Dunántúli Napló, 1972. július (29. évfolyam, 153-178. szám)

1972-07-30 / 178. szám

\ Alekszandr Grin: Ceruza és kés Alekszandr Grin S zázadunk félelmetes beteg­sége, a rák ölte meg negy­ven évvel ezelőtt, 1932. július 8-án. Kivételes, semmilyen kategóriába bele nem illő írói egyéniséget ra­gadott el vele a halál a szovjet- orosz irodalomból. Romantikus al­kat volt, szertelen álmodozó, gaz­dag képzelete o legsivárobb való­ság felett is győzedelmeskedett. Regényeiben, elbeszéléseiben külö­nös, színekben és kalandokban rendkívül változatos világ tárul elénk. A hősök, akik benépesítik ezt a világot, többnyire kivételes tulajdonságokat hordoznak, nem­egyszer a népmesék tiszta szándé­kú és gonosz lelkű hőseire emlé­keztetnek. Grin, mint romantikus mesterei, nem árnyalja túlzottan a jellemeket, a jóra, a szépre törők rendszerint megérik álmuk betelje­sedését, a gonoszok pedig elbuk­nak. Mégsem érezzük művészetét egysíkúnak, mert leírása varázsla­tosan sokszínű, a fekete-fehér jelle­mek nagyon is közismert emberi tulajdonságok fantasztikus vetületei. Volt idő, amikor korszerűtlennek bélyegezték Grint, sőt hamis álmo­dozónak tartották. A vádak ellen életművének legértőbb méltatója, Pausztovszkij emelte fel szavát. Pausztovszkij rámutatott Grin művé­szetének ösztönző erejére: álmodni tanítja meg a mai embert, arra serkenti, hogy egy jobb, tisztább vi­lágra áhítozzék. S mindezt azzal éri el, hogy elé varázsol egy elérhető mesevilágot. Grin nem a valóságtól fordult el, csupán nem vette tudomásul az élet kegyetlen játékait. Mérhetetle­nül sokat szenvedett, nélkülözött, de soha nem vesztette el a hitét, hogy érdemes küzdeni a szebbért, a jobbért. S erről embertársait is meg akarta győzni művészetével, Vjatkábon, a mai Kirovban szüle­tett 1880-ban. Apját ide száműzték az 1863-as lengyel felkelésben való részvétele miatt. A száműzöttek sa­nyarú élete jutott a csalódnok. Alig múlt ötéves, amikor meghalt az anyja. A különben is iszákos apa, a csapás után még keveseb­bet törődött az érzékeny, álmodozó fiúval. De az igazi megpróbáltatá­sok még csak ezután következtek. Egy ártatlan verséért kicsapták a helybeli reáliskolából, s a kamaszo­dé Grin kénytelen volt megalázó kenyérkereső munkákat vállalni. A nyomorúságos élet alaktalan, gyötrő ♦égyakat ébresztett benne, a mó­lóén olvasott könyvek színes kalan­dokra csábították. Tizenöt éves fej­jel Odesszába indult, hogy matróz­nak szegődjön és bejárja a tenge­reket, az óceánokat. Gyenge alkata miatt azonban csak egy helyi járatú gőzösre vették fel inasnak, de mi­vel nem tudta kifizetni az ellátást, hamarosan elbocsátották. Odesszából Bakuba ment, ahol különböző foglalkozások tucatját próbálta meg, majd nyugtalan ter­mészete az Uraiba hajtotta a mesés aranylelőhelyekre. Közben kapcso­latba került az eszerekkel. Illegális megbízatásokat teljesített, letartóz­tatták és a szevasztopoli börtönbe zárták. Itt kezdett el írni, kiszaba­dulása után pétervári lapoknak küldött elbeszéléseiből. 