Dunántúli Napló, 1972. május (29. évfolyam, 102-126. szám)
1972-05-14 / 112. szám
f Macbeth Üj pécsi Shakespeare-bemutató Műveit aranymetszetű díszkiadósban őrizzük a könyvespolcon, de ha megszorítanának, talán egyetlen drámájának a cselekményét se tudnánk hibátlanul elmondani. És fordítva: Nem ismerjük, ritkán olvassuk műveit, de egy-egy sora, mondata szállóigeként még a köznyelvbe is beépült: „Lenni vagy nem lenni . ..", „Temetni jöttem Caesart, nem dicsérni..„A többi néma csend . . Véres tragédiái, királydrámái, a Lamb-testvérek átköltésében gyermekmesévé szelídültek. És fordítva: Ha a színház annyi kísérlet és kudarc, formai változás és műfaji megújulás után létének értelmét és magyarázatát keresi, legjobban teszi, ha hozzá fordul. Shakespeare végletesen fogalmaz, és végleteket békít össze. Shakes- peareben ég és pokol küzd, és bekül meg egymással. Shakespeare szélsőséges vitákat provokál, és az alkotásai előtti fegyverletételre kényszerít Mércét állít és hasznos szolgálatra vállalkozik a színház, amely ma Shakespeare-t bemutatja. A pécsi Shakespeare-előadásoknak immár nemes hagyománya van. Valóságos Shakespeare-ciklus alakult ki évek során. A vállalkozás emlékeztet arra, amivel a háború előtt a budapesti Nemzeti Színház hívta föl a figyelmet. De míg ott tíz egymást követő este adták elő a nagy angol drámaíró tíz művét, addig a pécsi Nemzeti Színházban évenkint kerül bemutatásra egy-egy Shakespeare-mű. A Macbeth-te\ a sorrendben a nyolcadiknál tartanak, A pesti Shakespeare-ciklus kritikusa, Móricz Zsigmond annakidején azt írta: „Egy rablógyilkosság története öt felvonásban, huszonhét képben ... Macbethnek nincs lelkiisme- retfurdalása azért, mert a két ártatlan kamarást megölte, ellenben beleőrül abba, hogy egy öreg embert, Duncan királyt, leszúrt.” Morozov a boszorkányok darabbeli szerepe fölött elmélkedve mondja: „A Macbeth nemcsak a pusztító, vétkes becsvágyról szól, hanem azokról a külső befolyásokról is, amelyek hatalmukba kerítik a nekik engedő embert, és romlásba döntik." A mai közönség, aki az újkori história eseményeinek az ismeretében s a maga sajátos történelmi tapasztalataival ül be a nézőtérre, a neki szóló üzenetet keresi. Aki ismeri a tömeggyilkosságok korát, akinek fogalma van a politikai zsarnokok sakk- húzásairól, a hatalom törvénytelenségeiről, annak megborsózik a háta, amikor Macbeth elindul az első „szörnyű tettre" és azt mondja: „Hazug szív sikeréhez hazug arc kell . . ." Nem az az érdekes a számára, hogy történelmileg hiteles-e, amit Shakespeare a XI. századi angol történelemről mond, az sem érdekli, hogy milyen forrásokból merítette az író, s hűséges maradt-e hozzájuk. Az érdekli: hogyan értelmezi a mai színház Shakespeare művét; tud-e korszerű tartalmat adni a több száz éves szavaknak? A Macbeth a hatalommal való visz- szaélés és a fölébredt lelkiismeretfur- dalás drámája. . Nagy pszichológus volt Shakespeare. Nagy lélektana van a Macbethnek. Ne cifrázzuk: nem érdekes a királyi jelmez és a kor, a XI. század. Van egy ember, aki orgyilkos eszközökkel tör a hatalom megszerzésére, majd törvénytelenséget törvénytelenséggel tetéz annak megtartása érdekében. A bűn — bűnt fiadzik. Már az első gyilkosság két másikat kíván. Az első erőszakosságot szükségképpen követi a többi. A megzápult lelkiismeret gyanússá teszi a barátot. A félelem ártatlan embereket pusztít el maga körül. A zsarnok már nemcsak meggyőződésből, de megszokásból öl. Nemcsak ellenfeleit és vetélytársait teszi el láb alól, de híveitől is fél. A zsarnok cinizmusa és immoralitása teljessé válik. „Bűn erősíti a bűn műveit" — mondja Shakespeare. S a kétértelmű jóslat sikerét kergető remény, a birtoklástól megmámorosodott vágy, a hiúságtól fölpiszkált szenvedély, végül önmaga ellen fordul, s beteljesedik Macbeth sorsa: a zsarnok, a „pokoli hóhér” elpusztul. Sajnos, az újkori történelem