Dunántúli Napló, 1972. október (29. évfolyam, 232-257. szám)
1972-10-01 / 232. szám
A Jelenkor októberi száma . P'Wifflfflipiffl - • r .........ir 111nr n rnli'i r ~ in ~r n'lf''r1ir ~ H KÖKfííHI f ítíéUSl - mt Gazdag, változatos tartalommal, értékes szépirodalmi, tanulmány- és kritikai anyaggal jelent meg a Pécsett szerkesztett folyóirat új száma. A szám élén Arató Károly verseit olvashatjuk. A lírai rovatban emellett többek között Berczeli A Károly, Bodosi György, Hozta Endre, Szepesi At tila és Vidor Miklós költeményei kap tok helyet. A szépprózai írások sorában Lázá Ervin és Nádudvari Anna elbeszélő sét, Várkonyi Nándor önéletrajzi mű vének és Granasztái Pál esszé-regé nyének részletét közli a folyóirat > szőlőművelés és ú szüretek színes ké pével záful Bertha Bulcsu sorozatbal közölt Balaton-szoclográfiája. A művészeti rovatban Maróti Laiol „Pannónia pleta" címmel Bérces Qá\i bor és Rétfalvi Sándor kiállításáról ír, Romváry Ferenc a III. Országos Kerámia Bíennálét értékeli. Tüskés Tibor Képzőművészeti krónikájában a Janus Pannonius Múzeum reneszánsz kőtáráról, a pásztorművészetről és Walter Crane pécsi látogatásáról olvashatunk. Az Irodalmi tanulmányok közöl figyelmet érdemel Gál Istvánnak Ke- resztury Dezső, valamint Fodor Andrásnak Kanyar József munkásságát elemző írása. A kritikai rovatban kiemelkedik Po- mogófs Béla összefoglalója a romániai magyar irodalom alkotásairól és Csányi László írása Galambosi László költészetéről. * össreá tiltásunk ban bemutatjuk Arató Károly egyik költeményét valamint Várkonyi Nándor önéletrajzi írásának és Bertha Bulcsu Balaton-szociográ- fiájának részletét Várkonyi Nándor: Pergő évek A budapesti egyetemen C éltévesztett dolog lenne, ho eposzi seregszemlét tartanék a tanári kar vagy akármi más frigioi csapat fölött ahová az élet sodra bekevert. Ez az írás szükségképpen autocentrikus, azaz tolakodó és számolnia kell az ellenszenvvel, amit óhatatlanul magára von. így hót le kell mondanom arról, hogy a fakultás gyöngyét, mindenkit elhomályosító csillagát Riedl Frigyest érdeme szerint, lege artis méltassam, csupán vele kialakult, személyes viszonyomról szólok. Ez a viszony, sajnos, egyoldalú volt holott első találkozásunk alkalmával igen szoros testközelbe kerültem vele. Az indexek aláírásakor a hallgatók tolongó tömkelegé székéhez szorított, úgy hogy Riedl végűi felöltőm szárnyán ült; amikor észrevette, fölnézett rám, elmosolyodott megsimítótta arcomat, s kért húzzam ki kabátomat alóla. Éppen tizedik esztendeje volt mór tanár, híre-dicsősége megelőzte, de oz a nyílt titok is. hogy egyre süketebb. Míg a katedrán ült játszva kikerülte fogyatkozása tragikomikus buktatóit sőt a süketek fátyolos, tört hangja, jellegzetesen elnyújtott hang- hordozásával társulva, sajátos varázst oltott előadásába. Kivált versmondása volt egyéni, félig énekelt recitativó: nem kántált de megnövelte, kiemelte az érzés hangsúlyát beleoltotta • ritmusba, evvel föloldotta, tebegőbbé bűvölte • szöveget mintegy fölfokozta líráját anélkül, hogy eltúlozta vagy jellegét átámyalta volna. Azaz, más szemszögből vizsgálva, teljes létjogot adott e versnek, a legszimplább dalocskának