1904-ben jelent meg első munkája egy pé- tervári újságban. Ettől kezdve Péter- vórott élt, míg újból le nem tartóz­tatták. A tobolszki száműzetésből 1912-ben tért vissza. A forradalomért lelkesedett, de lényegét nem értette meg. Har­colt a polgárháborúban a vörösök oldalán, súlyos tífusszal tért vissza Pétervórra. Az elesett írót Gorkij karolta fel, támogatta, segítette. Betegen, szállásról szállásra vándo­rolva írta legismertebb művét a Bíborvörös vitorlákat Ha erősen hi­szünk o csodákban, beteljesednek - bizonyítja Grin hősei sorsával. Mese és valóság, kaland és roman­tika szövődik egybe a regényben, Asszol és Gray története egy álom igéző megvalósulása. 1924-től Feodoszijóban élt. Ismét termékeny korszak köszöntött be az életében. Itt született a másik Grin regény, a Hullámfutó. Hőse, Tho­mas Harwey kapitány mesés kalan­dokra indul az óceánon, a Teljesü- letlen beteljesülését kergeti, óhi- tozza. Halála után sokáig nem adták ki műveit oz elmarasztaló kritikák miatt. Életművének teljes megjelen­tetésére csak 1956 utón kerülhetett sor. A magyar kiadásnak is volt pó­tolnivalója. Elbeszéléseinek egy ter­jedelmesebb gyűjteménye 1967-ben jelent meg (Száz mérföld a folyón), újabban felfedezett kisregényeiből hármat Fandango címmel 1970- ben adott ki az Európa Könyvkiadó. K. S.- Ha nem betegedett volna meg - mondta Stop kapitány Harwey uszály- kormányosnak - esküszöm a baju­szomra. már itt, ebben a kikötőben partra tenném. De ez az utolsó útja, legyen nyugodt, liyen matrózinast a leggonoszabb ellenségemnek sem kí­vánok.- Igaza van - helyeselt az uszály- kormányos. — Tegnap nyolc óra után, mikor át­adtam a helyemet az őrségen - foly­tatta a kapitány - megyek befelé a kajütömbe és kibe ütközöm, mint eb­be a kölyökbe: kiugrik az ajtón és el akar iszkolni, Persze elkaptam és ala­posan elláttam a baját! Nézze meg az ember, a blúza alól megint kilát­szott a tőlem csent papiros. A sem­mirekellő rászokott, hogy tőlem lop­kodja a papírt ahhoz az átkozott raj­zoláshoz. Emlékszik, a múlt hónapban újra kellett festeni a fedélközt? A fa­lak mindenütt össze voltak firkálva szénnel és olvasztott cipészszurokkal!- Ne is mondja! - szólt az uszály- kormányos. — Én magam is ceruzával találtam az őrségen és valószínűleg az ön papírjait pusztította. Nyálazta a ceruzahegyet, vakoskodott a lámpá­nál. Ráadásul gyenge és ügyetlen!- Kár, hogy éppen ma döntötte ágynak a mocsárláz. Boldogan elker­getném, nem sajnálnék pénzt adni ne­ki a hazautazásra. A beszélgetés a Nereis kétárbocos vitorláshajó fedélzetén zajlott. David, akiről szó volt, nemrég került a hajó­ra matrózinasnak. Hogy ennyire kegy- vesztett lett a kapitány előtt, a rajzo­lás iránti mértéktelen szenvedélyének köszönhette. Mindent lerajzolt, ami a szeme elé került, s mindegy volt neki, mire — csomagolópapírra, deszkára, falra, cigarettás dobozra . .. Lerajzol­ta a kikötői élet forgatagát, az utcá­kat, a házakat, a hajókat, a legény­séget. A Nereis valamennyi matrózáról volt már portréja. Amikor Stop kapi­tány meglátta a gyűjteményt, nagyon megharagudott a róla készült rajz csöppet sem hízelgő hasonlatossága miatt és az egészet darabokra tépte. Ha Dávidot kiengedték a partra, rend­szerint