Dunántúli Napló, 1972. augusztus (29. évfolyam, 179-205. szám)
1972-08-01 / 179. szám
é DUNANTOll NAPLÓ 1972. augusztus 1. „Belehallgatok az elmúlt századokba../' Megjelent a Béke és Szocializmus 1972. iúliusi száma Az örvényesi vízimolnár A „gyerek-páholyban” ültem potom harminc fillérért a külvárosi mozi első padsorában — akkor láttam először vízimalmot, ami mozgott is —, azt hiszem Szeleczky Zita andalogta körül ragadós kis dalocskát énekelve. Kábán a romantikus látványtól, ámuldozva néztem a forgó kereket, amely — félő volt — rámzúdítja az — egész filmet elöntéssel fenyegető — limonádét. Ámulatom az öreg malmok iránt érettebb éveimre sem szűnt meg, mert például a hírre — hogy Goricán, az erdő mélyén még működik egy — ki is szaladtam évekkel ezelőtt nagy lelkesedéssel, de gazzal, dudvá- val körülszorongatott omladozó épületre találtam, és a malom fa-alkatrészeinek széthulló romjaira. Pedig a Mecsekben — régi papírok és öreg szemtanúk szerint — volt vagy nyolcvan vízimalom, de jelenkorunkat egyik sem érte meg és most kapkodunk, hogy ennek a szép és ősi iparnak emlékeit megmentsük... Amaz viszont — a Balaton túlsó oldalán — a Tihany alatti örvényes közelében —, megmentetett. Molnár Antal által. A Családi ősök - vissza 300 esztendőre — igazolhatóan űzték egyvégtében e tisztes mesterséget és már ez is hűségre kötelezte a kedves vízimolnárt, Antal bátyámat. Meg más is. A tihanyi apátság levéltári anyaga tanúsítja ennek a malomnak létét már 1211. esztendőből, s a zsuppfedeles műemlék fundamentuma azóta is érintetlen. Csak a felépítményt kellett többször is „megszülni", mert 1593-ban a törökök döntögetik le falait, majd 1740-ben — a Württenbergből ide származott német telepesek - újjáépítik, de papi tulajdonban marad, majd utoljára 40 évig - 1950-ig Steinicker Ignác neve alatt dolgozik a malom, akitől aztán Molnár Antal veszi bérbe, mentve, ami menthető .. . Csak ez sem megy könnyen. — Államosították, rendben van, de megmondtam, én egy lépést innét nem megyek, mert ha kiteszem a lábam, tudom, hogy kótya-vetyére megy az egész berendezés . . . Több ipari műemlék tanúsítja, hogy Molnár Antal sejtésének volt némi alapja —, ezt ma már tudjuk. A balatoni műútról leágazik egy kövesút — talán ötven méter hosszan — és ott áll a zsup- pos parasztház, amelynek első harmada maga a malom, hátul pedig egy szoba, amely őrzi Molnár Antal gyűjteményét, és ahova csak tiszteletteljes áhítottal lehet belépni. A Pécsely-pa- tak vize időtlen-idők óta zuhcq az óriás-kerék kazettáira, amitől aztán mozgásba jön — egy tengely révén — az őrlőberendezés. — Két szól villanydrót jön be a házba, de csak a viláqítás miatt, mert itt energiát az őrléshez a víz adja - mondja Molnár Antal. — Mennyit őröl a malom naponta? — Négy öt mázsát . . . — És milyen a liszt? — Szégyenleném, ha csak olyan lenne, mint amit Pesten, vagy mondjuk Pécsett adnak a malmok ... No persze - teszi hozzá enyhítve —, kis mennyi- téoben lehet is kitűnő minőséget előállítani. És nem hajt senki sem. Igaz, hogy évekkel ezelőtt még „termelési tervet" akart a vállalat kimérni rám. Ez nem megy. Vagy minőséget adok, vagy . . . majd hogy nem megmondom, micsodát... A kerékre zúduló víz örökös csobogása megnyugtató aláfestő zenét nyújt e kissé vad, nyers környezetnek. Az udvar egy. fákkal, buja növényzettel szegélyezett szérűben folytatódik, azon túl a hegyoldalban gyümölcsösök, villák, vityillók, ahonnét a malom fölött belátni a tó óriási opálos tükrére. A vízimolnár zsákot cserél, aztán a fal mentén ellenőrzi az őrlőt közben én leolvasom a cégjelzést, miszerint készült „1889-ben. Ganz—Mechwcrth"- ék jóvoltából, üzemzavarra — Molnár Antal — nem emlékszik. A gép fölött a molnárok ceh- jelvénye: a malomkő az életet, a vízikerék az erőt, a körző a mesterséget, a kefe pedig a tisztaságot jelenti.