is. átadta, alárendelte magát és úgy recitálta, ahogyan a költő gondolhatta et vagy hallani szerette volna. Előadásmódjában valami befelé forduló, szubjektív indítékot lehetett érezni; nem interpretálta, nem közvetítette hallgatósága felé a verset, hanem fölfokozott hangsúlyaival mintegy önmagára kívánt hatni, pótolni tán a hallás kontrolijának hiányát (Minthogy magam is süket vagyok, tapasztalatból következtetek erre az ösztönös tendenciára: az ember kételkedik a szó hatásában és szeretné, hogy olyanként hallják, amint ő „gondolja".) Kétségtelen, hogy e süketülés végzetes csapásként nehezedett rá, lénye gyökereit sorvasztotta. A mód, ahogyan védekezett ellene, segít megközelíteni rejtett énjét, mely paradoxont hordozott: a győzelmes szellem tragédiáját Ez a szellem valóban diadalra született, minden kvalitása megvolt hozzá: szikrázó elme, eleven, de nem féktelen fantázia, költői véne, könnyen szerzett erudició, ösztönös rendszerező készség, mindent áttekintő és nyilvántartó pillantás, művészi stiláris érzék. Csak a drámai erő hiányzott belőle, a súlyosabb kérdéskö- ; rökkel megküzdő aktivitás; passzív ai- ) kát volt, „szenvedő", Hamlet a katedrán és az íróasztal előtt. Valójában mindig rögtönzött a katedrán, de sosem szeszélyesen, legendás kék-zöld-sárga céduláira nem az előadás menetrendjét jegyezte, hanem gondolatait, ötleteit, adatokat, utalásokat emlékeztető, mnemotech- nikai célból. Kevergette őket, majd egyiküknél megállt, velejáró mondanivalóját villámgyors eszmetársítással fűzte az előbb mondottakhoz, végül kitűnt, hogy az előadás nem kanyargóit, iránya szerint haladt előre. De mondanivalóját mindig az adott pillanatban rögtönözve fogalmazta a cédulák alapján. Segítője, helyesebben ihletője a fantázia; előadását éppen rögtönzött jellege tette elevenné; ha előre megfogalmazza, bizonyosan gondolatokat veszít el, ötletessége kihagy, szürkébbé, szegényebbé válik. Nem diszkurzíve, elemezve- boncolva gondolkozott hanem intuitív képzeletmunkávaL Gyakori szava: fantázia, kedvelt szavajórása: „Fantáziámban megjelenik a kép ...“ Modora a társalgó emberé, a kozőré. A katedrán cédulái helyettesítették a tárgyat nyújtó, gondolatot ébresztő, ihletadó partnert, de valószínűleg az íróasztal mellett is. Riedl Frigyes Itt is, ott is önmagával társalgott Az életben barátaival és tanítványaival; ezért volt eszményi tanár; szüksége volt rájuk, bevonta őket munkájába, feladatukká szuggerálta a folyamatos részvételt, tétlen hallgatókból tevékeny munkatársakat nevelt Ha mást nem, ezt az illúziót ke>- tette bennük. Tőle a mondás; „A jó tanár szellemi lómpagyújtogató“. A jó tanítványok viszont serkentik • tanár-nevelőt hogy szellemi környezetükbe illeszkedjék, fölismerje érdeklődésüket kielégítse igényeiket Serkentették őt is. Míg elődei és társai a katedrán irodalmunk történetét Petőfivel és Arannyal lezártnak minősítették, Riedl áttörte a korhadt sorompókat utat nyitott az újabb és az élő irodalomnak. Vajdáról. Revlczkyrőt Komjáthy Jenőről adott elő, sőt hor- ribile dictu, Adyról, Kosztolányiról. Másik mondása: „Az irodalomtudósokat akik háttal mennek előre, megcáfolja az élet”. Szabó Dezső, aki mindenkit legyilkolt „aranyos szivű"- nek nevezte Riedlt. W társas diszpozíciónak is vannak * ^ hátrányai; társaságban nem vívódik-küszködik gondolataival az ember, nem illő saját gondjainkkal, meg nem oldott kérdésekkel előhozakodni, csakis eredményeket közölhetünk, lehetőleg személytelen formában, mondjuk Arany, Katona vagy Madách problematikájába ágyazva. A társas illem az élet legfontosabb, döntő ütközeteiben magányra kényszerít ezt írja elő a férfiasság követelménye is. A szellem embere mindig férfias, és minél érzékenyebb, annál gőgösebb, nem viseli et, hogy gyöngének lássák, szánják, megmosolyogják vagy kinevessék. A szellem férfiassága óvta meg Riedlt hogy elboruljon, mint messzi rokona, Nietzsche, vagy a halóiba meneküljön, mint baráti társa, Péterfy Jenő. A ragyogó kozór tépelődó Hamlettá vált a katedrán. De hogyan társalogjon a süket? Miként védje ki ezt a groteszk-tragikus, beethoveni csapást? Mit tegyen, hogy ne lássék gyöngének, szánan- dónak. nevetségesnek? Riedl megpróbálta a lehetetlent: nem eltitkolni akarta, mert az hiábavaló, hanem észrevétlenné tenni, leküzdeni, szellem és figyelem feszített erejével pótolni. Állta a sarat, de ez a meddőségre ítélt küzdelem felőrölte erejét. „Riedl kétségbeesett agymunkát végzett — írja Rédey Tivadarné Hoffmann Mária, rajongó hívei egyike —, Hogy megcsalja magát és környezetet Nemcsak azt a szellemi munkát teljesítette, amit más ember társalgás közben — hanem külön igénybe vette agyát az az erőfeszítés, hogy eltalálja vagy kiegészítse a meg nem értett vagy félig értett gondolatokat S ha első hallásra nem érti, legalább a következő mondattal pótolva fogja föl a hallottakat; majd egy szellemes fordulattal megtévessze a társaságot, mintha már előbb Is értette volna, csupán a tréfa, szójáték kedvéért stb. (...) Csak mindig résen lenni, éber, megfeszített figyelemmel lesni a szót talán csak egyetlen-egyet, amit elkapott a beszédből, hogy gyorsan tréfába csomagolva, ötletesen visszaröpítse. Mily boldog volt ha ez sikerült I Ha nem vették észre, hogy nem rögtön indult a versenyen, s mégis elsőnek érkezett be. Bravúrral, igaz, — de milyen verejtékkel I Csak észre ne vegyék ne sajnálják s állapota folytán kínossá, tűrhetetlenné ne váljék a társalgás. Ó, kín és gyötrelem! Néha nevetett, mikor nem ta, min; kérdezett, mikor nem volt mit kérdezni, tagadott, ha állítani kotlett volna. (...) Az ember szíve ösz- szefacsarodott, mintha kést forgattak volna meg benne, pláne, ha kacagott jó ízűt (legalább színleg), mert mi is kacagtunk, s nem tudta, min. önmagát, gyötrelmeit kacagta. Mi mást?" E borzalmas párviadalban egy fogyatkozással valójában azt érte el, amit kikerülni akart: gyöngesége meg rikítóbb lett, környezetében még kínosabb a sajnálat, s végül nevetségessé vált saját maga előtt Pihenőt- len harca minden látszat ellenére passzív volt, mert egy látszat megőrzéséért vergődött, s minthogy szellőmé soha meg nem adta magát éppen a győzelem lett a tragédiája: életereje megtört. A valóban aktív, drámai erő hiányzott belőle; ha megvan, akkor nem egy látszat fenntartására tékozolja, hanem a probléma súlypontja ellen tárnod vele: tudomásul veszi a