késve érkezett vissza, hóna alatt rajzok tucatjával. A szórakozott, ábrándos fiú egyáltalán nem volt al­kalmas a megfeszített tengerész mun­kára, nem neki találták ki a rideg hajóséletet. Mindennap csinált vala­mi ballépést, amiért kíméletlenül el­verték. — Egyszóval - fejezte be a kapitány - nincs kedvemre ez a mamlasz! A haján eddig nem sok szükség volt mázolókra, ami kevés munka akad, azt a magunk erejéből is elvégezzük. — És mi van most vele? - érdeklő­dött Harwey. — Jobban van már? — Nem tudom. A fedélzetmester adott neki kinint és citromlevet. Egy hétig veszteglőnk itt; ennyi idő alatt biztosan lábra áll, s végre elbocsát­hatom. Elég volt belőle! A Nereis Lissz közelében horgony­zott a révparton, negyedmérföldnyire c várostól.- Nos, hogyan állnak az ügyei, Stop? — kérdezte Harwey más témára váltva. — Rosszul — mondta komoran a ka­pitány. — A gyapjún elvesztettem nyolc­ezret, a jután — tizenegyet, s közben állandóan fenyegetőznek, hogy az adósságok fejében lefoglalják a ha­jót. Maga tudja, hogy a bőröndöm­ben ötvenezer arany van, melyet ót kell adnom egy itteni kereskedőnek, Sartoriusnak. A pénzt ópiumért kap­tam Malburgban. A napokban Sarto­rius eljön a pénzért Bizony, Harwey barátom, oly rosszul áll a szénám, hogy bármilyen becsületes tengerész is Stop kapitány, boldogan zsebre- vógnóm ezt a pénzt és a szemem sem rebbenne meg! A két ember elég hangosan beszél­getett. A hajófaron ültek a vitorlák árnyékában, előttük az asztalon há­rom üres és négy fölöttébb hatásos borral teli üveg díszelgett. Tőlük nem messzire két matróz javította az oldal­kötélzetet. A szél éppen arrafelé fújt. A kapitány utolsó szavaira az egyik, egy bizonyos Grikatus nevű. negyven év körüli férfi, akinek apró fekete ba­jusza és mélyen ülő, sötét szeme volt, élénken felfigyelt — Hallottad, Twist, mit mondott a kapitány? — szólt oda o társának.- Valami pénzről beszélt... ■ - Na, igen ... „Nálam, azt mond­ja, ötvenezer idegen arany van. De zsebrevágnám!”- Csakugyan. így mondta - mo­tyogta Twist — igazad van ... Ha iszik az ember, mindent kifecseg.- Egy hónapja nem láttuk a par­tot - mondta eközben Stoo Harwey- nek - illene már kiruccannunk egy kicsikét Úgy gondoltam, hogy ma itt hagyunk mindent reggelig; őrködni kiállítom az öreg Pecket és itt marad vele ez a . . . David. Mi ketten egy teljes napot eltöltünk a parton.- Jól van - egyezett bele az uszály­kormányos. A kapitány füttyentett az őrnek, el­bocsátotta a szolgálatból és intézke­dett. Eqy óra múlva a Nereis legény­sége, élen Stop kapitánnyal, ünnepé­lyesen kiöltözve, borotválton és sóvár vágyakkal két dereglyén eltűnt Lissz irányában. A hajón ketten maradtak: a kapi­tányhoz hűségesen ragaszkodó Peck matróz és a beteg David. A David a fedélközben feküdt egye­dül. Kábultan aludt regqelig, majd megszakításokkal átaludta az egész napot, s csak éjfélkor ébredt fel. A hideglelés és a láz elmúlt, nagyfokú gyöngeség és fejfájás maradt utána. Az ilyen időleges megkönnyebbülés jellemzője a váltóláznak. Tudta, hogy rajta és Pecken kívül mindenki a parton tartózkodik, még­is, amikor