Macbethnél még gonoszabb, cinikusabb, lelkiismeretfurdalást se érző zsarnokokat és gyilkosokat is ismer. Arról, hogy Macbeth „vitéz katona, rettenhetetlen vezér, akinek eleme a nyílt, férfias küzdelem”, hogy jellemének valamiféle „rokonszenves vonása" lenne, hogy .végső bukása ismét katonához méltó”, hogy bűnhődése „egy életréért harcoló katona veresége", szerencsére csak a műsorfüzetben lehet olvasni, és nem Shakes- peare-nél. Persze, Macbeth nem közönséges rablógyilkos, hanem „királyi lélek”, de ezúttal Shakespeare mégsem két erő harcát íta meg alakjában, hanem a raszkolnyikovi sorsot, a bűn szükségszerű bűnhődését, s szerencsére a színpadi játék, a Macbethet alakító Módi Szabó Gábor alakítása is ezt domborítja ki. A darabot Shakespeare legegyszerűbb, legáttekinthetőbb, legösszefo- gottabb, leginkább célratörő, legjobban megszerkesztett művének mondja a kritika. És milyen a pécsi előadás? A műhöz tisztelettel és a szolgálat igényével közeledő. Szépen zengenek Szabó Lőrinc költői erejű fordításában az író gyönyörű képei, mondatai; a darabból egyetlen jelenet sem hiányzik; a népes szereplőgárdából, a megkívánt díszletekből nem faragott le senki és semmit a takarékosság. Talán túlságosan is kegyeletes és pedáns a tiszteletadós. Nem mintha csak a frakkos vagy a bőrzekés Shakespeare-re esküdnénk, de ez a fajta hűség a klasszikusokhoz, mintha mór-már túlzott lenne. Az előadás olyan, mint egy iskolai kötelező olvasmány. Hiteles minden színpadi szó, csak cérnával fűzött a kiadás, rotációs papírra készült a nyomás. A közönség is így fogadja: szolid iskolai emlékeit rendezgeti, de nem borzong meg, Minden részletében egységes, hitelességre törekvő, tisztelettudó Dobat Vilmos rendezése. De amíg Shakes- peare-nél villanásnyi képek Szinte filmszerű sorozatából áll össze a mű, addig itt — a mozgókép korában — állóképek között lapozgatunk kényelmesen. Amíg az emeletes Shakes- peare-színpad a különböző színhelyen játszódó cselekmény folyamatosságát biztosítani tudta, itt a forgószínpad alkalmazása sem tudja a per- gést, a sodró lendületet megteremteni. A hosszú időre elsötétedő színpad mozaikokra tördeli szét a művet. Hiába vonja össze — öt helyett — két felvonásra a rendező a darabot, fárasztó, vontatott előadást kapunk. A zsarnok lélekrajza, a bűn és bűnhő- dés motívuma nem formálódik meg elég plasztikusan. A sokféle díszletelemből építkező színpadképek is (Vata Emil tervei) lehorgonyozzák a darabot. (Minek kell például Malcolm és Macduff találkozásakor az alumínium rács és kerítés?) Talán helyesebb — Shakespeare-ibb — lett volna a képek között a nyílt színen folyó átrendezés és a kevesebb elemet mozgató díszletezés. Módi Szabó Gábor hiteles és súlyos, „iszonyattal jóllakott" Macbeth. Gyáva és erőszakos, nagyravágyó és félénk, célratörő és a cél előtt megriadó, kegyetlen és a bűntudat terhét cipelő. Súlyos átkot rakott a végzet a vállára. Bukása szükségszerű és nem megrendítő. Shakespeare-nél sorsa kiteljesedésében nagy szerepe van feleségének. Tímár Éva Lady Macbeth-je kivételesen szép és intelligens, de talán nem elég „szörnyű asszony”, nem elég gonosz és poklokat szító. Alkatából következik, hogy inkább gyöngéd és kedves, rábeszél és biztat, holott becsvágyat és gonoszságot, vágyat és szenvedélyt kellenne kavarnia. A népes szereplőgárdából tetszett még Szabó Ottó kemény anyagból formált Banquo-ja, Paál László remek, dohogó várkapusa, Fülöp Mihály harsány Seyton-a Sólyom Kati törékeny Lady Macduff-je. Shakespeare szerint mind a boszorkányokat, mind a megölt Duncan király szellemét, amikor megjelenik a lakomán, csak Macbeth látja. Az előadás nem egészen következetes, amikor a boszorkányokat hús-vér alakjukban szerepelteti, a halott király megjelenését viszont csak egy fénycsóvával jelzi. Ugyancsak meglepett az utolsó kép naturalizmusa, amikor Macbeth fejét dárdára szúrva behozzák