Dunántúli Napló, 1972. június (29. évfolyam, 127-152. szám)
1972-06-04 / 130. szám
Pedagógus képzőművészek VI. országos kiállítása Káldi János: Leány, könyvvel lgy őrizlek, és így viszlek tovább, e léiig már alkonyi keretben, könyvre hajolva, amim ez az ág nyúl az égvilágból leveletlen, s a vonatablakra rácsap; Így, amint futunk, futunk, s egy hajló laluvég villan meg, rőt fasorral, odakint, s ahogy jön, száll kazal, ég, s ami még látható. így, így, csörgő hajaddal, ahogy milliónyi sugarat csal arcodra a könyv, — az, hogy győz a jó benne, túl, túl a távoli ég-föld tájain, egy mély csöndbe-szakadó patak mentén, ahol oly sötétzöld most nyár-ősz múltán is minden. Bizony, Így maradsz meg, e könyvvel, Így őriz bent a lélek: szállhat a por, korom, elhullhat néhány sorozat ősz is, így ülsz, élsz, mint a szépség és szellem elronthatatlan szobra, örök' jelkép, világolsz-tündökölsz rendületlen, okkor is, ha lágy virágként eltép az idő minden tájat-vidéket; — visz, visz és ragyogtat ez az ének. Cseh László: Baranyai táj Nem akarok ünneprantó lenni, de egy kiállítás hibái elég tanulságul szolgálhatnak, sőt olykor érdemesebb ezekre odafigyelni. Jelen esetben ez azért is fontos, mert az itt felmerült kérdések nem egyediek, nem véletlen hibák. Országos problémára vetítenek reflektorfényt. A kiállítás tanulsága határozottan sürgeti a rajztanítás, esztétikai és vizuális nevelés, és a rajztanár-festőművészek helyzetének, szerepének tisztázását. Egy országos kiállítás szépszámú résztvevővel — mindenkitől egy-egy munkát kiállítva — nem nyújthat egységes képet. Rendezési elvként leginkább az esztétikus megjelenítés jöhetett számításba, amikor a képek színviláguk, tematikájuk, esetleg közös valóságlátásuk tette lehetővé, hogy egymás mellé kerüljenek. A korábbi egyhangúság, a látványt demonstráló festői szemlélet helyett a kiállításon egy oldottabb, egyénibb alkotói felfogásmóddal találkoztunk. A képek zöme még így is hagyományos műfajoVa korlátozódott: óvatos tájkép, csendélet, itt-ott egy-egy portré jellemezte. Nem volt ritka a technikázás, az indokolatlan méretekkel hatni- akarás, a festőiség rosszul értelmezett elkentsége. A képeken olykor a moderneskedés, túlzott színesség, erőltetett mondani- akarás jelei is felfedezhetők. Az anyag olyan, mintha egy nagy tarka kaleidoszkópba pillantanánk be. Egy beküldött, kiállított kép — egy névjegykártya a kiállításra. A bemutatkozás módja, stílusa nem mindegy. A benyomás csak egy gesztusra, egy képre korlátozódik. Mert van, aki keményen fog kezet, van aki előre nyújt, és van aki nem néz szembe, ha kezet ad. Ez a kezdeményező, baráti kézfogás hiányzik egyes alkotásokból és ezért e képek nagyrészét a nézők közömbös érdeklődéssel fogadják. Nem lehet csupán a véletlen műve, hogy a kiállított képek eqyütt sem adnak többet önmaguknál. Jó, hogy pedagógus rajztanáraink a hivatás mellett a festői szakmával is többet tudnak foglalkozni. Egyénibbnek tűnnek a munkák, de az eredmény nem meggyőző. A hibát nem alapvetően a szerényebb tehetségben, a konvencionálisabb kép- formálásban kell keresni. Soknál éppen g gyökértelen stílus- irányzat marad üres formai keret. Mélyebb okai vannak, hogy az anyag heterogén. Elsőként emlíhetnénk rajztanításunk fogyatékosságát. Az egységes vizuális kultúra hiánya, ez egységes követelményrendszer és felülvizsgálatot sürgető módszerek, a rajzoktatás és a rajztanár-továbbképzés kérdése nagyban meghatározza és béfarlyá- solja pedagógus festőink munkásságát. Szikra Pál: Magvető (kisplasztika) A pedagógus tanárok szerepe kettős. De egy emberként kell helytállniuk. Nem lehetnek vasárnapi festők és kisebbségi érzésekkel küszködő rajzpedagógusok. Nem szabad, hogy a rajztanárok munkáiban valami másodranqút sejtsen a közvélemény. És nem szabad hagynunk, hogy hamis sorstársi szolidaritással egymás hibáit elfedjék. Kettős helyzetük ne mentegetőzésre adjon alkalmat. Helyzetük megkettőzött felelősséggel jár. De ne jelentsen katarzist a rajztanítás