felocsúdott, meghökkent a hajó teljes csöndjétől. Az éjszakai hullámzásban álmosan rigatózó két­árbocos könnyed nyikorgásai és apró zajai komoran és barátságtalanul hangzottak. Az asztal felett függő­lámpa világított, mécsese gyér fényt adott és sok árnyékot, melyek baljós sötétségbe borították a fedéiköz szög­leteit. A kötélhágcsó alatt a félkör­alakú hajóablakban ragyogtak a csil­lagok; a padló alatt patkányok rág­csáltak. David felkelt az ágynak támaszkod­va, ivott a kihűlt kávéskannából né­hány korty kávét, evett a hideg karaj­ból és ettől felfrissült Aludni mór nem volt kedve. Fejét öklére hajtotta és ábrándozott. Majd elővette a lá­dából egyik befejezetlen rajzót. De alig húzott néhány ceruzavonást, ami­kor hirtelen evezőcsobbanésokat hal­lott - minden jel szerint egy csónak közeledett a kétárbocoshoz. „Biztosan a mieink — gondolta. — De miért ilyen csendesek? Eddig még mindig úgy jöttek haza, hogy torkuk szakadtából ordítoztak . . .’ A csónak jól hallhatóan nekiütő­dött a Nereis oldalának. David figyelt, várta a megszokott lármát, de teljes csönd volt. Várt még egy keveset, óm sehol semmi zaj nem hallatszott és ez nyugtalanná tette. Halkan felment a hajóablakhoz és kinézett a fedél­zetre. Nem messze a jobb oldalon egy hajlott emberi alakot pillantott meg, háttal állt a fedélköznek. A sötétben nem lehetett megállapítani, hogy ki az. David már éppen oda akart ki­áltani neki, de abban a pillanatban az alak gyorsan az árnyékba simult - g tatról odavillant a járkáló Peck pipájának a fénye — és lekuporodott a fővitorla mögött. Hirtelen gyönge­ség, rettenetes előérzet kerítette ha­talmába Dávidot. Kiáltani akart és — nem tudott. Peck pipája most egészen közel villant fel, megvilágítva az öreg­ember húsos orrát és őszbozontos sze­meit- Hé, mit keres itt ez a csónak?! Ki van itt?! - kiáltott Peck. Ez a mogorva hang egy pillanatra felbátorította Dávidot elhárított va­lamennyi létező szörnyű titokzatossá­got, de ugyanakkor az az ember, oki leült az árboc mögé, gyorsan felug­rott, nekihuzakodott és egy irtózatos ütést mért a meghökkent öregember fejére. Dávidban azonnal felébredt a vé­dekezési ösztön. Érezte, hogy óvakod­nia kell az ismeretlen ember kezétől, ezért csöndben kezdett lefelé kúszni, de mint egy megbabonázottnak, nem volt annyi ereje sem, hogy tekintetét levegye a sötét, zömök figuráról. A mozgás zajára az idegen összerezzent és arccal a fedélköz irányába fordult; a rúdlámpa halvány fénye az arcára esett. A karvalyorrú arc, melyet még visszataszítóbbá tett az előre ugró, húsos alsó ajak, nem volt ismerős Dá­vidnak. A fiú azt gondolta, hogy ész­revette az idegen, hanyatt-homlok ro­hant lefelé, lázasan feltépte az uszály­kormányosi figyelő ajtaját, bebújt a szűk sarokba és betemette magát vi­torlavásznakkal. A rettegés hisztérikus görcsbe rántotta, majd teljes önkívü­letbe kergette. Kevéssel ezután a tengerről feli- hangzott a visszatérő tengerészek nyersen hangos, csapongó éneke. A gyilkos kétségbeesetten legyintett. MOHÁCSI REGÖS FERENC: ANYASAG hogy kisiklott a kezéből az ötvenezer arany, gyorsan a