és a színpad közepére tűzik. Továbbá elhiszem, hogy a boszokány- ság nincs életkorhoz kötve, de tudja az ödög, valahogy a boszorkányokban is inkább a fiatalokat és a kar- csúakat kedveljük. Pontos, az előadás szellemébe és a színészi együttesbe jól illeszkedő alakítást kaptunk Galambos Györgytől, Győry Emiltől. Somody Kálmán lágy hangja kissé kivált a „kórusból". Kovács Dénes helyenkint inkább „szavalta" szövegét. Ilj. Kőmives Sándor Siward-ja elég kedvetlen tábornoka volt az angol hadseregnek. Aki tizenhárom éve látta Pécsett Németh Antal Macbeth-rendezését, ma is emlékszik rá. Bizonyára ennek a mostani előadásnak is megmarad néhány emlékezetesen szép pillanata, így mindjárt a darab elején, amikor Macbeth különféle „félre” mondatokban készül későbbi szerepére: „Csillag, oltsd ki a tüzed . .Vagy amikor Macbeth a két bérgyilkost (Koltai Róbertét és Monori Ferencet) — mint egy fordított Polonius — a tett elkövetésének jogosságára oktatja: „Olyan munkát bízok a kezetekre, amely végez az ellenségetekkel ...” vagy ahogy a rendezés — Lady Macduff kisfiának meggyilkolása után — az elszaporodó és tömegőrületté növekvő gyilkosság-sorozatot hatásos némajátékkal jelzi, A színpadi „kötelező olvasmányok" életre galvanizálásához azonban alighanem merészebb kézzel, több invencióval, egyénibb . interpretálással kellene közeledni ... Tüskés Tibor Zelk Zoltán: Kimondhatatlan Be sok értelmes szót hallottam én és mennyit elfeledtem — de az a tépett vijjogás, az a se szó, se zokogás már félszáz éve nem szűnik fülemben. És él a szeplős, vézna kéz, amely a kínba sárgult szájról leszakítja s gyermekkorom egére fölhajitja a vijjogást, hogy szálljon szüntelen —: már mindig látom, mindig ismerem a mezítlábas tetemvári némát, körötte apró gyilkosok karéját, a szólani tudók közt hadonászva, kimondhatatlan lelkét magyarázza, hogy i! meg ül meg él meg ál meg em! — borzong az értelem s eloldalog a csukott szájnál némább réteken. A világ - ahogy mondani szokás '• - „összeszűkült", Elvileg, néhány óra alatt el lehet jutni Európából Amerikába. Mégis vannak olyan- még nem is öreg - ismerőseim, akik évekig nem jártak tágabb otthonuknak, a vidéki városnak ebben vagy abban a szegletében. - A tévé behozza nekem, például, Alaszkát - magyarázta az egyik ismerősöm - és már csak a tévé nézése miatt sem jutok el addig a házig, ahol születtem. Amely, méghozzá, nincs is messze a mostani lakásomtól. Sőt, megvallom - tette hozzá, egy kicsit elmerengve - kifejezetten közel van ... £n különösen sok mentséget sorolhatnék fel, amiért több mint két évtizedig nem kukkantottam be annak a régi pesti háznak a kapuján, amelyhez pedig emlékek fűznek. A fő mentség: Budapest mégis csak nagyváros, ha úgy tetszik, egy kis ország, és már az is eredmény, hogy azért életem patakja keresztülcsordogál néhány „megyé“-n, ha nem is nyitottam be a hűvös kapualjba, ha nem is mentem fel a lekoptatott lépcsők során, nem felejtettem el azt a „Kin- dergarten"-t, vagyis „gyermek-kert"-et a második emeleten. A régi kertet, ahol én is virág voltam valamikor. Egy Trude néni nevű, ajka fölött, kis bajuszt hordó,- komor nő szerint mákvirág, szerintem azonban rózsa, esetleg szekfü. Bizonyos pillanatokban meg ibolya. Kishivatalnok szüleim dolgoztok, és mert Trude néni testvére kolleganője volt a mamámnak, nyilván valamivel olcsóbban vehettek be engem a gyermek-virágok kis közösségébe. Ott találkoztam először — közvetett, már majdnem hogy „fluidikus" formában - azzal a ténnyel, hogy az emberek között anyagi és egyéb különbségek vannak. Különbségek és ellentétek. Nem voltunk „klasszikus" szegények, de engem nem autón hoztak az „ovi"-ba. És nem banánt vittem magammal tízóraira. Előfordult, hoay amikor egy Ricsi nevű virágtársam két egész banánt falt be (hat évesek voltunk!), ibolyái voltomból hirtelen tűzpiros pipaccsá váltam. Nem Ricsi banánjára voltam