- Milyen kenyeret eszik? — Amit a boltban kapok . ..- Miért nem ebből a lisztből? — Évekkel ezelőtt süttettünk, aztán vágtam disznót, szereztem be bort is egy keveset, hogy aki jön, megkínáljam, mert tudom, hogy itt minden látogatóból szinte kikívánkozik a kérdés: milyen lehet az a liszt, vagyis a kenyér, amit ez a hétszáz éves öreg malom produkál? No hat, erre szépen följelentettek engem, mondván, hogy „masze- kolok". Hát maszekol a vénisten! Most eszem a bolti kenyeret. Pedig elhiheti — tizenegy betelt vendégkönyvem tanúsíthatja —, hogy megfordult itt ez öt világrészből, aki csak ene járt mindenki, megnézte ezt a malmot a mezítlábas gyerektől az angol lordig a jóég tudja ki nem, minszterek, államfők, művészek, hírességek, fehérek, négerek, sárgák . . . Mit mondjak? Azon a malomkőből eszkóbólt asztalon, ott a fa alatt, jókat ettek, de a „kisokosok" sajnálták tőlük a „maszek" szalonnámat, ahhoz viszont volt eszük, hogy rétesboltot tervezzenek a malom mellé. Már azt is kiszámították, hogy mennyi lesz rajta a haszon. Hát abba meg én nem mentem bele. Mert utána aztán kocsmát nyitottak volna, vendéglőt, végül talán mulatót is. Ennek a jó öreg malomnak csendjét, kedves hangulatát megbontani nem lehet. S erről már a hátsó kis szobában elénk táruló látvány is jócskán meggyőz. Eredeti Kos- suth-levél, húgának, Lujzának címezve. Fali „kószli", vagy „téka" — természetesen a falba süllyesztve — afféle kis -szekrény ez, amelyben íeher- kendőbe takart parasztkenyeret, aztán tálon szárazkolbászt, sonkát, sót, paprikát, lilanaqy- mát tartottak, egy-egy pint borral, poharakkal. A téka 1842-ből való. Alatta sarokpad, masszív sarokasztallal. háziszőttes terítővei. A falon múlt századbeli égetett tányérok, korsók, amott egy ágy (1858- ból) piros takaróval, a végében a tihanyi halászok céhládája (1843-ból), faragott fali fogas (1854-ből), rózsagyöker- ből hosszú szárú pipa, hétágú grófi címerrel (ezer forintot kínált érte egy német, de nem adta), 160 éves — működő — kakukkos óra, agyagkorsók, agyag szilkék, a betyárvilág- ból , származó ló-béklyó kovácsoltvasból, egy gyönyörű cserépkályha, aztán kis sárgaréz tányérkák, egymásba helyezhetők, ez a „lat", vagyis súly- mérő eszközök . . . K'rülnéz a vízimolnár, szét> tárja a karját: — Ez az én világom. Huszonkét esztendeje gyűjtök, se bor, se cigaretta, se szoknya — csak a gyűjtés. Sok pénzem ráment. — Hogyan él? — Megvagyok. Korán kelek, itt munka van mindennap, nem úgy, mint másutt, hogy kávéval kezdik nyolckor a napot, félkilenckor meg reggeliznek, nehogy összeessenek délig.- Mit szeret ezen o malmon és a régiségein? — Azt, hogy amit itt lát, minden kétkezi emberi munka eredménye. Nem volt műszer, sem „komputer", sem írógép, de még esztergagép és villany sem. Kézzel ment minden és minden tárgy őrzi alkotójának verejtékét és szívét. Sok látogató jár erre, de nem tudom, ők észlelik-e ezt? Ha én leülök ide a sarok-asztalhoz, s egyedül vagyok, akkor én belehallgatok az elmúlt századokba . . . Rab Ferenc A folyóirat legújabb száma vezető helyen azt az interjút közli, melyet Ny. V. Podgornij, az SZKP KB Politikai Bizotságá- nak tagja, a Szovjetunió Legíel- ső Szovjetje Elnökségének elnöke adott a szerkesztősegnek a Szovjetunió megalakulásának 50. évfordulója alkalmából. Többek között hangsúlyozta, hogy a soknemzetiségű szovjet állam fél évszázados tapasztalatainak legfőbb jelentősége abban rejlik, hogy „élő bizonyítékai az osztályismérvek szerint kialakított és irányított nemzeti politika helyességének és hatékonyságának. Tény, hogy az országunkban élő népek önkéntes egyesülése és szilárd barátsága közös forradalmi osztályharcuk, majd a társadalom szocialista átalakítása során jött létre. És soknemzetiségű államunk tapasztalatainak világtörténelmi jelentősége éppen annak az igazságnak a