sem; a gyakorló pedagógus állásvállalása nem jelentheti a művészi tevékenység megszakítását. A kiállítás fáradtsága, bizonytalan, tapogatódzó hangja helyett egészséges, tudatos, eleven erőkre van szükség. A poros akadémikus rajztanítást ne az ügyeskedő félértékű alkotások váltsák fel. Ne csapjuk be önmagunkat és ne szoktassuk a közönséget langyos, érdektelen munkákhoz. Igényesen, nagyobb kritikával kell munkálkodniuk a jövő nemzedékének vizuális nevelésén. Ezt csak saját maguk festői programjuk tisztázásával, elmélyítésével tehetik hitelessé. Az egyéniség, tehetség szabad kibontakoztatását kell elősegítenünk. Az egyén szemszögéből jogos és feltétlen szükségszerű, de a pedagógus festőművészek nevelőmunkája is megköveteli. Nemcsak közvetett hatásával kell számolnunk munkásságuknak, hanem mint gyakorló pedagógusok közvetlen formálói, alakítói a társadalomnak. Ha lehet, éppen ezért még fokozottabban kell odafigyelnünk problémáikra, minden lehetőséget megadva festői programjuk megvalósításához, sokoldalú pedagógus munkájukhoz. Pedagógus festőinktől a társadalom elvárása nagy, de önmagában kevés. A társadalom segítségére is szükség van, hogy anyagi, erkölcsi megbecsülést jelentsen pedagógusnak, festőnek lenni. Szeretnénk, hogy a következő pedagógus kiállításokon a képek előre köszönjenek, s keményen fogjanak kezet az ismeretlen látogatóval. B. Pilaszanovich Irén Barabás László: Mesék egy régi városról Meghal-e a könyv? A z UNESCO, az Egyesült Nemzetek nevelési, kulturális és tudományos szerv—ete az idei évet a könyv néoszerűsitése esztendejének hirdette meg. A jelszava — „Mindenki kezébe könyvet!" — századunk utolsó harmadában Európa számára első hallásra időszerűtlennek látszik, hiszen e földrészen adják ki a világ egész könyvtermésének több mint 60 százalékát, évenként 300 ezer könyvet, e földrészen az analfabéták száma elenyésző, a városokat és falvakat könyvkereskedések és közkönyvtárak sűrű hálózata szövi át, a könyvolvasásra nevelő általános képzés a háború után mindenütt hosszabbá és teljesebbé vált, a könyvek (főleg a szocialista országokban) olcsóságukkal mindenki számára megszerezhetők. Mindezek ellenére a „könyvéhség” nem ragadta magával az egész társadalmat. Egy 1964- ben közzétett hazai felmérés szerint 2277 felnőttből 39,4 százalék nem olvas könyvet. Ez annak idején mindenkit megdöbbentett, de semmivel sem .jobb a helyzet más országokban sem. Az UNESCO folyóirata, a Courier adatai szerint Olaszországban a társadalom minden rétegét képviselő 400 személyből 31 sosem olvasott könyvet, 129 már nem olvas. Franciaországban egy közvéleménykutotó intézet 6865 megkérdezettje közül 53 százalék volt a „nem-olvasó". A szociológusok rendre kere sik ezeknek a kulturális fehér foltoknak az okát. Az olvasás hasznát, célszerűségét mindenki elismeri, de . . . A legtöbb megkérdezett az idő hiányára, fáradtságra hivatkozik. És épp abban a korban, amikor az emberek szabadideje jóval több, mint az előző nemzedékeké. Nyilván szerepet játszik itt a szoktatás hiánya, a kulturális tradíciók hiánya a családban. Van, aki az olvasást az iskolás korhoz kötött foglalkozásnak tekinti, amelyen az ember a termelő éveiben túllép. Abban, hogy az „olvasási éhség" nem tart lépést a könyvkiadás fejlődésével, kétségkívül nagy szerepet játszik a mai tömegkommunikációs eszközök (a film, a rádió, televízió stb. . . .) rohamos elterjedése is. A könyv az olvasó részéről bizonyos aktivitást kíván, szellemi erőfeszítést, együtthaladást a szerzővel gondolatai útján, kritikai figyelmet, a mai audiovizuális eszközök megelégszenek a befogadás passzivitásával, megállíthatatlan mechanizmusuk nem teszi szükségessé, de nem is teszi lehetővé az elmélyülést, egy-egy villanó eszme végiggondolását. Ezért a modern kommunikációs eszközök hatása sokkal szélesebb, mint a könyvé. A Háború és béke elolvasásához 40—60 órára van szükség, a film négy óra alatt vetíti vászonra. A könyv, úgy látszik, továbbra is a műveltek szellemi