éhes, hanem — azt kell mondanom — magára Ricsire. Ott, a „Kindergarten"-ben - ott is — születhetett meg hisztériám. De azért sok szép emlék is maradt meg bennem. A szerelemé, például. Romokban vagyok, de ha ezt a nevet hallom: „Vera", most is zenét hallok: semmilyen szimfóniával össze nem hasonlítható Vera-zenét. Pedig, arra, hogy milyen volt Vera arca, vagy haja, vagy pláne ruhácskája -, már nem emlékszem. Nem feledhetem azonban, hogy VeráváI lenni sem volt mindig örömzene. És amikor Veia egyszer éppen a banános Ricsinek adott igazat - pedig nekem, egészen biztosan nekem volt igazam! — sértettségemben leszöktem az udvarra, ahol egy kőangyal állott. Először az arcát bámultam a régen betemetett márványkút káváján őrködő lénynek, aztán megtapogattam a kezét is. És így derült ki, hogy a vigasztaló mosolyé angyal balkezéről hiányzik a kisujj. E felfedezett hiány azonban csak fokozta a vigasztalást. Lehet, hogy azt éreztem, rajtam is eltörtek valamit, de most megtaláltam rögtön a példát: el lehet azt viselni mosolyogva is. A kőangyalon, Trude nénin, Verán, Ricsin és banánján kívül a „császármorzsa" nevű tésztára is emlékszem a régi „Kindergarten"-bőt. Gyakran ettük ezt, és én nagyon utáltam, pedig akkor még nem voltam antimonarchis- ta. Túl édes volt? Vagy éppen túl száraz? Inkább talán az volt a baj, hogy- mert Trude néni keze majdnem mindig beleért a tálba, amikor hozta a tésztát - olyan képzet támadt lel bennem: a néni ujját is meg kell ennünk. Ezek utólagos feltevések, ám tény, hogy a „császármorzsa" - ügyben is többször szöktem le a kőangyalhoz, hogy megsimogassam csonka kisujját. Azután, hogy ilyen pontosan emlékszem ilyen - nem túl jelentősnek tűnő - tényekre, furcsa bevallanom, hogy nagyon sokáig nem tudtam pontosan, melyik utcában is van az a ház. Azon a környéken ugyanis — a regi Pest egyik szigete ez - több hasonló utca és számos ódon ház található. Felvillant bennem, hogy egyszer végigjárom majd azokat az utcákat, de ez a szándékom is csak törekvés maradt. És ha nem ismerkedem meg egy idősödő, pohos mérnökkel - egy keserű pofával, akkor nem tudom meg (legalábbis nem „ingyen"), hogy a B. utcában, a 6-os szám alatt volt valaha a „Kindergarten", A mérnök azonban — rögtön az első alkalommal, hogy fenn jártunk nála - elpanaszolta, hogy milyen gyorsan szivárgott el az ifjúsága, az élete, és annak bizonyítékául, hogy „lám, én, a kiürült lelkű öreg is voltam valaha cuki gyerek", elővett egy csoportképet a „Kindergarten"-bőt. Nem ismertem lel Trude nénit, Ricsit, Verát, nem a későbbi mérnököt, még magomat sem. Az egész együtt — a „gyermekkert" iilata — mégis megcsapott. Kérdezősködtem és ... és a mérnök megadta a címet. És amikor már precízen felírta egy papírra, ekkor jöttem rá, hogy valójában mindig is pontosan tudtam a címet. Csak éppen tartogattam, mint ahogy a banánt is valaha, amit azért mégis kaptam egyszer-kétszer, és amit mindig csak akkor ettem meg, amikor már majdnem teljesen elmúlt a nap. De megvolt a dm, s most már nem lehetett nem elbandukolni a régi házba. Bementem a még mindig hűvös kapualjba, a kis udvarba, és megálltam a kőangyal előtt. Örömmel voltam tele, hogy bár a házat — láthatóan —- renoválták, (még liftet is vágtak bele), a kőangyal mégis megélte a világ darabokra törését, majd — már említett — összeszűkülést. — Ha van öröklét, — gondoltam — ez a jelképe. Megvigasztalva éreztem magam, s rózsa-szagúnak, banán-illatúnak a világot. Meghatottan nyúltam oda a köszobor hiányzó kisujjához. s rögtön tudtam, hogy tévedtem, hogy nem vagyok rózsa, hanem mákvirág, sőt, inkább kaktusz. És az udvar is hirtelen száraz lett és émelygő, mint a „császármorzsa", Arra csak valamivel később ébredtem rá, hogy a kőangyal kezét szintén megreparálták. De akkor már mindent betöltött — s nemcsak az udvart — a kisujj hiányának hiánya ... ANTAL GÁBOR I f > Császármorzsa
