőt jelent Eddig eszembe se jutott hogy meg is halhatok. Most se azért gondolok rá, hogy... Mert miért pont én lennék az az egy ... ? Igaz, miért ne lehetnék éppen én az az egy __? Úris ten! Mi lenne akkor a gyerekeimmel .... ? Fiatal nő ragad karon, betámofygat a műtőbe, mint valami nagybeteget- Itt tegye le a papucsát! Ezzel kösse be a fejét. Nem úgy, hátrafelé!- így?- Nem mostanában volt itt, ugye?- (Miért, azelőtt nem így kellett bekötni a fejüket?!) Nem. Még egyáltalán nem voltam ... Bagyulálnak, szíjaznak, kennek ...- El fogjuk altatni kedvesem. Ne ijedjen meg - hajol fölém egy idősebb arc.- Nem ijedek meg - válaszolnék önkéntelenül, még mosolyognék is hozzá, de érzem, ebben a pillanatban otromba hazugság lenne a szó Is, a mosoly is, hiszen legszívesebben el- bődülnék, mint a vágóhídra hajtott marha ...- Mélyeket sóhajtson és számoljon!- Igen. Sóhajtok, számolok ... Számolok, sóhajtok ..,- Húsz, huszonegy, hu-szon-ket- tő ..., ket-tő .... ket-tő ... Még tudnám folytatni, ha nagyon akarnám, de minek, mór nem érzek semmit... Most már csinálhatnak velem, amit akarnak ... Ne tessék félni, úgysem fogok hányni, mert nem reggeliztem — mondom tisztán, érthetően. Erre ébredek, a saját hangomra.- Mások se reggeliznek, mégis hánynak. Csak sóhajtson mélyeketl Ügy. Csússzon az ágyra! Csak maradjon fekve, ne keljen föl, majd én megigazítom. Kinyitom az ablakot is... Csak sóhajtson, ne hagyja abba! Sóhajtok. Már jobb b. Most már jobb ... Kitapogatom az órámat az éjjeliszekrényből. Tizenkettő múlt tíz perccel. Csak ennyi idő telt el közben? Hihetetlen I Még egyszer megnézem. Any- nyL Csak ennyi oz egész? Néhány perc és már nincs bennem a titok, a íenni-vágyás? Nincs meg a gyerekem, akit már szerettem, őriztem, féltettem .,. (Amikor idejöttem, láttam a nagy kazánházat Ott égetik el naponta a kórház minden szennyét...) Hova lett... Hova vitték .,. miért szakították ki belőlem ... ? Otthon a gyerekek most ebédelnek. Levest is esznek, az apjuk megeteti velük a levest is. Aztán öltöznek és elmennek az iskolába. Ott mór biztonságban vannak ... Mára már biztonságban vannak... Eddig bírom. Fejem a párnába fúródik, s meg-megráz a fölszakadozó, kétségbeesett zokoqás. Lejegyezte: Hegedűs Magdolna Elaine Hart Messmer: Veréb vagy túzok ? Ha az ember háza Washingtonban éppen o minisztériumok és a követségek tövében helyezkedik el, önkéntelenül is tanakodni kezd, hogy vajon mi történik a kerítés túlsó oldalán, különösen a Diplomata Sor impozáns épületeiben. Nos, én két évtizeden át éitem e külföldi méltóságok közelében, de sosem nyílt rá alkalmam, hogy bármelyikükkel is szóba elegyedjem. Egy szép nap aztán betértem egy kínai étterembe, s ott a tányérom mellett díszes kis cédulát találtam; „Vedd el amit kapsz, és ne áhíts többet.” Ez a kis papír sugallta, hogy behozzam a sokéves mulasztást — összeszedtem hát a bátorságomat, s felhívtam a Kínai Nagykövetséget, hogy megkérdezzem, non'osan mit jelent. A fiatal höloy, aki felvette a te’efont, nagy kuncogósok közepette ki'elentet- te, hogy valóban van Kínában efféle közmondás, és körülbelül megfelel annak, hogy „jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok”. Megköszöntem a segítségét, s hozzátettem, nagyon örülök, hogy közös vonásokat fedezek fel népeink között. A hölgy azzal búcsúzott, hogy hívjam fel máskor is. Ekkor döntöttem el, hogy felkutatom, vajon a világ többi részén is él-e ez a közmondás. A Spanyol Nagykövetségen szerencsével jártam. Amikor a „Jobb ma egy ... stb.” spanyol változata után érdeklődtem, az értelmes hangú, de vidámságát leplezni nem tudó fiatal nő azonnal közölte; „Jobb egy a kézben, mint száz röptében". Előre, meg sem állunk Nepálig! Telefonon elmanyaráztam, hogy egy bizonyos közmondás érdekel, mire a kisasszony eay rendkívül élénk úriemberhez kapcsolt. Az biztosított róla, hogy természetesen Neoálban is létezik ez a mondás, és hogy nepáli nyelven óha'tom-e hallani? Azt feleltem, hogy megteszi az anaol is, mire ő tájékoztatott, hogy a bölcs nepáli imigyen elmélkedik. „Egy vak anyai nagybácsi is jobb, mint