csónakba ugrott és evezői összevissza csapkodták az ál­mos tenger vizét. A — Grikatus vádlott! — mondta a tör­téntek után egy hónappal a bíró a sápadt, szomorú matróznak, aki o vádlottak padján ült görnyedten - önt bűnösnek találjuk abban, hogy 1917. február 14-én a legénység^ tá­vollétében felment a Nereis nevű vi­torláshajóra és a hajó kirablásának szándékával, megölte Peck matrózt. Mit tud felhozni a mentségére? — Nem vagyok bűnös! — tiltako­zott Grikatus. - Ez az egész ügy ször­nyen zavaros, a gyanúsítás alaptalan! Ártatlanul bűnhődök! Twist matróz tanúvallomásában azt bizonygatta, hogy Grikatus nagyon élénken érdeklődött az. aranyak után. Az „Éji Csillag” kocsma tulajdonosa megesküdött, hogy látta Grikatust, amint mindenkinél hamarabb távozott az ivóból, sőt még arra is emlékezett, hogy a vádlott a mellét döngetve kiabálta, nemsokára gazdag ember lesz belőle. A parti őr elmondta, hogy észrevett egy embert, aki elkötött egy csónakot és portyázásra indult a ten­geren. Grikatus a tanúvallomások után egyre reménytelenebbnek látta a hely­zetét. Még görnyedtebben ült a pá­don, a fejét mélyen lehajtotta, biztos­ra vette, hogy nem kerüli el az akasz­tóiét A bírósági tárgyalás már a végé- hez közeledett, mikor hirtelen kinyílt az ajtó és belépett a tárgyalóterembe a monpeléi gyógyintézet orvosa, aki Dávidot kezelte. A doktor egy darab papírt tartott a kezében. Gyorsan a bíró elé terítette és így szólt: — íme, itt van minden, ami ennek az ügynek a tisztázásához szükséges! David, aki - mint önök is tudják - idegbénulássa! fekszik a klinikán, egy teljes hónapig olvan állapotban volt, hogy sem beszélni, sem mozogni nem tudott. Ma reggel tíz órakor öntuda­tának jeleit mutatta. Kézmozdulatok­kal magyarázta nekem, hogy papírra és ceruzára van szüksége. Amikor odavittem neki a kellékeket, kevés ide­ig gondolkodott, majd gyorsan és ha­tározottan papírra vetette ezt a raj­zot, melyet volt szerencsém átadni önnek, bíró úr. Mint látja, egy mar­káns arc van itt lerajzolva, szemmel- láthatóan a gyilkos arcának pontos ábrázolása. A rajz alatt az aláírás: „A bűnös portréja”. Miután a bíróság alaposan meg­szemlélte a szabályos és pontos raj­zot, többé nem tévedhetett a bűnös kilétének megállapítósóban A gonosz kinézésű arcban a karvalyorr, az előre ugró húsos alsóajak láttán mindenki felismerte a közismert iisszi tolvajt. Jack Lowaydot, aki egy évvel ezelőtt szakácsként szolgált ennek a tarto­mánynak a kormányzójánál. Jackot úgy ismerték a kisebb kikötőkben, mint a sötét ügyek minden nemének a szervezőjét, aki folyton bűnös dol­gokon töri a fejét. Amíg felkutatták és elfogták a gyil­kost, aki nyíltan beismerte, hogy mi­után meghallotta a részeg Grikatus fecsegését az aranyról, ellopott egy csónakot, a vitorláshoz evezett, meg­ölte Pecket — sok idő eltelt, Grikatus époen eleget ült a fogdában. Sartorius magához vette Dávidot, ellátta pénzzel, amikor kellett, s egy úi, eredeti tehetségű művészt adott a világnak. Rajzain egy érdekes sajá­tosság mindig észrevehető volt. Vala­hányszor qonosz embert vagy ellensé­get rajzolt — a figurának