tápláléka marad, de az jó, hogy számuk egyre nő. A könyvnyomtatás elterjedése valamikor forradalmasította a tudományok fejlődését. Victor Hugo „a történelem legnagyobb eseményének", Maxim Gorkij „az emberiség legnagyobb csodájának" nevezte. A könyvnyomtatás első félévszázadában, 1450—1500-ig Európában 247 városban terjedt el a könyvnyomtatás, (a budai nyomda 1473-ban a sorban a 42. volt), és több mint 30 000 különböző könyv látott napvilágot: A XVI. században ez a szám már megnyolcszorozódott, a XIX. században a könyvcímek száma túllépett a hétmillión. A fejlődés a mi századunkban még sebesebbé vált. 1971-ben a világban félmillió könyvet nyomtattak 8 milliárd példányban. Egyedül a Szovjetunióban a múlt évben annyi könyv jelent meg (több mint egymilliárd), mint a könyv- nyomtatás első 150 évében az egész világon. A fejlődés méreteire jellemző, hogy húsz év alatt a könyvcímek száma megkétszereződött, a példányszám megháromszorozódott. E töretlen fejlődés csúcsán a pesszimisták egyre gyakrabban a könyv közeli halálát jósolgatják. A rohanó időben megjelentek azok a kommunikációs eszközök, (a film, a rádió, a televízió, a hangszalag, a mikro- kópia, az elektronika, a kibernetika), amelyek sokkal gyorsabban szolgáltatják az információkat mint a könyv. A zseniális Lomonoszov vagy a magyar Brassay Sámuel, a mi utolsó polihisztorunk még képes volt kora teljes tudományrendszerét áttekinteni, különböző, egymástól távoleső tudományágakat is művelni. A mai ember egy keskeny szeletét a tudományoknak is csak munkacsoportban tudja továbbfejleszteni. Egy szovjet tudós összeszámolta, hogy egyedül a kémia területéről a világon 10 000 folyóiratot adnak ki, a bennük megjelent szakcikkek száma eléri a kétszázezret. De ugyanakkor 5 ezer könyv, 30 000 szabadalom leírása, 20 000 tudományos beszámoló is napvilágot lát. A mai embert elönti az információk tömeges áramlása. Ha valaki heti 40 órában csak szakirodalmat olvasna, egy év alatt ennek a tömegnek csak huszadrészét lenne képes végigfutni. Tehát a nyomtatott szöveg adta információ hovatovább áttekinthetetlen, megemészthetetlen lesz. A komputer, a videokazetták, az ipari televízió gyorsabban elvégzi. Mások azon sopánkodnak, hogy a könyvek a modern lakásokban már nem is férnek el, de nem tudunk onnyi könyvtárat sem építtetni, hogy valamennyi elférjen, Nincs ma már a világon olyan könyvtár, amely minden megjelent könyvet magába tudna fogadni. Azt jósolják, hogy a közeljövőben a könyvtárak polcain már csak „mikrokönyveket" fogunk találni, olyan hangosított filmeket, amelyeket az ember nem olvas, hanem csak meghallgat. Ki merne itt hosszabb időre jóslatokba bocsátkozni? A mi századunkban a némafilm megjelenésétől kezdve a televízióig minden újabb kommunikációs eszköz feltalálásánál megkongatták a halálharangot az írott szó felett, a könyv pedig soha nem látott újjászületésen ment át a szocialista or szagokban, egyre nagyobb szerepet kap Ázsiában és Afrikában. Ha csüggesztőek is az adatok arról, hogy a nagy kultúr- hagyományokkal rendelkező országokban a felnőtt lakosságnak csak 50—60 százaléka olvas rendszeresen, de mindnyájan tudjuk, hogy negyedszázaddal régebben ez a szám sokkal alacsonyabb volt Amilyen mértékben fejlődik az általános és a szakműveltség, olyan mértékben — ha nem is egyenesen ívelő vonalban — fokozódik az „olvasás szomja". És bizonyára tévednek azok, akik a jövő évtizedei számára csak egyfajta információs médiumot tudnak elképzelni. Inkább azt kell hinnünk, hogy egymás mellett, egymásra hatva és egymást kiegészítve termékeny kölcsönhatásban élnek majd a különböző kommunikációs eszközök. A könyv azonban még sokáig megmarad az emberi kulturálódás alapjának. Nemcsak a hagyomány miatt marad a könyv az iskolások első maradandó kultúrélmén/e, hanem praktikussága miatt is: mindig kézbe lehet venni, mondanivalója bármikor felidézhető. Az egyéb eszközök is mindig hozzá nyúlnak vissza, belőle merítenek, és a maguk szélesebb tömeghatásával a könyvre irányítják a gondolkodó emberek figyelmét. A könyv az emberiség emlékezete és a földrészekre, országokra, népekre, ideológiákra szabdalt emberi egyetemesség egyetlen kifejezője. A könyv szivárványszínein át sugárzik hozzánk a távoli évezredek élete, a könyv lapjain át lüktet a mi életünkbe az egész mai világ szívverése. Ezért szeretnünk kell! Selymes Ferenc *0Ü?