semmilyen”. Kezdtem úgy találni, hogy ez a kölcsönös előzékenység a nemzetközi kapcsolatokban, túl szép ahhoz, hogy soká tartson. A Francia Nagykövetségnél aztán meg is kaptam a magamét; az ottani hölgy géppusko-se- bességgel darált valamit, de abban egy árva szó sem volt madarakról és közmondásokról. Amikor búcsút mondtunk egymásnak, viszonyunk némi kívánnivalót hagyott maga után. A franciáknál elszenvedett kudarc után Skandinávia felé fordultam, ahol tudvalevőleg hűvösebb az emberek temperamentuma. Valamennyi Skandináv orszáa hasonlóan válaszolt, egyikük szerint „Egy madár a kézben több mint kettő az erdőben”, a másik szerint „...több mint a háztetőn”, vagy „ ... több mint a faágon". Lehet közülük választani. Az irakiak és a Szomáliáink nem tartoznak éppen Skandináviához, mégis ismerik, ugyanezt a közmondást. A Német Nagykövetségen egy rendkívül udvarias idősebb hölgy közölte, hogy a németek úgy vélik: „Egy veréb e kézben jobb, mint egy galamb a tetőn”. A japánok szerint: „Ne üldözd a második nyulat, ha elkaptad az elsőt, mert mindkettő elszalad". Az Ir Nagykövetségen egy előzékeny úriember biztosított róla, hogy a gazda-t ír néphagyományban természetesen megtalálható ez a közmondás is. Felírta a telefonszámomat, és másnap visszahívott, közölvén, hogy Írországban „Jobb a pisztráng a hálóbon, mint a lazac a tóban”. Igazán nagyon sajnáltam, az* a szegény férfiút akivel az Olasz Nagykövetségen tárgyaltom. Túl kellett kia- bálrti a háttérben süvítő gőzkalapácsot, de ez még semmi: először a személyzet egy, majd két, majd három tagja tárgyalta izgatottan a kérdést. Már éppen lemondtam róla, hoqy valaha is eqyezségre jutnak, amikor emberem diadalmasan kiáltotta bele a kagylóba: „Jobb ma egy tojás, mint holnap egy csirke”. Az oroszokat sem szabad kihagyni, ezért felhívtam a Szovjet Nagykövetséget, és eqyenesen nekikszegeztem szokásos kérdésemet. Az ügyeletes tisztviselő hosszan fontolgatta a dolgot, maid válaszadás előtt méq a biztonság kedvéért megkérdezte: „Hogy mond!ák a kakukkot angolul?” Ezután kis időre tjiaoamra haqvott a készüléknél, végül közölte: „A kakukk a kézben többet ér, mint a darumadár az égen”. Fordította: Zilahi Judit 1 Pákolitz István: Ezé rőt száz- tizennégy A Szentföldre indult volna, de itthon is akadt dolga. Maga módján nekilátott kigazolni az országot * Csorbult kasza véres gazba: Nyársat nyúz a dögkeselyű Kipereg a búza szeme Hol maradnak az aratók * Székely Dósa, Bandagazdánk, Péter-Pál van: learatnánk. Bár nincs kaszánk, csak a nyele. Karunk sincsen, csak a helye. * Bitang nászra tőmnek szalmazsákot a daltalan marokszedő lányok. * Égett-hús-virágok fekete szirmai pernyéznek a megdőlt rozsba. A kézből kiütött egyenes kaszákat eszi az alvadt vér rozsda. * Égő ember-erdő-fákiya hétországnyi kormos lángja világit az éjszakába: merre visz az út Mohácsra. Bölömbika Bölömbika bőm-bőm-böm vásárolt egy kisködmönt Föl is vette azonmód, holott nagyon meleg volt Ha már megvan, hadd lássa a bíbic, meg a szárcsal Kék folyó víztükrébe lépten-nyomon megnézte: elég jól áll-e neki, alakját kiemeli? Addig nézte, csodálta, míg megcsusszant a lába, s toccs a vízbei böm-böm-böm csuromviz lett a ködmön. Teregette a napra, estig ha megszáradna, Vaksi bagoly, röpködve, rácsapott a ködmönre; bekapta, azt hitte: nyúl, kis híja, hogy meg nem fúlt Bölömbika böm-böm-böm bömbölt: hol a kisködmőn? Vaksi bagoly ásított: veszek majd egy másikat I Lovász Pál: Ijedt öreges kérdés Tegnap csigaháton, ma mért lökhajtáson halad az idő?I Várnai Dea: Bolgár tengerparton Lombzizegéstől remegő balalajka szavú éjszakák kövek, kagylók, csigák. Sirályszárnytól szántott felhőtlen messzeség ... eltéved a tekintet ahogy változik a kék. Öröktől fogva létező emberelőtti időtlenség két őselem: tenger - és az ég... Z. Biczó Vera: Betegség idején Csend ... csak Fiam lázas légzése hallatszik. Számolom a percet bukott diákként héthez kettőt adok, kilencből egyet elveszek. Nagy vagy Élet. Ki fölösként vonszol várja hűséged. Rossz szerelmesed pirulva súgja:- kell, kel!!... t Reggeli séta