qvakorlati bebizonyításában rejlik, hogy a nemzeti kérdés következetes és sokoldalú megoldása csakis a szocializmus alapján lehetséges”. Nyikolaj Podgornij a továbbiakban hangsúlyozta, hogy a Szovjetunió külpolitikai érdekei teljesen megegyeznek a nemzetközi kommunista és munkásmozgalom érdekeivel. Éppen ez utóbbi kérdéskomplexumot vizsgálta „A nemzeti és a nemzetközi dialektikája a szocialista világrendszerben” címmel áprilisban megtartott elméleti konferencia, amelyen Bulgária, Csehszlovákia, Lengyelország, Maqyarország, Mongólia, az NDK, Románia és a Szovjetunió tudósai, valamint 34 kommunista és munkáspártnak a folyóirathoz delegált képviselői vettek részt. A felszólalók hangsúlyozták, hogy a nemzetközi érdekeket nem lehet elszakítani az egyes szocialista országok érdekeitől, bár az önálló nemzeti gazdasági érdekek léte ter- ! mészetszerüen következik a nemzet létének puszta tényéböl. A konferencia értékét növelte, hogy a folyóirat gyakorlatában először tárta fel ilyen világosan a szocialista építésben szerzett tapasztalatok internacionalizálá- sának kérdését. Ennek két, igen fontos oldala van. „Először: az általános törvényszerűségek érvényesülésének alapos marxista —leninista elemzése, az új értékes tapasztalatok qondos tanulmányozása és elméleti általánosítása, a közös elemek kiemelése ezekből a tapasztalatokból . . . Másodszor: a nemzetközi, az általános, az egyetemes érvényű elemeinek „átültetése” a konkrét gyakorlat talajára”. A lap közzéteszi az Indonéz Kommunista Párt Külföldi Bizottságának a Holland Kommunista Párt Központi Bizottságához intézett levelét, amely cáfolata a Holland KP azon állításának, hogy elszigetelődött, amikor sürgette az Indonéz Kommunista Párt tagjainak megmentését. Jorge Texter „Kispolgári forra- dalmiság Chilében" című cikkében azt elemzi, hogy az ultra- baloldalisáq a forradalmi erők megosztásával miképpen akadályozza a Népi Egységkormány pozícióinak megszilárdulását. Dolores Iharruri „Múlt és jelen” címmel spanvol testvérpártunk 40 éves történetét és jelenleai feladatait ismerteti. A folyóirat ezenkívül több aktuális külpolitikai, illetve elemző cikket, valamint recenziót közöl, A hajóépítő Testes erős ember a hetvenkét esztendős hajóács, (különben is ki látott cingár-termetűt ebben a szakmában), mások a korlátnak, teherkocsiknak!' szekereknek támaszkodnak, ő meg magabiztosan áll zsebrevágott kézzel a kompon, ami átvisz bennünket Mohácsról a túloldalra. És éppen a kikötéstől jobbra von néhány kisebb épület, ezek közül az egyik cölöpökön áll, afféle fabarakk, amelyre ki van pingálva, hogy a „Petőfi Halászati Termelőszövetkezet hajóács üzeme", továbbá „Éljen Május 1 I”, meg az is, hogy „Omega és Express". Ez utóbbit főképpen nem a mester, Badamer József örökítette meg, aligha lelkesedik a beat-ért, hanem a fiatalabb hajóácsok, talán éppen Hiba Laci, aki tavaly kapta kézbe — tanulóidő után — hajóácsi minősítését. Az apatini hajóépítő — ott született, egy ács-dinasztia sarjaként — nem tud mit mondani a szakmáról, legföljebb azt, hogy éppen hatvan esztendeje csinálja, ebből negyven évig maszekoskodott, mesterlevéllel! —, de kilenc évin volt segéd és két évig inas. És még kilenc esztendőt itt húzott le a szövetkezetnél. „Ennyi az egész ...” — tárja szét a kezét és látom, hogy balkezének három ujja csonka, levitte a gyalugép, olyan vékony deszkát csúsztatott rá, amit állami üzemben a munkavédelmi szabály meg sem enged, de hát... — ... A maszek nem nagyon ügyel az ilyesmire, amilyen marha, napestig „hajt", mert elhiheti, kérdezze meg a feleségeimet, leszámítva az utóbbi kilenc évet itt a szövetkezetben, én nem tudtam mi az, hogy valaki délután háromkor abbahagyia a munkát. Olyan is volt, átmentem Mohácsra, elfröccsöztünk hajnalig a haverokkal, de hat kor már kezemben volt a sze- kerce. . . Most