karvalyorra és előreugró. húsos alsóajka volt... Idegei így őrizték a megrázkódtatás, nyomát. Kovács Sándor fordítása ÉVFORDULÓ: Hikelszky Géza 95 éve született a pécsi festőmű­vészek egykori nesztora, a Szocia­lista kultúráért jelvény tulajdonosa; Nikelszky Géza. Szatmárnémetiben született 1877. július 28-án, órames­ter gyermekeként. Korán kezdett rajzolgatni, feste- getni, sőt verselgetni is. Már ifjú­korában a pesti lapokban jelentek meg versei. Az irodalom szeretetét azonban a festészet iránti érdeklő­dése és hivatásérzete egyre inkább háttérbe szorította. A szatmári gimnáziumból Pestre ment, ahol Kelety Gusztáv felvette művésznövendéknek az Iparművé­szeti Iskolába. Annak elvégzése után állami ösztöndíjat kapott és 1897— 98-ban Hollósy Simon müncheni festőiskolájára került, majd egy de- korációfestő-mesternél folytatta ta­nulmányait. 1899-ben meghívták Pécsre a Zsolnay-gyárba Darilek Henrik ipar­művész-festő mellé. Itt a Roskovics- féle Árpád-házi királyképeket kellett kerámiára átültetniük a budai vár­palota Szt. István terme részére. „Ettől kezdve a kerámia egy egész életre szinte észrevétlenül lekötött, foglyul ejtett és életem fenntartó­jává vált" — írta önéletrajzában Ni­kelszky Géza. Dekoratív terveit vázák, kályha­csempék, faburkoló lapok őrzik. Egyik legjelentősebb műve az 1911. évi torinói világkiállítás magyar pa­vilonjának eosindíszítéses faliképé volt, fekete alapú, népi motívumok­kal díszített csempékkel. Nikelszky Géza 53 éven át volt a Zsolnay-gyár tervezője. 1938-ban o Műcsarnokban, 1944-ben a Nemzeti Szalonban, 1947-ben ötven eszten­dős munkássága alkalmából, 1955­ben pedig az Iparművészeti Múze­umban volt kiállítása, — hogy csak a legjelentősebbeket említsük meg. Legkedvesebb műve a „János vi­téz" kerámia-képsorozata. Ezért 1939-ben a Pécsi Képzőművészek Társasága a Weber Xavér Ferenc művészeti díjat adományozta neki. 1959-ben jelent meg „a Zsolnoy- gyár művészete" című 86 oldalas könyve, amelyben pótolhatotlan ke­rámiatörténeti adatanyagot közöl a Zsolnay-gyárban szerzett élményei­nek felelevenítésével. Nikelszky Géza nemcsak jeles iparművész, hanem festőművész is volt. Festményeinek javarésze táj­kép, dunántúli tájak — vízfestési technikával. Az erdők, ligetek vi­lága az övé, a Dunántúl szelíd lan­kái, azok hangulatai, fényeivel és árnyékaival együtt Kár, hogy gyári elfoglaltsága miatt csak kevés ideje maradt a festéshez ennek a szerény, elvonultságban dolgozott művész­embernek. Sok verse, tárcája, képzőművésze­ti kritikai írása jelent meg a Pesti Naplóban, a Pécsi Naplóban, a Pé­csi Figyelőben, a Pécsi Hírlapban, a Dunántúlban. Egyik legmerészebb hangú verse: „A Soroksári úti kórház”, amelyet 1917. május 10-én közölt a „Pécsi Napló”. Budapestről küldte a hadi­kórházból. Megjelenése után Koszto­lányi Dezső, Karinthy Frigyes, Hat­vani Lajos aláírásával levelet ka­pott, hogy hasonló hangú verseket küldjön a „Pesti Napló"-nak is. 1966. október 11-én Pécsett halt meg a sokoldalú művész, író, a pé­csi festészet nesztora. Pusztai József

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom