Dunántúli Napló, 1972. június (29. évfolyam, 127-152. szám)

1972-06-11 / 136. szám

Haílama Erzsébet: Szabadságon B letlclicsengő hallatszott, a postás csöngetett, mint mindig, ha befordult az utcába, mert itt sok volt a nyugdíjas és sok volt a harapós kutya. Panna berohant a szobába és nézte, hogy karikázik el a ház előtt a postás. A szomszéd ház­nál fékezett és hosszúkás valamit dugott a postaládába. Pan­nának átvillant az agyán, hogy meg kellene rendelni egy heti­lapot, azt a postás hozza, délelőtt, a rendes postával. Leült a saját régi sezlonjára, egy éve, mióta itthagyta az ura, nem ezen aludt, hanem a modern heverőn, amit tíz évvel ezelőtt vettek. Az ura nem vitt el semmit, becsületére legyen mondva. A nő berendezett lakással várta, úgy látszik. Talán csak a fize­tés kellett neki, esetleg a nyugdíj. Érdekes azonban, hogy Panna hiába költözött át az ura régi helyére, amint a sezlonra ült, mindig minden újra az eszébe jutott. Éppen a sezlonról jutott eszébe minden. Nagyot sóhajtott, anélkül, hogy észrevette volna, s töprengeni kezdett, mit csináljon. Itt állt előtte az egész nap, sőt, még to­vábbi három nap, és nem tudta, mit kezdjen velük. Tegnap meg­főzött egy kondér marhagulyást - hogy juthatott ilyen marhaság az eszébe! Tudta pedig előre, hogy baj lesz ebből a szabad­ságból, de hogy mondja meg? Kérem, részlegvezető kartárs, én legszívesebben szabadságom alatt is ezeket a randa munkakö­penyeket varrnám? Ez máskor is, örökké így volt, ha nem tudott mit mondani, világéletében hallgatott, miközben szeplőktől vi­rító arcán szétterjedt a vörösség. Ezért nem szólt semmit, ami­kor az ura bejelentette, hogy elmegy. Ezért nem vett be mérget, mert hiába őgyelgett a patikák körül és hiába nézett ki magá­nak egy szimpatikus, kövér patikussegédet, nem mert bemenni. Mit mondjon? Adjon egy kis mérget, be akarom venni? Mit ajánlhatna patkányok ellen? Nem kaphatnék három doboz al­tatót? Végül, amikor bejutott, kitátotta a száját és — kért egy demalgont. Egyetlen szemet. Vizet is kínáltak hozzá, kénytelen volt tehát bevenni a demalgont o helyszínen, holott nem fájt semmije, hacsak a szívfájdalmat nem tekintjük... Felállt a sezlonról, mert ez az egész emlékezés nem volt ked­vére való. Nem akart megőrülni, iszonyúan félt az esetleges zárt intézettől, kislánykoróban évekig apácák nevelték egy mflgas falakkal körülvett, komor vidéki intézetben; erre úgy gondolt vissza, mint valami lidércnyomásra. Krekónné amúgyis meg­mondta: nincs magának semmi baja, ha nem gondol azzal a piszok emberrel (ezt az ő urára értette, s ez nem volt szép Kre- kánnétól, elvégre az ura a kerítésüket is megcsinálta, merő szí­vességből), beajánlom a kátéeszbe, dolgozik és punktum! Ha tíz évig dolgozik, még csak hatvankettő lesz, mi az magának, amilyen nyugodt élete eddig volt! Hát nyugodt élete volt, annyi szent. Korán kelt, délig min­dent elvégzett, amikor harangoztak, kimerte a levest — az ura nem szerette, ha forró — és kiment a kertkapuba. Tizenkettő nyolckor, esetleg tizenkettő tízkor feltűnt az ura kerékpárja az utca végén, kitárta neki a kaput, kivette az ura kezéből a kerék­párt, és a falhoz, a helyére támasztotta. Megették az ebédet, aztán az ura visszaült a kerékpárra. Délután mindez megismét­lődött. Kétszer volt kórházban, harminc éve, amikor megmond­ták, hogy nem lehet gyereke, hat éve az epekövével, az ura összesen négy évet töltött távol, a háború miatt A fennmaradó huszonhét évet nyugalomban és boldogságban töltötték. Az urának volt akarata, gusztusa, jó- és rosszkedve, lehetett hozzá alkalmazkodni. Még ízlése is volt. Ezt a világoskék pongyolát is ő választotta, pagodák vannak rajta, látod, igen ízléses, mondta az ura és ő azonnal igazat adott neki. A pagodák valóban íz­lésesek voltak, tűvékony, fekete vonallal rajzolták őket a világos­kék selyemre, Mit fog csinálni még négy napon át? Hacsak be nem keni fekete cipőpasztával a konyhakövet, nincs semmi takarítani való abban a lakásban. Ezt a könyvet, ezt meg nem lehet elolvasni. Pedig Krekónné majd megkérdi: na, hogy tetszett? Oh, mondta e grófné píhegve, s ibolyaszínú szemeit selymes pillái mögé rejtette. S akkor a férfi megfogta parányi rózsaszínű kezecskéit, olyan óvatosan, mintha liliomsziromhoz nyúlt volna ... Panna kiment a konyhába és mégegyszer körülnézett. A csészék füle peckes rendben állt, mint a katonák puskája a dísz­szemlén. A lámpabúra körül egy légy körözött. Panna nézte a legyet, már-már indult az újságért, amikor a régi falióra elkon- ggtta a tízet. Az idő könyörtelen, tempós híradásától Panna megborzongott. Mintha most kívülről látta volna magát, szánal­mas kis csatáit a betévedt legyekkel, totyorgását az üres lakás­ban, a csészék fülének őrjítő, meddő rendjét. Lekuporodott ked­ves helyére, a sámlira és kitört belőle a zokogás. S okáig sírt, hangosan, átadva magát rángatózó izmai, vinnyogó hangszálai kényekedvónek, elsiratta rég. meghalt anyját, saját egykori énjét, a kékruhás, szeplős kislányt, szalagos cipőivel, kezében gyűrögetett, csipkés zsebkendőivel együtt, az urát, a hajdani jóvágású asztalossegédet, kemény karizmait és hangos káromkodásait, és az urát, az ötvenes, el­nehezült férfit, ismerős nehéz szuszogását a másik ágyon, a haj­nali vekkercsörgésre felelő dühös morgásait, sietős homlokcsók- jait és saját magányos éjszakáit, ezeket az éjszakákat, amikor sűrű vattás csend tölti meg a szobát, amikor nem mer moccanni se, mert idegenül reccsen alatta a rugó, álmatlanságtól tüzelő bő­rén lángralobban az ágynemű, de nem mer kitakarózni sem, mert akkor a sötétség nyirkos tenyere végigkúszik öregedő tes­tén. Tapasztalatból tudta, hogy a könnyek hamar kifogynak, ha mégoly szívből is hullatja is őket az ember. Most is arra riadt, hogy nem sír már, kifújta az orrát és rámeredt a konyhakő sakk­táblájára. Meglátta a saját lábszárát az ablakon beömlő fény- csíkban. Most megérezte azt is, milyen meleg a nap. Ahogy át­járta csontját a meleg, s ahogy nézte a lábát a fényben - fehér, kissé táskás bőr, szürkéllő, ritkás szőrszálak, befelénőtt, vastag körmök - egy őrült gondolata támadt. Strandra kellene menni. Az őrültség egyik első jelének minősítette az ötletet, meg is ijedt tőle, de mégis az történt, hogy bement a szobába és az ovális tükör elé állva, kibújt a pagodós köntösből. Merően nézte melltartóba és száras rózsaszín nadrágba gyömöszölt köpcös kis alakját, kétszer is megfordult a tükör előtt. A koromhoz képest nem vagyok olyan rémes, állapította meg, A térde gömbölyű volt és fehér, a kövérségtől pufók, mint egy . . . mint egy túlkelt fánk. A hasa természetesen előreállt, de ezt már megszokta. A combján átkéklő hajszálereket is megszokta, de ezt a kivörösö­dött, nyúzott öregasszonyarcot, ezt még nem. Közelhajolt a tü­körhöz, belebámult a szeplőibe, pihés, görbén nőtt szemöldö­VASÁR MElteX r.M'lUn kébe, kerek, tévfz-szfnfl szemébe. Belebámult az arcába, oztán elhúzódott az idegentől és azt gondolta: ki kellene mennem a strandra. Nyár van.- Nyáron stradra szokás menni. Az izgalomtól megizzadt a tenyere, ezt utálta. Kiment a konyhába és kezetmosott a lila szappannal. Ujjai gépiesen hajtogatták össze a törölközőt, bement a kamrába és a mosó­porok mögül előhúzta a régi szappantartót. Beletette a lila szappant. Most jött rá, hogy mór készülődik. Ostobaság, hogy is mehetnék én strandra? Gondolta. De már nyitotta a szekrényt, és a vászon kéztörlő helyett kiemelt egy sárga frottírt. Lebújt a szekrény aljába és előkerítette a régi fekete selyemfürdőru­háját. Az idő zöldesre koptatta. Ledobta a fehérneműit, belepréselte magát a