Ü5Ü3 SZÉLJEGYZETEK Az elmúlt hét műsorát — alkalmazkodva talán a közelgő nyár oldottabb közönség-igényéhez — a könnyedebb, játékos produkciók túlsúlya, s kiváltképpen a labdarúgás „jellemezte". A „Kicsoda—Micsodá?"-ban vasárnap három hölgy nemes vetélkedésének lehettünk tanúi, s a zsűri nagylelkűségének, amely azonban ezúttal köny- nyen menthető. A műsor ugyanis ezzel az adással augusztusig pihenőbe vonul, játékvezetője pedig végleg elbúcsúzott. A rokonszenves Réz Adóm némi megilletődöttség- gel jelentette be távozását az adás végén, s gondolom, a játék kedvelői hasonló érzésekkel fogadták a bejelentést. Alig egy hónapja emeltük ki Réz Adám érdemét a hanyatlásnak indult műsor felfrissítésében, valóságos újjáteremté- sében. A játék gyökeresebb átalakításának tervét nem kifogásolhatjuk, Réz Adóm utódjának azonban nem lesz könnyű dolga . . . Kedden a kétszer keltő . .. ismét a Szentivánéji ólommal „befutott" Pósa Péter diadalát hozta, ezúttal új tárgykörben, Dél-Amerika földrajzában. A verseny most szorosabb volt minden előzőnél, Pósa Péter mégis emelt fővel búcsúzhatott. Elhatározása, önkéntes lemondása a további szereplésről - noha sajnálatos — csak növeli tiszteletünket és elismerésünket nagyszerű teljesítményéért, itt is kérdés, akad-e majd megfelelő utódja . .. A Ki mit tud? csütörtök! utolsó előtti elődöntőjéhez érkezett. Színvonala továbbra is elég egyenletes, ezúttal azonban a zsűri talán kissé elké- nyelmesedett, s egyébként igen hasznos indokolásai, magyarázatai túlságosan hosszúra nyújtották az adásidőt. Ezért helyenként, főként a vége felé némileq fárasztóvá vált a műsor, sőt a táncdalénekesek elbírálása körüli huzavonával mór-mór válsáqossá éleződött a helyzet. Leqalább az elődöntők időszakában érdemes lenne jobban kézben tartani a műsort, s a nagyobb lazításokat későbbre hagyni, amikor a magasabb színvonal oés a belső feszültség növekedése szilárdabban megalapozza majd az érdeklődés fenntartását . . . A közelmúlt három futball- csemegéjét szinte lehetetlen széljegyzettel minősíteni. A legnagyobb élményt kétségtelenül az NSZK—szovjet és az Ajax—Inter mérkőzések játéka nyújtotta, ilyen színvonalat mostanában sajnos valóban csak a képernyő előtt láthatnak a hazai futballrajongók. Gyakorló meccslátogatók bizonyára észrevették már, menynyire más képet ad a mérkőzésről a televízió, mint az élő jelenlét. A légkör feszültségét a legjobb riporter közreműködésével sem képes eredeti intenzitásában közvetíteni, a játék esztétikumából viszont — kellő személyi (operatőri, riporteri stb.) és technikai (megfelelő kameraállások, világítás stb.) feltételek mellett — többet tud visszaadni. Éppen az ilyen magas színvonalú mérkőzések közvetítésekor érezni leginkább a kamerák különböző nézőpontjának és látószögének rendkívüli előnyeit az „élő néző” helyhezkötöttségével szemben. A hét súlyosabb, igényesebb műsorai közül két kiemelkedő produkció kelthetett fokozottabb érdeklődést. Az egyik a román televízió A színész című portréfilmje Kovács Györgyről. A kétszer hatvanöt perces adás nálunk ismeretlen alapossággal és részletességgel adott képet a kitűnő kolozsvári művész egyéniségéről és munkásságáról. — A hazai termésből Kovács András keddi Lukács György-filmje volt a legkiemelkedőbb élmény, hasonló műfajban. Kovács András rendezése — szinte eszköztelenül, dísztelen egyszerűséggel — a gondolkodó tudósra irányította a figyelmet. Déry Tibor és Illyés Gyula emlékezésével — s Kovács András riporteri közreműködése nyomán — a tudósé melIeU sikerült felvillantam Lukács György teljes személyiségét, emberi arcát. SZ, E,