is, vasárnap is átmegyek a műhelybe, bütykölök valamit, meq van engedve a vezetőség által . . . — Közel van a műhely? — Közel? Hát hiszen itt lakunk az asszonnyal, látja — ab ban a kis házban, mi csak bódénak hívjuk. — Nincs másik háza? — Van. Persze hogy van. Bent Mohácson. A lányom lakja. — Hány szobás? Restelkedve tűnődik: — Hány is? Kettő, vagy három? Három! Nem járok oda, csak ha „haldoklóm", olyan régen voltam már ott. Amikor fe'építettem, átjöttem az innenső partra a műhelybe, berendeztem a bódét. Az asszony első nap hozta át az ebédet, hívott haza, nem mentem, negyedszerre már ő is maradt. Azóta itt élünk . . . — Jobb itt? — Csend van. Igaz, nappal zaios egy kicsit a komp, zörögnek a szekerek, autók, ismerek jóformán mindenkit, idekiálta- nak, hoqy vaayok, meg minden. A csárda is itt van, ultizunk, és hót a Duna . . . ezt mindennap látni kell. Árvízkor megugratott a nyavalyás, feleségemet jóelő- re bevittem g szigetre s én visz- szatértem. Reggelre befolyt a víz, fölszaladtam a rév pénztáráig, az magasabban fekszik. Féltettem azt az ötven köbméter deszkát, ami itt volt a műhely mellett. Amikor ctán a víz apadt, a bódéból kidobáltam a ieget, megraktam a tüzet, aztán el voltam valahogy. — M^ért tartja szépnek ezt a munkát? — Mert az! Akkoriban nem akartam tanulni, tizenkét esztendős voltam, mondtam agámnak, inas leszek. Azt felelte, hogy ha valaki egy szakmát jól meoto- nuL tisztességgel, becsületen leélheti éveit. Nem mondom, hogy az inasélet jaj-de-ió-volt, a segédek minden reggel pá- linkáé't szaloitottak, féltem, valamelyik bekap aztán utánam vágja a baltát. — Inasvizsgán mi volt a feladat? — Egyedül kellett eov ladikot megépítenem tizenkét óra alatt. Meg is csináltam. A ho'óépítés már a véremben volt. hiszen ha- iőács mesterséget űzött még az ükapám is . . . A szövetkezeti ácsok most horgász és hajós lad’kokat (ez hosszabb és mélyebb) építenek, aztán halászbárkókat. A csomómentes fenyőfa a legjobb, már mint hogy a lúc-fenyó, ennek rostjai tömörebbek. A bordókat — többnyire tölgyfából — ívben kifűrészelik, utána ráhúzzák az oldaldeszkákat) vizesen, úgy jobban hajiik-idomul), amelyeknek szélét „falcolják”, így egymásba illeszkednek. Az össze- eresztésnél műgyantával szigetelik az anyagot. — Csináltunk mi valamikor dunai vízimalmot is, pontosabban a malom két hajóíestét. Sok ilyen vízimalom működött annak idején a Dunán. — Miért hagyta abba a maszek-életet? Káromkodik egyet. — Idefigyeljen rám! A hatvanas évek elején olvasom egyik pesti újságban, hogy „meddig tartjuk még a maszekokat?!" ahogy az újságíró írta. Hát most mondja! Engem soha el nem tartott senki, hajnaltól estig dolgozom, ez meg azt írja, engem eltart valaki! Annyira begorom- boltam, elhatároztam, vége a maszekságnak. Pécsett panaszkodtam egy ismerősnek, gondoltam, belépek az ipari szövetkezetbe. Az ismerősöm lebeszélt róla, őzt mondja, „annak sincs nagy jövője!" Azt a jószagú istenit, hát akkor minek van jövője?! Hazajövök, éppen nálunk van Köpeti, a halászszövetkezet elnöke, rendel egy ladikot, sürgősen. Rendben van, ez az utolsó, ezt még megcsinálom, aztán beadom a kulcsot. Az elnök meg feleli: „Csak csinálja meg a ladikot, aztán dolgozik nálunk tovább. A szakma kihal, ha át nem jön, már pedig nekünk kellenek hajóépítők . . Jó illata van a gyaluforgács- nak. Nézzük a Dunát, apadóban van, az égbolt beszürkült, füllesztő a meleg. Átsétálunk a csárdához, a fagylaltot mérő kisasszonytól a komposokig mindenki köszönti, a szomszéd asztaloktól is átintegetnek. — A Duna mentiek többnyire pecáznak ... — Én nem pecázotr. Pedig szeretem a halat. Ot forintért üljek egész nap a parton, a néhány keszegért? Inkább dolgozom, aztán amit egy nap megkeresek, akár öt kiló halat is megvehetek. Kényelmesen ... R. F. A kockás-inges hajóépítő és a „brigád”