fürdőruhá­ba. Fenekénél alig ment föl, mellét csúnyán lelapította. Siral­mas látvány volt, a tükörből nézve. Ha vízbe megyek, szét is repedhet, gondolta Panna és megfeszítette a gyomrát. A régi rongy engedett, diszkrét, halk reccsenéssel kihasadt az oldalán. Bámulta a kövérkés, idős asszonyt a tükörben. Divatjamúlt, zöldesfekete, ronggyá gyúródott fürdőruhában ácsorgott, olda­lán sebhelyszerű hasíték, térde, mint két túlkelt fánk, arcán szeplők, könnymarta vörösség, őszes haja összeborzolódott. Iszonyú. Tudta, hogy már nem tud többet sírni, hát csak ácsorgott tovább a tükör előtt és bámulta a rémlátomást. Ide jutott hát. Aztán leráncigólta magáról a rongyot, úgy meztelenül be­lebújt a pagodós köntösbe, s járt-kelt o lakásban, kezében az ócska, elfoszlott fürdőruhával. Kiment a konyhába és visszament a szobába, és megint kiment a konyhába, Kinézett a kertbe a keményített függönyön át, s a gyomrában olyan nyomást ér­zett, ami nem gondolat volt, pusztán egy gondolatnak, sőt, egy bizonyosságnak az emészthetetlen gombóca, és magas kő­kerítéssel körülvett, szürke épületre vonatkozott. A kertben a margaréták most meg se moccantak. Krekkáék fekete macská­ja most kapaszkodott föl a kerítésre, szinte hallani lehetett kör­meinek korcogását, aztán leugrott a túlsó oldalra. Elállt a szél, gondolta Panna, érzelmek nélkül. A kert, a margaréták, a fűvek, a kerítés korhadt lécei, a kerítés aljában egy vakondtúrás, a vánnyadt orgonabokor szívalakú levelei mind moccanás nélkül álldogáltak, feküdtek, hevertek, léteztek a mindent elöntő meleg fényben. Panna lelki szemei előtt egy négyszögletes, fehérszélű valami jelent meg, kristályosán és tengerszínűen csillogó valami. Lassan mellétolongtak a hangok is: viháncolás és dünnyögés és csobbonások és tusolák serce­gése és meztelen talpak surrogása, a négyszögletes valami is megelevenedett, medence volt, színűkig tele tiszta zöld vízzel. Hűvös vízzel. Barna testek hevertek körülötte, lábak lágáztak a levegőben, izmos testek zuhantak a vízbe és prüszkölő kama­szok emelkedtek ki belőle, nyitott szeműkbe belecsorgott a víz és a hajuk koponyájukra tapadt. Ordítoztak és megint a víz alá merültek és válluknak meg karjuknak az a jellegzetes, be­görbült íve meg-megvillant a zöld víz felett, ahogy eltempóztak a medence túlsó végébe. A nap pillanatok alatt felszántotta a betonon támadt tócsákat, a lábujjak gyöngyfűzér-nyomait. Panna felriadt az ablaknál, sarkonfordult és végignézett a konyháján. A csészék füle harmincfokos szöget zárt be az üveg síkjával. Panna ismét arra gondolt, hogy ezek a csészék med­dők és fölöslegesek és hogy össze kéne törni őket Nem ijedt meg a gondolattól, csak mérlegelte. De valami abnormális lett volna abban, ahogy egyenként a földhöz csapdossa őket, majd elkezdi összesepregetni a cserepeket. Szeme a kezében lógó, kizöldült rongyra esett, és nagy megkönnyebbülést érzett. Ki­emelte a nagyollót a fiókból, leült a sámlira és módszeresen, alaposan, szakértelemmel hasogatta hosszú csíkokra a fürdő­ruhát Az eredményt belesüllyesztette a szemétládóba. Felöltözött, szatyrába tette a szappant és a sárga flottir- törölközőt. Krekkáék bordófedelű könyvét is kézbevette és kissé tétovázott Oh, mondta a grófné pihegve, s ibolyaszínű szemeit... Visszatette a könyvet az asztalra, és azt gondolta: veszek egy képes hetilapot is útközben, A kulccsal záródó do­bozból kivett két százast majd némi gondolkodás után még- egyet M ajd megspórolom, gondolta, spórolni igazán tudok; ezt senki se vonhatja kétségbe, és veszek egy napszemü­veget is. Napszemüveg nélkül nem lehet a strandon képeslapokat olvasni. Mikor bezárta maga mögött a kaput, fo­galmazni kezdte, amit majd a boltban mondani fog.Kérek va­lami szolid fürdőruhát, de fekete ne legyen, Fekete semmieset­re se legyen. Köszönöm, de feketét nem kérek. ARATÓ KAROLY: Kis esti séta Orsóra pörgött percek fölcsévélt idő tönkön a délután nyaka egy pillanat még vágtára csatolt háztetők nyergei a mesekapuban állók egy pillanat még játékkockákká szétdönthetők útra kelt levelei után vénasszony-karokkal rimánkodó fa kopogás bazaltkő-éveken séta évkövezeten bejáratnál keresztbe rakott kardok mögöttük tologatott szülök a sakkmezön egy pillanat még zengetésre vár a fölhangolt léckerítés hurpattanásig szerelmek hegedütokban egy pillanat nagyapa előbb összecsavarja csontjait ahogy illik fejét dugja a képkeretbe csak tizedmásodperc szemvillanás szembejönnek előbb jövendő butaságaim Harleqin-ruhában tánclépésben közelednek holnapi alakzataim a menet végén egyre kisebbedve bele kell férnem azokba is egy pillanat még csak egy pillanat szemblende-kattanásig utána a séta bármikor előhívható GALAMBOSI LÁSZLÓ ; Rózsavértben Győztem érted rózsavértben. Üdvösségem hófehérben. Rózsavértből hófehérbe. Soha többé feketébe. Soha többé, soha sárba. Nem hanyatlók konok gyászba. Hajnalból a férfi tornya; kristályfüggöny csöndjét ontja. Soha többé fuldoklásba, égő ágként üszök-gyászba. Rózsavértből hófehérbe. Soha többé feketébe. MAKAY IDA; Lágeremlék Már csak ez van. E zuhanás. Ez a reláció nélküli lét. Egy bizonyosság: a Tiéd. Egy kegyelem; a semmit nem tudás. Az öntudat, a csukaszin pribék olykor kinoz még; Feküdj! Állj, Vigyázz! De a szögesdrót, ime, átszakad. Megszabadulok, Itt a szakadék. Szokványos történet EGYIK szokványos hétköznapon lelül­tem a szokványos kék autóbuszra, és a szökött módon elindultam munkahelyem­re ... Minden ment a maga rendjén: ahogy felültem, a busz is indult. Ám egy- szercsak hirtelen megállt. Látom: szem­ben velünk tejcsárda-. A vezetőnk, aki igen szimpatikus fiatal ember, beszólt a mikrofonba: — Elnézésüket kérem, csak pár pilla­nat! Megitta a tejfejadagját. — No, most már el is indulhatunk.., Megyünk is tovább. Ám egyszercsak újra megállunk. Látom: velünk szemben egy tetefonautómata, előtte, néhány sor­jára váró ember. Vezetőnk, aki igen szimpatikus fiatal­ember, beszólt a mikrofonba: — Elnézésüket kérem, csak pár pilla­nat ... Beállt a sorba. Felhívott valakit telefo­non. Visszaakasztotta a kagylót. Beült a volán mögé. — No, máris mehetünk tovább ... Es megyünk is. Ám egyszercsak hirte­len megállunk. Látom: szemben velünk egy jeles hirdetőoszlop, tetején órával. Az óra körül fiatalok, randire váró sze­relmesek ácsorognak, idegeskednek, jár­nak le-fel. Vezetőnk, aki szimpatikus fia­tal ember, beszól a mikrofonba: — Elnézésüket kérem, csak pár pilla­nat... Odament az óra alá. Várt, Idegeske­dett. Végre megjött a kislány. Összecsó- kolództak. Beszélgettek. Szorongatták egymás kezét. Ismét összecsókolództak. Búcsúztak. Pilótánk megint a volánnál. — No, mehetünk tovább! És valóban tovább megyünk. Ám hir­telen megállunk. Látom: szemben velünk egy telpántlikázott új ház. Kihallatszik a zene, az ének, az ablakban vidám em­berek láthatók. Vezetőnk, aki igen szim­patikus fiatalember, beszól a mikrofon­ba: — Elnézésüket kérem, csak pár pilla­nat ... Bement a házba. Ott énekelhek, za- jongnak, táncolnak. Később összeverek­szenek, rendőrt hivnak. Helyre áll a rend. Folyik tovább a házibuli. Vezetőnk kijön és beül a volán mögé: — No, mehetünk további... Megyünk tovább. Hirtelen megállunk. Látom itt a pályaudvar. Vezetőnk az igen-igen szimpatikus fiatalember, be­szól a mikrofonba: —'Elnézésüket, csak pár pillanatra ,.. Szabadságra megyek. Ezzel felült a vonatra, és elhúzott Szo- csiba. Lesülve még egészségesebben, még szimpatikusabban érkezett vissza. — No, mehetünk tovább . .. MUNKAHELYEMRŐL természetesen el­késtem, de ezt az ég egy világon senki sem vette észre. N. SZTÁNYILOVSZKY I

Next

/
Oldalképek
Tartalom