megmásíthatatlant, fogyatkozásához edzi magát és hozzáidomulva rendezi be életét. Ügy többet és intenzívebben beszélget magával, és kevesebbet de hasznosabban azokkal, akik nem titkolják részvétüket, do segítségére jönnek. Akkor tán nem őrlődik fel, mint az önként vállalt szélmalomharcban. De a körülötte torlódó élet Is brutális csapásokat mért rá. Anyja, mindvégig dajkája, meghalt a gyámoltalan nagy fiú magára maradt. A háború meghozta az ínséget fűtetleo lakást élelemhiányt talpalatlan cipőt De a merő esztézissé. etikává, kultúrává párolódott embert saját sorsánál jobban emésztette a háború, ez a fölfog hatatlan barbár kitörés, M erőszak diadala, üzemezett népirtás, a magát műveltnek-civillzáltnak tudott ember katasztrófája, a forradalmak. s külön a szétdarabolt ország. Nem nyugvó szelleme e vihar kaotikus hónytorgásaival Is szembe nézett, vívódásait ez egyszer áttétel nélkül rótta papírra, erőt vett saját letört* jégén. Ez a halála után kiadott írás egy magát soha meg nem adá szellem végső győzelme. Ä távoli emlékek sűrűjéből kibontakozó Riedl alakja azért foglalkoztat ilyen hosszasan, mert 6 lehetett volna a nekem kirendelt második mester, tanító és útmutató. Minthogy a sors másként határozott, lett erényeivel példakép, hí bőivel Intő tanulság ... Bertha Bulcsu: Noé szőlőt ültetett S züret táján az embereknek megváltozik az arckaraktere. Barátságosabbak, mosoly- jósabbak lesznek, és könnyelműbbek is. A szüret valaha, harminc-negyven esztendeje közösségi pogány ünnep volt. A gazdák birkát vágtak, és annyi embert hívtak meg szüretre, amennyit csak lehetett. Nótaszóval, vidám tréfák közepette ment a szőlőszüret, délben aztán nagyot ettek a friss brikagulyásból, és folytatták a munkát alkonyatig. Este venyigetüzek lobbantak a présház előtt, és a fiatalság táncra kerekedett. A gazda és a komolyabb férfin^p folytatta a szőlő feldolgozását. Daráltak, felrakták a préseket, kisajtolták a szőlő levét és hordókba töltögették. A törköly külön hordóba került, lesározták, begurították a pince mögé. — A szüret ünnepi hangulata, közösségi jellege már a múlté. Titkos szertartássá változott, amit szűk családi körben bonyolítanak le. Mindenki titkolózik á szomszéd előtt, mert úgy soha nem lehet tudni... A cukrot jobb tanúk nélkül olvasztani, s a borba keverni, mert a hatóság nem tréfál. Sokan ilyenkor egy-egy kisebb hordót is elrejtenek, hogy csökkentsék az adóiu- kat. .. Az adómentes bor jobban csúszik a torkon. A sok titkolózás utón, amikor a bor sorsát már elrendezték, megkönnyebbülnek az arcok. Mosolygós gazdák kaptatnak fel a dombra, s elégedetten forgatják meg a zárban a pincekulcsot. A forrásnak indult must erős mókony. Ezt még murcinak hívják, s nem is annyira isz- szák, mint inkább kóstolgatiák. A legények, s a gazdák akkor kezdenek először isten igazában nekilátni az ivásnak, amikar a must már nem must, de még nem is bor. Úgy mondják, hogy „kotlós”. Tejszerű, kicsit még édes, de inkább kesernyés nedű, ami furcsa módon ebben az állapotában a kumiszra is emlékeztet. A kotlós must tele van szénsavval, s más gázokkal, mérgekkel melyek mind-mind a feibe szállnak. De a ko*lós bornak nehéz ellentállni, itatja magát. S ilyenkor, ezeken az október véqi estéken érzi a szőlősaazda először, hogy érdemes volt a nyarat, a vasárnaookat végigdolgoznia. Végre kiülhet a pincéié elé, és e'bámészkodhat a széles Balatan felett belső Somogy felé. Ezek a holdvilágos októberi esték, éjszakók nagyon szépek. Este tíz óra tájban már minden fűszálon, faágon csillog a harmat, a Balaton vizén széles ezüsthíd ível át, s az ezüsthídon ezüstálmok masíroznak vissza a múltba, előre a jövőbe. Az ezüstálmok megváltoztatják a való világ arányait, a gazda hatalmas lesz, az ellenségei törpék, a tárgyak engedelmesek. Ezek az októberi esték, éjszakák könnyűek, csipkefino- mak, ezüstösek és zenével ótitatottak. Az őszi- bogár kitartóan húzza, nyűvi hangszerét s ha a bor nem, hát ez a fájdalmas bogármuzsika elandalítja a falusi embert. Ez a szelid elando- lodás még senkinek sem árt, ez még a boldogság egyik formája. A legtöbb falusi férfi be is éri ennyivel, legfeljebb búcsúkor iszik egy nagyobbat, vagy ha rokonok érkeznek. Ha ő maga indul két nagy demizsonnal a pesti sógo- rékhoz, vagy a városba szakadt gyermekei után, vigyáz a mértékre. A vonat karácsony és szilveszter tójón tele van demizsonos emberekkel, s a demizsonos emberek mosolygósak, boldognak látszanak. A bajok a nagy novemberi ivészatok idején kezdődnek, amikor a legények már nem szomjúságból, hanem virtusból nyelik a bort. Aki soha nem lakott a Balaton partján, el sem tudja képzelni, hogy mi minden megesik ilyen borgőzös állapotban. Félek e tárgyban megnyilatkozni, mert köny- nyen úgy járhatok, mint a bibliai Khám, és fia Kanaán. Mint ez ismeretes, a vízözön után Noé bárkája az Ararat hegyén került szárazra. Noé ekkor mór 601 éves volt, igazi pátriárka. Az állatokat szabadon engedte, és munkához látott. Mihez kezd úz ember a végítélet, a vízözön utón? Házat épít? Nem... Búzát vet? Nem... Szőlőt ültet, aztán nekilát a vedelésnek. A továbbiakban idézem Mózes első könyvét: „Noé pedig földművelő kezde tenni, és szőlőt ültete. És ivék a borból, s megrészegedék, és meztelen vala sátra közepén. Khám pedig, Kánaánnak atyja, meglátó az atyjának meztelenségét, és hírül adá künnlevő két testvérének. Akkor Sém és Jófet ruhát ragadván, azt mindketten vallókra veték és háttal menve takarták be atyjok meztelenségét: s arccal hátra meg sem látók atyjok mezítelenségét. .. Hogy felserkene Noé mámorából, és megtudó, amit vele az ő kisebbik fia cselekedett vala. M onda: Átkozott KanaánI Szolgák szolgája legyen atyjafiai között. Aztán monda: Áldott az Úr, Sémnek Istene, néki legyen szolgája Kanaán I Terjessze ki Isten Jáfetet, lakozzék Sémnek sátraiban; légyen néki szolgája Kánaán.” Noé, Jehova teljes hozzájárulásával Khám fiát, Kánaánt átkozta meg atyja vétkéért, mely csak annyiból állt, hogy megpillantotta a pátriárkát részegen, lemeztelenedve, s elmondta ezt a sátor előtt testvéreinek. Én vajon beszélhetek-e a meztelenségről? A huszadik századi Noé viselt dolgairól? A bor kivetkőztető, földre húzó hatásáról? Khám sorsát vállalva, elmondok néhány történetet A Szentgyöcgyhegy egyik hegyközségi termelőszövetkezetének a vezetősége néhány esztendeje úgy gondolta, hogy a gyűlésezésre nincs méltóbb hely, mint a nagy ászokhordó. Ebben o hordóban már rég nem tartottak bort, inkább csak a pince díszéül szolgált. Kellő mennyiségű bor elfogyasztása után a téesz vezetősége bemászott az akona nyíláson, s letelepedett az ászokhordó aljában. Gyertyafény mellett iszogattak tovább, s ahogy én hallottam, kártyáz- gattak közben. Am arra vetődött az egyik merges termelőszövetkezeti tag, s boros fejjel nagyszerű ötlete támadt. Az ászokhordó tetején kihúzta a dugót, aztán meggyújtott egy kénlapot, drótra akasztotta és bedugta a vezetőség feje fölé. Szabályosan rójuk kénezett, a dugót is a helyére tette rendesen, ahogy ez egy precíz pincésgazdához illik. — Csaknem haláleset lett a „jó tréfa”, vagy a „mérges tréfa” vége. Az italos vezetőség elég későn vette észre a feje felett égő, csepegő kénszeletet, s már alig maradt levegőjük és erejük a meneküléshez. Nagy nehezen azért kimásztak az akona nyíláson, kivonszofták egymást m pince földjére, s erős mérgezéssel feküdtek ott hajnalig. Ennél persze látványosabb esetek Is előfordultok. Balatonszepezden, egyik meleg, áprilisi délutánon éppen a kertem végében dolgozgattam, amikor a termelőszövetkezeti szólók felől nagy nevetgélést, majd sikoltozást hozott felém a könnyű, tavaszi szél. A sikoltozás aztan csakhamar újra nevetésbe csapott ót Füleltem. Vártam. Időnként vastag férfihangok törtek az ég felé. — „Mi az ördög történhetett ott” — tűnődtem javában, amikor a kerítés mellé érkezett egy barna, erős legény. Demizsont lóbált a kezében. Megállt nézte, mit csinálok, aztan megszólalt: — Szépen eredt o szőleje ... — Elmaradás is van jócskán... — Nem látta a Birkás Bélát? Bort akarok venni tőle ... Felpillantottam a hegyoldalba. — Az előbb még a pince előtt láttam — mondtam. — Fogadtunk... Megnyertem a fogadást — mondta a férfi, aztán elköszönt, elment — Este aztán hallottam a faluban, hogy milyen furcsa fogadás esett a hegyoldalban. Az öregasszo^ nyok szörnyülködtek, s néhány tájékozottabb asszony azt is tüdni vélte, hogy a nyár folyamán eljön az antikrisztus ... — Az antikrisztus nem érkezett meg azóta sem, de annyi biztos, hogy ezen a tavaszi délutánon Jócskán iszogattak a férfiak. Dolgoztak persze rendesen, hiszen a falusi ember akkor dolgoz'k o legszorgalmasabban, ha egy kis italt nyelt előtte. Dolgoztak, ugratták egymást. Az ugratásból aztán fogadás született. A barna fiatal férfi állta a fogadást. Nevezzük mondjuk I. V.- r,ek. I. V. a fogadás értelmében meztelenre vetkőzött, s pucér testtel beszaladt az asszony- brigád soraiba, nagy riadalmat és nevetést keltve. I. V. megnyerte a fogadást. A férfiak összeadták a bor árát. I. V. elment és megvette, aztán közösen megitták. zek a borgőzös, meztelen ámokfutások valóiában az ősi Bacchus-ünnepekre emlékeztetnek, metszetekre, szép ötvösmunkákra, melyek régi ezüst- és ónkupápat díszítettek. — De ha a magyar paraszt ősi szemérmessegére gondolunk, akkor e nagy feloldódás, nekivet- kőzés, a gátlások teljes legyőzése, a jelek szerint csak a mámorító bor segítségével történhetett. Sok bort kellett ehhez meginni a fogadóknak, a nyerteseknek, s azok apáinak, dédapáinak is... A A «V é
